A jó Isten nem aludt el…

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe körül, amely 1997 óta II. János Pál pápa rendelkezése nyomán egyben a megszentelt élet napja is az egyházban, adja magát rovatunk e havi témája: a hivatás. Megszoktuk azt is, hogy a hivatás témája kapcsán valamilyen, az egyházban bevett életformára gondoljunk, konkrétabban a papi és szerzetesi hivatásra, még ezekben a zűrzavaros időkben is, amikor Európa-szerte az ilyen hivatást választók számának a csökkenése a jellemző.

Nem elítélendő dolog az, ha a hivatás témájával szembesülve egy pap vagy szerzetes képe jelenik meg előttünk, de azt is fontosnak tartom, hogy szélesítsük kicsit a látókört: a megszentelt élet nem a szentelés vagy a szerzetesi elköteleződés automatikus velejárója (bárcsak az lenne!), hanem Isten jelenlétének és kegyelmi adományainak az eredménye a bármilyen életformát választó ember életében – de soha nem az ember személyes hozzájárulása nélkül. „Qui creavit te sine te, non iustificabit te sine te” – írja Szent Ágoston János-kommentárjában, azaz: „Aki megteremtett téged megkérdezésed nélkül, nem fog üdvözíteni téged közreműködésed nélkül”. S ez igaz papra, szerzetesre, és igaz a világi krisztushívőre nézve is.

Ugyanakkor világos, nemcsak Európa-szerte, hanem tájainkon is, hogy talán éppen ezzel a közreműködéssel van valami baj. A jó Isten ugyanis nem aludt el, nem adta fel az emberbe vetett reményét az ember által elművelt sok szörnyűség miatt sem, amelyről a történelem sötétebb oldalai beszámolnak, vagy ami ma is, a saját személyes életünkben is folyik. S bár mi magunk is tapasztaljuk, hogy sokszor könnyebb és „finomabb” a rosszat választani, mint kitartani a jóban, a lelki és emberi mértékkel mért „kevés”-ben megmaradni, mint a „több”-re törekedni, a Lélek – finom érintéseivel – ott munkál ma is a bensőnkben, és fáradhatatlanul jelzést ad a jóról, ami bennünk van, s amit követnünk kellene az életünkben.

A módszeres és életre szóló Krisztus-követést elköteleződésnek nevezzük. Hivatás elköteleződés nélkül olyan, mint a pusztában elkiáltott szó: visszhangtalan marad. Ha válság van e téren, márpedig az van, akkor annak oka nem az, hogy nincs ma hivatás, hanem sokkal inkább az, hogy a ma embere nem mer elköteleződni. Főleg nem életre szólóan. Projektgondolkodású világban élünk, amikor tudni akarjuk azt, hogy ha most valamit elkezdtünk, annak mikor és hogyan lesz vége, ha ma elindulok, holnap hová érkezem, s mi lesz a következő lépés. Ilyen hatások alatt nehezebben vállalható az ugrás az ismeretlenbe. Mert a hivatás vállalása nem jelent egyebet, sem családban, sem szerzetesközösségben, sem a papságban. Mibenléte titok, az Isten és az ő szólítására válaszoló ember legszemélyesebb, újra és újra fürkészésre szoruló titka, amit talán olykor mi magunk sem értünk eléggé, ezért másoktól sem várhatjuk azt, hogy tapsoljanak.

A felismert hivatásnak nem a foglalkozás megválasztásához van elsősorban köze. Sokkal inkább egy belső hozzáállást, töltetet jelent, amivel a mindennapjainkat éljük, vagy ahogyan azt alakítani készülünk, életformánkat megválasztva, mérlegelve és komolyan véve hiteles vágyainkat, amelyek figyelmen kívül nem hagyható útjelzők az életünkben.

Forrás: Vasárnap katolikus online hetilap