55 éve pap és szerzetes P. Imre János Csanád
P. Imre János Csanád pálos szerzetes idén kettős évfordulót ünnepel. 1961. június 18-án szentelték pappá és ugyanebben az évben július 1-jén tette le pálos szerzetesként az első fogadalmát. A legnagyobb ajándéknak azt tartja, hogy betegsége ellenére is tud minden nap gyóntatni és szentmisét bemutatni.
P. Imre János Csanád pálos szerzetes idén kettős évfordulót ünnepel. 1961. június 18-án szentelték pappá és ugyanebben az évben július 1-jén tette le pálos szerzetesként az első fogadalmát. A legnagyobb ajándéknak azt tartja, hogy betegsége ellenére is tud minden nap gyóntatni és szentmisét bemutatni.
„Én örömest hozok áldozatot, sőt magamat is teljesen feláldozom lelketekért." (2 Kor. 12,15) 1961. június 18-án Szent Pál hitvallása jegyében kezdte papi hivatását Ön és P. Borsos János József. Egymástól teljesen függetlenül ugyanazt az idézetet választották hivatásuk jelmondataként. Csanád atya, mikor döntötte el, hogy pap lesz?
József atyával együtt szenteltek Egerben. Amikor már plébánosok voltunk, ő Újszentmargitán szolgált, én Törökszentmiklóson. Nyáron az ő Trabantjával utaztunk el egy hétre, hogy meglátogassuk kurzustársainkat, rendtársainkat. Amikor útszéli kereszt mellett mentünk el, mindig az jutott eszembe, hogy cirokkereszt, de nem tudtam miért. Aztán később, legidősebb nővérem egyszer meglátogatott, megkérdezte tőlem, emlékszem-e arra, amikor gyerekkoromban paposat játszottam. Nem emlékeztem. Nővérem pedig elmesélte, hogy négyévesen cirokszálból keresztet készítettem. Én voltam a pap, a gyerekek pedig jöttek utánam. Körmenetet játszottunk, és én megáldottam őket a cirokkereszttel. Most már tudom, hogy itt kezdődött az én papi hivatásom.
Középiskolás koromban még hivatalosan tanultunk hittant, és épp a szerzetesrendekről és rendalapítókról volt szó: Szent Benedek, Szent Bernát, Szent Ferenc, Szent Domonkos. Ekkor elhatároztam, hogy szerzetalapító leszek. Aztán 18 évesen úgy gondoltam, hogy minden rendet megalapítottak már, de a szerzetesi életforma iránti vágy továbbra is hajtott. 1950-ben Zircre jelentkeztem a ciszter rendbe. Fel is vettek, de épp megkezdtük a noviciátust, amikor megvonták a szerzetesrendektől a működést. Az akkori elöljárók úgy döntöttek, hogy a Zirc körüli plébániákon fejezzük be a noviciátust. Porvára kerültem, két társammal együtt. Én voltam a kántor, egyikőjük a harangozó, a harmadik társunk pedig a sekrestyés. Aztán bennünket, fiatalokat Egerbe küldtek, hogy titokban tanuljunk. Két év után behívtak katonának, majd újabb két év múlva szereltem le. Mindez novemberben történt, amikor a Fehérvéri úti Kismotor- és Gépgyárban helyezkedtem el. Ott egy évet töltöttem, majd jelentkeztem Egerbe, a főiskolára. Elbúcsúztam a ciszterektől, és úgy döntöttem, hogy egyházmegyés pap leszek. A szemináriumban ismerkedtem meg Arató Lászlóval, Botond testvérrel, aki negyedéves koromban meghívott a pálos rendbe. Év végén lehetőségem volt arra, hogy Mócsi Imre jezsuita atyánál titokban elvégezhessek egy 30 napos lelkigyakorlatot. Azért mentem el, hogy dönthessek: egyházmegyés pap leszek vagy szerzetes. A lelkigyakorlat végén úgy döntöttem, belépek a pálos rendbe. Kaptam pálos irodalmat, és minden hónapban be kellett számolnom a lelki fejlődésemről.
29 évesen, 1961. június 18-án szenteltek pappá, de akkorra Botond atyát és az akkori tartományfőnököt börtönbe zárták. Árva Vince volt abban az időben a megbízott tartományfőnök. Ugyanabban az évben, július 1-jén letettem az első fogadalmat. Így nemcsak 55 éves pap, hanem 55 éves szerzetes is vagyok.
Hogyan emlékszik a papszentelésre?
Összesen tizennégyen voltunk szentelendők Egerben. Nagy lelki élmény volt. Amikor leborultunk az oltár előtt, és amikor a püspök és a paptestvérek fejünkre tették a kezünket, az ujjongó örömmel töltött el. Nem emlékszem a részletekre, csak egy paptestvérem elmeséléséből, aki azt mondta nekem egyszer: „A papszenteléskor ugráltál örömödben."
Mennyiben más most, 2016-ban papnak vagy szerzetesnek lenni, mint 1961-ben?
Az elköteleződés, Krisztus szeretete volt a fontos akkor is, és ez a fontos most is. Véleményem szerint a szerzetesrendeknél is vissza kellene térni az eredeti szellemiséghez. Én nem tudok internetezni, 26 éve nem nézek tévét, de nem maradtam le a világról. Rádiót hallgatok, újságot olvasok. Nem idegeskedem. Jobban oda kellene figyelnünk egymásra és magunkra.
Június 18-án ünnepi szentmisét mutatott be Udvardy György megyéspüspök, amelynek keretében Sas Norbertet diakónussá, Berecz Tibort és Lápossy Pétert pedig pappá szentelte a főpásztor. Mit adna útravalóul azoknak a fiataloknak, akiket most szentelnek pappá vagy diakónussá?
Köszönjék meg a papi hivatást! Ez a legnagyobb kegyelem, amit Istentől kaphatunk. Szent II. János Pál pápa nagyon nagy titoknak és nagyon nagy ajándéknak nevezte a papi hivatást.
Hogyan telnek most a napjai a pécsi pálos kolostorban?
85 éves vagyok, két szívinfarktuson és egy bypass-műtéten vagyok túl, de annak örülök, hogy minden nap tudok gyóntatni és szentmisét mondani. Ezzel segítem az itteni közösséget.
Mi a legnehezebb és mi a legszebb a szerzetesi életben?
Számomra a szerzetesi életben a közösség elviselése a legnehezebb. De persze engem is el kell viselni. Az is nehéz lehet. Nekem az engedelmesség nem jelentett soha problémát, talán azért sem, mert a szüleim engedelmességre neveltek. És hogy mi a legszebb? Szentmisét bemutatni. Ez életem értelme.
Forrás: Pécsi Egyházmegye
József atyával együtt szenteltek Egerben. Amikor már plébánosok voltunk, ő Újszentmargitán szolgált, én Törökszentmiklóson. Nyáron az ő Trabantjával utaztunk el egy hétre, hogy meglátogassuk kurzustársainkat, rendtársainkat. Amikor útszéli kereszt mellett mentünk el, mindig az jutott eszembe, hogy cirokkereszt, de nem tudtam miért. Aztán később, legidősebb nővérem egyszer meglátogatott, megkérdezte tőlem, emlékszem-e arra, amikor gyerekkoromban paposat játszottam. Nem emlékeztem. Nővérem pedig elmesélte, hogy négyévesen cirokszálból keresztet készítettem. Én voltam a pap, a gyerekek pedig jöttek utánam. Körmenetet játszottunk, és én megáldottam őket a cirokkereszttel. Most már tudom, hogy itt kezdődött az én papi hivatásom.
Középiskolás koromban még hivatalosan tanultunk hittant, és épp a szerzetesrendekről és rendalapítókról volt szó: Szent Benedek, Szent Bernát, Szent Ferenc, Szent Domonkos. Ekkor elhatároztam, hogy szerzetalapító leszek. Aztán 18 évesen úgy gondoltam, hogy minden rendet megalapítottak már, de a szerzetesi életforma iránti vágy továbbra is hajtott. 1950-ben Zircre jelentkeztem a ciszter rendbe. Fel is vettek, de épp megkezdtük a noviciátust, amikor megvonták a szerzetesrendektől a működést. Az akkori elöljárók úgy döntöttek, hogy a Zirc körüli plébániákon fejezzük be a noviciátust. Porvára kerültem, két társammal együtt. Én voltam a kántor, egyikőjük a harangozó, a harmadik társunk pedig a sekrestyés. Aztán bennünket, fiatalokat Egerbe küldtek, hogy titokban tanuljunk. Két év után behívtak katonának, majd újabb két év múlva szereltem le. Mindez novemberben történt, amikor a Fehérvéri úti Kismotor- és Gépgyárban helyezkedtem el. Ott egy évet töltöttem, majd jelentkeztem Egerbe, a főiskolára. Elbúcsúztam a ciszterektől, és úgy döntöttem, hogy egyházmegyés pap leszek. A szemináriumban ismerkedtem meg Arató Lászlóval, Botond testvérrel, aki negyedéves koromban meghívott a pálos rendbe. Év végén lehetőségem volt arra, hogy Mócsi Imre jezsuita atyánál titokban elvégezhessek egy 30 napos lelkigyakorlatot. Azért mentem el, hogy dönthessek: egyházmegyés pap leszek vagy szerzetes. A lelkigyakorlat végén úgy döntöttem, belépek a pálos rendbe. Kaptam pálos irodalmat, és minden hónapban be kellett számolnom a lelki fejlődésemről.
29 évesen, 1961. június 18-án szenteltek pappá, de akkorra Botond atyát és az akkori tartományfőnököt börtönbe zárták. Árva Vince volt abban az időben a megbízott tartományfőnök. Ugyanabban az évben, július 1-jén letettem az első fogadalmat. Így nemcsak 55 éves pap, hanem 55 éves szerzetes is vagyok.
Hogyan emlékszik a papszentelésre?
Összesen tizennégyen voltunk szentelendők Egerben. Nagy lelki élmény volt. Amikor leborultunk az oltár előtt, és amikor a püspök és a paptestvérek fejünkre tették a kezünket, az ujjongó örömmel töltött el. Nem emlékszem a részletekre, csak egy paptestvérem elmeséléséből, aki azt mondta nekem egyszer: „A papszenteléskor ugráltál örömödben."
Mennyiben más most, 2016-ban papnak vagy szerzetesnek lenni, mint 1961-ben?
Az elköteleződés, Krisztus szeretete volt a fontos akkor is, és ez a fontos most is. Véleményem szerint a szerzetesrendeknél is vissza kellene térni az eredeti szellemiséghez. Én nem tudok internetezni, 26 éve nem nézek tévét, de nem maradtam le a világról. Rádiót hallgatok, újságot olvasok. Nem idegeskedem. Jobban oda kellene figyelnünk egymásra és magunkra.
Június 18-án ünnepi szentmisét mutatott be Udvardy György megyéspüspök, amelynek keretében Sas Norbertet diakónussá, Berecz Tibort és Lápossy Pétert pedig pappá szentelte a főpásztor. Mit adna útravalóul azoknak a fiataloknak, akiket most szentelnek pappá vagy diakónussá?
Köszönjék meg a papi hivatást! Ez a legnagyobb kegyelem, amit Istentől kaphatunk. Szent II. János Pál pápa nagyon nagy titoknak és nagyon nagy ajándéknak nevezte a papi hivatást.
Hogyan telnek most a napjai a pécsi pálos kolostorban?
85 éves vagyok, két szívinfarktuson és egy bypass-műtéten vagyok túl, de annak örülök, hogy minden nap tudok gyóntatni és szentmisét mondani. Ezzel segítem az itteni közösséget.
Mi a legnehezebb és mi a legszebb a szerzetesi életben?
Számomra a szerzetesi életben a közösség elviselése a legnehezebb. De persze engem is el kell viselni. Az is nehéz lehet. Nekem az engedelmesség nem jelentett soha problémát, talán azért sem, mert a szüleim engedelmességre neveltek. És hogy mi a legszebb? Szentmisét bemutatni. Ez életem értelme.
Forrás: Pécsi Egyházmegye
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése