1. „Íme, mondom nektek: Emeljétek föl szemeteket és lássátok a mezőket, hogy már sárgulnak az aratásra.” (Jn 4,35) Az Úr ezen szavai megmutatják a megtestesült Ige szeretetből fakadó küldetésének mérhetetlen horizontját. Isten örök Fia azért küldetett, hogy „üdvözüljön általa a világ (Jn 3,17), és az Ő földi élete, mely teljesen azonosult az Atya üdvözítő akaratával, annak az isteni akaratnak folyamatos kinyilatkoztatása, mely mindenkit üdvözíteni akar és el akar juttatni az örök életre. E történeti tervet az Úr Krisztus rábízta és örökségül hagyta egész Egyházára, s azon belül egész különlegesen a fölszentelt szolgákra. „Valóban nagy a misztérium, melynek szolgái lettünk. A határtalan szeretet misztériuma, hiszen »szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket«.” (Jn 13,1)
A papok az ordo szentségi kegyelme és karaktere birtokában az isteni irgalmasság tanúi és szolgái, Jézus Krisztus szolgái, és arra kötelezik el magukat, hogy mindenkinek szolgáljanak az Egyházban. Bármilyen társadalmi vagy kulturális közegben, minden történelmi körülmények között, ma is, amikor a szekularizmus és a fogyasztói szemlélet sok hívőben eltompítja a keresztény érzéket, az Úr szolgái tudják, hogy „a győzelem, ami legyőzi a világot: a mi hitünk” (1Jn 5,4). A mai társadalmi körülmények ugyanis alkalmat kínálnak arra, hogy fölhívjuk a figyelmet a Krisztusba vetett hit és az iránta való szeretet győzelmes erejére, s hogy emlékeztessünk arra, hogy a nehézségek és a „közömbösség” ellenére a keresztények – s bizonyos módon a nem hívők is – nagyon számítanak a papok aktív lelkipásztori készségére. Az emberek szeretnék megtalálni a papban Isten emberét, aki Szent Ágostonnal együtt mondja: „A mi tudományunk Krisztus, és a mi bölcsességünk is Krisztus. Ő árasztja belénk a hitet a földi valóságok szemlélésére, s Ő nyilatkoztatja ki az örökkévaló igazságokat”. Az új evangelizáció korszakát éljük: képeseknek kell lennünk arra, hogy megkeressük azokat is, akik még arra várnak, hogy találkozhassanak Krisztussal.
2. Az ordo szentségében Krisztus különböző fokokban adta át a maga lelkipásztor-voltát a püspököknek és a papoknak, s ezzel képessé tett őket arra, hogy az Ő nevében cselekedjenek, s képviseljék az Egyház fejének hatalmát. „Ennek az új népnek mélységes egysége nem zárja ki a különböző és egymást kiegészítő feladatokat. Így az első apostolokhoz egész különleges jogcímen kapcsolódtak azok, akikre azt a feladatot bízták, hogy Krisztus személyében ismételjék a cselekményt, amit Jézus az Utolsó Vacsora termében végzett, amikor megalapította az eucharisztikus áldozatot, ‘az egész keresztény élet forrását és csúcspontját’ (LG 11). Az ordo szentségéből kapott szentségi karakter következtében jelenlétük és szolgálatuk páratlan, szükséges és nem helyettesíthető.”A fölszentelt szolga jelenléte az Egyház élete lényegéhez tartozik, és nem csupán élete jó megszervezésének föltétele.
3. Evezz a mélyre! Minden kereszténynek, aki érzi a szívében a hit világosságát és a Szentatya által diktált tempóban akar haladni, annak keresnie lell a lehetőségeket, hogy miként válthatja valóra ezt a lényegében misszionáriusi sürgetést. Elsősorban az Egyház pásztorainak kellene megérteniük és gyakorlattá váltaniuk gondos serénységgel, kiknek természetfölötti érzékenységétől függ, hogy megértik-e azokat az utakat, melyeken Isten akarja vezetni népét. „Evezz a mélyre! Az Úr arra hív minket, hogy szavában bízva újra ragadjuk meg a hálót. Raktározzuk el a jubileumi tapasztalatot, és azzal a lelkesedéssel folytassuk az evangélium melletti tanúságtételt, amelyet Krisztus arcának szemlélése ébreszt bennünk!”
4. Fontosnak látszik emlékeztetni arra, hogy a Szentatya a 2000. év nagy jubileuma végén hogyan határozta meg az alapvető távlatokat a részegyházak gyakorlata számára, melyeket a pápa felszólított, hogy váltsák „tartalmas elhatározásokká és konkrét gyakorlati irányelvekké” a jubileumi év során kapott kegyelmet. E kegyelem az Egyház evangelizáló küldetését támogatja, s ennek érdekében sürgeti a lelkipásztorok és hívők személyes életszentségét és az apostoli buzgóságot, kiben-kiben egész különlegesen a saját hivatással, felelősséggel és kötelességekkel kapcsolatban, annak tudatában, hogy sokak örök üdvössége függ az ő Krisztus iránti, szavukkal és életükkel kinyilvánított hűségüktől. Fokozott hangsúlyt kell adni a részegyházban a papi szolgálatnak, különösen a plébániai papi élet és szolgálat lényegének hiteles megértése alapján.
Bennünket, papokat „az Egyházban e sajátos szolgálatra szenteltek föl. Arra kaptunk meghívást, hogy ott, ahova a Gondviselés bennünket állít, különféle módokon hozzájáruljunk Isten népe közösségének alakításához. A mi feladatunk, hogy Isten ránk bízott nyáját gondozzuk, nem erőszakkal, hanem jó szívvel, nem uralkodva, hanem jó példát adva (vö. 1Pt 5,2–3) (...). Számunkra ez az életszentség útja (...). Ez a mi küldetésünk a keresztény nép szolgálatára.”
2. A papi élet és szolgálat központi elemei
a) A papi identitás
5. A papi identitást az üdvözítő isteni akarat környezetében kell szemlélni, mert a Szentlélek szentségi működésének gyümölcse, részesedés Krisztus üdvözítő tevékenységében, és teljesen e szolgálatra van rendelve az Egyházban, annak folyamatos történeti kibontakozása során. Háromdimenziós – szentlelkes, krisztológiai és egyházi – identitásról van szó. Nem szabad szem elől téveszteni az üdvösség szolgálatára meghívott pap identitásának ezen alapvető teológiai struktúráját annak érdekében, hogy megfelelő módon lehessen értelmezni konkrét lelkipásztori szolgálatát a plébánián. A pap Krisztus szolgája, hogy – Krisztustól indulva, őáltala és ővele – az emberek szolgája legyen. A pap Krisztushoz ontológiailag hasonló léte az alap a közösség szolgálatára rendelt léthez. A teljes Krisztushoz tartozásból – amit a szent cölibátus megfelelően hangsúlyoz és nyilvánvalóvá tesz – fakad, hogy a pap mindenki szolgálatára áll. A cölibátus csodálatos ajándéka ugyanis a megfeszített és föltámadott Krisztus és a megváltott, megújított emberiség közötti jegyesi odaadáshoz való hasonlóságból kapja fényét és motivációját.
A papi lét és cselekvés – a pap fölszentelt személye és szolgálata – teológiailag el nem választható valóságok, s céljuk az Egyház küldetésének szolgálata: minden ember örök üdvössége. A papi szolgálat legmélyebb értelmét az Egyház misztériumában találja meg és fedezi föl, abban az Egyházban, amely Krisztus titokzatos teste és Isten földön vándorló népe, az üdvösség egyetemes szentsége. „Olyannyira, hogy az egyházi közösségnek föltétlenül szüksége van a szolgálati papságra, hogy Krisztus, a Fő és a Pásztor, jelen legyen benne.”
6. A keresztények általános papsága, más szóval a keresztségi papság mint valóságos részesedés Krisztus papságában, Isten új népének egyik lényeges tulajdonsága. „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok ...” (1Pt 2,9); „Atyjának, az Istennek országává és papjaivá tett bennünket” (Jel 1,6); „Istenünk országává és papjaivá tetted őket (5,10) ... Istennek és Krisztusnak lesznek papjai, és uralkodni fognak vele” (20,6). E részletek a Kivonulás könyvében mondottakat idézi, átemelve az új Izraelre a régi Izraelnek mondottakat: „Az összes népek között (...) papi királyságom és szent népem lesztek” (19,5–6); s még inkább idézi a Második Törvénykönyvben mondottakat: „Te az Úr, a te Istened szent népe vagy, téged választott ki az Úr, a te Istened a föld népei közül a maga népének” (7,6).
„Az általános papság annak következménye, hogy Isten a keresztény népet arra választotta, hogy híd legyen az emberiség felé, és ez minden hívőre vonatkozik, amennyiben ehhez a néphez tartozik. A szolgálati papság viszont egy sajátos kiválasztás és meghívás gyümölcse: ‘Jézus magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt’ (Lk 6,13–16). A szolgálati papságnak köszönhetően tudatosodik a hívőkben és valósul meg az általános papságuk (vö. Ef 4,11–12); a pap ugyanis emlékezteti őket arra, hogy Isten népét alkotják, s fölkészíti őket ‘a lelki áldozatok fölajánlására’ (vö. 1Pt 2,5), melyek révén maga Krisztus alakít belőlünk örök áldozati ajándékot az Atyának (vö. 1Pt 3,18). A közösség szentségi vezetője, a pap által megjelenített Krisztus nélkül nem beszélhetnénk a szó teljes értelmében egyházi közösségről.”
E papi népen belül tehát az Úr szolgálati papságot alapított, melyre a hívők közül hív meg egyeseket, hogy a többieket szolgálják lelkipásztori szeretettel és a szent hatalommal. Az általános papság és a szolgálati papság lényegileg, és nem csupán fokozatilag különbözik egymástól: nem csupán a Krisztus egyetlen papságában való kisebb vagy nagyobb mértékű, hanem lényegileg különböző részesedésről van szó. Az általános papság a keresztségi karakterre épül, mely a Krisztushoz tartozás lelki pecsétje, és „a keresztényeket alkalmassá teszi és kötelezi egyrészt arra, hogy Istennek szolgáljanak az Egyház szent liturgiájában való eleven részvétellel, másrészt keresztségi papságuk gyakorlására a szent és a szeretetben tevékeny élet tanúságtételével”.
A szolgálati papság ellenben az ordo szentsége által bevésett karakterre épül, mely a pap Krisztushoz tesz hasonlóvá, oly módon, hogy Krisztusnak, a Főnek személyében képes cselekedni szent hatalommal, hogy fölajánlja az áldozatot és megbocsássa a bűnöket. A megkeresztelt emberek tehát, akik megkapták a szolgálati papság ajándékát, szentségileg új és sajátos küldetést kaptak: személyesítsék meg Isten népe körében magának Krisztusnak mint az Egyház fejének és legfőbb pásztorának hármas – prófétai, kultikus és királyi – hivatalát. Éppen ezért sajátos feladataik teljesítésekor Krisztusnak, a főnek személyében, s ugyanígy következésképpen az Egyház nevében cselekszenek.
7. „Ezért a mi szentségi papságunk egyidejűleg ‘hierarchikus’ és ‘szolgálati’. Különleges ‘szolgálatot’ jelent, tudniillik a hívők közösségének szóló szolgálatot. Azonban nem a közösségből ered, mintha a közösség dolga lenne ‘meghívni’ vagy ‘megbízni’, hanem ajándék, melyet a közösség javára ad maga Krisztus, mégpedig saját papságának teljességéből. (...) Ennek tudatában érthetjük meg, hogy papságunk miként ‘hierarchikus’, azaz kapcsolatos azzal a hatalommal, amely formálja és irányítja a papi népet, s éppen ezért ‘szolgálati’. E szolgálatot úgy végezzük, hogy általa maga Krisztus szolgál szüntelenül az Atyának üdvösségünk művében. Egész papi létünket át kell hatnia e szolgálatnak, ha megfelelő módon akarjuk bemutatni ‘Krisztus személyében’ az eucharisztikus áldozatot.”
Az utóbbi évtizedekben az Egyház a „papi identitás” problémáival találkozott, melyek olykor a Krisztus papságában való két részesedési mód nem egészen tisztázott teológiai szemléletből fakadtak. Bizonyos területeken megbillent az a megalapozott ekkleziológiai egyensúly, mely a hiteles és örök egyházi Tanítóhivatal sajátja.
Napjainkban minden föltétel megvan ahhoz, hogy elkerüljük mind a laikusok „klerikalizálódásának”, mind a fölszentelt szolgák „szekularizálódásának” veszedelmét.
A laikusok nagylelkű elkötelezettsége a liturgiában, a hit továbbadásában és a lelkipásztorkodásban, továbbá a paphiány egyes papokat és laikusokat kísértésbe vitt, hogy túllépjék az Egyházban engedélyezett határokat, és olyan tevékenységbe kezdjenek, ami szentségi lehetőségeiket is túllépte. Mindezek következtében elméletileg is, gyakorlatilag is alábecsülik a laikusok sajátos küldetését, tudniillik hogy belülről szenteljék meg a társadalom struktúráit.
Másrészt ebből az identitásválságból fakad egyes fölszentelt személyek „szekularizálódása” is, mert elhomályosul sajátos és semmi mással nem helyettesíthető szerepük az egyházi közösségben.
8. A pap, az alter Christus, az Egyházban a lényeges üdvözítő tevékenységek végzője. Mivel hatalma van a Megváltó testének és vérének föláldozására, hatalma van hitelesen hirdetni az evangéliumot, s legyőzni a bűn rosszaságát a szentségi megbocsátással, ő – Krisztusnak, a főnek személyében – az Egyházban és plébániáján az élet és az elevenség forrása. A pap nem ősforrása e lelki életnek, de ő az, aki szétosztja Isten egész népe számára. Ő a szolga, aki a Szentlélek kenetével fölkenve a szentségi szentélyhez járul: a megfeszített (vö. Jn 19,31–37) és föltámadott (vö. Jn 20,20–23) Krisztushoz, akiből fakad az üdvösség.
Máriában, az örök főpap Anyjában a pap fölfedezheti, hogy vele együtt „az Isten és az emberek közötti üdvözítő kapcsolat eszköz”, igaz, más módon: a Szent Szűz a megtestesülés révén, a pap a szentelés hatalmából.A pap és Mária kapcsolata nem merül ki abban, hogy a papnak szüksége van a Szűzanya oltalmára és segítségére, hanem inkább egy objektív adottság tudatáról van szó: „a Szűzanya közelségéről” mint „tevékeny jelenlétről,” melynek „segítségével az Egyház meg akarja élni Krisztus misztériumát”.
9. A pap, mivel részese annak az irányító tevékenységnek, mellyel Krisztus, a fő és pásztor vezeti a Testét, sajátosan arra van képesítve, hogy lelkipásztori téren „a közösség embere” legyen, mindenkit irányító és szolgáló ember. Arra hivatott, hogy gyarapítsa és fönntartsa a tagoknak a fővel és egymással való egységét. Hivatásszerűen összefog és szolgál Krisztus lelkipásztori feladatának kettős dimenziójában (vö. Mt 20,28; Mk 10,45; Lk 22,27). Az Egyház életének, hogy fejlődni tudjon, szüksége van olyan energiákra, melyeket csak a közösség, a vezetés és a szolgálat szolgálatából meríthet. Szüksége van a papokra, akik teljesen hasonlóak Krisztushoz, megfelelnek annak a meghívásnak, hogy teljesen azonosuljanak Krisztussal, őbenne és ővele gyakorolják a főpásztor Krisztusban látható erényeket, s akik a megfeszített és föltámadott Krisztus és a megváltott, megújított emberiség közötti jegyesi odaadáshoz való hasonlóságból kapják a fényt és motívációt. Szüksége van olyan a papokra, akik az egység és a testvéri odaadás forrásai akarnak lenni mindenki – különösen a leginkább rászorulók – számára, olyan emberekre, akik papi identitásuk példaképét a Jó Pásztorban keresik, s e példaképet belsőleg is, külsőleg is követik, úgy, hogy mindenütt és mindenki számára elfogadható legyen.
A pap az ige szolgálatával megjeleníti Krisztust, az Egyház fejét, azáltal, hogy részesedik az ő prófétai hivatalában. A pap Krisztus személyében és nevében az evangélium hirdetésének a szolgája, s mindenkit megtérésre és az életszentségre hív; a kultikus szó szolgája, amely magasztalja Isten nagyságát és hálát ad irgalmasságáért; a szentségi szó szolgája, mely a kegyelem hatékony forrása. E sokféle szolgálattal, a Vigasztaló erejével folytatja a pap az isteni Mester tanítását Egyházában.
b) Az élet egysége
10. A Jézus Krisztushoz való szentségi hasonulás a pap számára új indíték az életszentség elérésére, a rábízott szolgálatból fakadóan, mely önmagában véve szent. Ez nem azt jelenti, hogy az az életszentség, amelyre a papok kaptak meghívást, szubjektíven nagyobb lenne annál az életszentségnél, melyre minden keresztény hívő a keresztség alapján hivatott. Az életszentség mindig ugyanaz, a kifejezési formái különbözőek, de a papnak új indíték alapján kell törekednie rá: meg kell felelnie annak az új kegyelemnek, mely átformálta őt arra, hogy megjelenítse Krisztusnak, a főnek és pásztornak a személyét az üdvösség művének eleven eszközeként. Szolgálata végzésével tehát annak, aki „sacerdos in aeternum”, arra kell törekednie, hogy mindenben az Ő példáját kövesse, és egy legyen vele „az Atya akaratának megismerésében és abban, hogy önmagát adja a nyájért”. Az isteni akarat szeretete és a lelkipásztori szeretet alapjára épül az élet egysége, más szóval a lelki élet és a szolgálati tevékenység közötti benső egység. Az élet ezen egységének erősödése a lelkipásztori szeretetből fakad, melyet józan, imádságos élet táplál, s ezért a pap egymástól elválaszthatatlanul a szeretet tanúja és a benső élet tanítómestere.
