„Engedjük meg magunknak a tétlenséget”

Heim Kata Sacre Coeur nővér elcsendesedésről, szeretetélményről, várakozásról

A Jézus Szíve templomban imaórákat tart fiataloknak, a Párbeszéd Házában lelki útvonaltervező műhelyt is vezet Heim Kata elsőfogadalmas Sacré Coeur nővér. Istenről beszélgetni lehet kínos, feszengős, vagy erőltetett. Katával azonban olyan természetes élmény volt, mint karácsony reggelén a szívbefészkelő gyermeki várakozás. Köszönhető ez tisztaságának és nyitottságának, és annak, hogy pillanatok alatt felméri, hogyan meséljen úgy, hogy azzal a másik ember is gazdagodjon: lélektől lélekig.

 
„Mindig féltem attól, hogy szerzetesnek kell mennem.” Ezt a mondatot öntől olvastam. Erre mondják, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek?

Amikor 14 évesen ezt a félelmemet megosztottam egy atyával, akkor erre azt mondta nekem, hogy amitől félünk, az valóra fog válni. Képzelheti, így még jobban rettegtem. Most, ahogy visszanézek, ez a félelmem állandó jelleggel felbukkant az életemben, és valószínűleg azért, mert mélyen legbelül már tudtam, hogy dolgom lesz vele. A hitem elmélyítésével egy időben önismeretre is szert tettem, így akkor tudtam meghallani és válaszolni Isten hívására, amikor megértem, megnyíltam rá.

Megtörtént, hogy elfordult Istentől?

Kétszer volt az életemben olyan mélypont, amikor haragudtam az Istenre. Aztán fokozatosan kezdtem elfogadni, hogy lehet haragudni Istenre, lehet nem elmenni a templomba. Erre az elszakadásra szükségem volt, hogy később személyesebb módon, saját döntésből, ne elvárás miatt tudjak visszatérni. A lelkigyakorlatokra ezekben az időszakokban is jártam. A változások, az elmélyülések, a megbékélések, és maga a szerzetesség kérdése is mindig valamilyen lelkigyakorlaton történt, vagy lett téma.

Mi volt az az élmény, ami aztán egyértelműsítette az útját?

Egy olaszországi nyaraláson egy addig ismeretlen, nagyon erős szeretet-tapasztalattal gazdagodtam. Azt hiszem, Isten engem mással nem is hívhatott magához, mint a szeretetével. A lemondások, a megélt szeretetélmény mellett innentől kezdve fokozatosan eltörpültek. És megfogalmazódott bennem a kérdés: én hogyan tudok válaszolni erre a szeretetre? Persze akkor erre megint megérkezett a megoldás, szerzetesnek állok. Két fontos kritériumot szabtam: az egyik, hogy ignáci lelkiségű legyen, a másik, hogy ne legyen habitus.

Miért volt fontos, hogy ne legyen habitus?

Egyházi iskolába jártam, és ott habitusban jöttek-mentek a tanáraink: számomra ez nagyon elválasztó volt. Az ignáci lelkiség pedig azt jelenti, hogy azt a lelki szabadságot szeretném tovább adni, amit a jezsuita lelkigyakorlatokon megtapasztaltam. Azaz: Isten arra hív, amitől boldog leszek. Számomra az egyik legmeghatározóbb mondat is ezt foglalja össze: az én legmélyebb vágyam megegyezik Isten vágyával velem kapcsolatban.

Említette a nagyon intenzív szeretetélményt. Miben más ez a szeretetérzés, mint amit egy ember egy másik embertől kaphat?

Abban a pillanatban, amikor megéreztem ezt a szeretetélményt, nagyon pontos felismerés volt bennem, hogy engem így soha senki nem fog tudni szeretni. Sok emberi kapcsolatban az okozhat nehézséget, hogy nem vagyunk tisztában a saját vágyainkkal, vagy nem merjük felvállalni, mert meg akarunk felelni a másiknak. A legtöbb megfelelés mögött az a félelem munkál, hogy ha nem olyanok vagyunk, amilyennek elvárják, akkor nem szeretnek minket. Az Istennel való kapcsolatban könnyebb megtapasztalni a feltétel nélküli szeretettség érzését. Mi emberek nem tudunk tökéletesen szeretni.

Közeleg a karácsony. Hogyan készüljünk lélekben az ünnepre?

Újra kell tanulnunk várakozni. Ma annyi zaj és tevékenység vesz körül, hogy nagyon nehéz elcsendesedni. Pedig ahhoz, hogy megálljunk, kicsit befelé tudjunk figyelni, ez elengedhetetlen. Mindehhez teret és időt kell hagynunk. Múltkor 12. osztályos gyerekeknek tartottunk foglalkozást. Arra kértük őket, tegyék le pár órára a telefonjukat, és csak az agyagozásra koncentráljanak. Az egyik lány azt mondta: amilyen nehéz volt lelassulni, elcsendesedni, olyan nehéz volt a foglalkozás végén újra megszólalni, felvenni a kinti világ ritmusát.

Szerintem az is nehézség, hogy sokan nem engedjük meg magunknak az elcsendesedést...

Pedig nagyon fontos, hogy a minket érő rengeteg élmény feldolgozására, elmélyítésére időt hagyjunk. A ma embere ritkán van benne a jelenben, ritkán éli meg az itt és most élményét. Az imádkozás egy olyan lelki elmélyülés, ami csak a jelenben történhet meg, és ezáltal segíthet az elcsendesedésben is. Az advent a megállás lehetősége. Ahhoz hogy tudjunk ünnepelni, képesnek kell lennünk benne lenni a pillanatban, megengedni magunknak a tétlenséget. Elfogadni, hogy nem kell mindig teljesíteni, megfelelni. Ha ez sikerül, az többet ér bármely kézzel fogható ajándéknál.

Szöveg: Pfliegel Dóra

Fotó: Senger Nikolett/Józsefváros újság

Forrás: Józsefváros újság