Interjúalanyunk Maroshévizen született, s bár nem nevelkedett erősen vallásos meggyőződésű családban, és a Marosvásárhelyen végzett egyetemi tanulmányai sem közelítenek a teológiához, mégis úgy döntött 32 évesen: ferences szerzetes lesz. Jelenleg a kolozsvári Ferences Rendházban él.
– A 21. század emberére inkább a vallásoktól való eltávolodás jellemző, esetleg keleti filozófiával, spiritualitással való ismerkedés. Te miért választottad ezt az életformát? Milyen indíttatásból készülsz ferences szerzetesnek?
– Az ember mindig is keresi a kapcsolatot a Teremtővel, hiszen az Ő vonásait hordozza magán. Az utak viszont eltérőek: ahogyan a személyes tapasztalatok is, életállapotok különböznek, érettségi szintünk is állandó változásban van. Így a hitünk is folyamatosan fejlődik. Magam is sokféle irányban kutakodtam, olvasgattam, látogattam, szereztem tapasztalatot, és végül közel 10 év hivatástisztázás után kimondtam egy becsületes igent. Igazából valahogy úgy van, hogy nem én választottam ezt az életformát, hanem inkább a hívás jött olyannyira közel hozzám, hogy több minden összeállt bennem, kikristályosodott, megérett. A döntést, azt nagyon is akarati síkon hoztam meg, és ez alól senki sem kivétel. Ami viszont a választást illeti, nos, voltam több közösségben, ismerkedtem rendekkel, és valahogy mintha a formát kerestem volna a Lényegre. Aztán egyszer csak ez a forma különösebb tervezgetés nélkül magától kirajzolódott. Nem úgy mondtam ki ezt az igent, hogy „próba-szerencse”, vagy mint egy projekt előtt felkészülve valamiféle teljesítményre, bár kétségtelen, hogy az úton levésben néha mégis találkozom azzal, hogy alkalmazkodnom kell, teljesítményszerűnek élek meg egy lemondást, vagy egyszerűen bizonyos erőfeszítést kell kifejtenem annak érdekében, hogy az egyensúlyt megközelítsem.
Ami az indíttatást illeti, azt mondanám, hogy lassanként beleláttam magamba, és megéltem, milyen szegény vagyok, mennyire rászorulok Isten kegyelmére, ami adott és ingyenes: nekem, aki ilyen vagyok, ilyeneket tettem, gondoltam és természetemből adódóan hajlok a bűnre, nekem személyesen szól az Úr. Hívott. Évekig nem láttam tisztán, és most sem teljesen műveletesített előttem, hogy mikor, mit, hogyan, de ez nem is olyan lényeges: ennél szebb, hogy lassan és kíváncsian bontogatom mai napig ezt az ajándékot, a hivatást.
– Vallásos meggyőződésű, római katolikus családból származol?
– Gyerekkoromban járogattunk vasárnaponként templomba, voltam elsőáldozó, bérmálkoztam, felolvastam nagyobb ünnepi szertartásokon a templomban, ám akkor mindez inkább formai volt, néha kicsit mechanikus is, betanult, szokás kérdése. Valamilyen gyermeki hitem volt ugyan, a szemlélődésre is volt hajlamom, a természet szeretetére és az apró részletekre való rácsodálkozás kis koromtól jellemez, mégsem állíthatom, hogy otthon, a családban hitbeli kérdések hangosan felmerültek volna. Nem beszélgettünk ilyesmiről, nem imádkoztunk együtt, a fő ünnepek körül is gyakran csak a nagy külső készülődés volt jellemző. Ugyanakkor volt itt valami nagyon elementáris és emberileg szép törekvés a jóra, a szépre, a helyesre, de nem mindig egészült ki az istenivel, a transzcendentálissal, és nem is erre irányult, hanem a hagyományra és a megszokásra. Azért mégis nagyon örülök, hogy szívdobogva vártam a Mikulást, az angyalt, és pontosan azért, mert legendaszerűen, fantáziadúsan tudtam elképzelni, várakozni, ahogyan azt megtanultam a nagyoktól. Vannak, akik félrevezetésként emlegetik amikor a kisgyereket így készítik fel a várakozásra, de én tudom, hogyha nem így tapasztaltam volna meg, akkor szegényebb lett volna a gyerekkorom.
– Hogyan zajlik egy átlagos nap a ferences rendházban?
– Az hogy egy nap mennyire átlagos, egyáltalán milyen lesz, az már reggel eldől ott „belül”: ez javarészt akarati tényező. Megvan egy gerince a napnak: például a 3-4 kötelező imaóra, amikor közösségileg imádkozzuk a zsolozsmát, a szentmise reggel vagy kora este, a közös étkezések is meghatározott időben vannak. Ezen kívül a testvérek ki-ki a maga kialakult szerepkörében és helyén látja el teendőit a nap folyamán: a templom adminisztrációja, ifjúság- és szegénypasztoráció, lelki gondozás, de konyhai feladatok és számlák meg egyéb ügyintézés is napirenden vannak. Egyik nap sem egyforma, mégis van egyfajta állandóság, ez pedig nem más, mint a vágy, amely mindannyiunkat ide vezérelt, hogy szolgáljunk.
Nekünk, jelölteknek körvonalazódott egyfajta napi program, amelynek része a rendszeres Szentírásolvasás és elmélkedés, ismerkedés a rend történetével, lelkiségével, a katolikus egyház tanításával, egyéni olvasmányok és rendszerint valamilyen rekreációs tevékenység, kirándulás természetközelben. Ezen kívül részt veszünk a mindennapi fizikai jellegű teendőkben is aszerint, hogy éppen hol és mire van szükség.
– Mennyit imádkozol egy nap?
– Ami a kötött, szöveges imát illeti, reggel szoktam egy-két „kedvenc” imával indítani, aztán szabadon elmélkedem és készülök fel a napra. Utána irányított, negyedórás elmélkedésen veszünk részt közösségileg, ahol a napi evangéliumot olvassák, és egy-egy „mankót”, útravalót vagy éppen nyílt kérdést fogalmaznak meg, amelyre aznap néha visszatekintünk. A nap folyamán a közös imaórák liturgiáját végezzük, ez hozzávetőlegesen 3×20 perc. Délután, ha van rá lehetőségem, szeretek egy-egy órát elmélkedni, a napi igerészekről kommentárt olvasni, hallgatni, Szentségimádásban részt venni. Nagyon szeretek szentmisén részt venni. Lefekvés előtt is van néha közös befejező imaóra, mindenesetre igyekszem visszanézni a napot, hálát adni, megbánni és rendezni, azt, amit észrevettem, hogy félszegül sikerült vagy „elrontottam”, és megköszönve mindezeket visszahelyezem a gondviselő Atya tenyerébe.
Az ima nagyon sokféle lehet: akkor is imádkozhatok, ha valaki mellettem idegesen gesztikulál vagy sértő megjegyzést tesz, és én képes vagyok túllátni ezeken a szavakon, gesztusokon, mondani magamban egy kedves zsoltárrészt, vagy felsóhajtani. Ez is lehet ima. De ha munka közben felnézek, felszusszanok és felfedezek egy kedves kis részletet a fa erezetén, vagy egyszerűen figyelem az izzadságcsepp útját a bőrömön, vagy csak ha ennek az akármilyen rutinos cselekvésnek sikerül meglátnom egyfajta szépségét, kapcsolatát velem, az élet lüktetését fedezhetem fel benne és kettőnk közt, és ez a kapcsolat ismét ima lehet. Igazából ilyenként folyamatosan imádkozom valahányszor ebben a lelkületben sikerül megélnem a nap különböző eseményeit. Ez persze nem mindig sikerül, és hadd említsek is meg erre egy példát: este volt, elhasznált voltam, mosogattam hosszú ideig. Mikor már-már azon voltam, hogy készültem elcsendesedni, a konyhát is elhagytam, észrevettem egy másik emeleten, hogy ott maradtak mosatlan poharak, evőeszközök (az építő munkások használták, és aki összegyűjtötte a többit, ezek elkerülték figyelmét). Először ingerültté váltam, idegesen szedtem össze, és mivel volt a fejemben egy előre gyártott kép arról, hogy hogyan használom ki azt a kevés időt lefekvés előtt, úgy éreztem, kicsúszott kezem alól az irányítás, késésben vagyok, és egyébként is fáradt voltam. Ezeket az érzéseimet, indulataimat képzeletben kivetítettem arra a személyre, aki összeszedte a mosatlant, és magamban ócsároltam figyelmetlensége miatt, ráadásul egyéb hasonló vele kapcsolatos képeimet hozzácsatoltam, és jól felnagyítottam a magam áldozatszerepét, illetve az ő “fudriságát”. Miközben sietősen, indulatosan, heves mozdulatokkal visszatértem a konyhára és kezdtem mosogatni, az egyik üvegpohár eltörött a kezemben és jó mély sebet ejtett a mutatóujjamon. Még idegesebb lettem és ez így ment egy jó darabig. Félkézzel befejeztem a mosogatást. Lefekvés előtt aztán valamennyire felengedtem, és kezdtem tisztábban látni, mi is történt. Nem voltam jelen, a következő órák elképzeléseiben kószáltam, az indulataim nem voltak arányosak azzal, ami történt, korábban elszenvedett sérelmeket akkor és ott érdemes tisztázni, kifejezni, nem pedig ezekkel tetőzni egy aktuális pillanatnyi érzelmi tónust… És ami talán a legfontosabb: nem imádságos lelkületben voltam mindez idő alatt, nem Istenre irányultak gondolataim, hanem magamra, a rosszra, a másikra. Kissé ironikusan meg is állapítottam magamnak, hogy azért pont a mutatóujjam sérült meg, mert képletesen másokra mutogattam vele… Szóval, mosogatni is sokféleképpen lehet, imádkozni is…
Végezetül: ima lehet egy-egy közösen megmosolygott komikus helyzet is, amikor együtt örülünk a teremtett világ színeinek, ízeinek, mozgásának, ezáltal mind a Teremtőt dicsérjük.
– Mennyire szigorú a ferences papok képzése? Milyen próbatételei vannak egy ferencesnek?
– Egy év jelöltségi idő után egy újabb próbaévet töltenek a testvérek ún. újoncként egy másik közösségben, ahol a képzés zajlik. Ez előbbi év lazább szerkezetű, de ez idő alatt sem azt csinálják szükségszerűen, amihez éppen kedvük van. Van egyfajta szabadság, de azt tanuljuk, hogy az engedelmesség része, hogy engedélyt kérünk, beszámolunk, megtanulunk megnyílni kifele és befele egyaránt, nem csatangolunk kényünk-kedvünk szerint, rokonainkat is csupán kétszer látogatjuk meg ezen év alatt. Ez az esztendő kicsit olyan, mint egy bentlakásos jegyeskurzus: a közösség megismer valamennyire minket, mi is megismerjük őket, és belelátunk ebbe a fajta közösségi életbe. A második próbaév (noviciátus) szigorúbb: egyfajta lelkigyakorlat. Kötöttebb napi programmal, szabályozott tartalommal, telefon- és internethasználat nélkül, tanulmányokat folytatva és hazalátogatás nélkül. Az ezt követő időszakban azok a testvérek, akik papságra készülnek, megkezdik tanulmányaikat a szemináriumban, rendszerint Gyulafehérváron, akik pedig nem készülnek papságra két évig a szászsebesi növendékházban részesülnek képzésben, majd valamelyik rendházban folytatnak egyéb tanulmányokat érdeklődésük, képességeik függvényében.
Van, akinek az otthontól, személyektől, tárgyaktól való elszakadás egyféle próbatétel, másoknak a tanulmányok elsajátítása, ismét másoknak az önmaguk mélységesebb megismerése lehet nehézség. Nem cél az uniformizálás, de egyfajta belső rend, rendszer létezik, amelyekhez a jelölt, az újonc legjobb tudása, képességei szerint és megfelelő kísérettel igyekszik felzárkózni. Meg kell ismernie önmagát, a szerzetesi életet, ezen belül is a ferences sajátosságokat, az alapító atya hagyatékát, a lelkiséget, a rend történetét és a hagyományokat.
Ahogyan nevében is szerepel (OFM-Ordo Fratrum Minorum) – Kisebb Testvérek Rendje – érték a testvéri közösségben, ahogyan a legkisebbként, háttérből, utolsóként igyekszenek élni a tagok, ezzel teret engedve annak, hogy Isten dicsősége, nagysága ennél is inkább nagyobbodjon, megnyilvánuljon. Ez nem jelent bujkálást, izolálódást, hamis alázatosságot, hiszen különböző természetűek vagyunk, hanem ennek tudatát jelenti: elfogadom, hogy semmim sincs, mindent használhatok a jóra, de nem birtokolok semmit. Minden ajándék. Én is az vagyok. Vissza ajándékozom magam szolgálatom által annak, aki kezdettől fogva megalkotott. Mindezt pedig lehetőleg olyan szépen, derűsen, békésen és leleményesen próbálom művelni, hogy az szinte észrevétlen.
– Melyek azok az elvek, értékek, célkitűzések, kötelességek, jogok stb, amelyek szerint egy ferences szerzetes él?
– Azt hiszem helyénvaló, ha idézem a magyarországi testvérek honlapján található rövid, de kifejező gondolatot, ami a ferences hivatást illeti: „Ferences hivatásban élőnek nevezhetjük mindazokat, akiket megigézett Assisi Szent Ferenc lelkisége, és akik erre az életformára fogadalommal kötelezték el magunkat.” Minden kötelességünk ebből ered és ide vezethető vissza. A rend jelmondata: „Istenem a mindenem!”
A Kisebb Testvérek hármas fogadalommal kötelezik el magukat Isten ügyéért: egyik a szegénységi fogadalom. Szegénynek lenni, kicsinek lenni, kiüresedni – ezt nem érthetjük meg kizárólag racionálisan, ehhez személyesen meg kell tapasztalni annak mélységét, hogy milyen gyengék, kiszámíthatatlanok, szánalmasak, nyomorultak tudunk lenni Istenen kívül. Másik vonatkozásban a szegénység mint tulajdonnélküliség írható le: nincsen személyes jövedelem, ingatlan. Ami van, azt közösen használjuk, de nem birtokoljuk, és nem sajátítjuk ki.
Másik része a fogadalomnak a tisztaság. Ez nem csak cölibátust jelent, hanem minden olyan tevékenységtől, gondolattól, indulattól való tartózkodást, amely meggátolhat az életszentség útján.
És a harmadik része az engedelmesség: arra vonatkozik, hogy semmit nem tartok meg magamnak, még a magam elképzeléseit sem, hanem törekvéseimet, szándékaimat alávetem Isten akaratának az elöljáróim utasításai által. Megelőlegezett bizalommal és engedelmességgel fogadni azokat a tanácsokat, amelyek esetleg nehezemre esnek, vagy nem értek velük egyet, mégis valamikor javamat, pontosabban Isten ügyét szolgálhatják. Talán ez az egyik legalaposabb próba számomra is.
Az első fogadalmat a próbaév végén teszik a növendékek, ezt a későbbiekben megújítják, és a rendbe lépés kezdetétől számított legkésőbb kilencedik év lejártáig igyekeznek véglegesen elköteleződni, örök fogadalmat tenni.
– Vannak-e hozzád hasonlóan fiatal tagjai a ferences rendháznak Kolozsváron? Egyáltalán jellemző, hogy fiatalok ilyen életformát válasszanak?
– Az erdélyi provinciában jelenleg hárman vagyunk hivatalosan jelöltek, de bizonyára még vannak fiatalok vagy idősebbek, akikben hasonlóan „lappang” a vágy. Ami a számszerűséget illeti, ez évről évre változik, de tény, hogy az utóbbi évtizedben nem 10-20-asával jelentkeztek a fiatalok, valamint visszalépésekre is van példa.
– Kolostorban vagy a „kinti világban” fogsz élni?
– A Kisebb Testvérek nem monasztikus rend. Nem egy helyszínen, kolostorban köteleződnek el életreszólóan. Klauzúrában (a rendház, kolostor olyan része, ahova idegenek nem lépnek be) élnek, de kapcsolatban vannak a különböző szerepekből és missziókból adódóan a világiakkal, és mozgásban vannak.
– A szerzetesi életforma a szabadságról való lemondással jár. Mennyire nehezült meg ennek az elfogadása egy olyan világban, amelyben – ellentétben, mondjuk, a középkorral – az egyén szabadsága az egyik legfontosabb civilizációs érték?
– Nagyon sok oldalról meg lehetne ezt közelíteni. Ha kívülről értelmezem a szabadságot, úgy tűnhet, hogy ennek hiánya bizonyos megfosztottsággal jár együtt: nem akkor, nem úgy és nem azt teszem, amit megszoktam, vagy, amiről azt hittem, hogy ez velem önazonos. Ha belülről, vagy más megközelítés szerint kezelem a szabadság kérdését, akkor azt mondom: mindig is szabad vagyok arra, hogy a jót válasszam, ez a szabad akarat, és szoros összefüggésben van egy egészségesen működő lelkiismerettel, valamint az ön- és társismerettel, Istenképemmel.
Más gondolatmenetben, amikor nekem sikerül igazán szabadon lemondani például a saját szabadságomról, és ezt céltudatosan teszem, ennél minőségileg sokkal többet, nagyobbat, szebbet kapok. Paradoxonnak tűnhet, hogy ha lemondok a magam szabadságáról, akkor válok igazán szabaddá, mégis így van ez.
Ez nem egyszerű, de a nem könnyű, nem ugyanannyi, mint a lehetetlen. Nagyon fontos tudnom, hogy szinte nem is én végzem ezt a „munkát”: van egy önrész, például az, hogy a szabaddá válás vágyát folyamatosan szítom magamban, a többi kegyelem, ez pedig nem tőlem való.
– Hogyan éled meg a cölibátust, illetve azt, hogy nem lehet családod?
– A fizikai értelemben vett tisztasági fogadalmat jónéhány évvel ezelőtt megtettem, ezért ez a része nem igazán jelent kihívást számomra. Mégis tudom, tapasztalom, hogy a tettlegességet jóval megelőzik apró gondolatok, fellángolások, képzetek, és a kihívás abban áll, hogy ezektől mentesen, pontosabban ezeket integrálva tudjam nevelni az érzékszerveimet. A kérdés itt is inkább az, hogy mire irányul a figyelmem. Nem annyira az, hogy mit vagy kit nézek, hanem az, hogy hogyan nézem: egy anyagot látok-e, egy bio-kémiai testet látok-e, vagy a teremtményt látom a maga külső és belső szépségében. Hát ez sem olyan, hogy egyszer csak jól megtanulom, és akkor életem végéig nem lesz gondom. Úton vagyok ezen a téren is.
Ami a családot illeti, két gondolatot említek: egyik, hogy a vérszerinti családomra úgy tudjak tekinteni és ők rám úgy tudjanak tekinteni, mint akik mindnyájan Isten gyermekei vagyunk. Édesanyám és édesapám nemzettek, de én Istené vagyok. Ők is Istenéi.
Másik gondolat, hogy mindkét életút hivatás: a szűkebb család (anyaság, apaság, gyereknevelés), illetve a nagy családhoz tartozás (közösség, Egyház). Én azt éltem meg, hogy engem ez utóbbira készít fel Isten. A családosok a családtagok mellett kötelezik el magukat, és ezekben a feladatokban, szerepekben, kihívásokban élik meg hivatásukat, a szerzetes pedig mindazon emberek mellet köteleződik el, akikről az Egyháznak tudomása van. Mindkét hivatásban az életszentség útján lehet járni, ennek módja különböző. Ezek a hivatások nem jelentenek szintkülönbségeket vagy valami hierarchiát, egymásra hatnak, kiegészítik egymást, párbeszédet folytatnak egymással.
– Mit szólt a családod, a barátaid, a környezeted bevonulásodhoz?
– A szűkebb családi körben megértéssel és támogatással fogadták a döntésemet, a rokonok körében van, aki nem igazán érti és olyan is van, aki nyílt ellenállást mutat az Egyház szolgálata és képviselőivel szemben. Valamikor én is azt gondoltam, hogy minden egyházi személy, komoly, merev és nem viccelődik…
– Vannak-e pap példaképeid?
– Van néhány pap ismerősöm, akik az elmúlt évek során „nyitogatták szemeim”, és akiknek egy-egy szentgyónás vagy lelki beszélgetés során sikerült hozzájárulniuk ahhoz, hogy új megértési szintre jussak. Egyszerű, határozott, gerinces pap testvérekre gondolok, akiknek érett humorérzékük van, és kellő realitásérzékkel tudnak hallgatni, beszélni vagy inteni.
Pál Piroska
Forrás: Központ Maros megyei hetilap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése