Boldog Pierina Morosini magánfogadalmas vértanú

Akit Isten arra szán, abból nővér lesz

Átélt két világháborút, megszenvedte az ötvenes éveket. A rendet, amelynek apácája volt, feloszlatták, és némettanárként a postán helyezkedett el, mert innen naponta eljárhatott misére. Fiatalon szeretett volna meghalni, hogy mihamarabb odaátra kerüljön, mégis hosszú életet adott neki az Úr: Varga Mária augusztus 25-én tölti be a száz esztendőt.

– Hogyan ünnepli majd a születésnapját?

– A velem élő testvéremmel, és meglátogatnak elhalt fivérem gyermekei és az ő családjaik is. Volt tanítványaimat, barátainkat is meghívtuk erre az alkalomra. A polgármester úr is ellátogat majd hozzám, felköszönt ezen a kerek évfordulón.

– Hogyan tekint vissza erre a száz esztendőre, a gyermekkorára? Érden nőtt fel?

– Budapesti születésű vagyok, Kelenföldön éltünk. Édesanyám a rendőr-főkapitányságon volt gép- és gyorsíró; pár hetes szülési szabadságot kapott csupán, mikor megszülettem. Hárman voltunk testvérek: az öcsém négy évvel fiatalabb nálam, ő már nem él, a húgom viszont, aki 1930-ban született, most velem lakik. Lett volna még egy testvérem, de édesanyám tífuszt kapott, és a magas láz miatt elment a baba. Vallásos családban nőttem fel. Édesapám katonaember volt – megjárta az első világháborút is –, az állami iskolákban tandíjkedvezményt kaptunk, így aztán a Móricz Zsigmond körtéri polgári iskolába írattak. Édesanyámmal azonban nem lehetett bírni: mindenáron arra törekedett, hogy gimnáziumba járjak. Ő nagyon szeretett volna tanulni, de szerényen éltek, és hat testvére mellett erre nem volt módja. Két év után átírattak a Váci utcai Gizella Királyné Gimnáziumba.

– Készült valamilyen pályára?

– Az orvosira. Akkoriban kevés nő járt az orvosi egyetemre, bőr- vagy nőgyógyász lehetett volna belőlem, de én sebész szerettem volna lenni.

– Nem vették fel?

– Meg sem próbáltam. Akkoriban vette édesapám a telket itt, Tusculanumban; évek óta azon volt, hogy költözzünk ki Kelenföldről. Ő Kecskemét mellől származott, minden vágya az volt, hogy vidéki életet élhessen. Édesanyám tiltakozott: abban az időben ez még préri volt, elszórtan egy-két ház, azok is inkább nyaralók, még utak, járdák sem voltak, a vasúttól fél órát kellett gyalogolni. Igaz, volt a környéken egy strand, meg vendéglő is. Akkoriban indult a környék parcellázása: Postástelepen a postások vettek leginkább telkeket, itt pedig a katonatisztek. Édesapám építette fel a házunkat, és 1934-ben, rögtön az érettségi után ki is költöztünk. El lehet képzelni, milyen rettentő boldog voltam, elkényeztetett pesti kislány létemre…

– Az orvosi egyetem helyett itthon maradt, és a négyéves kishúgát dajkálta.

– Igen, de ez nekem nagy öröm volt. Nagyon szerettem vele foglalkozni. Emlékszem, miután megszületett, annyira bolondja voltam, hogy csak vele foglalkoztam, az volt az egyetlen év, hogy a bizonyítványomba becsúszott egy közepes… Az érdi évekre visszatérve, társasági életet is éltem azért: édesanyám tánciskolába járatott az Alsó Varga vendéglőbe. Gyönyörű ruhát csináltatott nekem, barackvirágszínű taftból, földig érőt, nagy, puffos ujjakkal. Jó táncos voltam, én voltam a bemutatókon a tanár partnere. Voltak persze udvarlóim is: amíg csak táncpartnerek voltak, addig minden jó volt, de amint arra került volna a sor, hogy meglátogassanak, mindig visszahúzódtam.

– Már akkor szeretett volna apáca lenni?

– Nem, nem volt ilyen célom. Gimnazistaként tagja lettem a Mária kongregációnak (római katolikus lelkiségi mozgalom, amely a Szűz Mária-tiszteleten alapul – a szerk.), és Érden is felvettem a kapcsolatot a zárdában, azaz a mai Marianum iskolában tanító nővérekkel. Gyakran találkoztam velük. Incselkedtek velem többen, hogy még belépek hozzájuk, én meg azt válaszoltam erre, hogy talán akkor, ha harmincéves koromig nem megyek férjhez. Nem úgy megy ám az – felelte nekem Sarolta nővér –, akit Isten arra szán, abból lesz nővér. Kezdetben semmi elhivatottságot nem éreztem, idővel azonban egyre jobban vonzott az imádságos életmódjuk. Nem vártam meg, hogy harminc legyek: 1937-ben, huszonegy éves koromban beléptem a Szent Keresztről nevezett Irgalmas Nővérekhez. Szegény anyám, nem örült neki: szerette volna, ha férjhez megyek, gyereket szülök, de azért elfogadta a döntésemet.

– Hová került Érdről?

– Zsámbékon volt a tartományi házunk, ott tettem fogadalmat. További tanulmányokra szántak: küldték is azonnal a papírjaimat Szegedre, a főiskolára. Magyar, történelem és torna szakra írattak, de az nekem nem ment volna: még harmadikos gimnazistaként kaptam egy vakbélgyulladást, amit visszafejlesztettek – akkoriban ez még nagyon komoly műtétnek számított, nem is végezték el rajtam, túl vézna voltam hozzá –, és a gyulladás minden évben kiújult. Feküdnöm kellett és borogatnom. Így torna tagozatot nem végezhettem. Mit tesz a Jóisten, Ausztriából – ahol akkoriban üldözték őket – két keresztesnővér Zsámbékra menekült, és nagyon örültek neki, hogy én beszélem a nyelvüket. Nem sok akadt a nővérek közül, aki tudott volna németül. A tartományfőnöknőnek is fülébe jutott a dolog, átírattak magyar és német szakra. Nem volt könnyű dolgom azon a nyáron: a főiskolán megkövetelték az iskolaszervezettan-vizsgát, amit a gimnáziumban nem tanultam, hiszen ez csak a tanítóképzőben volt tananyag. Jegyzeteket kaptam, csak időt nem a tanulásra, mivel rengeteg teendő volt a rendházban. Július végén, mikor a zsámbéki tanítóképző igazgató nővére megkérdezte, hogy állok, közöltem: sehogy. Az augusztust aztán már a tanulásra szánhattam: ezt az irtózatosan unalmas tantárgyat magoltam reggeltől estig. Augusztus végén letettem a különbözeti vizsgát, szeptembertől elkezdtem a főiskolát. Életem legboldogabb szakasza volt ez a négy év: csodálatos főnöknőt kaptam, aki, bár szigorú volt, kiválóan bánt a fiatalokkal. Sose felejtem el a kalucsni esetét. Engem elkényeztetett édesanyám és a nagymamám, úgy kerültem a zárdába, hogy egy kanalat nem kellett soha elmosnom magam után. Meg is volt az eredménye: folyton náthás voltam, mert a hócipőmet eszembe se jutott kiszárítani, benne hagytam nedvesen a nappali cipőt… Egy osztálytársnőm fedezte fel a dolgot, szólt persze a főnöknőnek. Csak úgy villogott a szemüvege, amikor bejött, ujja hegyén fityegtetve a cipőt: Mariska, mi ez?!

– A világháború első éveiben járt a főiskolára, és a főtárgyából, magyar irodalomból egy esztendő alatt a kétéves egyetemi szakot is. Itt Sík Sándor költő volt a tanára. Róla milyen emlékeket őriz?

– Felejthetetlen alakja volt ő az egyetemnek. Tanársegédek kísérték az órákra, cipelték utána a számtalan könyvet, amelyből idézeteket hozott elő. Csodálatos előadásai voltak. Ő volt az egyetlen tanár, akinek az óráira még a volt tanítványai is eljártak. Mikor beadtam a szakdolgozatomat a XVIII. századbeli írókról, azt mondta: ha egy kicsit hozzádolgozom, elfogadja doktorira. Nem maradtam: elmentem tanárnak. A zárdák feloszlatásáig Sümegen, Nagymaroson és Zsámbékon tanítottam, sőt, egy fél évig Érden is, még a háború végén, amikor, tartva a szovjetektől, a fiatalabb nővéreket mind hazaküldték Zsámbékról. Akkor már én is apáca voltam, 1943-ban ugyanis letettem az örök fogadalmat.

– A zárdák feloszlatása véget vetett addigi életének. Hirtelen jött a váltás?

– Nagyon hirtelen. Választanunk kellett: vállaljuk, hogy világi iskolába megyünk tanítani, vagy maradunk a rend mellett. Én úgy döntöttem: hűséges maradok a rendhez. Hazajöttem a szüleimhez, és kerestem másik foglalkozást. Akkoriban két reakciós társaság volt Magyarországon: a vasút meg a posta. Nekem az volt a lényeg, hogy naponta járhassak szentmisére és szentáldozáshoz jussak. Ha elmentem volna tanítani, erre nem lett volna módom, rettenetes kommunista világ volt. Kiskunlacházán kezdtem, egy paraszt bácsinál kaptam szobát, a fal embermagasságig vizes volt, nem volt kályhám, a szenteltvizem befagyott a tartóba. Annyira fáztam, hogy órákba telt, amíg elaludtam. Nagy nehezen kikönyörögtem tőle egy melegített téglát, hogy a jéggé fagyott ágyneműt valahogy átmelegítsem… Misére azonban jártam: egy premontrei atya misézett egy iskolai tanteremben, minden áldott nap kiszöktem, hogy meghallgassam. Fél évig voltam ott, majd Vecsésre kerültem. Egy nagyszájú, de jószívű kommunista asszony volt a főnököm. Mikor nekiszegezték a kérdést, tudja-e, kit vett fel, közölte: ha az igazgatóságnak megfeleltem, neki is jó vagyok… Karácsonykor hazajöttem a szüleimhez, és megkerestem az érdi posta vezetőjét, aki egy igazi jó ember volt, átvett ide. Hazaköltöztem hát a szülői házba. Azért a tanítást sem hagytam abba: a postai munka mellett gyerekeket tanítottam német nyelvre. Hazajöttem munka után, megfőztem, de megenni már nem tudtam, mert jöttek a gyerekek sorban. Latint is tanítottam egyébként.

– Sosem gondolt arra, hogy iskolában helyezkedjen el?

– Mikor megnyílt a Vörösmarty gimnázium, úgy volt, hogy ott tanítok majd. Minden el volt intézve, a postán is elengedtek volna, de abban a világban nem volt megoldható, hogy naponta misére és áldozni járjak. A postán ez nem érdekelt senkit, de tanárként ezt nem tehettem volna meg; kellemetlen helyzetbe hoztam volna Dizseri igazgató urat, akit nagyon kedveltem.

– Hátrány, bántalom a postán nem érte azért, hogy misére járt?

– Nem, soha, pedig 1970-es évekig ott dolgoztam. Sőt, a főnököm olyan beosztásba osztott be, hogy eljárhattam naponta misére, és ezt senki sem vette észre. A ’70-es években nyugdíjba mentem, a magas vérnyomásom miatt. Húgom, Hédike férje meghalt, ő ideköltözött hozzám, és azóta is együtt élünk. Sokáig nyulakat, tyúkokat tartottunk, és ott volt a magántanítás is. És persze a keresztesnővérekkel is tartottam, tartom a kapcsolatot: nemcsak Budapestről, hanem Svájcból, Ausztriából is érkeznek hozzám levelek, sőt, látogatók is: legutóbb a rendőrfőnöknő volt a vendégem, és korábban, míg fiatalabb voltam, a pilisborosjenői, majd a városmajori rendházunkba is gyakran ellátogattam.

– Két idős asszony, egyikük száz, másikuk nyolcvanhat éves – hogyan birkóznak meg a mindennapokkal?

– Egy közelben lakó, jó ismerősünk segít nekünk: visz minket autóval a misére, ebédet főz, gondoskodik rólunk. Évtizedek óta ismeri a családunkat, a bátyámat is ő ápolta, önzetlenül. Az utóbbi időben nehezen olvasok, rossz a szemem, de tavalyig ez volt szórakozásom: magyarul és németül is sokat olvastam. Sík Sándor műveit, önéletrajzokat, regényeket. Mindent, ami jó könyv. Most… Most csak úgy vagyok. Kezdek már gyengülni, feledékeny lenni. Van, hogy rosszabbul vagyok, van, hogy jobban. Annak idején szerettem volna fiatalon meghalni, hogy hamarabb odaát legyek, mégis megértem, hogy hamarosan betöltöm a száz esztendőt.

– Mi az, amit visszatekintve másképp csinálna?

– Semmit. Mindent ugyanígy csinálnék, pont ugyanígy. Nem bántam meg semmit. Azt sem, hogy beléptem a rendbe, és emiatt sokan mellőztek, és nem néztek rám jó szemmel. Így is nagyon szép életem volt.

Ádám Katalin

Forrás: Érdi Újság

Örökfogadalom a cisztereknél

Benedek testvér ünnepélyes fogadalomtétele

„Aztán az új testvér boruljon le minden egyes testvér elé, hogy imádkozzanak érte. Ettől a naptól kezdve már a közösség tagjának tekintsék.” (Szent Benedek Regulája, 58. fejezet)

Egy szerzetesközösség tagjává fokozatosan válik a jelentkező.

Az ünnepélyes fogadalommal véglegesen elköteleződik a szerzetes, és a közösség teljes jogú tagjává válik.

Benedek testvér ünnepélyes fogadalomtételét Szent Bernát atyánk napján, augusztus 19-én ünnepelte a ciszterci közösség a zirci bazilikában.

Forrás: Zirci Ciszterci Apátság

Isten akaratát teljesíteni: ez az életszentség alapja, forrása

Egész tökéletességünk abban áll, hogy szeressük a mi legszeretetreméltóbb Istenünket: a szeretet és tökéletesség köteléke (Kol 3,14). Az Isten iránt való szeretetnek egész tökéletessége pedig abban áll, hogy akaratunkat egyesítsük az ő legszentebb akaratával. A szeretetnek az a fő hatása, mondja Areopagita Szent Dénes, hogy egyesíti azok akaratát, kik egymást szeretik, úgy hogy ezután már egy és ugyanaz lesz az akaratuk. (De Div. Nom. c. 4.) És azért minél jobban egyesül valaki az isteni akarattal, annál nagyobb lesz a szeretete. Isten ugyan kedvét találja az önmegtagadásban, elmélkedésben, szentáldozásban, a felebaráti szeretet cselekedeteiben; de mikor? Ha ezek az ő akarata szerint történnek. Ha azonban figyelmen kívül hagyjuk Isten akaratát, akkor nemcsak hogy nem fogadja kegyesen, hanem még utálja és bünteti őket. Ha két szolga közül az egyik egész nap pihenés nélkül dolgozik, de mindent a maga módja szerint akar tenni, a másik ellenben kevesebbet fárad, de mindenben engedelmeskedik: uruk bizonyára ezt a másodikat fogja szeretni és nem az elsőt. Hogy szolgálnának a mi cselekedeteink Isten dicsőségére, ha nem történnek az ő tetszése szerint? Az Úr nem áldozatokat akar, mondja a próféta Saulnak, hanem engedelmességet az ő kívánságaival szemben: Vajon az Úr égő és békeáldozatokat kíván-e és nem azt-e inkább, hogy engedelmeskedjenek az Úr szavának? Nem akarni engedelmeskedni olyan, mint a bálványozás bűne (1Sám 15,22–23). Az az ember, aki Isten akaratára való tekintet nélkül a maga akarata szerint akar cselekedni, a bálványimádásnak egy nemét követi el, mivel akkor Isten akaratának imádása helyett bizonyos módon a maga akaratát imádja.

Az tehát a legnagyobb dicsőség, amit mi Istennek adhatunk, ha mindenben az ő szent akaratát teljesítjük. Édes Megváltónk, aki azért jött a földre, hogy megszilárdítsa Isten dicsőségét, főképpen erre tanított bennünket saját példájával. Íme Szent Pál szerint, hogy beszél Atyjához: Áldozatot és ajándékot nem akartál, testet pedig alkottál nekem. Akkor mondám: Íme jövök! hogy cselekedjem Isten a te akaratodat. (Zsid 10,5–7) Nem kellettek neked azok az áldozatok, melyeket az emberek bemutattak; hanem azt akartad, hogy föláldozzam neked testemet, melyet nekem adtál: íme kész vagyok megtenni a te akaratodat. És újra, meg újra kijelentette, hogy nem azért jött a földre, hogy a maga akaratát, hanem egyedül azért, hogy Atyja akaratát teljesítse: Leszállottam mennyből, nemhogy az én akaratomat cselekedjem, hanem annak akaratát, aki engem küldött. (Jn 6,38) S azt a szeretetet, mellyel Atyja iránt viseltetett, éppen azáltal akarta kijelenteni a világnak, hogy engedelmeskedett az ő akaratának, mikor őt áldozatul kívánta a kereszten az emberek üdvösségéért. Ezt a gondolatot fejezte ki a kertben, midőn szembement ellenségeivel, kik azért jöttek, hogy elfogják és a halálba vezessék: Hogy megismerje a világ, hogy szeretem az Atyát és amint parancsot adott nekem az Atya, úgy cselekszem. Keljetek föl, menjünk el innét (Jn 14,31). S arról ismeri meg, mondotta, hogy ki az ő testvére, ha valaki teljesíti Isten akaratát: Aki Atyám akaratát cselekszi, az az én atyámfia. (Mt 12,50)

Forrás: Ligouri Szent Alfonz - Megegyezés Isten akaratával

Amikor az Úr hív

Papszentelés a Tihanyi Bencés Apátságban

Szent Péter és Pál apostolok ünnepének előestéjén nagy ünnepre készülődtek a tihanyi apátsági templomban. Dr. Várszegi Asztrik, a Magyar Bencés Kongregáció prézes-apátja pappá szentelte Barkó Ágoston és Mihályi Jeromos diakónus testvéreket. Ilyen eseményről nem tudnak a krónikák, így nagyon valószínű, hogy ez volt az első papszentelés Tihanyban. Mivel Ágoston testvér gyermekkorától fogva a Szent Imre templomban ministrált, s azóta is szoros kapcsolatot tart volt egyházközségével, nem véletlen, hogy erre a jeles eseményre egy egész autóbuszt megtöltöttek a szentimrés hívek, így a zsúfolásig megtelt templomban sokan lehettünk részesei az ünnepnek. Az alábbiakban főapát úr szentbeszédét is elolvashatjuk. A papszentelési szentmisén Kovács Tibor István készített fényképeket, ezek közül választottuk ki a cikket illusztráló képet is. 

Szeretett Testvéreim Mindannyian! Kedves Ágoston és Jeromos Diakónus testvéreim!

1./ Isten irgalmas szeretetéről szól ez a mai ünnep. Szent Péter és Szent Pál Apostolfejedelmek vigíliáján a nagy elsőkre gondolunk, ”akik Krisztus egyházának elsőként közvetítették kegyelmi ajándékaidat” – imádkoztuk a könyörgésben. Ebbe a munkába, ebbe a szolgálatba léptek be ma, Ti is.

2./ Testvéreim! Amint a nemes papíron áttetszik a vízjel, így vagyunk mi mindannyian megjelölve a szentháromságos Isten vízjelével, pecsétjével, amelyet a keresztségben nyertünk. Itt van ma este Jézus Krisztus égi és földi egyháza. Itt az égi egyház, mert Jézus Krisztus közöttünk van, itt vannak apostolaink és szentjeink, és itt van a földi egyház, mert itt vannak a hívek, a szerzetesek, a papok és a püspök. Az ünnep valóban liturgia, „leiton ergon”, közös munka, az Úr cselekszik egyházában és egyháza által folytatja a megváltás művét. A Krisztus-esemény történik idő felett és időben.

Az Isten igéjében, hallott szentírási szakaszok történéseiben, továbbá az egyház nevében feltett kérdésekben Jézus maga lép hozzátok és kérdez Benneteket, kedves Ágoston és Jeromos:

Ágoston diakónus, Jeromos diakónus: jobban szeretsz-e engem, mint ők, válaszod után még egyszer megkérdezi, jobban szeretsz-e engem, második válaszod után még harmadszor is és amikor szíved mélyéből már nem tudsz másként válaszolni, mint úgy, hogy, Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek”, akkor az egyház hagyományai szerint a püspök imája és kézfeltétele, a krizmával történő megkenéssel papjává szentel, hogy ebben az Úrral való egységben, szolgáld az egyházat, a meghívottak közösségét.

Ezt kérdezte tőled Jézus a győri gimnáziumban, a tihanyi közösségben, a Tanulmányi Házban és a fogadalomtételben. Most és véglegesen ismét ezt kérdezi: jobban szeretitek-e őt, mint a többiek.

Küldetésed Isten irgalmas szeretetén és a Te erre adott válaszodban teljesedik ki, azaz hogy Isten népét felépítsed a meghívó isteni Ige hirdetésével, mert magad is meghívott vagy, a szentségek és az eukarisztia ünneplése által, mert Téged is ez a Szent szentelt fel. A megélt és megtapasztalt hitből fakad az az erő, amellyel szolgálatotok során Ti is elmondhatjátok majd embertársaitoknak, hogy „aranyam, ezüstöm nincsen, de amim van, azt neked adom: a názáreti Jézus nevében mondom: kelj fel és járj! Így tette ezt Péter is Jeruzsálemben annak idején, és így tett Pál is, amikor megvallotta: kiválasztottságát.

3./ Testvéreim, Ágoston és Jeromos! Amikor a szentelési liturgiában kezetekbe adom a nép áldozati adományát, amelyet Istennek kell bemutatnotok, ezeknek a szavaknak a kíséretében teszem ezt: „Ismerd fel, és kövesd is, amit teszel, alakítsd életedet az Úr keresztjének titka szerint”

Az Úr keresztjének titkát a keresztséggel már Isten Szentlelke belénk írta. Jézus papsága abban állt, hogy teljes szeretetével az Atyára bízta életét, vállalta a kereszthalált értünk és abban áll, hogy önmagát adó szeretettel szeretett bennünket, hogy hidat építsen, hidat verjen Ég és Föld közé. A papság szentségével Ti is részt kaptok ebben a küldetésben, hogy Jézus fiúi szeretetével szeressétek az Atyát, és hogy áldozatos szeretettel szeressétek Jézus Krisztus testét, az egyházat, az embereket. Szeressétek közösségünket, a rendi testvéreket, a kedves tihanyi híveket, minden embert, mert Isten mindenkit üdvösségre hív.

Ferenc pápa 2013. május 23-án a Szent Péter-bazilikában az olasz püspökökkel találkozott. Szentbeszédében a lelkipásztori hivatásról szólva hangsúlyozta: a lelkipásztornak szüntelenül hinnie kell a kegyelem erejében.

Hozzátette, hogy „lelkipásztornak lenni azzal jár, hogy mindennap hinni kell a kegyelem erejében, amely az Úrtól származik. Arra vagyunk hivatottak, hogy megvalósítsuk Isten akaratát, „álmát”, aki nem utasít el egyetlen embert és népet sem. Képesnek kell lennünk a szenvedők meghallgatására, és támogatnunk kell útjukon azokat, akik úgy érzik, hogy nem képesek az előrehaladásra. Terjesztenünk kell a reményt nagy figyelemmel és odaadással.

Az egyházi szolgálat ugyanis a készségességben, az engedelmességben, a teljes odaadásban nyilvánul meg. Szeretni az Urat azt jelenti, hogy mindent embertársainknak adunk, ha kell, saját életünket is. Ez az, ami valóban megkülönbözteti a papi szolgálatot.”

Testvéreim, fogadjátok szívetekbe Jézus Krisztus keresztjének titkát!

Ámen.

Forrás: Szent Imre Plébánia, Győr

A meghívottak megtisztítása

"Ezt mondja az Úr, a mi Istenünk: „Íme, elküldöm hírnökömet, hogy elkészítse előttem az utat. Hamarosan belép szentélyébe az Úr, akit kerestek, és a szövetség angyala, aki után vágyakoztok. Lám, már jön is! – mondja a Seregek Ura. De ki tudja majd elviselni jövetele napját? És ki maradhat állva, amikor megjelenik? Mert olyan, mint az olvasztók tüze és a ványolók lúgja. Leül, mint az ezüstolvasztó és tisztító mester. Megtisztítja Lévi fiait, megnemesíti őket, mint az aranyat és az ezüstöt szokás, hogy igazságban mutassanak be áldozatot az Úrnak.”Júda és Jeruzsálem áldozata tetszeni fog akkor az Úrnak, éppúgy, mint a régmúlt időkben, mint az első években." Malakiás 3,1-4

Hivatástisztázó lelki napok a Don Bosco Nővéreknél 2016-2017

Az Isten Igéjével táplálkozó pap Krisztus szeretetének egyetemes tanúságtevője

Kedves Pap Testvéreim!

A Papi Megszentelődés Világnapja, melyet Jézus Szent Szívének ünnepén tartunk, lehetőséget kínál arra, hogy együtt elmélkedjünk a papi szolgálatunkat jelentő ajándékról, és megosszuk egymással pásztori gondoskodásunkat, amely minden hívő, az egész emberiség felé irányul, legfőképpen pedig Isten népének püspökötökre bízott része felé, akinek értékes munkatársai vagytok.

Az idei év témája: „Az Isten Igéjével táplálkozó pap Krisztus szeretetének egyetemes tanúságtevője” összhangban van XVI. Benedek legutóbbi tanításával, különösen a Sacramentum Caritatis (2007. 02. 22.) kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítással. Ebben a Szentatya azt írja: „A szeretetet ugyanis, melyet a szentségben ünneplünk, nem tarthatjuk meg magunknak. A szeretet természete szerint igényli, hogy mindenkivel közöljük. Amire a világnak szüksége van, az Isten szeretete, a Krisztussal való találkozás és a belé vetett hit. Ezért az Eucharisztia nem csupán az egyház életének, hanem a küldetésének is forrása és csúcspontja: »Egy igazán eucharisztikus Egyház missziós egyház«.” (84)

1. Isten embere, a misszió embere

A pap fő küldetése: Istent vinni az embereknek. E küldetést a szent szolgálattevő lelkipásztor képes megvalósítani, mert Isten választotta ki őt, Vele, Benne és Érte él. A Szentatya a Latin-Amerikai és Karib-tengeri Püspöki Konferenciák ötödik közgyűlésének megnyitó beszédében (2007. 05. 13.) – amelynek témája: „Legyünk Jézus Krisztus tanítványai és misszionáriusai, hogy népeinknek élete legyen Benne” – a papokhoz fordulva azt mondta: „A tanítványi mivolt és a misszió fő előmozdítói azok, akik arra hivatottak, »hogy Jézussal legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az igét« (vö. Mk 3,14). (…) A papnak elsősorban »Isten emberének« kell lennie (1Tim 6,11), aki közvetlenül ismeri Istent, aki mély, személyes barátságban áll Jézussal, aki megosztja másokkal Jézus érzéseit (vö. Fil 2,5). A pap csak így lesz képes a Jézus Krisztusban megtestesült Istenhez vezetni az embereket, és megmutatni az ő szeretetét.” (5)

Ezt az igazságot fejezi ki az a papi zsoltárvers, amely egy időben része volt a papi rendbe való felvétel szertartásának: „Uram, örökrészem és kelyhem, te tartod kezedben életem.” (Zsolt 16,5) A Második Törvénykönyvből tudjuk (vö. 10,9), hogy az ígéret földjének birtokba vétele után minden törzsnek járt belőle egy rész – sorsolás útján –, s ily módon valósult meg az Ábrahámnak tett isteni ígéret. Csak Lévi törzse nem kapott a földből, mivel az ő földje maga Isten volt. Ennek természetesen gyakorlati oka is volt: a többi törzstől eltérően a papok nem földművelésből, hanem felajánlásokból éltek. Mindenesetre a zsoltárszerző állítása egy mélyebb valóság jele és szimbóluma: a papi élet igazi alapja, a pap létének talaja, életének földje maga Isten. Az Egyház ebben az ószövetségi értelmezésben látta annak magyarázatát, hogy mit jelent a papi küldetés az apostolok követésében és a Krisztussal való közösségben.

XVI. Benedek ezzel kapcsolatban azt mondta: „A pap ma is elmondhatja, és el is kell mondania a levitával »Dominus pars hereditatis meae et calicis mei«. Az én részem a fölből, létem külső és belső alapja maga Isten. A papi létnek ez az istenközpontúsága még inkább értékes és hangsúlyozandó egy olyan világban, melyben minden a működésre irányul, minden a kiszámítható és ellenőrizhető teljesítményre alapul. A papnak valóban ismernie kell Istent belülről, tapasztalatra kell szert tennie róla, és így vinni őt az embereknek: ez az az elsődleges szolgálat, amelyre az emberiségnek ma szüksége van.” (2006. 12. 22. Római Kúria – karácsonyi köszöntés alkalmával mondott beszéd)

Ha a papi életből elvész ez az istenközpontúság, a lelkipásztori tevékenység egész alapja üressé válik, és a túlzott aktivizmus azzal a veszéllyel jár, hogy a lelkipásztori szolgálat tartalma és értelme elveszik.

Ezzel növekedne a szereplésvágy, a tévútra vezető furcsa viselkedés. A lényeg helyett pótszereket alkalmaznánk. Feleslegesen futnánk, kapkodnánk, és így kimerülnénk anélkül, hogy előrejutnánk.

Csak azok készek arra, hogy Krisztus hiteles „evangelizálásra küldje őket”, akik megtanultak „vele lenni” (vö. Mk 3,14). A Krisztus iránti szenvedélyes szeretet a titka Krisztus meggyőződéses hírüladásának. „Légy az imádság embere, mielőtt prédikátor lennél!” – mondta Szent Ágoston (De doctrina christiana, 4,15,32: PL 34,100), arra buzdítva a felszentelt tanítványokat, hogy a Mester iskolájában legyenek az imádság tanítványai.

Jézus Szent Szívének ünnepén az Egyház minden hívőt arra hív, hogy hittel emelje tekintetét „arra, akit keresztülszúrtak” (Jn 19,37), Krisztus szívére, amely Isten legyőzhetetlen szeretetének ékes és élő jele, és kegyelmének kimeríthetetlen forrása. Arra buzdítja a papokat, hogy megkeressék magukban ezt a jelet, mivel Krisztus szíve gazdagságának őrzői és kezelői, és árasszák Krisztus irgalmas szeretetét másokra, mindenkire.

Valóban, „Krisztus szeretete ösztönöz minket” (2Kor 5,14) – írja Szent Pál. „Ha szeretni akarod Krisztust, terjesztd ki szeretetedet az egész földre, mert Krisztus tagjai ott vannak az egész világon” – emlékeztet Szent Ágoston (Szt. János 1 levelének 10,5 kommentárja).

Ezért minden papnak missziós, azaz valóban „katolikus” lelkületűnek kell lennie, „Krisztusból kell kiindulnia” ahhoz, hogy mindenki felé forduljon, emlékezve arra, amit Megváltónk mondott, „aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1 Tim 2,4-6). A pap arra kapott meghívást, hogy az imában találkozzon Krisztussal, hogy megismerje és szeresse őt a kereszt útján is, mely a szeretet szolgálatának tevékeny és önmegtagadó útja. Csakis ez bizonyítja és tanúsítja Isten iránti szeretetének hitelességét, és ezáltal tükröződik vissza mindenkin Krisztus irgalmas arca. „E képnek a szépsége ragyog bennünk, akik Krisztusban vagyunk, amikor tetteinkben jó emberekként mutatkozunk meg” – emlékeztet Alexandriai Szent Cirill (Tractatus ad Tiberium Diaconum socioque, II, in divi Johannis Evangelium).

2. Legyünk Krisztus szeretetének hiteles tanúságtevői a társadalomban

A küldetés, melyet a pap a felszentelésben kap, nem egy külső, a szentelés mellé helyezett alkotóelem, hanem annak belső és létfontosságú részét képezi: „a felszentelés a küldetésért van” (II. János Pál: Pastores dabo vobis kezdetű apostoli buzdítása, 24)

„Az Isten iránti és a felebarát iránti szeretet összefonódnak: a legegyszerűbb emberben magát Jézust találjuk, Jézusban pedig megtaláljuk Istent” – írta a Szentatya (Deus caritas est kezdetű enciklika, 15). Az Eucharisztiában – mely az Egyház megfizethetetlen kincse – az örök élet kenyerének nagylelkű kiszolgáltatójaként mindig arra vagyunk meghívva, hogy Krisztus szeretetének szépségét és mélységét szemléljük, és szerető szívének szenvedélyét megkülönböztetés nélkül mindenkire kiárasszuk, legfőképpen a szegényekre és a gyengékre, a legszegényebbekre, vagyis a bűnösökre. Tegyük ezt folytonos, alázatos és szinte láthatatlan, szerető szolgálattal.

A papi lét eucharisztikus megjelenésének alkotórésze a missziós törekvés. A Szentatya ezzel kapcsolatban írja: „Az ünnepelt szent misztériumokból fakadó első és alapvető küldetés az életünkkel való tanúságtétel. Az ajándék feletti csodálat, melyet Isten Krisztusban adott nekünk, új erőt ad létünknek, hogy az Ő szeretetének tanúi legyünk. Akkor válunk tanúkká, amikor cselekedeteink, szavaink és létmódunk által valaki Más jelenik meg és közli magát.” (Sacramentum caritatis kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítás, 85)

A pap arra hivatott, hogy „megtört kenyérré” váljék „a világ életéért”, hogy Krisztus szeretetével szolgáljon mindenkit, úgy ahogy Ő a „legvégsőkig” szeretett minket. Így az Eucharisztia a pap életében azzá válik, amit jelent a szertartásban. Krisztus áldozata a megszabadulás misztériuma, mely folytonos kihívást jelent számunkra.

Minden pap érezze magában a sürgetést, hogy valóban az igazságosság és a szolidaritás megteremtője legyen az emberek között: a pap arra hivatott, hogy tanúságot tegyen előttük Krisztusról. A papok Isten Igéjéből táplálkozva nem maradhatnak az emberi méltóság hirdetéséért, védelméért, az ember egyetemes és elidegeníthetetlen jogaiért folytatott harc peremén. XVI. Benedek erre vonatkozólag azt írja: „Éppen az ünnepelt misztérium erejéből kell tiltakoznunk az olyan körülmények ellen, melyek ellenkeznek az ember méltóságával, akiért Krisztus a vérét ontotta, ezzel bizonyítván minden egyes személy nagy értékét” (uo. 89).

Fel fogjuk fedezni az „amoris officium”, azaz a lelkipásztori szeretet valódi értelmét, melyről Szent Ágoston beszél (In Iohannis Evangelium Tractatus 123, 5 CCL 36, 678): az Egyház, Krisztus jegyese azt szeretné, hogy a pap olyan határtalanul és kizárólagosan szeresse, mint ahogy maga Krisztus – az Egyház feje és jegyese – szerette. Meg fogjuk érteni a latin Egyházban létező cölibátus egyházi törvényének teológiai indokát és annak nagyon mély kapcsolatát a szent renddel: felismerjük, hogy ez Isten felbecsülhetetlen ajándéka, egyedülálló részesedés Isten atyaságában és az Egyház termékenységében, és óriási missziós energia. Úgy fogjuk majd fel a cölibátust, hogy az nagyobb szeretetet jelent, és tanúságot tesz a világnak Isten eljövendő Országáról. A szabad és szeretetteljes döntéssel elfogadott cölibátus önajándékozássá válik Krisztusban és Krisztussal az Egyház számára, és kifejezi, hogy a pap az Úrban és az Úrral szolgálja az Egyházat (vö. II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum ordinis, 16; II. János Pál Pastores dabo vobis apostoli buzdítása, 29).

  

Mely területeken tehet tanúságot a pap Krisztus szeretetéről?

a) Ilyen terület mindenekelőtt a misszió, a kérügma – igehirdetés – és a katekézis, a fiatalok, a felnőttek, a közeliek és távoliak hitoktatása. Így a maga teljességében és egyértelműen közvetítjük Krisztus üzenetét. Napjainkban sürgető és elengedhetetlen a megfelelő hitismeret, mint ahogy a Kompendium jól összefoglalja a Katolikus Egyház Katekizmusában foglaltakat.

Arról van szó, hogy ne sajnáljuk az energiát, hogy megkeressük azokat a katolikusokat, akik eltávolodtak és azokat, akik alig vagy egyáltalán nem ismerik Krisztust. XVI. Benedek ezzel kapcsolatban mondta a brazil püspököknek: „A lényegre törő hitoktatás része a keresztény ember egyéni és társadalmi erényekre való nevelése is, éppúgy mint a társadalmi felelősségre való nevelés… Az Ige hű szolgálóinak kell lennünk, anélkül, hogy a ránk bízott küldetésbe korlátozó látásmódot vinnénk vagy összekevernénk dolgokat. Nem elég a személyes hitből kiindulva szemlélni a valóságot. Az Evangéliummal a kezünkben kell dolgoznunk, az apostoli hagyomány hiteles örökségéhez odaerősítve magunkat, racionalisztikus ideológiákból fakadó értelmezések nélkül.” (2007. 05. 11. Beszéd a brazil püspökökkel elmondott vesperáson, 4-5)

Erre vonatkozóan már nem elegendőek a hitoktatás hagyományos helyei, módjai – a hittanórák, előadások, Biblia- és teológia kurzusok – hanem arra van szükség, hogy megnyíljunk a globális kultúra új színterei, új, fontos formái felé: a sajtón, a rádión és televízión túl még inkább használnunk kell az elektronikus levelezést, az internetes oldalakat, honlapokat, videó-konferenciát és sok egyéb mostani rendszert ahhoz, hogy hatékonyan tudjuk közvetíteni a kérügmát a világ felé. A lelkipásztor külső megjelenésének, életéből adódó magatartásának is katekézissé kell válnia az emberek számára. Olykor talán túlságosan alábecsültük ezt a szempontot, amit viszont az emberek fontosnak tartanak. Ha ez belső tartalmat is kifejez, akkor nemcsak formalitás, hanem a lényeg közvetítésének megfelelő formája.

b) E tanúságtétel másik területe az egyházi jótékonysági intézmények fejlesztése, melyek különböző szinteken értékes szolgálatot nyújthatnak a szükséget szenvedőknek és a gyengéknek. „Ha azok, akikkel találkoztok, szegénységben élnek, úgy kell őket segítenetek, ahogy az első keresztény közösségekben tették, a szolidaritást gyakorolva oly módon, hogy valóban szeretve érezzék magukat” – emlékeztetett nemrégiben a Szentatya a már említett találkozón. (XVI. Benedek, uo.)

„Jeleznünk kell, ha valaki eltékozolja a föld gazdagságát, égbekiáltó egyenlőtlenséget előidézve ezzel (vö. Jak 5,4) – írta XVI. Benedek, majd így folytatta: Az Úr Jézus, az élet kenyere sürget és fölhívja a figyelmünket a szűkölködésre, melyben az emberiség nagy része még szenved: olyan helyzetekben, melyekért gyakran nyilvánvalóan és nyugtalanító módon emberek felelősek.” (Sacramentum caritatis kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítás, 90)

c) Az élet kultúrájának védelmezése

Püspökükkel közösségben a papok mindenütt arra hivatottak, hogy előmozdítsák az élet kultúráját, mely – ahogy VI. Pál is állítja – lehetővé teszi, hogy „a nyomorból eljussunk a szükséges javak birtoklásáig, hogy kultúrára tegyünk szert…, hogy együtt dolgozzunk a közjóért… egészen addig, hogy az ember elismerje a legfőbb értékeket és Istent, aki minden érték forrása és célja.” (Populorum progressio enciklika, 21) A világi hívők képzésében erre vonatkozólag hangsúlyoznunk kell, hogy a hiteles fejlődésnek teljesnek és átfogónak kell lennie, ami azt jelenti, hogy a teljes ember és minden ember fejlődésére irányul azokkal az eszközökkel, melyek szükségesek a súlyos társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásához és a javakhoz való hozzáférésben mutatkozó óriási különbségek megszüntetéséhez.

d) A világi hívők képzése

Az Eucharisztia iskolájában formálódva a világi hívők egyre nagyobb ösztönzést és segítséget kapnak, hogy közvetlenül vállalják politikai és társadalmi felelősségüket, mely a keresztségükből adódó következetességből fakad. Minden férfinak és nőnek tudatára kell ébrednie, hogy az Egyházban Krisztus a Pap, a Próféta, a Pásztor mintájára öltenek alakot, a hívők közös papsága által. A hívőknek társfelelősöknek kell érezniük magukat abban, hogy az Evangélium kritériumai szerint és legfőképpen az Egyház társadalmi tanításának kritériumai szerint építsék a társadalmat. „Ezt az Egyház egész története folyamán kiérlelt tanítást realizmus és kiegyensúlyozottság jellemzi, ezért segíteni tud a megtévesztő kompromisszumok és az üres illúziók elkerülésében.” (Sacramentum caritatis kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítás, 91)

Ahogy a péteri egyházi tanítás többször aláhúzta, a világi híveket sajátos felelősség illeti meg az igazságtalan struktúrák átalakításában és az igazságos struktúrák létrehozásában, amelyek nélkül nem maradhat fenn igazságos társadalom. Ezért egyetértést kell tanúsítaniuk az erkölcsi értékekre vonatkozóan, és meg kell mutatniuk: h van erejük ahhoz, hogy ezen értékek szerint éljenek. (vö. XVI. Benedek a Latin-Amerikai és Karib-tengeri Püspöki Konferenciák ötödik közgyűlésének megnyitó beszéde, 4)

e) A család támogatása

Minden pap hivatott arra, hogy támogassa a keresztény családot, és a különböző hivatásbeli karizmák és a rábízott küldetés szerint megfelelő és egységes családpasztorációt mozdítson elő az adott egyházi közösségben (vö. II. János Pál, Novo millenio ineunte, 47). Rendkívül fontos, hogy kiálljunk a házasság egységének értéke mellett, a nő és a férfi között életre szóló egység mellett, amelyben a férj és a feleség Isten szeretetteljes, teremtő művének részesei.

Sajnos számos politikai nézet és szellemi áramlat továbbra is olyan kultúrát táplál, mely sérti az emberi méltóságot, és – bár különböző mértékben – semmibe veszi vagy kompromittálja a házasságra és a családra vonatkozó igazságot. Jézus nevében a papnak fáradhatatlanul hirdetnie kell, hogy a család – az ember elsődleges nevelője és formálója – elengedhetetlen az igazi „emberi ökológiához”. (II. János Pál, Centesiumus annus, 39)

3. Örömmel telve emeli fel az üdvösség kelyhét és hívja segítségül az Úr nevét (vö. 116 Zsolt, 12-13)

II. János Pál pápa 2002 nagycsütörtökén a papokhoz szóló levelében így írt: „Milyen csodálatos a mi hivatásunk, kedves paptestvéreim! Valóban együtt ismételhetjük a zsoltárszerzővel: »Mivel viszonozzam az Úrnak, ami jót tett velem? Veszem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét« (116 Zsolt, 12-13).”

Ez a kehely az áldás kelyhe (vö. 1Kor 10,16), az új szövetség kelyhe (vö. Lk 22,20; 1Kor 11,25)

Nagy Szent Vazul mondja ezzel kapcsolatban: „Mivel viszonozzam az Úrnak? Nem áldozatbemutatással, nem is égő áldozattal…, hanem egész életemmel. Ezért mondja a zsoltárszerző: Veszem az üdvösség kelyhét, kehelynek nevezve a lelki küzdelemből fakadó szenvedést, és a bűnnel szembeni ellenállást egészen a halálig.” (Homília a 115. zsoltárról: PG XXX, 109)

Sok szent pap megtapasztalta szolgálatának hősies teljesítésekor, mi is arra vagyunk hívva, hogy az Eucharisztiából merítsük a szükséges erőt az Igazságról való tanúságtételhez anélkül, hogy alább adnánk, anélkül, hogy megalkudnánk a békesség kedvéért; „hamis kompromisszumok nélkül, hogy ne hígítsuk fel az Evangéliumot” – emlékeztetett XVI. Benedek a német püspökökkel való találkozóján. (2005. 08. 21. Beszéd a kölni szemináriumban)

Azokban a társadalmakban és kultúrákban, amelyek a fogyasztói magatartás miatt elzárkóznak a transztendencia elől, és régi vagy újfajta bálványimádás rabszolgáivá válnak, csodálattal fedezzük fel újra az Eucharisztia misztériumának értelmét. Újítsuk meg liturgikus szertartásainkat, hogy még ékesebben fejezzék ki Krisztus jelenlétét az egyházmegyéinkben, különösképpen plébániáinkon. Biztosítsunk új teret a szentségimádáshoz szükséges csendhez és elmélkedéshez, hogy igazi, áthatott missziós lelkület legyen bennünk.

II. János Pál mondta portugál püspök testvéreinknek: „Isten Házának őrszemeiként virrasszatok, szeretett testvéreim azért, hogy valamilyen módon az egész egyházi élet bemutassa, hogy a szentmise két egységből áll, az igeliturgiából és az Eucharisztia liturgiájából. Az emmauszi tanítványok esete szolgáljon nektek példaként, akik csak a kenyértöréskor ismerték fel Jézust (vö. Lk 24,13-35)” (Beszéd a portugál püspökök apostoli ad limina látogatásán 6., 1999. 12. 01. OR 276.)

A világban lévő nehézségek és fájdalmak között az Eucharisztiában ott rejlik híveink hűségének és kitartásának, egyházi közösségeink szilárdságának és bizonyosságának titka. Lelkipásztori tevékenységünkben igyekezzünk elkerülni az aktivizmust, az önmagáért való cselekvést, és le fogjuk győzni a laicizmus és a szekularizáció támadásait – ahol Krisztusnak sem szava, sem helye nincs –, úgy hogy odavisszük az örök élet kenyerét.

Gondoljunk plébániáink missziós jelentőségére, hiszen azok – mondhatnánk – egyházmegyéink kötőszövetét képezik. (vö. CIC, 374 kán. 1§)

Gondoljunk minden plébániára, hiszen az communitas christifidelium, és nem válhat azzá, ha nem eucharisztikus közösség és nem nyitott a legtávoliabbakra is, vagyis ha a közösség nem alkalmas arra, hogy missziós lelkülettel ünnepelje az Eucharisztiát. Ugyanis éppen ebben gyökerezik saját épülése és létének az a szentségi köteléke, mely megteremti a teljes közösséget az egész Egyházzal (vö. II. János Pál, Christifidelis laici kezdetű apostoli buzdítás 26).

Gondoljunk a plébánosokra, akik csakis felszentelt papok lehetnek, mivel az Eucharisztia liturgiájában és az igeliturgiában azt cselekszik és azt mondják, ami a 'sajátjuk', ami az 'övék'. Ők ugyanis Krisztusnak mint Főnek személyében („in persona Christi capitis”) cselekednek és beszélnek. Gondoljunk minden papra, fiatalra és idősre, egészségesre és betegre, akik felfedezve, hogy felszentelt papi szolgálatuk révén óriási ajándékot hordoznak magukban, II. János Pál szavait ismételhetik: „Itt az ideje, hogy a papi életről úgy beszéljünk, hogy kiderüljön: fölbecsülhetetlen érték, s a keresztény élet ragyogó és kiváltságos formája!” (Pastores dabo vobis apostoli buzdítás, 39)

Így az Ige és a szentségek egyháza szükségszerűen a papi szolgálat fáradhatatlan gyakorlásának egyháza lesz, a szent pap egyháza lesz, azé a papé, aki lelke legmélyén, egész létével szereti a Mestertől kapott meghívását, és minden pillanatban úgy viselkedik, mint maga Krisztus (ipse Christus).

XVI. Benedek a Québeci Püspöki Konferencia (Kanada) apostoli ad limina látogatásán, ezt mondta beszédében (2006. 05. 11.): „Mindazonáltal a papok számának csökkenése… néhány helyen aggasztó módon azt a kérdést veti fel, hogy a »szentségi valóság« milyen helyet foglal el az egyház életében. A pasztorális munka szükségszerű velejáróinak nem szabad veszélyeztetniük az egyháztan hitelességét. A pap fő szerepének – azaz, hogy Krisztusnak mint Főnek személyében („in persona Christi capitis”) tanítsa, megszentelje és vezesse a közösséget – nem kellene alábbhagynia. A szolgálati papság elengedhetetlen egy egyházi közösség létezéséhez. A világiak fontos szerepének – akiknek megköszönöm a keresztény közösségek szolgálatában tanúsított nagylelkűségüket – sohasem szabad elfednie a papok teljes mértékben helyettesíthetetlen szolgálatát az Egyház életében.”

Mi, papok, törődjünk azzal, hogy felragyogtassuk valódi identitásunkat, annak lényegét, és a legkeserűbb nehézségek ellenére végezzük örömmel szolgálatunkat, mely identitásunkból fakadóan szenvedélyes, missziós szolgálat, és a hívekkel együtt fáradhatatlanul kérjük az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába. Vannak hivatások, de nekünk segítenünk kell, hogy erre igent mondjanak. Segítenünk kell az említett módokon, úgy ahogy az Úr tanította nekünk, és nem másképp.

Azt szeretnénk, hogy ilyen Egyházat lássunk felvirágozni, ilyen Egyház hozzon új gyümölcsöket élettel teli mivoltában és tevékenységében. Az isteni misszió Egyháza ez, az Egyház in statu missionis.

Máriához fordulunk, az Apostolok Királynőjéhez és a papok Anyjához. Rábízzuk önmagunkat, lelkipásztori szolgálatunkat és minden papot. Az ő példája segítsen nekünk, hogy Jézus a Jó Pásztor tabernákulumai és szentségtartói legyünk!

Vatikán, 2007. június 15., Jézus Szíve ünnepe

Cláudio Hummes bíboros

a Papi Kongregáció prefektusa

Mauro Piacenza

a Papi Kongregáció titkára

Forrás: MKPK

A megszentelt hivatás jelei

Nagy Szilvia Andrea domonkos nővér örökfogadalma

Watch video!

Honnan tudom meg, hogy mire szól a meghívásom?