11. Az Egyház történelmét végig a valóban radikálisan odaadó lelkipásztorok sora ékesíti; szent papok serege, akik – mint az arsi plébános, a plébánosok védőszentje – komoly aszkézissel és benső élettel kísért, nagylelkű és fáradhatatlan lelkipásztorkodással jutottak el az életszentségre. Ezek a lelkipásztorok, akik elégtek Krisztus szeretetében és az abból fakadó lelkipásztori szeretetben, az élő evangéliumot alkották.
A kortárs kultúra bizonyos irányzatai félreértik a belső életet, az önmegtagadást és a lelkiséget, s a magába fordulás és az elidegenedés, a világ és az emberek problémáinak megértésére képtelen önzés megnyilvánulásának tartják. Néhol egészen furcsa paptípusok jelentek meg: a szociológustól a gyógyítóig, a munkástól a politikusig, a menedzsertől a „nyugdíjas” papig. Ezzel kapcsolatban emlékeznünk kell arra, hogy a pap ontológiai fölszenteltség hordozója, aminek nincsenek időbeli korlátai. Lényegi identitása az ordo szentségében kapott karakterben keresendő, melyből a lelkipásztori kegyelem termékenysége fakad. Ezért a papnak, bármit tesz, mindig és mindent papként kell tennie. Miként Bosco Szent János mondta, a pap az oltárnál és a gyóntatószékben éppúgy pap, mint az iskolában, az utcán vagy bárhol másutt. Olykor bizonyos konkrét helyzetekben maguk a papok érezhetik úgy, hogy szolgálatuk az élet perifériájára szorult, miközben valójában e szolgálat az élet szívében van, mert képes megvilágítani, megbékíteni és újjáalkotni mindent.
Érthető, hogy papok, miután idealizmussal telve megkezdték a szolgálatukat, elégedetlenné, kiábrándulttá válnak, egészen a csalódottságig. Ennek sok oka lehet: a nem megfelelő képzés, az egyházmegyés papság testvériségének hiánya, a püspök és a közösség érdeklődésének és támogatásának elmaradása miatt a személyes elszigetelődés, személyes, egészségi problémák, a keserűség a megoldhatatlan helyzetek miatt, a bizalmatlanság az aszkézis iránt, a belső élet elhanyagolása és a hit megfogyatkozása.
A szolgálati tevékenység ugyanis józan papi lelkiség nélkül üres aktivizmussá és minden prófétai jelleg nélkülivé válhat. Nyilvánvaló, hogy ha a papban megbomlik a belső egység, annak következménye mindenekelőtt lelkipásztori szeretetének a kihűlése lesz, más szóval „a misztérium éber szeretetének lankadása, amely misztériumot az Egyház és az emberiség javára hordoz”.
A szentségimádásnak, az Oltáriszentségben jelenlévő Jó Pásztorral folytatott, adoráló párbeszédnek mindennél nagyobb elsőbbséget kell élveznie. A papnak, aki közösséget vezet, ezt gyakorolnia kell, hogy belsőleg ki ne száradjon, s ne váljon elapadt patakká, mely már senkinek sem tud nyújtani semmit.
A legfontosabb lelkipásztori tevékenység a lelkiség. Bármilyen lelkipásztori terv, missziós elképzelés, bármilyen evangelizációs tevékenység, ha eltekint a liturgia és a lelkiség elsőbbségétől, eleve kudarcra van ítélve.
c) Az életszentség sajátos útja
12. A szolgálati papság abban a mértékben, ahogy átalakít Krisztus papi mivoltának és tevékenységének hasonlatosságára, újdonságot hoz annak lelki életében, aki megkapta ezt az ajándékot. Ezt a lelki életet ugyanis a Krisztus egyházfőségében való részesedés alakítja, és az Egyháznak tett szolgálatban érlelődik: a szolgálatban és a szolgálat által születő életszentség.
13. „A szolga-lét tudatának” elmélyítése ezért nagyon fontos a pap lelki élete és szolgálatának hatékonysága szempontjából.
A Jézus Krisztussal való szolgálati kapcsolat „a papban egy újabb köteléket alapoz meg és igényel, mely a »szándékból« fakad, azaz abból a szabad és tudatos szándékból, hogy a szolgálati cselekményekben azt akarja tenni, amit az Egyház szándékozik tenni”. A kifejezés: „azt akarja tenni, amit az Egyház szándékozik tenni” megvilágítja a fölszentelt szolga lelki életét azáltal, hogy fölszólítja annak fölismerésére, hogy személyes eszköz Krisztus és az Egyház szolgálatában, és konkrét szolgálati tevékenységében ezt kell megvalósítania. A „szándék” ebben az értelemben szükségszerűen kapcsolatot jelent Krisztusnak, a főnek az Egyházban és az Egyház által történő cselekvésével, megegyezést az Ő akaratával, hűséget a rendelkezéseihez, tanulékonyságot a példája iránt: a szolgálati cselekvés Krisztus és teste, az Egyház tevékenységének az eszköze.
Maradandó személyes akaratról van szó: „Ez az új kötelék természete szerint a lehető legnagyobb tágasságra tör, áthatva a gondolkodást, az érzületet és az életet, azokat az erkölcsi és lelki ‘készségeket’, melyek el nem választhatók a pap pásztori tevékenységétől”.]
A papi lelkiség az Úr Jézus közelségének – a személyes barátság és találkozás, a „megosztott” szolgálati küldetés, az Egyház, az Ő teste és jegyese „személyében” a Személyének szóló szeretet és szolgálat – atmoszféráját igényli. Az Egyház szeretete és az iránta való odaadás a szolgálatban megkívánja az Úr Jézus mélységes szeretetét. „E pásztori szeretet leginkább az eucharisztikus áldozatból fakad, mely ezért az egész papi élet középpontja és gyökere azáltal, hogy ami az áldozati oltáron végbemegy, azt a papi lélek törekszik önmagára vonatkoztatni. Ez azonban csak úgy érhető el, ha maguk a papok Krisztus misztériumában az imádság révén egyre inkább elmélyülnek.”
Ahhoz, hogy e misztériumba be tudjunk hatolni, segítségünkre jön a Szentséges Szűz, a Megváltó társa, mert „amikor bemutatjuk a szentmisét, közöttünk van Isten Fiának anyja, aki bevezet minket a megváltás áldozatának misztériumába. Így közvetítője lesz a kegyelmeknek, melyek ebből az áldozatból fakadnak az Egyház és minden hívő számára.” Ugyanis „Mária egyedülállóan társult Krisztus papi áldozatához, megosztotta vele az akaratot, hogy a világot a kereszt által váltsa meg. Ő volt az első, aki részesedett és a legtökéletesebben részesedett lélekben a Pap és Áldozat fölajánlásában. Ezért Mária azoknak, akik szolgálati szinten részesednek Fia papságában, elnyerheti és ajándékozhatja a kegyelmet, hogy egyre inkább megfeleljenek a lelki áldozat igényeinek, amit a papság jelent; különösen is a hit, a remény és a próbatétek idején az állhatatosság kegyelmét, melyek arra indítanak, hogy egyre nagylelkűbben részesüljenek a megváltó áldozatban.”
A pap számára az Eucharisztiának kell elfoglalnia „a valóban központi helyet a szolgálatában”,benne van az Egyház lelki javainak összessége és természete szerint az egész evangelizáció forrása és csúcspontja. Ezért van olyan nagy jelentősége a szentmisére való előkészületnek, a szentmise naponkénti bemutatásának, a hálaadásnak és a nap folyamán a szentségi Jézus nál tett látogatásnak.
14. A pap az eucharisztikus áldozat bemutatásán kívül naponta elimádkozza a zsolozsmát, melyet önként, súlyos kötelezettségként vállalt. Krisztusnak az oltáron történő vérontás nélküli föláldozásától az egész Egyházzal együtt végzett officiumig a pap szíve föleleveníti szeretetét az isteni pásztor iránt azáltal, hogy láthatóvá teszi őt a hívők számára. A pap megkapta azt a kiváltságot, hogy „mindenki nevében szóljon Istenhez” és „mintegy az egész Egyház szája legyen”; a zsolozsmában kiegészíti azt, ami hiányzik Krisztus dicséretéből, és mint megbízott képviselő, közbenjárásával a legtöbbet teheti a világ üdvösségéért.
d) A pap hűsége az egyházfegyelemhez
15. „A szolga-lét tudat” magával hozza Krisztus teste organikus működésének tudatát is. Az Egyház élete és küldetése ugyanis hogy kibontakozhassék rendezettséget, szabályokat, törvényeket, fegyelmi rendet igényel. Le kell győzni minden egyházfegyelemra vonatkozó előítéletet, ami már magával a kifejezéssel szemben is fölébredhet; s nem kell félni és komplexusokkal küszködni az egyházfegyelemre való hivatkozáskor és a végrehajtásának megfelelő megkövetelésekor. Ha megtartják az egyházfegyelmet alkotó mértékeket és szabályokat, nem jönnek létre a feszültségek, melyekkel egyébként azokat az egységes lelkipásztori erőfeszítéseket kísérik, melyekre az Egyháznak szüksége van ahhoz, hogy hatékonyan teljesíthesse evangelizáló küldetését. A szolgálati kötelesség érett vállalása magában foglalja a bizonyosságot, hogy az Egyháznak „szüksége van normákra, hogy hierarchikus szervezete láthatóvá váljék, s végre tudja hajtani Istentől kapott feladatait, elsősorban a szent hatalom és a szentségek kiszolgáltatásának küldetését.”
Ezen túlmenően annak tudata, hogy a pap Krisztus és az ő titokzatos testének a szolgája, magában foglalja az elkötelezettséget az Egyház akaratának – mely konkrétan a törvényekben fejeződik ki – hűséges teljesítésére. Az egyházi törvényhozás célja a keresztény élet tökéletesítése az üdvözítő küldetés jobb teljesítésével, ezért őszinte lélekkel és jóakarattal kell megvalósítani.
Az egyéb szempontok mellett külön figyelmet érdemel az Egyház törvényei és liturgikus rendelkezései iránti tanulékonyság, azaz a hűséges szeretet a rendelkezések iránt, melyeknek az a célja, hogy a liturgiát a legfőbb és örök Főpap és az ő titokzatos teste akaratával összhangban rendezze. A szent liturgia Jézus Krisztus papságának gyakorlása, kiemelkedően szent cselekmény, „csúcspont, mely felé az Egyház tevékenysége irányul, s ugyanakkor a forrás, melyből egész ereje fakad.” Következésképpen e területen még inkább tudatában kell lenni a szolga-létnek, és az Isten és a közösség színe előtt szabadon és ünnepélyesen vállalt kötelezettségnek megfelelően kell eljárni. „A szent liturgia irányítása egyedül az egyházi tekintélytől függ: az Apostoli Szentszékre és a jogszabályok szerint a püspökre tartozik. (...) Éppen ezért egyáltalán senki másnak, még a papnak sincs megengedve, hogy saját elgondolása szerint a liturgiához valamit hozzáadjon, abból valamit elvegyen, vagy abban valamit megváltoztasson.”Az önkényeskedés, a szubjektív kifejezések, az improvizáció és az engedetlenség a szentmise bemutatásában nyílt ellentmondásban vannak a szentséges Eucharisztia lényegével, ami Krisztus áldozata. Ugyanez érvényes a többi szentségek kiszolgáltatására is, főként a bűnbánat szentségére, mellyel bocsánatot nyernek a bűnök és létrejön a megbékélés az Egyházzal.
Hasonló figyelmet szenteljenek a papok a hívők hiteles és tudatos részvételének a szent liturgiában, amit az Egyház szüntelenül szorgalmaz. A szent liturgiában vannak olyan tevékenységek, melyeket föl nem szentelt hívők is elvégezhetnek. Más tevékenységek viszont kizárólag a fölszentelt szolgáknak vannak fönntartva. A különböző életállapotok identitásának tiszteletben tartása, illetve komplementer szerepük a küldetésben megköveteli, hogy ezen a területen semmiféle egymásba mosás ne történjék.
e) A pap az egyházi közösségben
16. Ahhoz, hogy szolgálni lehessen az Egyházat – mint azonos keresztségi méltósággal, de különböző karizmákkal fölruházott hívők szervesen strukturált közösségét –, ismerni és szeretni kell. De nem úgy, ahogy különböző ideológiák vagy divatos eszmék sugallják, hanem ahogyan azt az alapító Jézus Krisztus akarta. A közösség szolgálatának feladata, melynek kezdete a Krisztussal mint fővel való hasonulás, megköveteli a laikus hívők sajátos szerepének ismeretét és tiszteletben tartását, úgy, hogy mindenkiben s minden lehetséges módon előmozdítják az érintettek saját felelősségének vállalását. A pap közösség szolgálatára van, de támogatja is a közösséget. Szüksége van a laikusok támogatására, nem csupán a közösség megszervezésében és adminisztrálásában, hanem a hitben és a szeretetben is: bizonyos kölcsönhatás van a pap hite és a többi hívő hite között. A keresztény családok és a buzgó közösség gyakran segítettek a papoknak válságos helyzetekben. Emellett ugyanilyen megfontolásból fontos, hogy a papok ismerjék, becsüljék és tiszteljék a megszentelt élet sajátos krisztuskövetését, ami az Egyház drága kincse és a Szentlélek termékeny tevékenységének tanúja.
A papok annál inkább lesznek az egyházi közösség élő jelei és szolgái, minél inkább beleízesülnek az időben élő Egyház egységébe, ami nem más, mint a szent hagyomány, melynek őre és biztosítéka a Tanítóhivatal. A hagyománnyal való termékeny kapcsolat adja a papi szolgálatnak a megbízhatóságot és a Krisztusban kinyilatkoztatott igazság melletti tanúságtétel objektívitását. A hagyomány segíti a papot abban, hogy elkerülje az újdonság hajszolását, ami kárt okoz a közösségnek és megfosztja a papi szolgálat gyakorlását a mélységtől és a hihetőségtől.
Különösen a plébánosnak kell nagyon türelmesen szőnie a kapcsolatokat saját plébániája és a részegyház (egyházmegye!), valamint az egyetemes Egyház között. Ezen túlmenően igaz példaképnek kell lennie az Egyház örök Tanítóhivatala és nagy fegyelme iránti hűségben.
f) Az egyetemesség a részletekben
17. „A papnak tudatában kell lennie, hogy a »részegyházhoz tartozása« természete szerint meghatározó a keresztény lelki élet szempontjából. A pap részegyházhoz tartozásából és az iránta való odaadásából bőséges témák és támpontok adódnak elhatártozásaihoz és tetteihez, s ennek következtében mind lelkipásztori küldetését, mind lelki életét teljesen befolyásolják.” Fontos témáról van tehát szó, melyet átfogóan kell szemlélni, olyan látásmóddal, mely figyelembe veszi, hogy „a részegyházhoz tartozás nem zárhatja szűk korlátok közé a pap életét és tevékenységét sem a részegyház, sem a papi szolgálat természete miatt.”
Az inkardináció II. Vatikáni Zsinat által módosított és a Kódexben megfogalmazott formája lehetővé teszi annak a veszedelemnek az elkerülését, hogy a papok szolgálatát szűk határok közé zárják, nem annyira földrajzi, mint inkább pszichológiai, sőt teológiai értelemben. A részegyházhoz tartozás és azon belül egy közösség lelkipásztori szolgálata – ezek ekkleziológiai természetű elemek – egzisztenciálisan is körülhatárolják a papok életét és tevékenységét, és a sajátos lelkipásztori irányultságok, célok, a meghatározott feladat iránti személyes odaadás, a lelkipásztori találkozások, a másik ember iránti érdeklődés határozza meg sajátos arculatukat. Hogy a részegyház iránti megbecsülés és szeretet hatékony, a hozzá tartozás pedig önfeláldozó szolgálat lehessen, a fölszentelt szolgának egyre inkább tudnia kell, hogy az egyetemes Egyház „a létében és az időben minden egyes részegyházat megelőző valóság”. Az egyetemes Egyház ugyanis nem egyszerűen a részegyházak összessége. A részegyházaknak az egyetemes Egyházon belül és abból kiindulva nyitottnak kell lenniük a személyek, karizmák lelki életi hagyományok, intellektuális és pszichológiai adottságok, földrajzi határok nélküli igazi közössége iránt. A papnak tisztában kell lennie azzal, hogy az Egyház egyetlen valóság! Az egyetemességnek, más szóval a katolicitásnak át kell járnia az egyes részeket. A Péter székével fönntartott mély, igaz és eleven kapcsolat mindennek biztosítéka és szükséges föltétele. Ennek kifejezése a pápai dokumentumoknak, valamint a Római Kúria dokumentumainak elfogadása, terjesztése és hűséges megvalósítása.
Az eddigiekben a papi létről és tevékenységről általánosságban szóltunk, ahogy az minden papra érvényes. Most áttérünk a plébánosi hivatalban lévő papra.
Forrás: A Klérus Kongregáció dokumentuma, Instrukció, 2002. augusztus 4., Első rész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése