Az engedelmesség alapja
Az engedelmesség rendkívül fontos papi érték. Jézus keresztáldozata a maga értékét és üdvözítő erejét engedelmességéből és az Atya akarata iránti hűségéből nyerte: „engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2, 8). A Zsidókhoz írt levél hangsúlyozza, hogy Jézus „a szenvedésből tanult engedelmességet” (5, 8). Állítható tehát, hogy az Atya iránti engedelmesség Krisztus papságának a szíve közepe.
Miként Krisztusnak, úgy a papnak is az engedelmesség mutatja meg Isten akaratát, mely számára a törvényes elöljáró által nyilvánul meg. E készséget a személyes szabadság és az Isten színe előtti imádságban állandóan érlelt döntés eredményeként kell értelmezni. Az engedelmesség erényét a szentség és az Egyház hierarchikus struktúrája követeli, és a klerikus világosan megígéri először a diákopus-, majd a papszentelésben. Ezzel a pap megerősíti, hogy akaratát alárendeli, s ezáltal Krisztus engedelmességének válik részesévé, aki szolgává tette magát engedelmesen a kereszthalálig (Vö. Fil 2, 7-8).
A mai kultúrában a szubjektivitást és az autonómiát az egyes személyek méltóságának legbensőbb értékeként hangsúlyozzák. Ez az önmagában pozitív érték azonban, ha abszolutizálják és a jogos összefüggésen kívül követelik, negatív jelentést kap. Egyházi téren és a papi életben is megmutatkozhat ez, ha a közösségért végzett munka teljesen szubjektívvá silányul.
Valójában ugyanis a pap szolgálatának természete alapján Krisztus és az Egyház szolgálatában áll. Ezért késznek kell lennie arra, hogy az elöljárók által jogosan mondottakat elfogadja, s főként, ha törvényes akadály nem gátolja, el kell fogadnia és teljesítenie kell az ordínárius által rábízott feladatokat.
Hierarchikus engedelmesség
A papot a pápa és saját ordináriusa iránt „a tisztelet és engedelmesség különös kötelezettsége” terheli. A meghatározott presbitériumhoz tartozás a papot egy részegyház szolgálatára rendeli, melynek egységét a püspök biztosítja, aki lelkipásztori szolgálatához minden szükséges, rendes, saját és közvetlen hatalommal rendelkezik. A papszentelés által megkövetelt hierarchikus alárendeltség egyházi-szervezeti (ekkleziológiai-strukturális) módon a saját püspökkel és a pápával – akinek a primátus minden részegyház fölött rendes hatalmat biztosít – megélt kapcsolatban valósul meg.
A kötelezettség, hogy a pap hit és erkölcs dolgában ragaszkodjék a Tanítóhivatalhoz, minden Egyházban végzett tevékenységéhez a legszorosabban kötődik. E tekintetben a véleménykülönbséget a legsúlyosabbnak kell tartani, mert a hívők körében botrányt és zavart okoz.
Leginkább a papnak kell tudnia, hogy az Egyházban törvényekre van szükség. Ahhoz ugyanis, hogy hierarchikus és összetartozó szervezete láthatóvá váljék, isteni megbízásból eredő feladatait, különösen a vezetést és a szentségek kiszolgáltatását megfelelően szabályozni kell.
A papnak, mint Krisztus és az Ő Egyháza szolgájának, nagylelkűen kell vállalnia, hogy minden egyes törvényt hűségesen megtart, kerüli azokat a szubjektív magatartási formákat, melyek feszültségeket támaszthatnak vagy lelkipásztori kárt okoznak a hívőkben és a közvéleményben. „A kánonjogi törvények természetszerűen követelik megtartásukat” és azt, hogy „amit a Fő parancsol, a tagok hajtsák végre.”
Amikor a pap engedelmeskedik az illetékes tekintélynek, többek között a presbitériumon belüli kölcsönös szeretetet munkálja és azt az egységet, amely az igazságra alapszik.
A tekintélyt szeretettel kell gyakorolni
Ahhoz, hogy az engedelmesség megvalósíthatö legyen és az egyházi közösségnek javára váljék, azoknak, akik a tekintélyt viselik (az ordináriusok, mindenfajta szerzetesi elöljáró), a személyes példaadás mellett szeretettel kell gyakorolniuk intézményes karizmájukat, azáltal, hogy a megfelelő időben és módon követelnek engedelmességet a tanítás és fegyelem területén hozott rendelkezéseik iránt.
Ez az engedelmesség a szabadság forrása, mert nem akadályozza, hanem épp ellenkezőleg, ösztönzi a pap érett akaratát, aki így szívesen és kiegyensúlyozottan végezheti lelkipásztori szolgálatát, megtalálván a harmóniát személyes adottságai és a magasabb szintű törvények között.
A liturgikus szabályok betartása
A ma gyakran fölmerülő problémák közül ki kell emelnünk a liturgikus szabályok tiszteletben tartását.
A liturgia Krisztus papságának gyakorlása, „a csúcs, melyre az Egyház egész tevékenysége törekszik, s ugyanakkor a forrás, melyből minden erénye fakad”. Olyan terület ez, amelyen a papnak különlegesen tudatában kell lennie, hogy szolgálattevő, és hűségesnek kell lennie az Egyházhoz. „A szent liturgia rendezésének joga egyedül az Egyház tekintélyét illeti meg. Ez a tekintély az Apostoli Szentszéknél és a törvény előírásai szerint a püspöknél van.” Ezért a pap semmit nem tehet hozzá, nem vehet el és nem változtathat kénye-kedve szerint.
Egész különösen érvényes ez a szentségek kiszolgáltatására, melyek Krisztus és az Egyház kiemelkedő cselekményei, s melyeket a pap Krisztus személyében és az Egyház nevében végez a hívők javára. A hívőknek valóságos joga van ahhoz, hogy a liturgikus ünneplésben úgy vegyenek részt, ahogy az Egyház akarja, és nem az egyes szolgálattevők egyéni ízlése és jóvá nem hagyott, partikuláris rituálék szerint, vagy olyan csoportok rítusát követve, melyek tagadják Isten népének egyetemességét.
A lelkipásztori tervek egysége
A papoknak szolgálatuk végzése közben nemcsak azoknak a lelkipásztori terveknek kidolgozásában kell felelősségtudattal részt venniük, melyeket a püspök a papi szenátussal együtt előterjeszt, hanem ezek gyakorlati megvalósításáért is fáradozniuk kell saját közösségükben.
Ez nem fogja megölni a pap érett kezdeményezéseit, hanem a lelkipásztori munka eredményességét segíti elő. Egyéni utak keresése e területen nemcsak a szükséges közösséget sérti, hanem az újra-evangelizálást is gyengíti.
Az egyházi öltözék előírásai
Egy szekularizált és materialista irányultságú társadalomban, ahol a szent és természetfölötti dolgok külső jelei is elhalványulnak, különösen fontosnak kell tartani, hogy a pap – Isten embere és az Ő misztériumainak kiszolgáltatója – a közösség szemében ruházatával is félreérthetetlen jelét adja identitásának és önátadásának, annak, hogy nyilvános szolgálat hordozója. Mindenekelőtt magatartásáról kell fölismerhetőnek lennie, de ruházatáról is, hogy identitása, azaz Istenhez és az Egyházhoz tartozása minden hívő, s általában minden ember számára közvetlenül fölismerhető legyen.
Ezért a klerikusoknak a püspökkari konferenciák szabályai és a helyi törvényes szokások által meghatározott egyházi ruhát kell viselniük. Ez azt jelenti, hogy e ruházatnak, ha nem reverenda, különböznie kell a laikusok ruházatától, s méltónak kell lennie a szolgálat szentségéhez. A szabásmintát és a színt a püspökkari konferenciáknak kell meghatározniuk, mindig összhangbann az általános jog rendelkezéseivel.
Az ezzel ellentétes gyakorlatot, mert nem egyeztethető össze a fegyelem szellemével, nem tekinthetjük törvényes szokásnak, ezért az illetékes hatóságnak meg kell szüntetnie.
Eltekintve az egészen rendkívüli helyzetektől, az egyházi öltözék mellőzése a klerikus részéről azt jelezheti, hogy kevéssé érzi a teljesen az Egyház szolgálatában álló pásztor identitását.
Forrás: A papi élet és szolgálat direktóriuma - A Kléruskongregáció dokumentuma, 1994. január 31.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése