Bárdos Oresztészt hatvanöt évvel ezelőtt, 1954. február 21-én a győri szeminárium kápolnájában szentelte pappá Papp Kálmán győri püspök. Oresztész atya néhány nappal ezelőtt, február 23-án mutatta be vasmiséjét a győri Loyolai Szent Ignác bencés templomban, ahol rendtársai, paptestvérei, tanítványai és a társadalmi élet képviselői köszöntötték. Az ünneplők között volt Heim Gábor, akinek a jubiláns atya vezetésével megélt diákéveket is felelevenítő gondolatait az alábbiakban közöljük.
1975. szeptember 1-jén reggel háromnegyed nyolckor belépett az ajtón egy atya bencés reverendában, és elhallgatott az osztály a győri bencés gimnáziumban. Kérte, álljunk fel, köszöntött bennünket, mi is motyogtunk valamit, majd leültünk. Halkan bemutatkozott: „Bárdos Oresztész vagyok, én leszek az osztályfőnökötök négy évig, és én fogom tanítani a matematikát.” Majd elmondta az iskolai szabályokat, hogyan kell köszönni, mik az elvárások. Papír nélkül, egy apróságot sem kihagyva. Az óra végére mindenkit nevén szólított.
Az a türelem és alázat, mely személyiségét betölti, oly tiszteletet parancsolt, hogy amint megjelent közöttünk, megállt a rohanás, a hangoskodás, a duma. Mindenki őrá figyelt. Soha nem kiabált, nem fenyegetett, csak halkan megszólalt. Szeretettel, alázattal, és oly türelemmel, mely megdöbbentett minket. Hosszú hónapok kellettek, míg megértettük, őt nem tudjuk kihozni a sodrából, nem tudjuk idegesíteni, mert nem lehet. Olyan nincs, hogy ő kiabáljon velem. Csak csendben átölelt, és annyit mondott: „Gááábor!” Ezt úgy tudta mondani, hogy azonnal éreztem, valamit nem vagy nem helyesen tettem. A szeméből azt is láttam, hogy mit.
Emlékszem, a négy év alatt egyetlenegy alkalommal emelte fel a hangját, Gézával, a vagány pesti osztálytársunkkal, amikor már az egész osztály Gézát akarta regulázni, de nem ment nekünk sem. Akkor egy hangos szóval kizavarta az osztályból. Ez volt az alkalom. Az egyetlen! Nem volt több. Négy év alatt, kamasz fiúk társaságában.
Nekem, Istennek hála, két nagy fiam van. Tudom, mit kell kiállni egy szülőnek, nevelőnek mikor kamaszokkal él, dolgozik, nevel és tanít. Hányszor jutott eszembe az atya mérhetetlen alázata, türelme! Hányszor tettem fel a kérdést: én miért nem tudok nyugodt maradni? Miért nem vagyok képes halkan, szeretettel és legalább fele akkora türelemmel beszélni a fiúkkal, mint ő tette hajdanán velem?
Egy alkalommal megmutatta, hogy kell két kézzel kört rajzolni a táblára. Mikor elment, megpróbáltuk, mi csak almát rajzoltunk. Körzővel leellenőriztük: közel 95 százalékos kör volt az övé.
Másodikosok lehettünk, amikor megtudtuk, hogy Oresztész atya édesapja Bárdos Lajos zenetudós. Egy alkalommal meg is hívta közénk az akkor már nagyon idős édesapját. Családunk féltve őrzött kincse volt az autogramos füzet, melyet még anyánk leány korában kezdett megtölteni híres emberek aláírásával. Ebbe kértem én is egy kézjegyet a mestertől. Legnagyobb meglepetésemre tükörírással, visszafelé írva kaptam meg. Oresztész atya elkerekedett szemmel annyit mondott: „Édesapám, ezt még én sem tudtam!”
Matekdolgozat előtt szóltam neki: „Atya, nem értem a feladatot!” A válasza az volt, hogy délután négykor vár a szobájában. Este tízig próbálta belém tölteni a tudományt. Számára akkor nem volt fontos a vacsora. Én voltam fontos, és az, hogy megértesse velem mindazt, ami nekem egyedül nem ment.
Amikor az embert körülveszi a türelem, a jóság, a nagylelkűség és a szeretet, szinte észre sem veszi. Jelenlétük természetessé, szinte megszokottá válik. Akkor döbben rá, mekkora ajándék mindez, amikor kikerül ebből a körből. Én is, mi is, akkor ismertük fel igazán Oresztész atya nagyságát, amikor elhagytuk az alma matert.
Ma volt a vasmiséje. Ezek az emlékek törtek fel bennem, mikor megláttam a sekrestye ajtajában. Ő ugyanolyan ma is, mint negyvennégy évvel ezelőtt, az akkori 1.B osztály ajtajában: halk szavú, alázatos. Ma is ugyanaz a végtelen szeretet árad belőle. Ma is a nevemen szólított, ugyanúgy, mint megannyi őt ünneplő tanítványát, mint az első osztályfőnöki óra végén valamennyi osztálytársamat.
Lassan 91 éves lesz. Ferenc pápa elismerő oklevéllel köszöntötte és kívánt neki sok erőt szerzetesi hivatásához. Én is hálát adtam a jó Istennek, hogy megismertem, hogy ő nevelt és tanított, hálát adtam, hogy még ma is köztünk van jó egészségben, és hogy tanítja, neveli a fiatalokat. Ugyan már nem vállal osztályt, már nem tart rendszeresen órákat, de ha valamelyik nebuló bekopog: „Atya ezt nem értem”, még segít, magyaráz, halkan, szeretettel, alázattal, ahogy tőle megszokhattuk.
A jó Isten éltesse és áldja meg Oresztész atyát! Ámen.
Forrás:Hitvallás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése