Az Isten Igéjével táplálkozó pap Krisztus szeretetének egyetemes tanúságtevője

Kedves Pap Testvéreim!

A Papi Megszentelődés Világnapja, melyet Jézus Szent Szívének ünnepén tartunk, lehetőséget kínál arra, hogy együtt elmélkedjünk a papi szolgálatunkat jelentő ajándékról, és megosszuk egymással pásztori gondoskodásunkat, amely minden hívő, az egész emberiség felé irányul, legfőképpen pedig Isten népének püspökötökre bízott része felé, akinek értékes munkatársai vagytok.

Az idei év témája: „Az Isten Igéjével táplálkozó pap Krisztus szeretetének egyetemes tanúságtevője” összhangban van XVI. Benedek legutóbbi tanításával, különösen a Sacramentum Caritatis (2007. 02. 22.) kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítással. Ebben a Szentatya azt írja: „A szeretetet ugyanis, melyet a szentségben ünneplünk, nem tarthatjuk meg magunknak. A szeretet természete szerint igényli, hogy mindenkivel közöljük. Amire a világnak szüksége van, az Isten szeretete, a Krisztussal való találkozás és a belé vetett hit. Ezért az Eucharisztia nem csupán az egyház életének, hanem a küldetésének is forrása és csúcspontja: »Egy igazán eucharisztikus Egyház missziós egyház«.” (84)

1. Isten embere, a misszió embere

A pap fő küldetése: Istent vinni az embereknek. E küldetést a szent szolgálattevő lelkipásztor képes megvalósítani, mert Isten választotta ki őt, Vele, Benne és Érte él. A Szentatya a Latin-Amerikai és Karib-tengeri Püspöki Konferenciák ötödik közgyűlésének megnyitó beszédében (2007. 05. 13.) – amelynek témája: „Legyünk Jézus Krisztus tanítványai és misszionáriusai, hogy népeinknek élete legyen Benne” – a papokhoz fordulva azt mondta: „A tanítványi mivolt és a misszió fő előmozdítói azok, akik arra hivatottak, »hogy Jézussal legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az igét« (vö. Mk 3,14). (…) A papnak elsősorban »Isten emberének« kell lennie (1Tim 6,11), aki közvetlenül ismeri Istent, aki mély, személyes barátságban áll Jézussal, aki megosztja másokkal Jézus érzéseit (vö. Fil 2,5). A pap csak így lesz képes a Jézus Krisztusban megtestesült Istenhez vezetni az embereket, és megmutatni az ő szeretetét.” (5)

Ezt az igazságot fejezi ki az a papi zsoltárvers, amely egy időben része volt a papi rendbe való felvétel szertartásának: „Uram, örökrészem és kelyhem, te tartod kezedben életem.” (Zsolt 16,5) A Második Törvénykönyvből tudjuk (vö. 10,9), hogy az ígéret földjének birtokba vétele után minden törzsnek járt belőle egy rész – sorsolás útján –, s ily módon valósult meg az Ábrahámnak tett isteni ígéret. Csak Lévi törzse nem kapott a földből, mivel az ő földje maga Isten volt. Ennek természetesen gyakorlati oka is volt: a többi törzstől eltérően a papok nem földművelésből, hanem felajánlásokból éltek. Mindenesetre a zsoltárszerző állítása egy mélyebb valóság jele és szimbóluma: a papi élet igazi alapja, a pap létének talaja, életének földje maga Isten. Az Egyház ebben az ószövetségi értelmezésben látta annak magyarázatát, hogy mit jelent a papi küldetés az apostolok követésében és a Krisztussal való közösségben.

XVI. Benedek ezzel kapcsolatban azt mondta: „A pap ma is elmondhatja, és el is kell mondania a levitával »Dominus pars hereditatis meae et calicis mei«. Az én részem a fölből, létem külső és belső alapja maga Isten. A papi létnek ez az istenközpontúsága még inkább értékes és hangsúlyozandó egy olyan világban, melyben minden a működésre irányul, minden a kiszámítható és ellenőrizhető teljesítményre alapul. A papnak valóban ismernie kell Istent belülről, tapasztalatra kell szert tennie róla, és így vinni őt az embereknek: ez az az elsődleges szolgálat, amelyre az emberiségnek ma szüksége van.” (2006. 12. 22. Római Kúria – karácsonyi köszöntés alkalmával mondott beszéd)

Ha a papi életből elvész ez az istenközpontúság, a lelkipásztori tevékenység egész alapja üressé válik, és a túlzott aktivizmus azzal a veszéllyel jár, hogy a lelkipásztori szolgálat tartalma és értelme elveszik.

Ezzel növekedne a szereplésvágy, a tévútra vezető furcsa viselkedés. A lényeg helyett pótszereket alkalmaznánk. Feleslegesen futnánk, kapkodnánk, és így kimerülnénk anélkül, hogy előrejutnánk.

Csak azok készek arra, hogy Krisztus hiteles „evangelizálásra küldje őket”, akik megtanultak „vele lenni” (vö. Mk 3,14). A Krisztus iránti szenvedélyes szeretet a titka Krisztus meggyőződéses hírüladásának. „Légy az imádság embere, mielőtt prédikátor lennél!” – mondta Szent Ágoston (De doctrina christiana, 4,15,32: PL 34,100), arra buzdítva a felszentelt tanítványokat, hogy a Mester iskolájában legyenek az imádság tanítványai.

Jézus Szent Szívének ünnepén az Egyház minden hívőt arra hív, hogy hittel emelje tekintetét „arra, akit keresztülszúrtak” (Jn 19,37), Krisztus szívére, amely Isten legyőzhetetlen szeretetének ékes és élő jele, és kegyelmének kimeríthetetlen forrása. Arra buzdítja a papokat, hogy megkeressék magukban ezt a jelet, mivel Krisztus szíve gazdagságának őrzői és kezelői, és árasszák Krisztus irgalmas szeretetét másokra, mindenkire.

Valóban, „Krisztus szeretete ösztönöz minket” (2Kor 5,14) – írja Szent Pál. „Ha szeretni akarod Krisztust, terjesztd ki szeretetedet az egész földre, mert Krisztus tagjai ott vannak az egész világon” – emlékeztet Szent Ágoston (Szt. János 1 levelének 10,5 kommentárja).

Ezért minden papnak missziós, azaz valóban „katolikus” lelkületűnek kell lennie, „Krisztusból kell kiindulnia” ahhoz, hogy mindenki felé forduljon, emlékezve arra, amit Megváltónk mondott, „aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1 Tim 2,4-6). A pap arra kapott meghívást, hogy az imában találkozzon Krisztussal, hogy megismerje és szeresse őt a kereszt útján is, mely a szeretet szolgálatának tevékeny és önmegtagadó útja. Csakis ez bizonyítja és tanúsítja Isten iránti szeretetének hitelességét, és ezáltal tükröződik vissza mindenkin Krisztus irgalmas arca. „E képnek a szépsége ragyog bennünk, akik Krisztusban vagyunk, amikor tetteinkben jó emberekként mutatkozunk meg” – emlékeztet Alexandriai Szent Cirill (Tractatus ad Tiberium Diaconum socioque, II, in divi Johannis Evangelium).

2. Legyünk Krisztus szeretetének hiteles tanúságtevői a társadalomban

A küldetés, melyet a pap a felszentelésben kap, nem egy külső, a szentelés mellé helyezett alkotóelem, hanem annak belső és létfontosságú részét képezi: „a felszentelés a küldetésért van” (II. János Pál: Pastores dabo vobis kezdetű apostoli buzdítása, 24)

„Az Isten iránti és a felebarát iránti szeretet összefonódnak: a legegyszerűbb emberben magát Jézust találjuk, Jézusban pedig megtaláljuk Istent” – írta a Szentatya (Deus caritas est kezdetű enciklika, 15). Az Eucharisztiában – mely az Egyház megfizethetetlen kincse – az örök élet kenyerének nagylelkű kiszolgáltatójaként mindig arra vagyunk meghívva, hogy Krisztus szeretetének szépségét és mélységét szemléljük, és szerető szívének szenvedélyét megkülönböztetés nélkül mindenkire kiárasszuk, legfőképpen a szegényekre és a gyengékre, a legszegényebbekre, vagyis a bűnösökre. Tegyük ezt folytonos, alázatos és szinte láthatatlan, szerető szolgálattal.

A papi lét eucharisztikus megjelenésének alkotórésze a missziós törekvés. A Szentatya ezzel kapcsolatban írja: „Az ünnepelt szent misztériumokból fakadó első és alapvető küldetés az életünkkel való tanúságtétel. Az ajándék feletti csodálat, melyet Isten Krisztusban adott nekünk, új erőt ad létünknek, hogy az Ő szeretetének tanúi legyünk. Akkor válunk tanúkká, amikor cselekedeteink, szavaink és létmódunk által valaki Más jelenik meg és közli magát.” (Sacramentum caritatis kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítás, 85)

A pap arra hivatott, hogy „megtört kenyérré” váljék „a világ életéért”, hogy Krisztus szeretetével szolgáljon mindenkit, úgy ahogy Ő a „legvégsőkig” szeretett minket. Így az Eucharisztia a pap életében azzá válik, amit jelent a szertartásban. Krisztus áldozata a megszabadulás misztériuma, mely folytonos kihívást jelent számunkra.

Minden pap érezze magában a sürgetést, hogy valóban az igazságosság és a szolidaritás megteremtője legyen az emberek között: a pap arra hivatott, hogy tanúságot tegyen előttük Krisztusról. A papok Isten Igéjéből táplálkozva nem maradhatnak az emberi méltóság hirdetéséért, védelméért, az ember egyetemes és elidegeníthetetlen jogaiért folytatott harc peremén. XVI. Benedek erre vonatkozólag azt írja: „Éppen az ünnepelt misztérium erejéből kell tiltakoznunk az olyan körülmények ellen, melyek ellenkeznek az ember méltóságával, akiért Krisztus a vérét ontotta, ezzel bizonyítván minden egyes személy nagy értékét” (uo. 89).

Fel fogjuk fedezni az „amoris officium”, azaz a lelkipásztori szeretet valódi értelmét, melyről Szent Ágoston beszél (In Iohannis Evangelium Tractatus 123, 5 CCL 36, 678): az Egyház, Krisztus jegyese azt szeretné, hogy a pap olyan határtalanul és kizárólagosan szeresse, mint ahogy maga Krisztus – az Egyház feje és jegyese – szerette. Meg fogjuk érteni a latin Egyházban létező cölibátus egyházi törvényének teológiai indokát és annak nagyon mély kapcsolatát a szent renddel: felismerjük, hogy ez Isten felbecsülhetetlen ajándéka, egyedülálló részesedés Isten atyaságában és az Egyház termékenységében, és óriási missziós energia. Úgy fogjuk majd fel a cölibátust, hogy az nagyobb szeretetet jelent, és tanúságot tesz a világnak Isten eljövendő Országáról. A szabad és szeretetteljes döntéssel elfogadott cölibátus önajándékozássá válik Krisztusban és Krisztussal az Egyház számára, és kifejezi, hogy a pap az Úrban és az Úrral szolgálja az Egyházat (vö. II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum ordinis, 16; II. János Pál Pastores dabo vobis apostoli buzdítása, 29).

  

Mely területeken tehet tanúságot a pap Krisztus szeretetéről?

a) Ilyen terület mindenekelőtt a misszió, a kérügma – igehirdetés – és a katekézis, a fiatalok, a felnőttek, a közeliek és távoliak hitoktatása. Így a maga teljességében és egyértelműen közvetítjük Krisztus üzenetét. Napjainkban sürgető és elengedhetetlen a megfelelő hitismeret, mint ahogy a Kompendium jól összefoglalja a Katolikus Egyház Katekizmusában foglaltakat.

Arról van szó, hogy ne sajnáljuk az energiát, hogy megkeressük azokat a katolikusokat, akik eltávolodtak és azokat, akik alig vagy egyáltalán nem ismerik Krisztust. XVI. Benedek ezzel kapcsolatban mondta a brazil püspököknek: „A lényegre törő hitoktatás része a keresztény ember egyéni és társadalmi erényekre való nevelése is, éppúgy mint a társadalmi felelősségre való nevelés… Az Ige hű szolgálóinak kell lennünk, anélkül, hogy a ránk bízott küldetésbe korlátozó látásmódot vinnénk vagy összekevernénk dolgokat. Nem elég a személyes hitből kiindulva szemlélni a valóságot. Az Evangéliummal a kezünkben kell dolgoznunk, az apostoli hagyomány hiteles örökségéhez odaerősítve magunkat, racionalisztikus ideológiákból fakadó értelmezések nélkül.” (2007. 05. 11. Beszéd a brazil püspökökkel elmondott vesperáson, 4-5)

Erre vonatkozóan már nem elegendőek a hitoktatás hagyományos helyei, módjai – a hittanórák, előadások, Biblia- és teológia kurzusok – hanem arra van szükség, hogy megnyíljunk a globális kultúra új színterei, új, fontos formái felé: a sajtón, a rádión és televízión túl még inkább használnunk kell az elektronikus levelezést, az internetes oldalakat, honlapokat, videó-konferenciát és sok egyéb mostani rendszert ahhoz, hogy hatékonyan tudjuk közvetíteni a kérügmát a világ felé. A lelkipásztor külső megjelenésének, életéből adódó magatartásának is katekézissé kell válnia az emberek számára. Olykor talán túlságosan alábecsültük ezt a szempontot, amit viszont az emberek fontosnak tartanak. Ha ez belső tartalmat is kifejez, akkor nemcsak formalitás, hanem a lényeg közvetítésének megfelelő formája.

b) E tanúságtétel másik területe az egyházi jótékonysági intézmények fejlesztése, melyek különböző szinteken értékes szolgálatot nyújthatnak a szükséget szenvedőknek és a gyengéknek. „Ha azok, akikkel találkoztok, szegénységben élnek, úgy kell őket segítenetek, ahogy az első keresztény közösségekben tették, a szolidaritást gyakorolva oly módon, hogy valóban szeretve érezzék magukat” – emlékeztetett nemrégiben a Szentatya a már említett találkozón. (XVI. Benedek, uo.)

„Jeleznünk kell, ha valaki eltékozolja a föld gazdagságát, égbekiáltó egyenlőtlenséget előidézve ezzel (vö. Jak 5,4) – írta XVI. Benedek, majd így folytatta: Az Úr Jézus, az élet kenyere sürget és fölhívja a figyelmünket a szűkölködésre, melyben az emberiség nagy része még szenved: olyan helyzetekben, melyekért gyakran nyilvánvalóan és nyugtalanító módon emberek felelősek.” (Sacramentum caritatis kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítás, 90)

c) Az élet kultúrájának védelmezése

Püspökükkel közösségben a papok mindenütt arra hivatottak, hogy előmozdítsák az élet kultúráját, mely – ahogy VI. Pál is állítja – lehetővé teszi, hogy „a nyomorból eljussunk a szükséges javak birtoklásáig, hogy kultúrára tegyünk szert…, hogy együtt dolgozzunk a közjóért… egészen addig, hogy az ember elismerje a legfőbb értékeket és Istent, aki minden érték forrása és célja.” (Populorum progressio enciklika, 21) A világi hívők képzésében erre vonatkozólag hangsúlyoznunk kell, hogy a hiteles fejlődésnek teljesnek és átfogónak kell lennie, ami azt jelenti, hogy a teljes ember és minden ember fejlődésére irányul azokkal az eszközökkel, melyek szükségesek a súlyos társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásához és a javakhoz való hozzáférésben mutatkozó óriási különbségek megszüntetéséhez.

d) A világi hívők képzése

Az Eucharisztia iskolájában formálódva a világi hívők egyre nagyobb ösztönzést és segítséget kapnak, hogy közvetlenül vállalják politikai és társadalmi felelősségüket, mely a keresztségükből adódó következetességből fakad. Minden férfinak és nőnek tudatára kell ébrednie, hogy az Egyházban Krisztus a Pap, a Próféta, a Pásztor mintájára öltenek alakot, a hívők közös papsága által. A hívőknek társfelelősöknek kell érezniük magukat abban, hogy az Evangélium kritériumai szerint és legfőképpen az Egyház társadalmi tanításának kritériumai szerint építsék a társadalmat. „Ezt az Egyház egész története folyamán kiérlelt tanítást realizmus és kiegyensúlyozottság jellemzi, ezért segíteni tud a megtévesztő kompromisszumok és az üres illúziók elkerülésében.” (Sacramentum caritatis kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítás, 91)

Ahogy a péteri egyházi tanítás többször aláhúzta, a világi híveket sajátos felelősség illeti meg az igazságtalan struktúrák átalakításában és az igazságos struktúrák létrehozásában, amelyek nélkül nem maradhat fenn igazságos társadalom. Ezért egyetértést kell tanúsítaniuk az erkölcsi értékekre vonatkozóan, és meg kell mutatniuk: h van erejük ahhoz, hogy ezen értékek szerint éljenek. (vö. XVI. Benedek a Latin-Amerikai és Karib-tengeri Püspöki Konferenciák ötödik közgyűlésének megnyitó beszéde, 4)

e) A család támogatása

Minden pap hivatott arra, hogy támogassa a keresztény családot, és a különböző hivatásbeli karizmák és a rábízott küldetés szerint megfelelő és egységes családpasztorációt mozdítson elő az adott egyházi közösségben (vö. II. János Pál, Novo millenio ineunte, 47). Rendkívül fontos, hogy kiálljunk a házasság egységének értéke mellett, a nő és a férfi között életre szóló egység mellett, amelyben a férj és a feleség Isten szeretetteljes, teremtő művének részesei.

Sajnos számos politikai nézet és szellemi áramlat továbbra is olyan kultúrát táplál, mely sérti az emberi méltóságot, és – bár különböző mértékben – semmibe veszi vagy kompromittálja a házasságra és a családra vonatkozó igazságot. Jézus nevében a papnak fáradhatatlanul hirdetnie kell, hogy a család – az ember elsődleges nevelője és formálója – elengedhetetlen az igazi „emberi ökológiához”. (II. János Pál, Centesiumus annus, 39)

3. Örömmel telve emeli fel az üdvösség kelyhét és hívja segítségül az Úr nevét (vö. 116 Zsolt, 12-13)

II. János Pál pápa 2002 nagycsütörtökén a papokhoz szóló levelében így írt: „Milyen csodálatos a mi hivatásunk, kedves paptestvéreim! Valóban együtt ismételhetjük a zsoltárszerzővel: »Mivel viszonozzam az Úrnak, ami jót tett velem? Veszem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét« (116 Zsolt, 12-13).”

Ez a kehely az áldás kelyhe (vö. 1Kor 10,16), az új szövetség kelyhe (vö. Lk 22,20; 1Kor 11,25)

Nagy Szent Vazul mondja ezzel kapcsolatban: „Mivel viszonozzam az Úrnak? Nem áldozatbemutatással, nem is égő áldozattal…, hanem egész életemmel. Ezért mondja a zsoltárszerző: Veszem az üdvösség kelyhét, kehelynek nevezve a lelki küzdelemből fakadó szenvedést, és a bűnnel szembeni ellenállást egészen a halálig.” (Homília a 115. zsoltárról: PG XXX, 109)

Sok szent pap megtapasztalta szolgálatának hősies teljesítésekor, mi is arra vagyunk hívva, hogy az Eucharisztiából merítsük a szükséges erőt az Igazságról való tanúságtételhez anélkül, hogy alább adnánk, anélkül, hogy megalkudnánk a békesség kedvéért; „hamis kompromisszumok nélkül, hogy ne hígítsuk fel az Evangéliumot” – emlékeztetett XVI. Benedek a német püspökökkel való találkozóján. (2005. 08. 21. Beszéd a kölni szemináriumban)

Azokban a társadalmakban és kultúrákban, amelyek a fogyasztói magatartás miatt elzárkóznak a transztendencia elől, és régi vagy újfajta bálványimádás rabszolgáivá válnak, csodálattal fedezzük fel újra az Eucharisztia misztériumának értelmét. Újítsuk meg liturgikus szertartásainkat, hogy még ékesebben fejezzék ki Krisztus jelenlétét az egyházmegyéinkben, különösképpen plébániáinkon. Biztosítsunk új teret a szentségimádáshoz szükséges csendhez és elmélkedéshez, hogy igazi, áthatott missziós lelkület legyen bennünk.

II. János Pál mondta portugál püspök testvéreinknek: „Isten Házának őrszemeiként virrasszatok, szeretett testvéreim azért, hogy valamilyen módon az egész egyházi élet bemutassa, hogy a szentmise két egységből áll, az igeliturgiából és az Eucharisztia liturgiájából. Az emmauszi tanítványok esete szolgáljon nektek példaként, akik csak a kenyértöréskor ismerték fel Jézust (vö. Lk 24,13-35)” (Beszéd a portugál püspökök apostoli ad limina látogatásán 6., 1999. 12. 01. OR 276.)

A világban lévő nehézségek és fájdalmak között az Eucharisztiában ott rejlik híveink hűségének és kitartásának, egyházi közösségeink szilárdságának és bizonyosságának titka. Lelkipásztori tevékenységünkben igyekezzünk elkerülni az aktivizmust, az önmagáért való cselekvést, és le fogjuk győzni a laicizmus és a szekularizáció támadásait – ahol Krisztusnak sem szava, sem helye nincs –, úgy hogy odavisszük az örök élet kenyerét.

Gondoljunk plébániáink missziós jelentőségére, hiszen azok – mondhatnánk – egyházmegyéink kötőszövetét képezik. (vö. CIC, 374 kán. 1§)

Gondoljunk minden plébániára, hiszen az communitas christifidelium, és nem válhat azzá, ha nem eucharisztikus közösség és nem nyitott a legtávoliabbakra is, vagyis ha a közösség nem alkalmas arra, hogy missziós lelkülettel ünnepelje az Eucharisztiát. Ugyanis éppen ebben gyökerezik saját épülése és létének az a szentségi köteléke, mely megteremti a teljes közösséget az egész Egyházzal (vö. II. János Pál, Christifidelis laici kezdetű apostoli buzdítás 26).

Gondoljunk a plébánosokra, akik csakis felszentelt papok lehetnek, mivel az Eucharisztia liturgiájában és az igeliturgiában azt cselekszik és azt mondják, ami a 'sajátjuk', ami az 'övék'. Ők ugyanis Krisztusnak mint Főnek személyében („in persona Christi capitis”) cselekednek és beszélnek. Gondoljunk minden papra, fiatalra és idősre, egészségesre és betegre, akik felfedezve, hogy felszentelt papi szolgálatuk révén óriási ajándékot hordoznak magukban, II. János Pál szavait ismételhetik: „Itt az ideje, hogy a papi életről úgy beszéljünk, hogy kiderüljön: fölbecsülhetetlen érték, s a keresztény élet ragyogó és kiváltságos formája!” (Pastores dabo vobis apostoli buzdítás, 39)

Így az Ige és a szentségek egyháza szükségszerűen a papi szolgálat fáradhatatlan gyakorlásának egyháza lesz, a szent pap egyháza lesz, azé a papé, aki lelke legmélyén, egész létével szereti a Mestertől kapott meghívását, és minden pillanatban úgy viselkedik, mint maga Krisztus (ipse Christus).

XVI. Benedek a Québeci Püspöki Konferencia (Kanada) apostoli ad limina látogatásán, ezt mondta beszédében (2006. 05. 11.): „Mindazonáltal a papok számának csökkenése… néhány helyen aggasztó módon azt a kérdést veti fel, hogy a »szentségi valóság« milyen helyet foglal el az egyház életében. A pasztorális munka szükségszerű velejáróinak nem szabad veszélyeztetniük az egyháztan hitelességét. A pap fő szerepének – azaz, hogy Krisztusnak mint Főnek személyében („in persona Christi capitis”) tanítsa, megszentelje és vezesse a közösséget – nem kellene alábbhagynia. A szolgálati papság elengedhetetlen egy egyházi közösség létezéséhez. A világiak fontos szerepének – akiknek megköszönöm a keresztény közösségek szolgálatában tanúsított nagylelkűségüket – sohasem szabad elfednie a papok teljes mértékben helyettesíthetetlen szolgálatát az Egyház életében.”

Mi, papok, törődjünk azzal, hogy felragyogtassuk valódi identitásunkat, annak lényegét, és a legkeserűbb nehézségek ellenére végezzük örömmel szolgálatunkat, mely identitásunkból fakadóan szenvedélyes, missziós szolgálat, és a hívekkel együtt fáradhatatlanul kérjük az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába. Vannak hivatások, de nekünk segítenünk kell, hogy erre igent mondjanak. Segítenünk kell az említett módokon, úgy ahogy az Úr tanította nekünk, és nem másképp.

Azt szeretnénk, hogy ilyen Egyházat lássunk felvirágozni, ilyen Egyház hozzon új gyümölcsöket élettel teli mivoltában és tevékenységében. Az isteni misszió Egyháza ez, az Egyház in statu missionis.

Máriához fordulunk, az Apostolok Királynőjéhez és a papok Anyjához. Rábízzuk önmagunkat, lelkipásztori szolgálatunkat és minden papot. Az ő példája segítsen nekünk, hogy Jézus a Jó Pásztor tabernákulumai és szentségtartói legyünk!

Vatikán, 2007. június 15., Jézus Szíve ünnepe

Cláudio Hummes bíboros

a Papi Kongregáció prefektusa

Mauro Piacenza

a Papi Kongregáció titkára

Forrás: MKPK