Kerekes Hubertet a győri Szent Ignác-templomban 2015. augusztus 21-én szentelte pappá Várszegi Asztrik pannonhalmi püspök-főapát. Hubert atya sokáig szerzetes-tanárként élt, de úgy gondolta, papként többekhez el tudja vinni Isten igéjét.
— Középiskoláimat szülővárosomban, Pápán végeztem, majd Szombathelyen és Budapesten, az ELTE-n tanultam. A diploma megszerzése után Pápára kerültem vissza, s ott tanítottam. 30 éves elmúltam már, amikor a szerzetesi hivatást választottam. Hogy miért éppen a bencésekhez léptem be? Az édesapám is bencés diák volt, s Pápán magam is az egykori bencés gimnáziumban érettségiztem, bár ez akkor már állami iskolaként működött. Így a legtöbb családi szál ehhez a rendhez kötött, ezért választottam a bencésséget, aminek azóta is nagyon örülök.
— Hogyan teltek a szerzetesi évek, s miért döntött úgy, hogy pap lesz?
— Pannonhalmára kerültem novíciusnak, ahol nagyon megszerettem a bencés létet. Előbb egyszerű fogadalmat, majd örök fogadalmat tettem. Ezt követően is Pannonhalmán maradtam és a gimnáziumban tanítottam. Később osztályfőnök és prefektus lettem, amelyet nagyon megszerettem. Néhány éve átkerültem a győri gimnáziumba, ahol szintén tanítottam és a prefektusi tisztséget is elláttam. A prefektus szó már kevéssé ismert a köztudatban. Ez azt jelenti, hogy állandóan a diákok rendelkezésére állunk, tulajdonképpen a szüleik helyett, ahogy mi mondjuk, „anyjuk helyett apjuk” vagyunk. A pappá válás igénye ennek az egész folyamatnak és életformának az eredménye volt. A teológiát párhuzamosan végeztem a munkám mellett, s mikor befejeztem a tanulmányomat, örömmel vállaltam a papi hivatást.
— Nem gyakori, hogy valaki késői hivatásként vállalja a papságot. Miért gondolta úgy, hogy fontos ezt a lépést megtennie?
— Azt gondolom, ez a két hivatás, a szerzetesi és a papi, összekapcsolódik. A szerzetesség egy erőkoncentráció, összeszedettség, hogy az ember odafigyeljen a léte végső értelmére, Istenre, hogy ne vesszen el a napi részcélokban. Fontos, hogy a szerzetes mindig szem előtt tartsa: az élete értelmes dolog, amely az őt akaró Legfőbb Erőtől van, de ennek az értelemnek a felfedezése rajta is múlik. Úgy látom, a legtöbb ember manapság, legalábbis a szívében, máról holnapra él. A papság talán abban is segítség, hogy többeknek el tudom mondani, hogy az ember célra teremtetett. S ezt a célt fel lehet és fel is kell ismernie a saját életében.
— Ezt az évet a szentatya a megszentelődés évének nyilvánította, s a szerzetességet helyezte a központba. Hogyan látja, van-e jövője a szerzetesi hivatásnak?
— A szerzetességnek mindig volt jövője. Igaz talán az, hogy keveset vagyunk az emberek között. Olyan világban élünk, ahol mindent reklámozni kell, talán egy életformát is. Természetesen igaz az, hogy rengeteg a munka, s elveszi minden időnket, így sokszor nincs lehetőségünk népszerűsíteni ezt az életformát. Könnyen észrevesszük azt, hogy a kolostorok üresek és idősek a szerzetesek.
De ez nem csak a szerzetességre vonatkozó jelenség. Ugyanezt látjuk az egész magyar társadalomban. Egyre kevesebb a gyerek. A szülő így érthetően nagyobb szorongással adja oda a gyermekét egy olyan hivatásra, ahonnan nem származik unoka. Úgy látom, mintha a társadalom is „fázna” ettől a hivatástól, ettől a célrendszertől. Ez arra ösztönöz minket, hogy a sok munka mellett időt kell találnunk arra, hogy kimenjünk az emberek közé, és megmutassuk ennek az életformának a szépségét.
Kiss Tamás
Forrás: Hitvallás/Győri Egyházmegye
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése