Átélt két világháborút, megszenvedte az ötvenes éveket. A rendet, amelynek apácája volt, feloszlatták, és némettanárként a postán helyezkedett el, mert innen naponta eljárhatott misére. Fiatalon szeretett volna meghalni, hogy mihamarabb odaátra kerüljön, mégis hosszú életet adott neki az Úr: Varga Mária augusztus 25-én tölti be a száz esztendőt.
– Hogyan ünnepli majd a születésnapját?
– A velem élő testvéremmel, és meglátogatnak elhalt fivérem gyermekei és az ő családjaik is. Volt tanítványaimat, barátainkat is meghívtuk erre az alkalomra. A polgármester úr is ellátogat majd hozzám, felköszönt ezen a kerek évfordulón.
– Hogyan tekint vissza erre a száz esztendőre, a gyermekkorára? Érden nőtt fel?
– Budapesti születésű vagyok, Kelenföldön éltünk. Édesanyám a rendőr-főkapitányságon volt gép- és gyorsíró; pár hetes szülési szabadságot kapott csupán, mikor megszülettem. Hárman voltunk testvérek: az öcsém négy évvel fiatalabb nálam, ő már nem él, a húgom viszont, aki 1930-ban született, most velem lakik. Lett volna még egy testvérem, de édesanyám tífuszt kapott, és a magas láz miatt elment a baba. Vallásos családban nőttem fel. Édesapám katonaember volt – megjárta az első világháborút is –, az állami iskolákban tandíjkedvezményt kaptunk, így aztán a Móricz Zsigmond körtéri polgári iskolába írattak. Édesanyámmal azonban nem lehetett bírni: mindenáron arra törekedett, hogy gimnáziumba járjak. Ő nagyon szeretett volna tanulni, de szerényen éltek, és hat testvére mellett erre nem volt módja. Két év után átírattak a Váci utcai Gizella Királyné Gimnáziumba.
– Készült valamilyen pályára?
– Az orvosira. Akkoriban kevés nő járt az orvosi egyetemre, bőr- vagy nőgyógyász lehetett volna belőlem, de én sebész szerettem volna lenni.
– Nem vették fel?
– Meg sem próbáltam. Akkoriban vette édesapám a telket itt, Tusculanumban; évek óta azon volt, hogy költözzünk ki Kelenföldről. Ő Kecskemét mellől származott, minden vágya az volt, hogy vidéki életet élhessen. Édesanyám tiltakozott: abban az időben ez még préri volt, elszórtan egy-két ház, azok is inkább nyaralók, még utak, járdák sem voltak, a vasúttól fél órát kellett gyalogolni. Igaz, volt a környéken egy strand, meg vendéglő is. Akkoriban indult a környék parcellázása: Postástelepen a postások vettek leginkább telkeket, itt pedig a katonatisztek. Édesapám építette fel a házunkat, és 1934-ben, rögtön az érettségi után ki is költöztünk. El lehet képzelni, milyen rettentő boldog voltam, elkényeztetett pesti kislány létemre…
– Az orvosi egyetem helyett itthon maradt, és a négyéves kishúgát dajkálta.
– Igen, de ez nekem nagy öröm volt. Nagyon szerettem vele foglalkozni. Emlékszem, miután megszületett, annyira bolondja voltam, hogy csak vele foglalkoztam, az volt az egyetlen év, hogy a bizonyítványomba becsúszott egy közepes… Az érdi évekre visszatérve, társasági életet is éltem azért: édesanyám tánciskolába járatott az Alsó Varga vendéglőbe. Gyönyörű ruhát csináltatott nekem, barackvirágszínű taftból, földig érőt, nagy, puffos ujjakkal. Jó táncos voltam, én voltam a bemutatókon a tanár partnere. Voltak persze udvarlóim is: amíg csak táncpartnerek voltak, addig minden jó volt, de amint arra került volna a sor, hogy meglátogassanak, mindig visszahúzódtam.
– Már akkor szeretett volna apáca lenni?
– Nem, nem volt ilyen célom. Gimnazistaként tagja lettem a Mária kongregációnak (római katolikus lelkiségi mozgalom, amely a Szűz Mária-tiszteleten alapul – a szerk.), és Érden is felvettem a kapcsolatot a zárdában, azaz a mai Marianum iskolában tanító nővérekkel. Gyakran találkoztam velük. Incselkedtek velem többen, hogy még belépek hozzájuk, én meg azt válaszoltam erre, hogy talán akkor, ha harmincéves koromig nem megyek férjhez. Nem úgy megy ám az – felelte nekem Sarolta nővér –, akit Isten arra szán, abból lesz nővér. Kezdetben semmi elhivatottságot nem éreztem, idővel azonban egyre jobban vonzott az imádságos életmódjuk. Nem vártam meg, hogy harminc legyek: 1937-ben, huszonegy éves koromban beléptem a Szent Keresztről nevezett Irgalmas Nővérekhez. Szegény anyám, nem örült neki: szerette volna, ha férjhez megyek, gyereket szülök, de azért elfogadta a döntésemet.
– Hová került Érdről?
– Zsámbékon volt a tartományi házunk, ott tettem fogadalmat. További tanulmányokra szántak: küldték is azonnal a papírjaimat Szegedre, a főiskolára. Magyar, történelem és torna szakra írattak, de az nekem nem ment volna: még harmadikos gimnazistaként kaptam egy vakbélgyulladást, amit visszafejlesztettek – akkoriban ez még nagyon komoly műtétnek számított, nem is végezték el rajtam, túl vézna voltam hozzá –, és a gyulladás minden évben kiújult. Feküdnöm kellett és borogatnom. Így torna tagozatot nem végezhettem. Mit tesz a Jóisten, Ausztriából – ahol akkoriban üldözték őket – két keresztesnővér Zsámbékra menekült, és nagyon örültek neki, hogy én beszélem a nyelvüket. Nem sok akadt a nővérek közül, aki tudott volna németül. A tartományfőnöknőnek is fülébe jutott a dolog, átírattak magyar és német szakra. Nem volt könnyű dolgom azon a nyáron: a főiskolán megkövetelték az iskolaszervezettan-vizsgát, amit a gimnáziumban nem tanultam, hiszen ez csak a tanítóképzőben volt tananyag. Jegyzeteket kaptam, csak időt nem a tanulásra, mivel rengeteg teendő volt a rendházban. Július végén, mikor a zsámbéki tanítóképző igazgató nővére megkérdezte, hogy állok, közöltem: sehogy. Az augusztust aztán már a tanulásra szánhattam: ezt az irtózatosan unalmas tantárgyat magoltam reggeltől estig. Augusztus végén letettem a különbözeti vizsgát, szeptembertől elkezdtem a főiskolát. Életem legboldogabb szakasza volt ez a négy év: csodálatos főnöknőt kaptam, aki, bár szigorú volt, kiválóan bánt a fiatalokkal. Sose felejtem el a kalucsni esetét. Engem elkényeztetett édesanyám és a nagymamám, úgy kerültem a zárdába, hogy egy kanalat nem kellett soha elmosnom magam után. Meg is volt az eredménye: folyton náthás voltam, mert a hócipőmet eszembe se jutott kiszárítani, benne hagytam nedvesen a nappali cipőt… Egy osztálytársnőm fedezte fel a dolgot, szólt persze a főnöknőnek. Csak úgy villogott a szemüvege, amikor bejött, ujja hegyén fityegtetve a cipőt: Mariska, mi ez?!
– A világháború első éveiben járt a főiskolára, és a főtárgyából, magyar irodalomból egy esztendő alatt a kétéves egyetemi szakot is. Itt Sík Sándor költő volt a tanára. Róla milyen emlékeket őriz?
– Felejthetetlen alakja volt ő az egyetemnek. Tanársegédek kísérték az órákra, cipelték utána a számtalan könyvet, amelyből idézeteket hozott elő. Csodálatos előadásai voltak. Ő volt az egyetlen tanár, akinek az óráira még a volt tanítványai is eljártak. Mikor beadtam a szakdolgozatomat a XVIII. századbeli írókról, azt mondta: ha egy kicsit hozzádolgozom, elfogadja doktorira. Nem maradtam: elmentem tanárnak. A zárdák feloszlatásáig Sümegen, Nagymaroson és Zsámbékon tanítottam, sőt, egy fél évig Érden is, még a háború végén, amikor, tartva a szovjetektől, a fiatalabb nővéreket mind hazaküldték Zsámbékról. Akkor már én is apáca voltam, 1943-ban ugyanis letettem az örök fogadalmat.
– A zárdák feloszlatása véget vetett addigi életének. Hirtelen jött a váltás?
– Nagyon hirtelen. Választanunk kellett: vállaljuk, hogy világi iskolába megyünk tanítani, vagy maradunk a rend mellett. Én úgy döntöttem: hűséges maradok a rendhez. Hazajöttem a szüleimhez, és kerestem másik foglalkozást. Akkoriban két reakciós társaság volt Magyarországon: a vasút meg a posta. Nekem az volt a lényeg, hogy naponta járhassak szentmisére és szentáldozáshoz jussak. Ha elmentem volna tanítani, erre nem lett volna módom, rettenetes kommunista világ volt. Kiskunlacházán kezdtem, egy paraszt bácsinál kaptam szobát, a fal embermagasságig vizes volt, nem volt kályhám, a szenteltvizem befagyott a tartóba. Annyira fáztam, hogy órákba telt, amíg elaludtam. Nagy nehezen kikönyörögtem tőle egy melegített téglát, hogy a jéggé fagyott ágyneműt valahogy átmelegítsem… Misére azonban jártam: egy premontrei atya misézett egy iskolai tanteremben, minden áldott nap kiszöktem, hogy meghallgassam. Fél évig voltam ott, majd Vecsésre kerültem. Egy nagyszájú, de jószívű kommunista asszony volt a főnököm. Mikor nekiszegezték a kérdést, tudja-e, kit vett fel, közölte: ha az igazgatóságnak megfeleltem, neki is jó vagyok… Karácsonykor hazajöttem a szüleimhez, és megkerestem az érdi posta vezetőjét, aki egy igazi jó ember volt, átvett ide. Hazaköltöztem hát a szülői házba. Azért a tanítást sem hagytam abba: a postai munka mellett gyerekeket tanítottam német nyelvre. Hazajöttem munka után, megfőztem, de megenni már nem tudtam, mert jöttek a gyerekek sorban. Latint is tanítottam egyébként.
– Sosem gondolt arra, hogy iskolában helyezkedjen el?
– Mikor megnyílt a Vörösmarty gimnázium, úgy volt, hogy ott tanítok majd. Minden el volt intézve, a postán is elengedtek volna, de abban a világban nem volt megoldható, hogy naponta misére és áldozni járjak. A postán ez nem érdekelt senkit, de tanárként ezt nem tehettem volna meg; kellemetlen helyzetbe hoztam volna Dizseri igazgató urat, akit nagyon kedveltem.
– Hátrány, bántalom a postán nem érte azért, hogy misére járt?
– Nem, soha, pedig 1970-es évekig ott dolgoztam. Sőt, a főnököm olyan beosztásba osztott be, hogy eljárhattam naponta misére, és ezt senki sem vette észre. A ’70-es években nyugdíjba mentem, a magas vérnyomásom miatt. Húgom, Hédike férje meghalt, ő ideköltözött hozzám, és azóta is együtt élünk. Sokáig nyulakat, tyúkokat tartottunk, és ott volt a magántanítás is. És persze a keresztesnővérekkel is tartottam, tartom a kapcsolatot: nemcsak Budapestről, hanem Svájcból, Ausztriából is érkeznek hozzám levelek, sőt, látogatók is: legutóbb a rendőrfőnöknő volt a vendégem, és korábban, míg fiatalabb voltam, a pilisborosjenői, majd a városmajori rendházunkba is gyakran ellátogattam.
– Két idős asszony, egyikük száz, másikuk nyolcvanhat éves – hogyan birkóznak meg a mindennapokkal?
– Egy közelben lakó, jó ismerősünk segít nekünk: visz minket autóval a misére, ebédet főz, gondoskodik rólunk. Évtizedek óta ismeri a családunkat, a bátyámat is ő ápolta, önzetlenül. Az utóbbi időben nehezen olvasok, rossz a szemem, de tavalyig ez volt szórakozásom: magyarul és németül is sokat olvastam. Sík Sándor műveit, önéletrajzokat, regényeket. Mindent, ami jó könyv. Most… Most csak úgy vagyok. Kezdek már gyengülni, feledékeny lenni. Van, hogy rosszabbul vagyok, van, hogy jobban. Annak idején szerettem volna fiatalon meghalni, hogy hamarabb odaát legyek, mégis megértem, hogy hamarosan betöltöm a száz esztendőt.
– Mi az, amit visszatekintve másképp csinálna?
– Semmit. Mindent ugyanígy csinálnék, pont ugyanígy. Nem bántam meg semmit. Azt sem, hogy beléptem a rendbe, és emiatt sokan mellőztek, és nem néztek rám jó szemmel. Így is nagyon szép életem volt.
Ádám Katalin
Forrás: Érdi Újság
– Hogyan ünnepli majd a születésnapját?
– A velem élő testvéremmel, és meglátogatnak elhalt fivérem gyermekei és az ő családjaik is. Volt tanítványaimat, barátainkat is meghívtuk erre az alkalomra. A polgármester úr is ellátogat majd hozzám, felköszönt ezen a kerek évfordulón.
– Hogyan tekint vissza erre a száz esztendőre, a gyermekkorára? Érden nőtt fel?
– Budapesti születésű vagyok, Kelenföldön éltünk. Édesanyám a rendőr-főkapitányságon volt gép- és gyorsíró; pár hetes szülési szabadságot kapott csupán, mikor megszülettem. Hárman voltunk testvérek: az öcsém négy évvel fiatalabb nálam, ő már nem él, a húgom viszont, aki 1930-ban született, most velem lakik. Lett volna még egy testvérem, de édesanyám tífuszt kapott, és a magas láz miatt elment a baba. Vallásos családban nőttem fel. Édesapám katonaember volt – megjárta az első világháborút is –, az állami iskolákban tandíjkedvezményt kaptunk, így aztán a Móricz Zsigmond körtéri polgári iskolába írattak. Édesanyámmal azonban nem lehetett bírni: mindenáron arra törekedett, hogy gimnáziumba járjak. Ő nagyon szeretett volna tanulni, de szerényen éltek, és hat testvére mellett erre nem volt módja. Két év után átírattak a Váci utcai Gizella Királyné Gimnáziumba.
– Készült valamilyen pályára?
– Az orvosira. Akkoriban kevés nő járt az orvosi egyetemre, bőr- vagy nőgyógyász lehetett volna belőlem, de én sebész szerettem volna lenni.
– Nem vették fel?
– Meg sem próbáltam. Akkoriban vette édesapám a telket itt, Tusculanumban; évek óta azon volt, hogy költözzünk ki Kelenföldről. Ő Kecskemét mellől származott, minden vágya az volt, hogy vidéki életet élhessen. Édesanyám tiltakozott: abban az időben ez még préri volt, elszórtan egy-két ház, azok is inkább nyaralók, még utak, járdák sem voltak, a vasúttól fél órát kellett gyalogolni. Igaz, volt a környéken egy strand, meg vendéglő is. Akkoriban indult a környék parcellázása: Postástelepen a postások vettek leginkább telkeket, itt pedig a katonatisztek. Édesapám építette fel a házunkat, és 1934-ben, rögtön az érettségi után ki is költöztünk. El lehet képzelni, milyen rettentő boldog voltam, elkényeztetett pesti kislány létemre…
– Az orvosi egyetem helyett itthon maradt, és a négyéves kishúgát dajkálta.
– Igen, de ez nekem nagy öröm volt. Nagyon szerettem vele foglalkozni. Emlékszem, miután megszületett, annyira bolondja voltam, hogy csak vele foglalkoztam, az volt az egyetlen év, hogy a bizonyítványomba becsúszott egy közepes… Az érdi évekre visszatérve, társasági életet is éltem azért: édesanyám tánciskolába járatott az Alsó Varga vendéglőbe. Gyönyörű ruhát csináltatott nekem, barackvirágszínű taftból, földig érőt, nagy, puffos ujjakkal. Jó táncos voltam, én voltam a bemutatókon a tanár partnere. Voltak persze udvarlóim is: amíg csak táncpartnerek voltak, addig minden jó volt, de amint arra került volna a sor, hogy meglátogassanak, mindig visszahúzódtam.
– Már akkor szeretett volna apáca lenni?
– Nem, nem volt ilyen célom. Gimnazistaként tagja lettem a Mária kongregációnak (római katolikus lelkiségi mozgalom, amely a Szűz Mária-tiszteleten alapul – a szerk.), és Érden is felvettem a kapcsolatot a zárdában, azaz a mai Marianum iskolában tanító nővérekkel. Gyakran találkoztam velük. Incselkedtek velem többen, hogy még belépek hozzájuk, én meg azt válaszoltam erre, hogy talán akkor, ha harmincéves koromig nem megyek férjhez. Nem úgy megy ám az – felelte nekem Sarolta nővér –, akit Isten arra szán, abból lesz nővér. Kezdetben semmi elhivatottságot nem éreztem, idővel azonban egyre jobban vonzott az imádságos életmódjuk. Nem vártam meg, hogy harminc legyek: 1937-ben, huszonegy éves koromban beléptem a Szent Keresztről nevezett Irgalmas Nővérekhez. Szegény anyám, nem örült neki: szerette volna, ha férjhez megyek, gyereket szülök, de azért elfogadta a döntésemet.
– Hová került Érdről?
– Zsámbékon volt a tartományi házunk, ott tettem fogadalmat. További tanulmányokra szántak: küldték is azonnal a papírjaimat Szegedre, a főiskolára. Magyar, történelem és torna szakra írattak, de az nekem nem ment volna: még harmadikos gimnazistaként kaptam egy vakbélgyulladást, amit visszafejlesztettek – akkoriban ez még nagyon komoly műtétnek számított, nem is végezték el rajtam, túl vézna voltam hozzá –, és a gyulladás minden évben kiújult. Feküdnöm kellett és borogatnom. Így torna tagozatot nem végezhettem. Mit tesz a Jóisten, Ausztriából – ahol akkoriban üldözték őket – két keresztesnővér Zsámbékra menekült, és nagyon örültek neki, hogy én beszélem a nyelvüket. Nem sok akadt a nővérek közül, aki tudott volna németül. A tartományfőnöknőnek is fülébe jutott a dolog, átírattak magyar és német szakra. Nem volt könnyű dolgom azon a nyáron: a főiskolán megkövetelték az iskolaszervezettan-vizsgát, amit a gimnáziumban nem tanultam, hiszen ez csak a tanítóképzőben volt tananyag. Jegyzeteket kaptam, csak időt nem a tanulásra, mivel rengeteg teendő volt a rendházban. Július végén, mikor a zsámbéki tanítóképző igazgató nővére megkérdezte, hogy állok, közöltem: sehogy. Az augusztust aztán már a tanulásra szánhattam: ezt az irtózatosan unalmas tantárgyat magoltam reggeltől estig. Augusztus végén letettem a különbözeti vizsgát, szeptembertől elkezdtem a főiskolát. Életem legboldogabb szakasza volt ez a négy év: csodálatos főnöknőt kaptam, aki, bár szigorú volt, kiválóan bánt a fiatalokkal. Sose felejtem el a kalucsni esetét. Engem elkényeztetett édesanyám és a nagymamám, úgy kerültem a zárdába, hogy egy kanalat nem kellett soha elmosnom magam után. Meg is volt az eredménye: folyton náthás voltam, mert a hócipőmet eszembe se jutott kiszárítani, benne hagytam nedvesen a nappali cipőt… Egy osztálytársnőm fedezte fel a dolgot, szólt persze a főnöknőnek. Csak úgy villogott a szemüvege, amikor bejött, ujja hegyén fityegtetve a cipőt: Mariska, mi ez?!
– A világháború első éveiben járt a főiskolára, és a főtárgyából, magyar irodalomból egy esztendő alatt a kétéves egyetemi szakot is. Itt Sík Sándor költő volt a tanára. Róla milyen emlékeket őriz?
– Felejthetetlen alakja volt ő az egyetemnek. Tanársegédek kísérték az órákra, cipelték utána a számtalan könyvet, amelyből idézeteket hozott elő. Csodálatos előadásai voltak. Ő volt az egyetlen tanár, akinek az óráira még a volt tanítványai is eljártak. Mikor beadtam a szakdolgozatomat a XVIII. századbeli írókról, azt mondta: ha egy kicsit hozzádolgozom, elfogadja doktorira. Nem maradtam: elmentem tanárnak. A zárdák feloszlatásáig Sümegen, Nagymaroson és Zsámbékon tanítottam, sőt, egy fél évig Érden is, még a háború végén, amikor, tartva a szovjetektől, a fiatalabb nővéreket mind hazaküldték Zsámbékról. Akkor már én is apáca voltam, 1943-ban ugyanis letettem az örök fogadalmat.
– A zárdák feloszlatása véget vetett addigi életének. Hirtelen jött a váltás?
– Nagyon hirtelen. Választanunk kellett: vállaljuk, hogy világi iskolába megyünk tanítani, vagy maradunk a rend mellett. Én úgy döntöttem: hűséges maradok a rendhez. Hazajöttem a szüleimhez, és kerestem másik foglalkozást. Akkoriban két reakciós társaság volt Magyarországon: a vasút meg a posta. Nekem az volt a lényeg, hogy naponta járhassak szentmisére és szentáldozáshoz jussak. Ha elmentem volna tanítani, erre nem lett volna módom, rettenetes kommunista világ volt. Kiskunlacházán kezdtem, egy paraszt bácsinál kaptam szobát, a fal embermagasságig vizes volt, nem volt kályhám, a szenteltvizem befagyott a tartóba. Annyira fáztam, hogy órákba telt, amíg elaludtam. Nagy nehezen kikönyörögtem tőle egy melegített téglát, hogy a jéggé fagyott ágyneműt valahogy átmelegítsem… Misére azonban jártam: egy premontrei atya misézett egy iskolai tanteremben, minden áldott nap kiszöktem, hogy meghallgassam. Fél évig voltam ott, majd Vecsésre kerültem. Egy nagyszájú, de jószívű kommunista asszony volt a főnököm. Mikor nekiszegezték a kérdést, tudja-e, kit vett fel, közölte: ha az igazgatóságnak megfeleltem, neki is jó vagyok… Karácsonykor hazajöttem a szüleimhez, és megkerestem az érdi posta vezetőjét, aki egy igazi jó ember volt, átvett ide. Hazaköltöztem hát a szülői házba. Azért a tanítást sem hagytam abba: a postai munka mellett gyerekeket tanítottam német nyelvre. Hazajöttem munka után, megfőztem, de megenni már nem tudtam, mert jöttek a gyerekek sorban. Latint is tanítottam egyébként.
– Sosem gondolt arra, hogy iskolában helyezkedjen el?
– Mikor megnyílt a Vörösmarty gimnázium, úgy volt, hogy ott tanítok majd. Minden el volt intézve, a postán is elengedtek volna, de abban a világban nem volt megoldható, hogy naponta misére és áldozni járjak. A postán ez nem érdekelt senkit, de tanárként ezt nem tehettem volna meg; kellemetlen helyzetbe hoztam volna Dizseri igazgató urat, akit nagyon kedveltem.
– Hátrány, bántalom a postán nem érte azért, hogy misére járt?
– Nem, soha, pedig 1970-es évekig ott dolgoztam. Sőt, a főnököm olyan beosztásba osztott be, hogy eljárhattam naponta misére, és ezt senki sem vette észre. A ’70-es években nyugdíjba mentem, a magas vérnyomásom miatt. Húgom, Hédike férje meghalt, ő ideköltözött hozzám, és azóta is együtt élünk. Sokáig nyulakat, tyúkokat tartottunk, és ott volt a magántanítás is. És persze a keresztesnővérekkel is tartottam, tartom a kapcsolatot: nemcsak Budapestről, hanem Svájcból, Ausztriából is érkeznek hozzám levelek, sőt, látogatók is: legutóbb a rendőrfőnöknő volt a vendégem, és korábban, míg fiatalabb voltam, a pilisborosjenői, majd a városmajori rendházunkba is gyakran ellátogattam.
– Két idős asszony, egyikük száz, másikuk nyolcvanhat éves – hogyan birkóznak meg a mindennapokkal?
– Egy közelben lakó, jó ismerősünk segít nekünk: visz minket autóval a misére, ebédet főz, gondoskodik rólunk. Évtizedek óta ismeri a családunkat, a bátyámat is ő ápolta, önzetlenül. Az utóbbi időben nehezen olvasok, rossz a szemem, de tavalyig ez volt szórakozásom: magyarul és németül is sokat olvastam. Sík Sándor műveit, önéletrajzokat, regényeket. Mindent, ami jó könyv. Most… Most csak úgy vagyok. Kezdek már gyengülni, feledékeny lenni. Van, hogy rosszabbul vagyok, van, hogy jobban. Annak idején szerettem volna fiatalon meghalni, hogy hamarabb odaát legyek, mégis megértem, hogy hamarosan betöltöm a száz esztendőt.
– Mi az, amit visszatekintve másképp csinálna?
– Semmit. Mindent ugyanígy csinálnék, pont ugyanígy. Nem bántam meg semmit. Azt sem, hogy beléptem a rendbe, és emiatt sokan mellőztek, és nem néztek rám jó szemmel. Így is nagyon szép életem volt.
Ádám Katalin
Forrás: Érdi Újság
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése