1. II. János Pál pápa öröksége és XVI. Benedek pápa buzdítása
Az eucharisztikus év áprilisának egyházi eseményei megismételhetetlen kegyelmet jelentenek keresztényi és papi életünkre nézve. II. János Pál pápa Nagycsütörtöki levelében (2005. március 14.) egy ragyogó papi örökséget hagyott ránk, mintegy összefoglalását adva azoknak a dokumentumoknak, amelyeket korábban a papságról írt. XVI. Benedek pápa elődje nyomán haladva arra hív, hogy az Eucharisztikus Évet Krisztus barátságának újrafelfedezésében éljük meg, aki papi életünk középpontja (XVI. Benedek, a papokhoz intézet beszéde 2005. május 13.).
II. János Pál pápa buzdításain és XVI. Benedek pápa szavain keresztül visszhangzik Krisztus meghívása: „maradjatok meg szeretetemben… a barátaim vagytok” (Jn 15,9;14). Ez arra hív minket, hogy benne, az élet Igéjében, a vele való kötelékben éljünk, az ő érzéseivel összhangban létezzünk, szív a szív mellett, miként Szent Pál mondta: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt” (Fil 2,5).
Papi életünk arra hivatott, hogy hálaadó, odaajándékozott, emlékező, megszentelt, Krisztus felé irányuló, Mária eucharisztikus iskoláját járó lét legyen, olyan, amely üdvözített, hogy üdvözíthessen (II. János Pál pápa 2005. nagycsütörtöki szentbeszéde). Ebben a teljesen Krisztushoz kapcsolt létünkben a megélt hit tapasztalattá válik: „Az eucharisztikus Jézus előtt időzni, bizonyos értelemben felhasználni „magányosságunkat” arra, hogy elteljünk ezzel a jelenléttel azt jelenti, hogy a Krisztussal való bensőségesség izzását adjuk megszentelődésünkhöz, amely örömöt és értelmet ad életünknek” (2005. Nagycsütörtöki levél, 6).
A papi élet hitelességének titka a Krisztus iránti szenvedélyes szeretet, ami Krisztus szenvedélyes hirdetéséhez vezet: „A titka abban a »szenvedélyességben« van, amellyel Krisztusért él. Szent Pál mondta: »Számomra az élet Krisztus« (Fil 1,21)” (2005. Nagycsütörtöki levél, 7).
A pap akkor fedezi fel és éli meg teljesen önazonosságát, amikor elhatározza, hogy Krisztus szereteténél semmit sem helyez előbbre, és amikor őt teszi élete középpontjává. Arra hivattunk, hogy „mindig visszatérjünk papságunk gyökereihez. Ez a gyökér – jól tudjuk – csakis egy valaki lehet: Urunk, Jézus Krisztus” (XVI. Benedek pápa a papokhoz intézet beszéde 2005. május 13.).
A Krisztussal való kötelék megtapasztalása abban áll, hogy barátságot kötünk vele, és ez után már nem tudunk elszakadni tőle, már sohasem érezzük egyedül magunkat, és nem kételkedünk szeretetében. „Az Úr barátainak szólít bennünket, barátaivá tesz minket. Ránk bízza önmagát. Az Eucharisztiában ránk bízza testét, ránk bízza Egyházát. Ezért valóban az ő barátai kell, hogy legyünk, úgy kell éreznünk, ahogyan ő érez, azt kell akarnunk, amit ő akar, és nem akarhatjuk, amit ő nem akar. Jézus maga mondja: »Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok« (Jn 15,14)” (XVI. Benedek).
2. Eucharisztia és papság
II. János Pál pápa az Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikában valamint a Mane nobiscum Domine kezdetű apostoli buzdításában minden hivatásra vonatkozóan irányvonalakat jelölt meg az „eucharisztikus lelkiségről”. Ezeknek a szövegeknek az újraolvasásakor mélyen megérintve érezzük magunkat, különösképpen akkor, ha már van megélt tapasztalatunk a tabernákulum előtt. Krisztus ma is lélektől lélekig szól.
Az átváltoztatás szavai átalakítanak bennünket, egyfajta „életformát” jelentenek; ezért „részesei vagyunk ennek a lelki cselekedetnek”, a Krisztusban való átalakulásnak (2005. Nagycsütörtöki levél, 1;3).
A mi keresztényi és papi lelkiségünk köteléke a barátság, a Jó Pásztor szeretetével egységben önmagát felajánló lét, amely Jézus világos jelévé tesz bennünket. Máriás lelkületű, mert Mária iskolájában járja útját, közösségi, szolgálati, azaz „szolgáló”, és misszióra hivatott… Mindig betölti az eucharisztikus hálaadás lelkülete, mert érzi, hogy az Úr szereti, ezért teljesen őt akarja szeretni és őt mindenkivel megszerettetni. Ebben az értelemben véve egész életünk az Eucharisztiára összpontosul, melyet a húsvéti titokban hirdetünk, ünneplünk, élünk és osztunk meg másokkal. Ezért „ha az Eucharisztia az Egyház életének középpontja és csúcsa, akkor ugyanúgy középpontja és csúcsa a papi szolgálatnak is” (Eccelsia de Eucharistia, 31).
Következésképpen ez az életkötelék számunkra – de az Egyház minden tagja számára is – meghívást jelent, hogy: „olyan szerelmes lelkületűek [legyünk], akik képesek arra, hogy hosszasan időzzenek nála, hallgassák a szavát, és szinte érezzék szívének dobbanásait” (Mane nobiscum Domine, 18). Amikor elsősorban az Eucharisztiában Krisztus érzelmeinek, szívének részesei leszünk, arra érzünk meghívást, hogy folytassuk ezt a bensőséges kapcsolatot a nap további részében, nem megfeledkezve arról, hogy „hosszasan elidőzzünk és beszélgessünk az eucharisztikus Jézussal” (Mane nobiscum Domine, 3o). Ha nem tapasztaljuk meg a Krisztussal való bensőséges kapcsolatot, akkor papi önazonosságunk és létünk megsemmisül, és elveszítjük életünk értelmét: „Jézus vár benneteket a tabernákulumban, hogy szívetekbe újra beleöntse barátságának bensőséges tapasztalatát, mert csak egyedül ez adhat életeteknek értelmet és teljességet.” (uo.)
XVI. Benedek pápa május 13-án a papokhoz intézett beszédében arra buzdított, hogy a Krisztussal való bensőséges kapcsolatot „lelkipásztori elsőbbségnek” tekintsük: Az Isten jelenlétében töltött időnek elsőbbséget kell élveznie a lelkipásztor életében, ezért ez a legfontosabb (XVI. Benedek pápa a papokhoz, 2005. május 13.).
Az Eucharisztiával való kapcsolatunk alapozza meg kapcsolatunkat az Egyházzal, ami Krisztus teste. Innen van erőnk a lelkipásztori szeretetre, ami meghatározza magatartásunkat és szolgálatunkat, más szóval „szeretet-szolgálatunkat”: „a papi szolgálat Krisztushoz kapcsolódik, kettős jelentésében elválaszthatatlan az Eucharisztiától és az Egyháztól, az eucharisztikus testtől és az Egyház testétől. Ezért a mi szolgálatunk a »Szeretet szolgálata« (Szent Ágoston, Johannes Evangelium Tractatus, 123, 5), a Jó Pásztor szolgálata, aki életét adja juhaiért (Jn 10,14-15)” (XVI. Benedek).
3. Eucharisztia és papság az egyházi közösségben
Az Egyház iránti szeretetet mint a misszióért való közösség misztériumát Krisztustól lehet megtanulni, aki „szerette az Egyházat és áldozatul felajánlotta önmagát érte” (Ef 5,15). II. János Pál szavait – „A szentmise életem és mindennapjaim abszolút értelme” (A Presbyterorum Ordinis dekrétum kiadásának 30. évfordulóján mondott beszéd, 1995. október 27.) – XVI. Benedek pápa ezekkel a szavakkal kommentálja: „Ugyanúgy a Krisztusnak való engedelmesség, amely helyrehozza Ádám engedetlenségét, az Egyház iránti engedelmességben valósul meg, mely a pap számára mindennapi kötelességeit, mindenekelőtt a püspöke iránti engedelmességet jelenti” (XVI. Benedek pápa a papokhoz, 2005. május 13.).
Az 2004/05-ös Eucharisztikus Év szívélyes meghívás arra, hogy részesüljünk Krisztus érzéseiben, hogy úgy szeressük az Egyházat, ahogyan ő szereti, és vele együtt éljük az Egyház egységét. A péteri szolgálat jelentősége soha ilyen mélyen nem hatolt a lelkünkbe, mint idén áprilisban, amikor a két pápa mindannyiunkat az eucharisztikus Krisztusra összpontosított életre hívott, megtapasztalván, hogy „ugyanazt a Kenyeret” magunkhoz véve, leszünk „egy test” (1Kor 10,17).
Az egyházi közösség számunkra ebben a meghallgatásban válik konkréttá, azt is mondhatjuk, hogy a megélt engedelmességben, az apostolok közösségében, amelynek mi is részesei vagyunk. Az első közösség „egy szív, egy lélek volt” (ApCsel 4,32), mert a kenyértörésben (az Eucharisztiában) hittel és imádságos lelkülettel tudta meghallgatni az apostolok tanítását: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban” (ApCsel 2,42).
A mi egyházi közösségünk Krisztus és az Egyház iránti szeretetből születik. Ezt a szeretetet viszont csakis a Krisztussal való bensőséges kapcsolatból lehet megtanulni, aki jelen van az Eucharisztiában, és akit az apostolok hirdetnek. A közösséget tehát és az odafigyelő engedelmességet szeretettel kell életre kelteni.
Ebben az évben több alkalommal Jézus Péterhez intézett kérdéséről elmélkedtünk („szeretsz te engem?”), amit akkor tesz fel, mielőtt átadja neki a primátust, hogy legeltesse a nyájat. Ugyanazon nyáj pásztoraiként mi is érintve éreztük magunkat. Péter válasza – „Te tudod, hogy szeretlek” – a mi válaszunk is egyben: így van ez akkor, amikor közösségben élünk azzal, aki „elöl jár az egyetemes szeretetben”, azaz Péterrel és az ő követőivel.
A szeretetben megélt engedelmességünk papi lelkiségünk alapvető része, és mint pásztorok, ugyanazon egyházi „közösség” részei vagyunk, amelyet a péteri primátus szolgál. Papi életünk akkor teljesedik ki egészen, amikor az eucharisztikus Krisztussal egyesülve (egy kenyér) az egyházi közösségben élünk (egy test). A püspökökkel való egység papi és eucharisztikus életünk részét képezi azért, hogy a presbitériumban a „szentségi testvériséget” építse, ahogyan azt a II. Vatikáni Zsinat megfogalmazta (Presbyterorum Ordinis, 8).
Az Eucharisztia bemutatása Krisztussal egyesít bennünket, és átalakít minket az Atya örök terveihez való engedelmességben is. Így a mi engedelmességünk „az engedelmes Krisztust testesíti meg” (XVI. Benedek pápa a papokhoz, 2005. május 13.).
4. II. János Pál missziós testamentuma és XVI. Benedek pápa üzenete
II. János Pál pápa testamentumában missziós üzenetet hagyott ránk az idei Missziós Világnapra (2005. október), mely egyben lezárja az Eucharisztia Évét. Február 22-én, Szent Péter székfoglalásának ünnepén írta alá az üzenetet, de a dokumentum április közepén, halála után lett nyilvános. Ez az ő igazi missziós végrendelete, amely arra hív, hogy váljunk Krisztushoz hasonlóan „megtört Kenyérré”, „az élet kenyerévé a világ életéért” (Jn 6, 51). Jézus apostolai hozzá hasonlóan „megtört kenyérré” válnak a pásztori szeretet által, és szolgálói egy olyan közösségnek, mely „megtört kenyér” az egész emberiség számára. A Nagycsütörtöki levelében ezt írta: „az új evangelizáció összefüggésében, az embereknek joguk van a papokhoz fordulni azzal a reménnyel, hogy bennük Krisztust lássák (vö. Jn 12,21)” (2005. Nagycsütörtöki levél, 7).
XVI. Benedek pápa szolgálatának kezdetén a Szent Péter téren elhangzott szentbeszédében mindenkihez szólt, de különösképpen kiemelte a „pásztornak mint emberhalásznak a feladatát”. Megismételve II. János Pál szolgálata kezdetén elhangzott buzdítását („Nyissátok meg kapuitokat Krisztus előtt”), azt mondta, hogy „aki beengedi Krisztust, nem veszít el semmit, abszolút semmit abból, ami szabaddá, széppé és naggyá teheti az életet. Nem! Csak ebben a barátságban nyílnak meg az élet kapui. Csak ebben a barátságban nyílnak meg igazán az emberi természet nagy képességei. Csak ebben a barátságban tapasztaljuk meg azt, ami szép, és ami szabaddá tesz” (XVI. Benedek pápa 2005. április 24-i homília).
Valóban nincs is annál szebb, mint amikor hagyjuk, hogy Krisztus lepjen meg bennünket. Aki hűségben éli meg a közösséget a péteri karizmával és szolgálattal, az magában és másokban is a húsvéti öröm forrásaként fedezi fel az új lelkipásztori hivatást: „nincs annál szebb, mint ismerni őt, és beszélni másoknak a vele való barátságról. A pásztornak mint emberhalásznak a feladata néha fáradalmasnak tűnhet, de szép és magasztos feladat, mert végső soron az öröm, Isten örömének szolgálata, aki be akar lépni a világba”.
Az utolsó vacsora termében „Máriával, Jézus anyjával” (ApCsel 1,14) ismerjük meg ezt az eucharisztikus, papi és missziós életet, ami az Egyház életében válik teljessé. Őt követve ugyanazt az érzelmi összhangot éljük át Krisztus papi szívével, mert ő a mi édesanyánk, aki az egyetlen és legfőbb papnak az édesanyja. Krisztussal való egységünkből és a Szűzzel való kapcsolatunkból táplálkozik az a boldogság és bizalom, amire mindannyiunknak szüksége van mind az apostoli munkánkban, mind pedig személyes életünkben (XVI. Benedek pápa a papokhoz intézett beszéde 2005. május 13.)
Forrás: A Papi Kongregáció dokumentuma a Papok megszentelődésének napjára (2005. június 3.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése