Interjú Dr. Sztankó Attilával - az új máriabesnyői plébánossal készült egykori interjú

Milyen volt a gyermekkorod, honnan érkeztél?

A kárpátaljai Ungváron születtem 1978. július 17-én azidőtájt szovjet közigazgatás alatt (ma Ukrajna). Édesapám a Dinamónál dogozott – sokszor volt kiküldetésben magyar-orosz tolmácsként –, édesanyám előbb a Városházán, később a Megyei Tanügyi Hivatalnál. 

Van egy tíz évvel idősebb bátyám. Házunk, amelyben 149 lakás volt az óvoda és az iskola közé épült nagy játszótérrel, ahol mindig nagy volt a nyüzsgés. A ház mellett volt egy bányató kisebb mocsárral, ahol gyerekekként sokat játszottunk, és ahonnan sokszor nagyon koszosan mentünk haza. Akkoriban még valamelyest jellemző volt városunkra, hogy mindenkivel a saját nyelvén tudtunk szót érteni. Játék közben tanultuk meg egymás szokásait, vallását, nyelvét. Magyar családban nőttem fel, otthon magyarul beszéltünk, a Mennyből az angyalt énekeltük karácsonykor és sem nekünk, sem másnak nem jutott eszébe ukránnak, vagy orosznak mondani minket. Természetes volt, hogy magyarok vagyunk, akik tudnak kántálni a szlovákkal, ukránnal, ruténnel, cigánnyal és némettel. 

Azzal csak itt, Magyarországon találkoztam, hogy „csípőből” leukránoztak, még a közelmúltban is saját váci híveim közül is egyik-másik – persze ez olyan tudatlanságból és magatartásból ered, amely a demagóg szocialista-kommunista ideológiával történő azonosulás következménye. Nehéz feladat felszabadulni az ilyen nyomás alól szellemileg és lelkileg egyaránt. Úgy látom, hogy Anyaföldünk ma is nyögi ezt a terhet, sokkal inkább határon innen.

Mi indított a papi hivatás választására?

Otthon kaptam papi hivatásomat. Emlékeim szerint Szent Péter és Pál apostolok ünnepén, az ungvári Szent György-templomban. Keresztanyám elmondása szerint, mikor megkérdeztek, hogy mi akarok lenni – kb. 6-7 éves lehettem –, én azt feleltem, hogy pap. 

Édesapám és édesanyám valójában festőnek szántak, mert nagyon jól rajzoltam, és tíz évig jártam rajziskolába is, ami mellett vívni is tanultam. Nagynéném, aki zongoratanár volt, sokszor próbált nyomást gyakorolni édesanyámra, hogy vigyen el zongorát tanulni. Emlékszem, azzal próbált érvelni, hogy leültetett a zongorához és lejátszotta Beethoven 5. szimfóniájának első öt ütemét, majd arra kért, hogy játsszam le én is. Lepötyögtem. Erre Györgyi néni ezt mondta: „Látod, Annus? Írasd be”. Nem így történt. 

A művészetek iránti érzékemet édesapámtól, a sportos vénát édesanyámtól örököltem: ekkor szerettem meg a biciklizést, mindig lenyúltam bátyám bringáját és néha irigykedve csodáltam szomszédunk Favorit országúti kerékpárját. Az országúti kerékpározás azóta is szenvedélyem. Szüleim érthető okokból nem jártak rendszeresen templomba, de a vallási élet alapjait mégis ők fektették le. Édesapám tanított meg keresztet vetni az előszoba cipőtartó ládáján, mert megkérdeztem, hogyan kell imádkozni. Tizenegy évesen nagymamám elvitt a templom sekrestyéjébe, ahol hét társammal leültettek egy széles barokk padra, majd bejött az idős, ősz hajú plébános, leült a nagy karosszékbe és elkezdett Istenről mesélni, és főleg arról, hogy mennyire szeret minket és gondoskodik rólunk. Csak később értettem meg, hogy miért voltak hitelesek szavai – végigjárta a szovjet lágereket sok paptársával együtt, mert magyar volt, mert katolikus pap volt. Három ilyen alkalom után azon kaptam magam, hogy nagymamám belökött a gyóntatószékbe – ez volt az első szentgyónásom. Másnap, vasárnap volt az elsőáldozás. Máig tisztán emlékszem arra, mit mondott Ágoston atya: „Fiacskám, csókold meg az Úr Jézust” – bevallom, akkor nem értettem, hogy mit is kell tennem. Én az oltárnál álló keresztre gondoltam, de az nagyon magasan volt, én meg kicsi voltam. Így az jutott eszembe, ha most Krisztus testét vettem magamhoz, akkor végtére megcsókoltam az Úr Jézust. Kis idő múlva, tizenkét évesen már ministráltam is. Ágoston atyának nagyon megtetszett, hogy otthonosan érzem magam a templomban, mondta is Vili bácsinak, a sekrestyésnek: „de jó lenne, ha papnak menne”. Azon a télen, december 8-án Ágoston atya a mennyei Atya kebelére költözött. Kisvártatva egy magyarországi jezsuita atya lett a plébános, Bohán Bélának hívták. Ma is hálával gondolok rá, noha kamaszkorom pimaszságait neki kellett elviselnie. De sok szeretettel gondolok Hofher József jezsuita atyára, aki soha nem rótt meg, amikor az udvarlás miatt nem jelentem meg időben a pásztorjáték próbáján. Béla atya és egy szlovákiai szerzetesnővér, Marisztella voltak, aki felismerték zenei tehetségemet és segítettek ezen az úton. Miért Zebegény? Mert ez Isten különleges ajándéka. Lisieux-i Kis Szent Teréz szavaival élve: minden kegyelem. Mindannyian Isten ajándéka vagyunk egymásnak. A kegyelem pedig a szeretet ajándéka, és ha én Isten kegyelmi ajándéka vagyok, akkor Isten szeretetét nem vonhatom meg senkitől sem, de nem is zárkózhatom el előle. Hogy érzed magad nálunk, hogy tetszik a falu? Nagyon tetszik az én kis falum, a táj, és mondhatom, a rendkívül jó emberek, akik lakják a községet, akár őshonosként, ide költözött és itt nyaralókként egyaránt. Rövid idő alatt valamelyest megismertem Zebegény jó, kevésbé jó és elszomorító oldalát is, de tudom, egy élet nem elég akár egy emberi élet megismerésére sem, ezért azt mondom, hogy kezdetlegesen általános rálátást szereztem. Remélem, Szent XXIII. János pápa közbenjárása segíteni fog abban, hogy tapintatos humorral és türelemmel oldjam meg az esetleg adódó nehézségeket.

Milyenek vagyunk mi zebegényiek?

Első látásra elmondhatom, hogy a Zebegény ma identitását – múltját és jövőjét kereső immár visszavonhatatlanul heterogén település, ami valójában egy rejtett kincs. Az őslakosok közül sokan óriási értékeket hordoznak, sokakban viszont a történelmi fájdalmak és kudarcok nyomán kialakult a külső szemlélő számára megfoghatatlan bizalmatlanság, amelyek együtt olyan sebet alkotnak, amelyet gyógyítani kell, mivel az elfojtott fájdalomtól szenvedő akaratlanul is kész a sértődésre, a sértésre és megbántásra. Ennél fogva nehezen tudja feldolgozni a fájdalmakat és az élet megpróbáltatásait is, mindenben kifogást és hibát keres, kevésbé nyitott felfedezni a kegyelmi segítséget és a saját sokszor zseniális értékét és küldetését. Pedig a Jóisten már régóta simogatva dédelgeti Zebegényt és arra vár, hogy mi átöleljük őt, mint Édesapát.

Mesélj a terveidről?

Zebegényben én a Jóisten asszisztense szeretnék lenni a megbékélés, kiengesztelődés, a bensőséges nyitás, megbocsátás és kulturális felvirágoztatás terén. Zebegény lakóinak nehéz feladat jut osztályrészül: az elzárkózó elnémulástól eljutni az Istennel való bensőséges és személyes együttlétre, hogy felszabaduljanak egy egészséges nyitásra és befogadásra. 

Tudunk- e valamivel segíteni Neked?

Amikor Zebegénybe érkeztem, néhányan ismerőseim közül megjegyezték: „Tudod, a zebegényiek zömében svábok, nehezen fogadnak maguk közé bárkit is”. „Akkor könnyebb dolgom lesz, mint a Szent Családnak, mert nekik nem jutott hely a szálláson” – gondoltam, és kellemesen csalódtam. Igaz, kezdeti hetekben éreztem némi tartózkodást a légkörben, de a szilvalekvár főzésének estéje, néhány fiatal zebegényi nyitottsága és befogadó készsége megmutatta a zebegényiek igazi arcát, amely mindig kész a mosolyra, kész vendégül látni, kész otthonába és családjába fogadni, kész megosztani ételét és kitölteni a pálinkáját. Úgy gondolom, hogy nem bezárkózás és a bizalmatlanság adja egy közösség önazonosságát, hanem hogy megéli értékeit, amelyeket nem a szekrényben dugdos a moly és a rozsda legnagyobb örömére. Ehhez férfias bátorságra, ha úgy tetszik svábos egyenességre és szívósságra van szükség.

Mit tartasz a legsürgősebb feladatnak?

Minden papnak sürgető feladata Krisztushoz vezetni a rábízott nyájat, Krisztushoz, akinél felüdülést találunk; Krisztushoz, akinél letehetjük terheinket, és felvehetjük vállunkra a szeretet szabadságának keresztjét. Krisztusnak ezt a szeretetét megélni, erről a szeretetről tanúságot tenni – ez az elsődleges, és mindenkor sürgető feladatom.

Mit üzensz az olvasóknak?

Köszönöm nektek, hogy itthon érezhetem magam köztetek, mint üdvösségetek szolgája. Én is gyarló ember vagyok, sok a hibám és bűnöm, ezért – ahogy a beikatási szentmisén is – úgy ismételten kérlek titeket, imádsággal és őszinte testvéri szeretettel segítsetek abban, hogy szavaimban és cselekedeteimmel mind kevésbé akadályozzam Krisztus szeretetének önközlését. Segítsetek abban, hogy a bocsánatkérés, a megbocsátás és az irgalmasság legyenek az igazi erényeim javatokra és megszentelésetekre.

Szerkesztő: Zelenay Viktória

Forrás: Zebegény település honlapja/Magyar Római Katolikusok