"Pap vagy Te mindörökké"

"Uram, aki apostolaidat és szolgáidat tűztől lángoló lelkekké teszed, küldj sok papot ennek a népnek, amely a tiéd és a tiéd is akar lenni, és öltöztesd őket igazságba, hogy mint szentjeid ujjongjanak Benned. Erősítsd meg akaratukat, hogy ne hagyják magukat a világ gyönyöreitől és kényelemszeretetétől legyőzetni, hogy ne zárkózzanak kicsinyes völgyekbe, ahol mindent az emberi kívánságok köde takar. Hogy ne remegjenek az áldozatok előtt, hanem erősítsd meg szárnyaikat, hogy merész sasként repüljenek örök Papságod derülten csillogó magasságai felé." (XII. Pius)

Dömötör László

- Csornán születtem 1976-ban. Ott jártam általános iskolába is, majd a Czuczor Gergely Bencés Gimnázium négy éve után 1994-ben érettségiztem. Ezt követően jelentkeztem a Győri Hittudományi Főiskolára.

- A többiektől eltérően Önt nem Győrben, hanem Kisbéren tudtam elérni e beszélgetés kapcsán...

- Diakónusi gyakorlatomat töltöm ott. Tavaly sikerült letennem a hatodéves vizsgáim zömét is, így ezt az utolsó évet már a gyakorlatnak szentelhettem.

- A főiskola öt éve elég alapot adott a gyakorlathoz?

- Azt hiszem, ez csak saját magunkon múlott. A kötelezően előírt vizsgákon túl, ki-ki eldönthette, mennyit képezi magát, mennyit olvas, mennyi "praktikát" gyűjt össze lelkipásztoroktól.

- Ön mit olvas szívesen?

- Szeretem Móriczot, Mikszáthot, Herczeg Ferencet. Költők közül József Attila, Ady és Babits versei állnak hozzám legközelebb.

- Meséljen valamit a családjáról!

- Hála Istennek, nagyon jó családdal vagyok körülvéve. Nyugodt, szerető légkört biztosítottak számomra, és visszatekintve, nagyon bölcsen neveltek. Mindig az életkoromnak megfelelően kezeltek, megtalálták felém a megfelelő hangot. Szüleimen kívül a keresztszüleim is mellettem álltak, meghallgató figyelmükkel, tanácsaikkal sokszor öntöttek erőt belém.

- A családján kívül, volt-e valakinek szerepe abban, hogy ezt a hivatást választotta?

- A Jóistennek elsősorban, de feltétlenül meg kell említenem Vereczkey Tamás atyát, aki nyolc évig volt a falunknak, Kónynak a plébánosa. Az ő példája nyomán érlelődött meg bennem a gondolat, hogy érdemes erre az útra lépni.

- Mit választott jelmondatul?

- "A békesség Istene, aki Jézust, a mi Urunkat, a juhok nagy pásztorát az örök szövetség vére által feltámasztotta a halálból, tegyen készségesé titeket minden jóra, hogy teljesítsétek akaratát." Tudom, nem egy tipikus, csattanós jelmondat, de nekem nagyon tetszik, mert benne van a lényeg: a béke, a Jópásztor képe, a feltámadt Krisztus öröme. Mindegyik szónak súlya van benne, jó lenne mindig ennek a szellemében élni a hivatásomat.

Bernáth Krisztián

- Szombathelyen születtem 1974-ben. Általános iskolába is ott jártam. Ennek az időszaknak meghatározó élménye volt számomra a soproni nagymamámnál eltöltött szünidők. Mélyen hívő asszony volt, ő vitt először szentmisére a Szent István templomba. Az ő hatására, de teljesen önálló elhatározásként kezdtem hittanra járni 4. osztályos koromban. A gimnáziumi évek alatt, melyeket a soproni Berzsenyi Líceumban töltöttem, kerültem közelebb a Szent György Plébánia közösséghez és ez döntő fontosságú lett hivatásom alakulásában.

- Milyen elképzelései voltak a jövőjével kapcsolatban?

- Sok tantárgy érdekelt, de leginkább a biológiát, kémiát tanultam szívesen, ezért az orvosi, biokémikusi pálya gondolata foglalkoztatott. Aztán, ahogy egyre jobban megismertem az előbb említett plébániai közösséget és az élén álló Bindes Ferenc atyát, a papi hivatás gondolata mind jobban befészkelte magát a szívembe.

- Mi volt a titkuk?

- Talán az a nyitottságuk, befogadókészségük, ahogy a betérőkhöz viszonyultak. Akkor már egy összeszokott, stabil közösséget alkottak, mégsem zártak le az újonnan jövők felé. Szeretettel befogadtak, figyeltek rám. Összejöveteleinken, az imán túl, olyan témákról beszélgettünk, ami a kereszténységünk mind teljesebb megélésében segített. Bindes atya példaként áll előttem. Szeretnék én is olyan jó kapcsolatot kialakítani a hívekkel, ahogy azt ő teszi mind a mai napig.

- Úgy tudom a betegek iránti érzékenysége megmaradt továbbra is…

- Igen, rendszeresen látogatom őket, mert nagyon fontosnak tartom az ő lelki gondozásukat. A diplomamunkámat is e témáról írtam: a betegek kenetéről szól.

- Jelmondata?

- "Itt vagyok Uram, engem küldj". Megtapasztalhattam Isten irántam való végtelen szeretetét, ezért úgy érzem, nekem is az a küldetésem, hogy olyan közösségeket hozzak létre, ahol ezt a szeretetet tovább tudjuk adni a másik ember számára.

Csámpai Norbert

- A felvidéki Nyitracsehiből származom, 1979-ben születtem Ez egy közel 1100 lelkes, kis falu Zoboralján. Hatvan százaléka még ma is magyar. Mélyen vallásos családban nőttünk fel két nővéremmel együtt. Az elemi iskolák után építészeti szakközépiskolában érettségiztem Ógyallán, 1997-ben.

- Egyenes útja volt a szemináriumig?

- Majdnem. Gyerekkoromban nagyon szívesen jártam szentmisére, jól éreztem magam a templomban. Emlékszem: hatodikas koromban már úgy nyilatkoztam mindenkinek, hogy én pap leszek. Aztán ez a lelkesedés a kamasz évek alatt alábbhagyott, úgy 17 éves koromig. Akkortájt elmentünk egy Jézus Szíve búcsúra és ott támadt fel bennem igen erősen az a gondolat: milyen jó lenne ott állni az oltár túloldalán. Negyedik osztályos voltam, amikor végül is döntő elhatározásra jutottam. A plébánosom felajánlotta, hogy tegyek egy látogatást a nyitrai szemináriumba. Ott történhetett valami bennem, mert már úgy jöttem onnan haza, hogy biztos voltam a pályaválasztásomat illetően.

- Gondolom, akadtak nehezebb időszakok...

- Persze. De olyankor, amikor legszívesebben megfutamodtam volna, felidéződött bennem az a kezdeti öröm és lelkesedés, ahogy nekiindultam ennek a hivatásnak, és ez mindig új erőt öntött belém. Sokat segítettek a barátok is: a felvidékiek és az itteniek egyaránt. Most az újmisével kapcsolatos teendők jórészét leveszik a vállamról. Az olvasás és a zene szeretete szintén fontos erőforrás a számomra. Szívesen hallgatom a Ghymes zenekar muzsikáját és olykor-olykor én magam is zenélgetek a tangóharmonikámon.

- "Neki növekednie kell, nekem kisebbednem" - ez lesz a jelmondata. Miért ezt választotta?

- Attól a perctől fogva, hogy felszentelnek, már nem a magam nevében kell, hogy cselekedjem, nem a magam nevében kell, hogy szóljak. Krisztus követeként kell megnyilvánulnom az emberek előtt, ezt kell mindig szem előtt tartanom

Varga Balázs

- Szanyból származom, 1972-ben születtem. Édesanyám pedagógus volt az általános iskolában, édesapám a helyi OTP fiókigazgatójaként dolgozott. Ma már mindketten nyugdíjasok. Egy bátyám van. Csornán jártam középiskolába, a Hunyadi János Gimnáziumba. Egy év katonaság után gépkocsivezetőként kezdtem el dolgozni.

- Ezek szerint, Önben később érlelődött meg a hivatás gondolata?

- Valóban. Noha a családban vallásos légkör uralkodott, a rokonok között is voltak papok, mégis csak fokozatosan terelődtem idáig. Már gépkocsivezetőként dolgoztam pár éve, és lassan kezdtem azt érezni, hogy ez nem elég nekem. Ezt megerősítette akkori plébánosom, Kapui Jenő buzdítása, hogy jelentkezzem a győri Hitoktatóképzőbe, mert neki nagy szüksége lenne egy jól képzett munkatársra. El is kezdtem a tanulmányaimat a levelező tagozaton, de valahogy még mindig hiányérzetem volt. A végső elhatározásra akkor jutottam, amikor a Szentatya győri miséjén résztvehettem 1996-ban. Ezután jelentkeztem át a Hittudományi Főiskola nappali tagozatára.

- Vannak-e olyan szilárd elhatározásai, amikből nem fog engedni lelkipásztori munkája során?

- Biztos vagyok benne, hogy a rendszeres imaélet elengedhetetlen. Erre időt kell szakítani, mert e nélkül az összes többi munkám alapja veszik el. A másik, amire mindig figyelni szeretnék, az a liturgia összeszedettsége. Persze tudom, hogy könnyű most nyilatkoznom erről, de majd, ha 3-4 misét kell mondanom esetleg egy nap... És végül: a felkészültséget tartom fontosnak minden területen. Nem lesz könnyű a feladat, de az Úr csak tudja, hogy miért hívott meg a szolgálatára. A jelmondatom is ezzel kapcsolatos: "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket". Jól kifejezi azt a hitemet, hogy az Istennek én így kellettem, a magam gyengeségeivel, esetlenségeivel együtt, és ezért tudom, hogy a majdani sikerekben és kudarcokban is mellettem lesz.

Varga László

A papságra való, immár hét évet betöltő kispapi készülődésem után a 73. zsoltár befejező gondolatának segítségével próbálom kifejezni azt, amiről remélem, hogy továbbra is meghatározza életemet: "Uram, benned találok bizalmat, hogy hirdethessem minden tettedet."

A jelmondat első felében szereplő bizalom nem arányosan kölcsönös, hiszen elsődleges a Jóisten érdem nélküli hívása, ami az Ő irántam megelőlegezett feltétlen bizalma. Csupán ennek az engem megelőző választásnak az imádságból kapott bátorító tudatában jöhet létre részemről a botladozó, de mindig vágyakozó válasz.

A jelmondat második része tehát az eddigiek alapján válik igazán mindkettőnk céljává: Neki azért, hogy általam embertársaim üdvözítésén munkálkodjon, nekem pedig mindez életem értelmét adja.

Az önerőből fakadó teljesítmény bálványozásának korában nehéz hűségesnek maradni ahhoz, hogy csakugyan Őt "hagyjam" cselekedni, hiszen kortársaimmal együtt magam is gyakran Isten és az ember közös világának idegenségét, sőt valótlanságát érzem válságaimban. Mégis rendkívül vonz a papi életforma, amelynek lényege a rámutatás arra, amit a kegyelem itt és most - hajmeresztő gyarlóságunk ellenére is - mindig megújulva visz végbe. Ezért szeretnék valamiképpen hozzájárulni a sürgető küldetéshez, hogy az Egyházra bízott, egyedül valódi életet adó Örömhír teljessége még a mai furcsa, de éppen az önzés egyre nyilvánvalóbb kudarcaiban új reményt hordozó helyzetünkben se némulhasson el.

Székely Imréné

Forrás: Hitvallás, 2003