Beszélgetés Stipitz Árpád ferences atyával húsvét misztériumáról és a papi jubileumáról

A nagyszombati liturgia részeként az Exsultetben (Örömének) azt énekeli a pap, hogy „semmit sem érne földi életünk, ha a megváltás ránk nem árad.” Hogyan formálja át a húsvét az ember életét?
Amikor Jézus a keresztfán azt mondja, hogy „Beteljesedett!”, és kileheli a lelkét, az egy folyamatnak a vége. Ugyanakkor kezdete is egy másik folyamatnak: a megváltás vége az ember megváltottságának kezdete. Az ősszülők bűnétől indul minden, és Jézus megjelenéséig az Isten hiába küldi a prófétákat, a szent embereket. Ha csak a választott népet nézzük, azt látjuk, hogy milyen könnyen eltévelyednek, az Istennel kötött látszólagos békét milyen hamar felrúgják – gondoljunk Mózesre, a kőtáblákra és az aranyborjúra. Az ember elégtelen, kevés ahhoz, hogy üdvözülni tudjon. Isten viszont annyira szeret minket, hogy lehajol hozzánk és felemel bennünket. Ő hajol le, és ő emel fel. Isten minden ember irányában véghezviszi a megváltás művét.

Visszatérve az előbbi idézethez, úgy gondolom, hogy nagyon radikális a kijelentés: az élet értelmetlen a megváltás nélkül. Mi van azokkal, akik nem hisznek?
Szokták mondani, hogy a jó Isten kezében vagyunk. Mi, emberek hajlamosak vagyunk dönteni egymás fölött, illetve szeretjük minősíteni egymást. Végső soron nem mi mondjuk ki a végső szót. Az emberi élet minden esetben jól indul. A jóra vagyunk teremtve. Az más kérdés, hogy közben változhat, és el is távolodhatunk az Istentől, vagy egyáltalán nem ismerjük fel. De azt nem tudhatjuk, hogy az Isten hogyan ítél meg másokat, milyen utakon jut el az egyes emberhez. A jó ember jósága Isten színe előtt értékes anélkül is, hogy kifejezetten vallásosnak tartja-e magát az illető, avagy sem. A jóság önmagában véve érték, és értékessé teszi az embert.

Ha jól sejtem ez a Karl Rahner-féle anonim kereszténység gondolata. 

Lényegében igen. Tudjuk azt, hogy hány olyan ember van, aki keresztény, aki magát vallásosnak tartja, és közben nem úgy él, agresszív, durva, önző és egoista, egyszóval nem a világ javára van.

Maradva még az Exsultetnél, hogyan magyaráznád a „szerencsés vétek” gondolatát? 

Mindannyian ismerjük a bűnbeesés történetét, jól tudjuk, hogy mi miért történt. Számomra a szerencsés vétek azt jelenti, hogy ez a vétek hozott újra közel a jó Istenhez. Ezáltal és Krisztus eljövetelével újra nagyon közel kerülhetünk az Istenhez.

Mondhatjuk azt, hogy a bűnbeeséssel váltunk igazán emberré? 

Inkább ezt úgy mondanám, hogy amikor eltávolodunk az Istentől, akkor kezdődnek a komoly bajok. Gondoljunk csak Káinra és az összes megpróbáltatásra, ami az embert éri!

Hogyan képzeled el a mennyországot és a poklot? 

A halál pillanata egy nagy felismerés: minden ember rádöbben arra, hogy hogyan kellett volna élnie. Az igazság jelenvaló lesz. Az az igazság, amitől az ember félt, amitől esetleg egész életében tartózkodott. A mennyország az a jó érzés, hogy felismerjük: mindaz, amiben hittünk, beteljesedik. A mennyország az egész életen át tartó sóvárgásunk beteljesedése. A pokol pedig a kesergés, annak a felismerése, hogy nem sikerült a jó Istent befogadnom, elfogadnom a közeledését. Az efeletti bánat lehet maga a pokol. Itt is megjelenik a sóvárgás, de ez már kínzó: nem ott vagyok, ahol lehetnék, ahol lennem kellene.

Vársz-e valami különöset ettől az idei húsvéttól? Úgy is kérdezhetném, hogy más lesz idén a húsvétod, mint tavaly?
Most nem megyek ki Genfbe, hanem Akarattyán leszek. A híveim már szóvá tették, hogy tíz éve nem velük ünneplem a húsvétot. Lesz ott négy vagy öt kisgyerek is, akik nemrégiben születtek, és majd nyáron kell megkeresztelni őket. Ez most nagyon jó érzés: húsvét velük együtt igazi sarjadás lesz, az élet ünneplése.

Készülsz emellett egy másik nagy ünnepre is. Huszonöt évvel ezelőtt szenteltek pappá. Beszélgessünk egy kicsit erről is! Mikor döntöttél a papi-szerzetesi hivatás mellett? 

A gimnáziumi évek alatt eszembe sem jutott, hogy szerzetes legyek. Az érettségi után az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem, ahová nem vettek fel. Ez ’82-ben volt, tehát a szocializmus alatt. Munkát se találtam, ami akkoriban, tudjuk, veszélyesnek számított. Egy véletlen autóbaleset kapcsán aztán ki is derült ez a „hiányosság” a személyi igazolványnak köszönhetően – abban mindent számon tartottak. Három napot kaptam a rendőrségtől, hogy találjak valamilyen munkát, így nem volt más választásom: visszajöttem az iskolába, ahol sofőr és beszerző lettem. Egyébként akkoriban még nagyon féltem az autóktól. Telt az idő és számomra egyre imponálóbb lett az, ahogyan az atyák éltek itt körülöttem, a Frankában. Nagyszerű emberek vettek körül, mint például Pál atya, Vilmos atya és még sorolhatnám. Akkoriban az iskola rendkívül szegény volt. Lepusztult épületrészek, lent, az alagsorban volt a fürdő, mosakodáshoz bádogvályú, és sokszor a mellékhelyiségek is nagyon koszosak voltak. Nem egyszer láttuk Pál atyát, ahogy leveszi a habitusát, és nekiáll takarítani. Ez volt számára a természetes. Nyaranta a nagy öregek: Özséb, Piusz, Sándor atya kiültek az udvarra és pucolták a zöldségeket. Egyébként pedig mindenki a gyerekekért élt és dolgozott, még akkor is, ha már nem is tanítottak az idősek koruknál fogva.

Ez hatott rád? 

Igen. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy ne a magam akaratát, a magam kibontakozását keressem, hanem másokért éljek, olyanokért, akiket nem is ismerek. Végül jelentkeztem az akkori tartományfőnöknél, Ernő atyánál.

Mióta vagy Esztergomban? 

Ha mindent összeszámolok a gimnáziumi évekkel együtt jóval több mint harminc éve.

Beszélhetünk a 25 éves papi pályád kapcsán korszakokról? 

Az eleje nehéz volt. Amikor ide neveztek ki, és megkaptam az első osztályomat párhuzamosan vele az egyetemet is végeznem kellett. Osztályom volt, prefektus voltam és nappali tagozatra jártam az egyetemen. Ami viszont nagyon szép és kellemes emlék, az a határnyitás. Sokat jártunk nyugatra, ekkor alakultak ki, alakítottuk ki azokat a kapcsolatainkat (bogeni, gorosskrotzenburgi iskolák), amelyek mind a mai napig működnek. Számos diákunk határon túlról jött, én pedig sokat jártam határon túlra, elsősorban Kárpátaljára, majd elvállaltam a svájci magyarok pasztorálását is.

Voltak kifejezetten nehéz időszakok? 

Mindig nehéz, eleve ha azt nézzük, hogy mennyit változtak a diákok 25 év alatt. Eleinte volt 6-7 olyan diák, aki rendezetlen háttérből jött, most kb. 6-7 rendezett családi háttér van, ha egy osztályt nézek. De ettől szép is, mert ezek a gyerekek sóvárognak a jó szó után.

Mit tartasz a nevelésben a legfőbb célnak? 

Elég fafejű vagyok, azonban évek alatt sokat változtam. Egyvalamit nagyon megértettem: nem a gyerekek vannak értünk, hanem fordítva. A takarítótól kezdve az igazgatóig, mindenki azért van itt, mert közel 300 gyerek vár arra, hogy neveljük őket. Ha ők nem lennének, mi sem lennénk. És ha már itt vagyunk, akkor csináljuk jól!

Hogyan lehet ezt jól csinálni? 

Úgy, hogy mindenekfölött a gyerekek vannak. Ha bármi eléjük kerül a nevelésben, az a rovásukra lesz. Ha a saját kényelmünket helyezzük előtérbe, akkor az igazi cél, az igazi küldetés válik labilissá.

Tudsz olyat adni, amiben szinte egyedülálló vagy? Gondolok például a vitorlázásra… 

Minden percét élvezem a nyárnak. Amikor megjelennek a gyerekek és hajózunk, van minden. Jó és rossz, csapások és borulások, tényleg minden. Luxussport – ez is igaz, de lehet másként is csinálni, mint ahogy a gazdagok művelik. Amikor kikötünk, nagyon jó érzés, hogy összesúgnak mögöttünk: megjöttek a ferencesek. A gyerekek segítőkészek, fegyelmezettek. Ilyenkor lehiggad a kikötő. A sok gazdag, egoista gyerek között megjelennek a mieink a kis serpenyőikkel, a maguk egyszerűségével, és ennek a környezetre, arra a környezetre nézve nagy hatása van.

Hány gyermek, diák részesült már a vitorlázás lehetőségében?

Nehéz pontosan megmondanom. Több száz diákról van szó, akik közül rengetegen vizsgát is tettek.

A vitorlázás mellett azért más területeken is sokat dolgoztál, dolgozol. Melyek ezek? 

Hosszú ideig Kárpátaljára jártam kisegíteni, most Genfben is misézek. Mégis a legszebb élményeim azokhoz az időkhöz kötődnek, amikor még volt iskolai buszunk, és szinte bejártuk egész Európát. A gyerekek is büszkék voltak erre, számtalan szép emlék jut eszembe, ha erre gondolok. Az együttlétnél nincs számomra értékesebb dolog. Mondogatták is a srácok: a bencések gazdagok, a piaristák okosak, nekünk pedig buszunk van!

Újfent megemlíted a gyerekeket. Köztudott, hogy nagyon megszeretnek a diákjaid – legalább is ez derül ki az öregdiák-találkozókból. Minek köszönhető ez? 

Azt gondolom, hogy abban a kényes időszakban, amikor ide kerülnek, igazságosan kell vezetni őket, legfőképpen párbeszédet tartva velük. Kell a szellemi igényesség és a lelki tartalom, amivel aztán ők a jövőben tovább építkeznek. Persze ez menet közben nem könnyű! Szerintem néha azért annyira nem kedvelnek, de amikor leérettségiznek, a barátaik, munkatársaik, barátnőik, a későbbi feleségeik, a családjaik is élvezik a nevelésünk áldásait. Idővel rádöbbennek erre a többletre, a kapott értékekre. Ezért kérem őket mindig arra, hogy amit tanultak, azt ne felejtsék el!

Keppel Dániel 2015

Forrás: Hello Esztergom