Az Eukarisztiáról nevezett Ágnes nővér OCD
Mikor érezted, hogy a Kármelben a helyed?
Veszprémben jártam gimnáziumba. Negyedikes voltam, amikor fél évben feleltettek a jelesért, és nem kaptam meg, amit igazságtalannak tartottam. Véleményemet többen megerősítették, például ikertestvérem, Marcsi is. Nagyon megviselt ez az élmény. A következő „lyukas" órán beszaladtam az Angolkisasszonyok templomába, és az Úrnál kerestem vigasztalást. Ekkor érintett meg először Isten, megvigasztalt és a történteket más távlatba helyezte. Itt mondtam először igent Istennek, és átvillant rajtam: neki szentelem magam.
Ez volt a hívás számodra?
Maga az igenem tudatos volt, csak az nem, hogy mire szól ez a hívás. Első gondolatom az Angolkisasszonyok felé vitt, de éreztem, hogy a tanítás nem az én utam. - Azután ezt az élményt eltemettem magamban. Nem volt lelkivezetőm, akivel megoszthattam volna belső életem történéseit, így senkinek sem mondtam el. Meggyőztem magam, hogy mindezt csak bebeszéltem, és valójában el akarok menekülni a világtól.
Folytatódott az életem. Szombathelyen, a főiskolán elvégeztem a szociálismunkás szakot, és abban éltem, hogy családot fogok alapítani, sok gyermekem lesz. Budapest a Máltai Szeretetszolgálatnál kezdtem el dolgozni 24 éves koromban, és egy Don Bosco nővérnél, Kati néninél laktam Óbudán. Idős kora miatt nem tudott már a közösségi életben részt venni, egyedül élt, de úgy, mint egy szerzetes.
Hivatásom történetéhez tartozik, hogy az Angolkisasszonyoknál virágzott az ifjúsági élet, és én is az ifjúsági csoporthoz tartoztam. Amikor elkezdtem dolgozni, akkor is minden hétvégén hazajártam Veszprémbe, hogy a közösségi összejöveteleken részt vehessek. Röviddel azt követően, hogy megkezdtem a munkát, egy hétvégi hazautazás előtt bementem az Új Ember Könyvesboltba, és megláttam - mint utólag kiderült - a Kármel első kiadványát, Marie-Michel OCD: Csendből született tűz című könyvét, amit elérhető áron adtak (szerény fizetést kaptam, úgyhogy ez is számított), és elég vékony is volt ahhoz, hogy a vonaton olvassam. Ezen a könyvön láttam először a szót: „Kármel", és anélkül, hogy tudtam volna, mit jelent, éreztem: vonz. Az író javasolja Szent Terézia A belső várkastély című könyvét, melyet elkértem plébánosomtól. Nem sokkal ezután történt egyik este, amikor Kati néninél a szobámban az asztalnál ültem és olvastam - még most is élénken él bennem -, egyszer csak megálltam és éreztem, hogy Isten azt várja, most döntsek: igent mondok vagy nemet. Miután kimondtam az igent, olyan béke és öröm töltött el, amit azelőtt soha nem tapasztaltam. Akkor már tudtam, mi az az út, amelyre igent mondok. Ugyanazon a napon történhetett mindez, mint az első belső élményem az Angolkisasszonyok templomában, csak hat évvel később, január 28-án. Tudtam, hogy a Kármel, ahová el kell indulnom.
Tudtál közelebbit a nővérekről?
Elég sokáig nem, mert a Máltai Szeretetszolgálatnál, ahol mindössze egy hónapja dolgozta, egy új programot indítottunk be: diszpécserszolgálatot alakítottunk ki az idősgondozásban, és nem akartam otthagyni a munkatársakat ebben a helyzetben. Eldöntöttem, hogy fél évig még biztosan maradok. Az igen kimondását követően azonban - annak ellenére, hogy nem éltem a közösségben - éreztem, hogy kármelita vagyok. Mindez nem volt bennem egészen tudatos, csak akkor döbbentem rá, amikor egy alkalommal levelet írtam főiskolai barátnőmnek, és az jött a tollamra, hogy én már kármelitának érzem magamat.
Sokáig nem tudtam semmit a nővérekről. Mivel a külső életformám nem változott, nem akartam előre terhelni a családomat hivatásommal. Néhány nappal az igenem után csak ikertestvéremnek és Andris bátyámnak mondtam el. Húsvét táján említettem Kati néninek és a szüleimnek, majd később beszéltem róla Gyula atyának, s ő biztatott, hogy legalább telefonáljak a nővéreknek.
1999. június végén beszéltem telefonon Mirjam nővérrel, aki javasolta, jöjjek el legalább egy napra, hogy találkozzunk, hátha mindez csak egy álom, és amikor szembesülök a valósággal, szertefoszlik. Gyula atya hozott el Pécsre. Ennek az egy napnak maradandó élménye, hogy amikor eljött a búcsú ideje, nagyon fájt a szívem, úgy éreztem, az otthonomat hagyom el. Később aztán kérdezte Mirjam nővér, hogy szeretnék-e még egy kis időt a vendégrészben eltölteni, átgondolni, itt van-e a helyem, vagy szeretnék inkább a közösségbe menni. Azt feleltem, hogy inkább belülről érdekel a Kármel. 1999. szeptember 10-én érkeztem, és október 15-ig maradtam, amikor Kinga nővér beöltözött. Akkor már egyértelmű volt, hogy vissza fogok jönni. Megerősödött bennem, valamint a közösség részéről is a hivatásom. Megbeszéltük, hogy két hétig még otthon maradok, elbúcsúzom, és fölszámolok mindent. Végül november elsején, Mindenszentek napján léptem be.
Belépésem előtt történt, 1999 húsvétját követően, hogy ikertestvéremmel, Marcsival, elhatároztuk: elmegyünk Medjugorje-ba. Miután megkaptam a hivatást, elindultunk. Az autóbuszon mindenki elmondta, milyen célból vesz részt a zarándoklaton. Én azt mondtam, szeretnék a Jóistentől valami jelet, megerősítést. Máriától meg is kaptam. Medjugorje-ban az ott élő Nyolcboldogság közösség - amely a Kármel lelkiségéből táplálkozik - egyik tagjának tanúságtétele volt a jel számomra.
Szüleid mennyire vették komolyan első bejelentésedet?
Látták határozottságomat, de édesanyám azt gondolta, hogy addig még sok minden történhet. Nemigen vették komolyan.
Vajon változott-e mindez, amikor az ismerkedő időt töltötted a Kármelben?
Édesanyám akkor már érezte, hogy itt valami több van, de a noviciátus ideje alatt végig reménykedett, meggondolom magam, és rájövök, nem nekem való. Édesapám első reakciójában azt kérdezte, miért nem karitatív rendbe lépek, amikor szociális munkát tanultam. A szerzetesi hivatással nem volt baja, csak nem tartotta logikus döntésnek a Kármelt.
Istennél nincsenek emberileg logikus dolgok.
Ez így van. Amikor szüleimmel beszélgettünk belépésemről, édesapám csak hallgatott, mert ha mellettem is állt, nem akart édesanyámnak fájdalmat okozni.
Testvéreid hogyan viszonyultak hozzá?
Andris bátyám teljes mértékben mellém állt. Egy alkalommal, amikor unokatestvéreink látogatóba jöttek - még otthon laktam -, ellenérveikkel bombáztak, alig kellett szólnom, mert Andris volt az ügyvédem. Ikertestvérem, Marcsi is az első pillanattól fogva teljesen mellettem állt.
Van még egy testvéred.
Mikor érezted, hogy a Kármelben a helyed?
Veszprémben jártam gimnáziumba. Negyedikes voltam, amikor fél évben feleltettek a jelesért, és nem kaptam meg, amit igazságtalannak tartottam. Véleményemet többen megerősítették, például ikertestvérem, Marcsi is. Nagyon megviselt ez az élmény. A következő „lyukas" órán beszaladtam az Angolkisasszonyok templomába, és az Úrnál kerestem vigasztalást. Ekkor érintett meg először Isten, megvigasztalt és a történteket más távlatba helyezte. Itt mondtam először igent Istennek, és átvillant rajtam: neki szentelem magam.
Ez volt a hívás számodra?
Maga az igenem tudatos volt, csak az nem, hogy mire szól ez a hívás. Első gondolatom az Angolkisasszonyok felé vitt, de éreztem, hogy a tanítás nem az én utam. - Azután ezt az élményt eltemettem magamban. Nem volt lelkivezetőm, akivel megoszthattam volna belső életem történéseit, így senkinek sem mondtam el. Meggyőztem magam, hogy mindezt csak bebeszéltem, és valójában el akarok menekülni a világtól.
Folytatódott az életem. Szombathelyen, a főiskolán elvégeztem a szociálismunkás szakot, és abban éltem, hogy családot fogok alapítani, sok gyermekem lesz. Budapest a Máltai Szeretetszolgálatnál kezdtem el dolgozni 24 éves koromban, és egy Don Bosco nővérnél, Kati néninél laktam Óbudán. Idős kora miatt nem tudott már a közösségi életben részt venni, egyedül élt, de úgy, mint egy szerzetes.
Hivatásom történetéhez tartozik, hogy az Angolkisasszonyoknál virágzott az ifjúsági élet, és én is az ifjúsági csoporthoz tartoztam. Amikor elkezdtem dolgozni, akkor is minden hétvégén hazajártam Veszprémbe, hogy a közösségi összejöveteleken részt vehessek. Röviddel azt követően, hogy megkezdtem a munkát, egy hétvégi hazautazás előtt bementem az Új Ember Könyvesboltba, és megláttam - mint utólag kiderült - a Kármel első kiadványát, Marie-Michel OCD: Csendből született tűz című könyvét, amit elérhető áron adtak (szerény fizetést kaptam, úgyhogy ez is számított), és elég vékony is volt ahhoz, hogy a vonaton olvassam. Ezen a könyvön láttam először a szót: „Kármel", és anélkül, hogy tudtam volna, mit jelent, éreztem: vonz. Az író javasolja Szent Terézia A belső várkastély című könyvét, melyet elkértem plébánosomtól. Nem sokkal ezután történt egyik este, amikor Kati néninél a szobámban az asztalnál ültem és olvastam - még most is élénken él bennem -, egyszer csak megálltam és éreztem, hogy Isten azt várja, most döntsek: igent mondok vagy nemet. Miután kimondtam az igent, olyan béke és öröm töltött el, amit azelőtt soha nem tapasztaltam. Akkor már tudtam, mi az az út, amelyre igent mondok. Ugyanazon a napon történhetett mindez, mint az első belső élményem az Angolkisasszonyok templomában, csak hat évvel később, január 28-án. Tudtam, hogy a Kármel, ahová el kell indulnom.
Tudtál közelebbit a nővérekről?
Elég sokáig nem, mert a Máltai Szeretetszolgálatnál, ahol mindössze egy hónapja dolgozta, egy új programot indítottunk be: diszpécserszolgálatot alakítottunk ki az idősgondozásban, és nem akartam otthagyni a munkatársakat ebben a helyzetben. Eldöntöttem, hogy fél évig még biztosan maradok. Az igen kimondását követően azonban - annak ellenére, hogy nem éltem a közösségben - éreztem, hogy kármelita vagyok. Mindez nem volt bennem egészen tudatos, csak akkor döbbentem rá, amikor egy alkalommal levelet írtam főiskolai barátnőmnek, és az jött a tollamra, hogy én már kármelitának érzem magamat.
Sokáig nem tudtam semmit a nővérekről. Mivel a külső életformám nem változott, nem akartam előre terhelni a családomat hivatásommal. Néhány nappal az igenem után csak ikertestvéremnek és Andris bátyámnak mondtam el. Húsvét táján említettem Kati néninek és a szüleimnek, majd később beszéltem róla Gyula atyának, s ő biztatott, hogy legalább telefonáljak a nővéreknek.
1999. június végén beszéltem telefonon Mirjam nővérrel, aki javasolta, jöjjek el legalább egy napra, hogy találkozzunk, hátha mindez csak egy álom, és amikor szembesülök a valósággal, szertefoszlik. Gyula atya hozott el Pécsre. Ennek az egy napnak maradandó élménye, hogy amikor eljött a búcsú ideje, nagyon fájt a szívem, úgy éreztem, az otthonomat hagyom el. Később aztán kérdezte Mirjam nővér, hogy szeretnék-e még egy kis időt a vendégrészben eltölteni, átgondolni, itt van-e a helyem, vagy szeretnék inkább a közösségbe menni. Azt feleltem, hogy inkább belülről érdekel a Kármel. 1999. szeptember 10-én érkeztem, és október 15-ig maradtam, amikor Kinga nővér beöltözött. Akkor már egyértelmű volt, hogy vissza fogok jönni. Megerősödött bennem, valamint a közösség részéről is a hivatásom. Megbeszéltük, hogy két hétig még otthon maradok, elbúcsúzom, és fölszámolok mindent. Végül november elsején, Mindenszentek napján léptem be.
Belépésem előtt történt, 1999 húsvétját követően, hogy ikertestvéremmel, Marcsival, elhatároztuk: elmegyünk Medjugorje-ba. Miután megkaptam a hivatást, elindultunk. Az autóbuszon mindenki elmondta, milyen célból vesz részt a zarándoklaton. Én azt mondtam, szeretnék a Jóistentől valami jelet, megerősítést. Máriától meg is kaptam. Medjugorje-ban az ott élő Nyolcboldogság közösség - amely a Kármel lelkiségéből táplálkozik - egyik tagjának tanúságtétele volt a jel számomra.
Szüleid mennyire vették komolyan első bejelentésedet?
Látták határozottságomat, de édesanyám azt gondolta, hogy addig még sok minden történhet. Nemigen vették komolyan.
Vajon változott-e mindez, amikor az ismerkedő időt töltötted a Kármelben?
Édesanyám akkor már érezte, hogy itt valami több van, de a noviciátus ideje alatt végig reménykedett, meggondolom magam, és rájövök, nem nekem való. Édesapám első reakciójában azt kérdezte, miért nem karitatív rendbe lépek, amikor szociális munkát tanultam. A szerzetesi hivatással nem volt baja, csak nem tartotta logikus döntésnek a Kármelt.
Istennél nincsenek emberileg logikus dolgok.
Ez így van. Amikor szüleimmel beszélgettünk belépésemről, édesapám csak hallgatott, mert ha mellettem is állt, nem akart édesanyámnak fájdalmat okozni.
Testvéreid hogyan viszonyultak hozzá?
Andris bátyám teljes mértékben mellém állt. Egy alkalommal, amikor unokatestvéreink látogatóba jöttek - még otthon laktam -, ellenérveikkel bombáztak, alig kellett szólnom, mert Andris volt az ügyvédem. Ikertestvérem, Marcsi is az első pillanattól fogva teljesen mellettem állt.
Van még egy testvéred.
Igen, Farkas. Ő ritkán tartózkodott otthon, mert Budapesten dolgozott. Emlékszem, egyszer együtt utaztunk a vonaton, és beszélgettünk. Azt mondta, hogy az örökfogadalom hat év múlva lesz, addig még biztosan meggondolom magam. Ő is édesanyám álláspontján volt: nem tudta elképzelni, hogy ez a fajta élet jó lehet nekem.
Belépésed után hogyan élted meg a mindennapok realitását?
Az első hónapok rózsaszínű ködben teltek, mondtam is Mirjam nővérnek: itt minden tökéletes. Ő pedig jót nevetett. Elég sokáig éltem abban a világban, hogy minden gyönyörű. Fél év telt el, amikor kezdtem rájönni, melyek azok a dolgok, amelyeket nehezen fogadok el. Rám nehezedett egyfajta fáradság is, nem volt már olyan egyértelmű, hogy reggel kipattanok az ágyból: „De jó, itt vagyok a Kármelben, és futok a kápolnába!" - Mi tartott meg? - A Jóisten természetes adománya, és talán a harmonikus családi háttérnek is köszönhetem, hogy van bennem hűség. Ha egyszer rátettem az életemet, az első akadály után nem fordulok vissza. Van bennem azután egy kis makacsság, ami jelen esetben talán jó, persze megvan a negatív oldala is. Úgy gondolom, ez tartott meg. Amikor komolyabb nehézségek, kísértések jöttek, akkor a meghívásom volt az a belső élmény, amelyhez mindig visszatérhettem, és belekapaszkodhattam.
Azután később éreztem, hogy maga a közösség is megtart. Láttam nővéreimet, akiket nem tudnék elhagyni, ők az én családom. A beöltözésnél és a fogadalomnál is igent mondtak rám, nem szaladhatok el. Továbbá olyan sok embernek elmondtam: ez a hivatásom, őket sem csaphatom be, hogy egyszer csak saját magamat keresem, és elmegyek.
Minden évben egy alkalommal hosszabb időre a nővérek elvonulnak remeteségbe, egyéni lelkigyakorlatra. Az elsőt hogyan élted meg?
Mindegyik lelkigyakorlatnak megvan a maga légköre. A beöltözés előtt a legelső nyolc napos. Az első három nap borzasztóan nehéz volt. Erősen közösségi ember vagyok, és ekkor teljesen magamra maradtam, minden imát egyedül kellett végeznem, egyedül telt az egész nap, nem vehettem részt a közös rekreáción sem. Arra gondoltam, nem bírom ki. Ehhez társult még, hogy az imában is úgy éreztem, elhagyott az Isten. Imádkozni sem tudtam, és így ennek semmi értelmét nem láttam. Nagyon küszködtem. Hála Istennek, Mirjam nővér meglátogatott, és kiönthettem a szívemet. A nehézségek egyszerre relatívvá váltak. Csupán annyit mondott, hogy ez természetes, és vannak olyan időszakok, amikor nem megy az imádság. Talán ekkor tapasztaltam először, hogy nehéz a belső ima, nem tudtam mit kezdeni magammal, ott voltam Isten előtt, nem éreztem semmit, és képtelen voltam ezzel a helyzettel bánni. Mirjam nővér megvigasztalt, és akkor visszataláltam a helyemre, attól kezdve szépen ment a lelkigyakorlat, megbékéltem a körülményekkel. Azt tanácsolta, hogy nézzem a feszületet, nézzem Krisztust, megtestesülten a szenvedést, mert ez is hozzátartozik az élethez.
1999. november elsején léptél be a Kármelbe. Mikor volt a beöltözésed?
2000. október 15-én. Nagy ajándék, hogy Szent Terézia anyánk ünnepén és az Eukarisztia évében történhetett, amikor megkaptam a misztériumomat, és az örökfogadalmam is az Eukarisztia évében volt. Örökké hálás leszek ezért II. János Pál pápának.
Azután kaptad a feladatokat, a munkákat, hogyan birkóztál meg ezekkel?
Először az ostyához kerültem, már jelöltként is főként ostyát válogattam. Majd elkezdődött a gyertyaöntés, melyet hárman végeztünk. Minden munkát szívesen láttam el. Ha esténként visszagondoltam a napomra, az az idő, amit a munkával töltöttem, szinte sohasem jutott eszembe. Másodlagos volt.
Mire emlékszel szívesen a noviciátusi időből?
Nagyon szerettem a noviciátusi rekreációkat, amikor kisebb körben összejöttünk. Sokkal jobban megismerhettem a többieket, mint azokat „a nagy fekete fátylasokat". Fájdalmat okoz, ha úgy látom, hogy valakinek nem fontos a közösség. Ez apróságokban nyilvánul meg, például, hogy elkésik, vagy nem figyel a másikra. Komoly belső küzdelmembe kerül, hogy ezt ne fejezzem ki, vagy ne mondjak ítéletet magamban.
Mint „nagy fekete fátylas", örökfogadalmas, hogyan indultál neki a nagybetűs Kármelita Életnek?
Lőrinc testvérrel.
A Sarutlan Kármelita Nővérek egyik kiadványa: Conrad de Mester Isten jelenlétében - A Feltámadásról nevezett Lőrinc testvér OCD.
Ő a mesterem. A fogadalom előtti lelkigyakorlaton ismertem meg. Próbálom megélni a mindennapokban, amit ő javasol: gyakoroljuk Isten jelentétét. Igyekszem nagyon komolyan venni: a nap folyamán gyakran visszavonulni a szívembe, akármilyen tevékenységben, akár még emberekkel beszélgetve is, hogy soha ne felejtsem el: számomra Isten az első, és én az övé vagyok. Mindent benne megélni! - Mindez nagy békével és boldogsággal tölt el.
Forrás: Sarutlan Kármelita Nővérek
Belépésed után hogyan élted meg a mindennapok realitását?
Az első hónapok rózsaszínű ködben teltek, mondtam is Mirjam nővérnek: itt minden tökéletes. Ő pedig jót nevetett. Elég sokáig éltem abban a világban, hogy minden gyönyörű. Fél év telt el, amikor kezdtem rájönni, melyek azok a dolgok, amelyeket nehezen fogadok el. Rám nehezedett egyfajta fáradság is, nem volt már olyan egyértelmű, hogy reggel kipattanok az ágyból: „De jó, itt vagyok a Kármelben, és futok a kápolnába!" - Mi tartott meg? - A Jóisten természetes adománya, és talán a harmonikus családi háttérnek is köszönhetem, hogy van bennem hűség. Ha egyszer rátettem az életemet, az első akadály után nem fordulok vissza. Van bennem azután egy kis makacsság, ami jelen esetben talán jó, persze megvan a negatív oldala is. Úgy gondolom, ez tartott meg. Amikor komolyabb nehézségek, kísértések jöttek, akkor a meghívásom volt az a belső élmény, amelyhez mindig visszatérhettem, és belekapaszkodhattam.
Azután később éreztem, hogy maga a közösség is megtart. Láttam nővéreimet, akiket nem tudnék elhagyni, ők az én családom. A beöltözésnél és a fogadalomnál is igent mondtak rám, nem szaladhatok el. Továbbá olyan sok embernek elmondtam: ez a hivatásom, őket sem csaphatom be, hogy egyszer csak saját magamat keresem, és elmegyek.
Minden évben egy alkalommal hosszabb időre a nővérek elvonulnak remeteségbe, egyéni lelkigyakorlatra. Az elsőt hogyan élted meg?
Mindegyik lelkigyakorlatnak megvan a maga légköre. A beöltözés előtt a legelső nyolc napos. Az első három nap borzasztóan nehéz volt. Erősen közösségi ember vagyok, és ekkor teljesen magamra maradtam, minden imát egyedül kellett végeznem, egyedül telt az egész nap, nem vehettem részt a közös rekreáción sem. Arra gondoltam, nem bírom ki. Ehhez társult még, hogy az imában is úgy éreztem, elhagyott az Isten. Imádkozni sem tudtam, és így ennek semmi értelmét nem láttam. Nagyon küszködtem. Hála Istennek, Mirjam nővér meglátogatott, és kiönthettem a szívemet. A nehézségek egyszerre relatívvá váltak. Csupán annyit mondott, hogy ez természetes, és vannak olyan időszakok, amikor nem megy az imádság. Talán ekkor tapasztaltam először, hogy nehéz a belső ima, nem tudtam mit kezdeni magammal, ott voltam Isten előtt, nem éreztem semmit, és képtelen voltam ezzel a helyzettel bánni. Mirjam nővér megvigasztalt, és akkor visszataláltam a helyemre, attól kezdve szépen ment a lelkigyakorlat, megbékéltem a körülményekkel. Azt tanácsolta, hogy nézzem a feszületet, nézzem Krisztust, megtestesülten a szenvedést, mert ez is hozzátartozik az élethez.
1999. november elsején léptél be a Kármelbe. Mikor volt a beöltözésed?
2000. október 15-én. Nagy ajándék, hogy Szent Terézia anyánk ünnepén és az Eukarisztia évében történhetett, amikor megkaptam a misztériumomat, és az örökfogadalmam is az Eukarisztia évében volt. Örökké hálás leszek ezért II. János Pál pápának.
Azután kaptad a feladatokat, a munkákat, hogyan birkóztál meg ezekkel?
Először az ostyához kerültem, már jelöltként is főként ostyát válogattam. Majd elkezdődött a gyertyaöntés, melyet hárman végeztünk. Minden munkát szívesen láttam el. Ha esténként visszagondoltam a napomra, az az idő, amit a munkával töltöttem, szinte sohasem jutott eszembe. Másodlagos volt.
Mire emlékszel szívesen a noviciátusi időből?
Nagyon szerettem a noviciátusi rekreációkat, amikor kisebb körben összejöttünk. Sokkal jobban megismerhettem a többieket, mint azokat „a nagy fekete fátylasokat". Fájdalmat okoz, ha úgy látom, hogy valakinek nem fontos a közösség. Ez apróságokban nyilvánul meg, például, hogy elkésik, vagy nem figyel a másikra. Komoly belső küzdelmembe kerül, hogy ezt ne fejezzem ki, vagy ne mondjak ítéletet magamban.
Mint „nagy fekete fátylas", örökfogadalmas, hogyan indultál neki a nagybetűs Kármelita Életnek?
Lőrinc testvérrel.
A Sarutlan Kármelita Nővérek egyik kiadványa: Conrad de Mester Isten jelenlétében - A Feltámadásról nevezett Lőrinc testvér OCD.
Ő a mesterem. A fogadalom előtti lelkigyakorlaton ismertem meg. Próbálom megélni a mindennapokban, amit ő javasol: gyakoroljuk Isten jelentétét. Igyekszem nagyon komolyan venni: a nap folyamán gyakran visszavonulni a szívembe, akármilyen tevékenységben, akár még emberekkel beszélgetve is, hogy soha ne felejtsem el: számomra Isten az első, és én az övé vagyok. Mindent benne megélni! - Mindez nagy békével és boldogsággal tölt el.
Forrás: Sarutlan Kármelita Nővérek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése