Ifjúság és hivatás

Jézus rátekintett és megszerette őt

Ha tovább elemezzük Krisztus beszélgetését a fiatalemberrel, akkor egy újabb határterülethez jutunk. Ez új és döntő! Az ifjú megkapta az alapvető és lényegbevágó választ kérdésére: „mit kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet”? És ez a válasz egész eddigi életútjával összhangban van:

„Mindezeket a parancsolatokat ifjú korom óta megtartottam.” Mennyire kívánom néktek, hogy mindegyikőtök életútja hasonlóképpen egyezzék Krisztus válaszával! Igen, én azt kívánom, hogy az ifjúkor ajándékozza néktek egészséges elvek szilárd alapját, hogy lelkiismeretetek már az ifjúság éveiben elérje az érettségnek azt a világosságát, amely képessé tesz benneteket, hogy „lelkiismeretes emberek”, az „elvek emberei ', „bizalomkeltő emberek” legyetek, kik hitelt érdemelnek. Az ilyen „erkölcsi személyiség” a legtöbb, amivel hozzájárulhattok a közösségi élethez: a családban, a társadalomban, szakmai területen, kulturális és politikai szinten, és végül az egyházi közösségben, amelyhez tartoztok vagy valamikor tartozhattok.

Szó van itt ugyanakkor a mély és teljes emberségről. És ugyanez a teljesség jellemezze az emberi személyiség fejlődését, mindazokkal a tulajdonságokkal, melyek ennek a személyiségnek egyediségét alkotják, amely a közösségi életben, elsősorban a családban fejti ki sokféle hatását. Mindegyikőtöknek gazdagítania kell ezt a közösséget a maga módján, főként azáltal, amik vagyunk. Nem mélyértelmű nyitottsága ez annak az ifjúságnak, amely föltárja személyes gazdagságát? Az ember szemléli önmagát, saját emberségét mint saját belső világát, amely egyben sajátos területe a másokkal és a másokért való létének.

Itt a tízparancsolat és az evangélium parancsai döntő jelentőséget kapnak. Főként a szeretet parancsa, mely az embert Isten és a felebarát számára nyitottá teszi. A szeretet „a tökéletesség köteléke”,általa jut el az ember és az emberek közötti testvériség a teljes érettségre. Ezért a szeretet az első és legfőbb minden parancsolat között, ahogyan azt Krisztus tanítja; ez mindent felölel és egybefog. Kívánom mindnyájatoknak, hogy fiatalságtok útjain találkozzatok Krisztussal, hogy előtte lelkiismeretetek tanúsága által hitet tegyetek az evangéliumi erkölcsi törvényről, melynek értékét nemzedékek folyamán oly sok nagylelkű ember iparkodott megközelíteni.

Nincs itt a helye történeti bizonyítékok felsorolásának. Bizonyos azonban, hogy a legrégibb időktől kezdve a lelkiismeret szava az embert olyan tárgyilagos erkölcsi normákhoz vezeti, melyek konkrét tartalmukat a másik személy megbecsülésében találják és abban az alapelvben, hogy semmi olyat ne tegyen felebarátjának, amit nem óhajt, hogy neki tegyenek!

Itt már föltűnik annak az objektív morálnak fénye, amelyről Szent Pál azt mondja, hogy bele van írva a szívünkbe, és a lelkiismeret tanúságot tesz róla. A keresztény ember itt könnyen meglátja Isten teremtő szavának a fényét, mely megvilágosít minden embert, és éppen mert követi az emberré lett Igét, fel tud emelkedni az evangélium tökéletesebb törvényéhez. Ez a főparancsolatban tevőlegesen követeli a felebarát számára mindazt a jót, amelyet én is szeretnék megkapni. A keresztény ember lelkiismeretének belső hangja mellett azzal tesz tanúságot, hogy föltétel nélkül követi Krisztust és az ő tanítását.

Kívánom továbbá nektek, hogy az ifjúság lényeges és fontos kérdéseinek megismerése után életetek tervezéséhez megtapasztalhassátok, amiről az evangélium szól: „Jézus rátekintett és megszerette őt”. Kívánom, hogy megélhessétek Krisztusnak ezt a tekintetét! Kívánom, hogy megismerhessétek az igazságot, hogy ő, Krisztus, szeretettel tekint rátok!

Mindenkit megajándékoz ezzel a szeretetteljes tekintettel. Ezt az evangélium minden lapja igazolja. Még azt is mondhatjuk, hogy Krisztus szerető tekintetében egyben benne van az ő örömhírének teljessége. Ha e tekintet történetét kutatjuk, vissza kell mennünk a Teremtés könyvéig, addig a pillanatig, amikor Isten az ember teremtésekor férfinak és nőnek teremtette, „látta, hogy mindez nagyon jó”.A Teremtőnek ez az első pillantása ismét megjelenik Krisztusnak tekintetében, amikor az ifjúval beszélget.

Tudjuk, hogy Krisztus ezt a szeretetteljes pillantását a kereszten megváltó áldozatával fogja megerősíteni és megpecsételni, mert éppen az áldozat által érte el ez a tekintet a szeretet különleges mélységét. Ott az ember és az emberiség olyan „igent” kapott, melyet csak Krisztus, a megváltásra és vőlegény adhatott. Egyedül ő tudja, „mi van az emberben”: ismeri gyengeségét, de ismeri méltóságát is.

Mindegyikőtöknek kívánom, hogy Krisztusnak ezt a tekintetét meglássátok, és mélységét megtapasztaljátok. Hogy életetek melyik pillanatában fog ez történni, azt nem tudom. Gondolom, akkor, amikor a legnagyobb szükségetek lesz reá: talán a szenvedésben, talán a tiszta lelkiismeret tanúságtételekor, mint az evangéliumi ifjú esetében, vagy talán egy ellenkező szituációban: bűntudattal és lelkiismeretfurdalással kapcsolatban. Mert Krisztus Péterre is rátekintett kudarcának órájában, amikor Mesterét háromszor megtagadta.

Az embernek kell ez a szeretetteljes tekintet. Tudnia kell, hogy szeretik, hogy öröktől fogva szeretik, és kiválasztották. Az isteni kiválasztásnak ez az örök szeretete úgy kíséri az embert életén át, mint Krisztus szerető tekintete. És talán legjobban a megpróbáltatás percében, a megalázásban, üldözésben, elbukásban, amikor ott leszünk megalázva, széttaposva: ember voltunk a többiek szemében semmivé lesz. Akkor az a tudat, hogy az Atya minket már szeretett az ő Fiában, hogy Krisztus mindenkit állandóan szeret, ez szilárd tartást ad egész emberi egzisztenciánknak. Ha elönt a kétség önmagunkban, életünk értelmében, akkor Krisztusnak ez a szeretete tovább éltet minket. Az a tudat, hogy ez a szeretet benne hatalmasabb minden gonoszságnál és széthullásnál.

Kívánom nektek ugyanazt az élményt, melyben az evangéliumi ifjúnak része volt: „Jézus rátekintett és megszerette őt”.

Kövess engem!

Evangéliumi szövegünk vizsgálatából kitűnik, hogy Krisztus tekintetével válaszolt a fiatalember tanúságtételére, melyet életéről adott addig a pillanatig; arra ugyanis, hogy Isten parancsai szerint élt: „mindezeket a parancsokat ifjú korom óta megtartottam '.

Ez a szerető tekintet egyúttal a beszélgetés befejezéséhez vezetett. Szent Máté szerint maga az ifjú kezdeményezett, mert nemcsak a tízparancsolat hűséges megtartását hangsúlyozta, mely eddigi magatartását jellemezte, hanem most újabb kérdése is volt: „Mit kell még tennem?”

Ez a kérdés nagyon fontos. Azt mutatja, hogy az ember lelkiismeretében, és éppen a fiatalokéban, „valami magasabb” utáni törekvés rejtőzik. Ez a törekvés sokféle módon nyilvánul meg; olyan embereknél is észrevehetjük ezt, kik hitünktől távolállónak tűnnek.

A nem keresztény vallások tagjai sorában, főként a buddhizmusban, hinduizmusban és az iszlámban már régóta lelki emberek sokasága található. Ezek az emberek gyakran már fiatalon mindent elhagytak, mert a szegénység és a tisztaság állapotát választották, az abszolútat keresték, mely túl van a tapasztalható dolgokon. Emberek, kik a tökéletes szabadságért fáradoznak, kik szeretettel és bizalommal menekülnek Istenhez, és teljes szívvel alávetik magukat az ő titokzatos rendelkezéseinek. Valami titokzatos belső hang irányítja őket, mely az ő lelkükben Szent Pál szavait visszhangozza: „elmúlik e világnak alakja”, és ez őket magasabb dolgok keresésére ösztönzi, melyek maradandók: „keressétek, ami fönt van”. Minden erejükkel erre a célra törnek, közben komolyan dolgoznak lelkük megtisztításán, olykor egész életüket is Istennek szentelik szeretetből. így embertársaik számára példaképek lesznek, életmódjukban mutatnak rá arra, hogy az örök értékek előbbre valók, mint a mulandók, és fölhívják a figyelmet, hogy milyen kétes értékű az, amit a társadalom nyújt, amelyben élnek.

Ez a tökéletességre, „valami magasabbra” való törekvés alapjában véve az evangéliumban nyer kifejezést. A Hegyi beszédben Jézus megerősíti az egész erkölcsi törvényt, melynek súlypontja a mózesi kőtáblákra vésett tízparancsolat, de közben ezeknek új, evangéliumi értelmezést ad. Mindent egybefoglal – amint mondottuk – a szeretet, nemcsak mint törvény, hanem mint ajándék : „a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete”.

Ebben az összefüggésben érthető a nyolc boldogság, mely Máté evangéliumában a Hegyi beszédet bevezeti.

Ugyanilyen összefüggésben válik tökéletessé a parancsok összessége, mely a keresztény erkölcs alapját képezi az evangéliumi tanácsokban, melyekben különös és meghatározott módon fejeződnek ki, hogyan hív minket Krisztus tökéletességre, életszentségre.

Amikor a fiatalember „magasabb dolgok iránt érdeklődik: „mi hiányzik még nekem?”, akkor Jézus szeretettel néz reá. Ez a szeretet itt új jelentést kap. A Szentlélek az embert egy parancsolatok szerinti életből bensőleg átvezeti a tudatos önátadásba, és Krisztus szeretetteljes tekintete ezt a belső átmenetet tükrözi. Jézus azt mondja: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Azután gyere és kövess engem!”

Igen, igen, kedves fiatal Barátaim! Az ember, a keresztény képes életét ajándékként felfogni. Ez a dimenzió nemcsak „magasabb”, mert az egyes erkölcsi kötelezettségek dimenziója, amint az a parancsokból következik, hanem „mélyebb” és alapvetőbb. Egy teljesebb bizonysága annak az élettervnek, melyet már fiatal korunkban kezdtünk kialakítani. Az ajándék dimenziója minden emberi és keresztény hivatás érettségi fokát is jelzi, amint azt később látni fogjuk.

Ebben a percben még szeretnék szólni hozzátok Krisztus szavainak további különös jelentőségéről. Teszem ezt azzal a meggyőződéssel, hogy Krisztus azokat az Egyházban néhány fiatal beszélgető partneréhez intézi, bármely generációhoz tartozzanak is. Szavai akkor Isten népének közösségében különleges meghívást jelentenek. Az Egyház minden papi hivatás kezdetén felismeri Krisztus hívását: „kövess engem „.Ez a hivatás a római katolikus Egyházban egyúttal a cölibátus tudatos és szabad választásával kapcsolatos. Az Egyház Krisztus hívását: „kövess engem” látja minden szerzetesi hivatásban, amelyben egy férfi vagy nő az evangéliumi tanácsokra [tisztaság, szegénység, engedelmesség) tesz fogadalmat, elfogadja azt az életprogramot, melyet Krisztus maga is itt a földön az Isten országáért megvalósított. A szerzetesi fogadalom által ezek az emberek arra kötelezik magukat, hogy különös tanúságot tesznek Isten iránti, mindent fölülmúló szeretetükről, és arról a meghívásról, mely minden embernek szól: az Istennel való egységre az örök életben. Szükséges, hogy egyesek különlegesen tanúsítsák ezt mások előtt.

Arra szorítkozom, hogy erről a kérdésről jelen írásomban csak röviden szólok, mert más alkalmakkor többször már részletesen kifejtettem. De felhívom rá a figyelmet, mert Krisztus és az ifjú beszélgetésekor különös fény derül mindenekelőtt az evangéliumi szegénységre. Azért is emlékeztetek erre, mert Krisztus hívása: „kövess engem ebben a rendkívüli és karizmatikus értelemben leggyakrabban a fiatal korban fordul elő, sőt olykor már gyermekkorban.

Azért szeretném nektek, valamennyi fiatalnak, férfinak és nőnek egyaránt megmondani személyiségetek fejlődésének ebben a fontos szakaszában: ha ilyen hívás érinti szívedet, ne hallgattasd el! Engedd, hogy hivatássá érlelődjék ! Működj közre vele imával és a parancsolatokhoz való hűséggel! „Az aratnivaló sok.” És Krisztus hívásának: „kövess engem!” nagyon sokakhoz kell eljutnia. Nagyon sok Isten szíve szerinti papra van szükség. A mai Egyháznak és világnak feltétlenül szüksége van olyan tanúságra, mely egy életre szól, mely minden fönntartás nélkül Istennek ajándékozza önmagát; a jegyesi szeretet oly tanúságára, amilyent Krisztus adott, mely Isten országát az emberek között különös módon teszi jelenvalóvá, és a világhoz közelebb hozza.

Engedjétek meg nekem, hogy kiegészítsem Krisztus szavait az aratnivalóról, amely sok. Igen, sok az evangéliumi aratnivaló, nagy az üdvösség aratása! „De a munkás kevés.” Talán ezt ma jobban érezzük, mint a múltban, különösen egyes országokban és egyes szerzetes közösségekben.

„Kérjétek tehát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába”, így folytatja Krisztus. Így szól a felhívás korunkhoz: imádkozzunk papi és szerzetesi hivatásokért. Ezzel a kéréssel fordul hozzátok, fiatalokhoz, az Egyház is. Ti is könyörögjetek ezért! És ha az Egyháznak ez az imája szívetek mélyén termést kezd érlelni, halljátok meg a Mestert, amint szól hozzátok: „Kövess engem!”

Életterv és keresztény hivatás

Ezek a szavak az evangéliumban a papi és szerzetesi hivatásra vonatkoznak; de egyúttal alkalmat adnak nekünk, hogy a hivatás kérdését tágabb és alapvetőbb módon értelmezzük.

Itt szólhatunk élethivatásról, mely az élettervvel volna azonos, melyet valamennyien fiatal korotokban kezdtek kialakítani. De a „hivatás” valamivel „több, mint a „terv. Ebben a második esetben az én az alany, aki cselekszik. És ez felel meg leginkább a személyiségeteknek. Ez a „terv” mégis „hivatás”, amennyiben több olyan tényező van benne amely „hív”. Ezek a tényezők rendszerint egy meghatározott értékrendet alkotnak, melyből egy eszmény tűnik elő, melyet meg kell valósítani, és amely legjobban indítja a fiatal szívet. Ilyen módon válik a „hivatás ' „tervvé”, és a terv hivatássá válik.

De mert Krisztus előtt állunk, és megfontolásunk az ifjúval való beszélgetést követi, azért pontosabban kell megfogalmaznunk az „életterv” és „élethivatás” közötti kapcsolatot. Az ember teremtmény, és Krisztusban fogadott gyermek : Isten gyermeke. „Mit tegyek én?” – kérdezi a fiatal nemcsak önmagától vagy más emberektől, akiktől választ várhat, elsősorban szüleitől, nevelőitől – de kérdezheti Istentől is, Teremtőjétől és Atyjától. Felteszi ezt a kérdést lelke mélyén, hol elsajátította az Istennel való szorosabb kapcsolatot, mindenekelőtt az imádságban. Megkérdezi tehát Istent: „Mit csináljak”? Mi a terved az én életemmel? A te teremtő és atyai terved? Mi a te akaratod? Szeretném teljesíteni !

Ilyen összefüggésben válik az „életterv” „élethivatássá” mint Istentől kapott feladat, melynek megoldását az emberre bízta. Egy fiatal; aki a belső hangra figyel, és felveszi az imádságban a kapcsolatot Krisztussal, szeretné kiolvasni Istennek azt a gondolatát, amellyel mint teremtő és atya fordul hozzá. Meggyőződése, hogy az a feladat, melyet Isten neki szánt, teljesen az ő szabadságára van bízva, holott külső és belső körülmények meghatározzák. Miközben a fiatal ezt latolgatja, formálódik életterve, és ezt a tervet olyan hivatásként ismeri fől, amelyre Isten hívja.

Reátok, eme írás fiatal olvasóira, szeretném bízni azt a nagyszerű munkát, mely össze van kapcsolva a ti Isten előtti élethivatástok felismerésével. Magával ragadó feladat ez, nagyszerű kihívás. Ebben a kihívásban fejlődik és növekszik emberségetek, és fiatal személyiségetek megszerzi belső érettségét. Abból indultok ki, hogy mik vagytok, hogy azzá legyetek, amivé válnotok kell önmagatok, az emberek és Isten számára.

Amikor saját élethivatásotokat lépésről lépésre felismeritek, tudatosulni kell bennetek annak is, milyen módon lesz ez az élethivatás egyben „keresztény” hivatássá is.

Itt meg kell állapítanunk, hogy a II. vatikáni zsinat előtt a „hivatás ' fogalma elsősorban a papi és szerzetesi életre vonatkozott, mintha Krisztus felszólítása: „kövess engem!” – csak erre a hivatásra szólna. A zsinat ezt a szemléletet kitágította. A papi és szerzetesi hivatásnak megmaradt a különleges jellege, szentségi és karizmatikus jelentése Isten népének életében. De a zsinat újból tudatosította, hogy minden megkeresztelt ember részesül Krisztus hármas küldetésében: a prófétai, papi és királyi küldetésben, és valamennyien meghívást kaptunk az életszentségre. Ebből következik, hogy minden élethivatás – keresztény hivatás, megfelel az evangélium hívásának. Krisztus hívása: „kövess engem”!, különböző utakon hallható, amelyeken az isteni Megváltó tanítványai és követői járnak. Különféle módon lehet Krisztust követni. Ez nem csupán az igazság és szeretet eszkatologikus országáról való tanúskodás lehet, hanem az is, ha az evangélium szellemében közreműködünk a mulandó világ formálásában. Innen ered a laikus apostolkodás, mely elválaszthatatlan a keresztény hivatás lényegétől.

Ezek az egészen fontos előfeltételei az élettervnek, amely megfelel ifjúságotok lényeges dinamizmusának. Ezt az élettervet – függetlenül a konkrét tartalomtól, mely majd betölti – ama szavak fényénél kell megvizsgálnotok, amelyekkel Krisztus fordult az ifjúhoz.

A keresztség és bérmálás jelentőségét is át kell gondolnotok. Ez a két szentség adja a keresztény élet és a keresztény hivatás alapját. Innen az út az oltáriszentséghez vezet, amely a szentségi kegyelem teljessége, amit a keresztény ember ajándékba kap: az Egyház egész gazdagsága a szeretet szentségében koncentrálódik. Azután az eucharisztiára vonatkoztatva újra át kell gondolnunk a bűnbánat szentségét is, amelynek pótolhatatlan jelentősége van a keresztény személyiség kialakulásában, különösen ha lelkivezetéssel van összekötve. Lelkivezetéssel történik a belső élet rendszeres iskolázása.

Mindezekről csak röviden szólok, akkor is, ha minden szentségnek megvan a kapcsolata a fiatalsággal és a fiatalokkal. Bízom abban, hogy ezt a témát mások kimerítően tárgyalják, különösen azok, akik felelősek az ifjúság lelkipásztori gondozásáért.

Maga az Egyház, ahogyan a II. vatikáni zsinat tanítja: „Egyúttal szentség, azaz jele és eszköze az Istennel való benső egységnek és az egész emberiség egységének.” Minden élethivatás – mint keresztény hivatás – az Egyház szentségében gyökerezik: tehát hitünk szentségeinek segítségével formálódik. Fiatalságunk kezdetétől a szentségek teszik nyitottá énünket a Szentháromság megszentelő tevékenysége számára. Isten életében részesítenek minket, hogy minden vonatkozásban igaz emberi életet éljünk. Ilyen módon az emberélet új távlatot és egyben keresztény jelleget nyer. Az evangéliumi követelmények ismerete tökéletessé válik annak az ajándéknak ismeretében, mely minden mást felülmúl. „Ha ismernéd Isten ajándékát” –- mondta Jézus, amikor a szamariai asszonnyal beszélgetett.

Forrás: Dilecti Amici - Parati semper, II. János Pál pápa apostoli levele a világ ifjúságához a nemzetközi ifjúsági év alkalmából 1985. március 31.