Kardos Mihály katolikus pap elvesztette mindkét lábát, most így él Szegeden, egy hajléktalanokat ápoló kórházban. Lakhatna egy kényelmes otthonban, esetleg belvárosi lakásban, ő azonban nem tágít innen. Magának választotta ezt az utat, mert úgy gondolja: neki itt van dolga.
„Pap vagyok” – adja meg az egyszerű választ Kardos Mihály arra a kérdésre, miért él már négy éve a hajléktalankórházban. Az atya, ahogy mindenki szólítja, tizenhat évvel ezelőtt veszítette el az egyik lábát, cukorbetegsége miatt kellett azt amputálni. Több éven át élt egy „elit” otthonban, később egy belvárosi lakást biztosítottak neki. Aztán a másik lábát ugyancsak amputálni kellett, ő pedig a hosszas gyógyulása alatt úgy döntött: a Máltai Szeretetszolgálat hajléktalankórházában fog élni. Itt találkoztunk.
Zarándokolnak a kerekesszékes paphoz
Jó napot, Mihály atya! Már vagy tíz éve nem találkoztunk, a fiamat hoztam el – köszön hirtelen az atyára egy asszony. Valóban a fiával érkezett, hoztak neki cukormentes csokoládét. Aztán kiderül: az asszony csak azt szeretné, ha a pap meggyóntatná a fiút. Egy Békés megyei faluból jöttek el Szegedig, hogy találkozzanak vele. Míg a gyerek elvonult az atyával, lassan összeáll a kép is: több évtizeddel ezelőtt ismerték meg Kardos Mihályt. Ott szolgált, ahol ők élnek, mindenki nagyon bízott benne, jóformán családtagként kezelték, mert egyszerűen és világosan beszélt. Ha hallgatták, vagy ő hallgatott meg valakit, rengeteg felgyülemlett feszültséget oldott fel az emberekben.
A gyóntatás után az atya visszagurul kerekesszékével, majd látva kérdő tekintetem, mosolyogva válaszol: „Tegnap Budapestről jöttek. Jönnek mindenfelől, jönnek egy jó szóért, beszélgetésért. Hozza őket a lelki igény."
De persze a városszéli kis kórházban is bőven van tennivaló: "Amióta itt vagyok, harmincan haltak meg itt, mind fiatalabb volt nálam."
„Nem kérdezek, nem térítek, nem erőszakoskodom” – szögezi le. „Nehéz ezt megfogalmazni. Olyan ez, mint ahogy a napfényre kisarjad a növény. Nem kell beszélni, hanem csak vagyok, teszem a dolgaimat köztük. Nagyon hétköznapi példa, hogy amikor megyünk a mosdóba, akkor ahhoz, hogy becsukjuk az ajtót, meg kell fordulni. Heten vagyunk kerekesszékben, én pedig egyszer segítettem valakinek: kintről becsuktam utána az ajtót. Azóta ez így működik, valahogy mindenki becsukja a másik mögött, amikor éppen arra jár. Ilyen egyszerű” – magyarázza Kardos Mihály, hogy lehet olyan légkört teremteni, ahol számíthatnak egymásra az emberek.
„Tudja, az idekerülőkben sokkal kevesebb a büszkeség, egymással segítőkészebbek, már csak a ráutaltság miatt is. Bizonyos értelemben emberségesebbek, mint a többiek a kinti életben” – mondja, és rögtön tragikus példát mesél. „Tizenöt nyarán azt mondta nekem a Feri, hogy ha nem veszik fel a tompai roncsautó őrének, akkor ő a fagyhalált választja. Szenteste odaadott nekem egy ébresztőórát a nővér azzal, hogy a Feri nekem küldi. Akkor már tudtam, hogy feladta. 27-én pedig jött a hír, hogy megfagyva találták meg. 48 évesen halt meg. Nagymágocson volt állami gondozott, aztán 18 évesen kikerült az otthonból, és hányódott a semmiben harminc éven át."
"Senki nem selejtes, mindenkiben vannak értékek, csak valahogy elő kell hívni” – vallja. Amikor az október közepe óta hatályban lévő hajléktalantörvényre tereltem a szót, egyből kijelenti, hogy a jogszabályt nem ismeri, egyet azonban biztosra mondhat:lelki eredetű problémákat erőszakkal nem lehet megoldani.
„Itt van dolgom”
„Tízéves voltam, bérmálkozásra készültem, amikor már tudtam, hogy nekem ez lesz a dolgom az életben” – kanyarodunk vissza Kardos atya életéhez. A középiskoláit a kecskeméti piaristáknál végezte, majd Szegeden tanult teológiát. Pappá szentelése után több Békés megyei településen is szolgált, végül Algyőre, Szegedre került. Itt lett rosszul egy mise közben, és 2002-ben amputálták a bal lábát. 55 éves volt ekkor. A Szeged-Csanádi Egyházmegye otthonába került, ahol az „elit” hozzátartozóival, polgármester, képviselők rokonaival lakott együtt. A drága helyre nem futotta volna a nyugdíjából, de az egyház kiegészítette azt.
Ennek ellenére nem érezte teljesnek magát. Túl fiatal volt ahhoz, hogy a hivatását ne gyakorolja. Így egy őt támogató szegedi házaspár lakásába került, itt tartotta a szentírásóráit is. Ám ekkor elérte őt egy infarktus is, majd közel egy éven át egyik kórházból vitték a másikba. Műtötték, fertőzést kapott, végül a jobb lábát is le kellett vágni.
Úgy érezte, hogy így már nem tud a barátok lakásában élni, hiszen ápolásra, segítségre szorult. A luxusotthonba sem akart visszamenni. Így döntötte el, hogy megkeresi a Máltai Szeretetszolgálatot, és beköltözik a kórházukba.
„Itt jól érzem magam, van dolgom, barátkozom is. Itt van például Józsi barátom, akinek Öttömösön volt egy tanyája. Most beteg és hajléktalan, itt él köztünk” – int nevetve a férfinak a pap. Azután körbevezet a kórtermeken, bemutat néhányat a kórház lakói közül. Az épületet a nyáron adták át, miután az elődje, ahol korábban voltak, már majdnem összeroskadt. Most rendes körülmények között élhetnek.
Türelem, Szegénység, Ima – TÜSZI
Aztán ismét csak leülünk, beszélgetünk. Például arról, hogy a katolikus egyház már évtizedek óta hiába keresi az okát a hit csorbulásának. Kardos Mihály szerint az egyház akkor tud megújulni, ha komolyan veszi az evangéliumi egyszerűséget, a szegénység szolgálatát. Szerinte most ez van, főként, ha a pápa útmutatásait figyeljük. De – tette hozzá – Böjte Csaba, az ismert erdélyi ferences szerzetes is e szerint él.
Az atya állítja, az egyház mindig akkor tudott megújulni, amikor visszatért az evangéliumi tanításokhoz, aminek az alapja a Patientia, Paupertas, Precatio, azaz a PPP. Ezt fordította le az atya (Türelem, Szegénység, Ima), és hozta össze egy másik betűszónak.
„Én csak TÜSZI-nek hívom, egyszerűbb megjegyezni” – magyarázza Kardos Mihály a zsinórmértéket.
Forrás: HVG
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése