Életem első fele a létező
szocializmus idejére esett, amikor a vallás elsorvasztása, a templom falai közé
történő visszaszorítása volt a cél. Fel sem merült, hogy keresztény hitemnek,
ill. a hitnek általában közvetlen hatása lehet a közéletre.
Mindig foglalkoztatott az igazságosság és az igazságos társadalom kérdése, a
társadalmi bajok feltárása, az életfeltételek javítása egy hatékonyabb gazdaság
kialakítása révén, és nem utolsósorban a közszellemformálás. Kerestem, hogy a
Krisztus-követés mit jelent a mindennapokban. Ez leginkább a jelenlét
szolgálata lehetett. A társadalom keresztény elvek szerinti átalakításáról,
strukturális reformokról nem is álmodtunk. De hiszen Jézus sem szüntette meg a
rabszolgatartást, és nem állította helyre Izrael országát sem.
A rendszerváltás hajnalán szólított meg Nyíry Tamásnak az irgalmas szamaritánus
történethez fűzött magyarázata. Arról beszélt, hogy az irgalmas szamaritánus
sokkal hatékonyabb lett volna, ha a bajba jutott embernek nyújtott személyes
segítség mellett a megelőzésre is odafigyel, bemegy Jeruzsálembe és megszervezi
az utak védelmét. Ez is a hitünkből következő feladat.
Ekkor már fogadalmas tagja voltam az illegalitásban működő Szociális Testvérek
Társaságának. Tudtam, hogy az alapító, Slachta Margit gondolatának megfelelően
mennyire fontos a megelőzés és a bajok forrásának kutatása. Slachta Margit a
testvérek munkáit a piramishoz hasonlította, aminek alapja a karitatív munka,
majd a szociális, szociálpedagógiai tevékenység, föl egészen a zárókőig, a
politikáig. A piramis magasabb szintjein lévő munkák kihatása értelemszerűen
nagyobb, mint az egyéni karitatív munkáé. A közéletbe 1989-től kapcsolódtunk
be, önkormányzati képviselőként, polgármesterként, sőt ekkor még a politikai
pártokba is vállaltunk feladatokat. Tehettük, mert az alapító szándéka szerint
a testvérek az ősi szerzetesi gondolatot modern formában élik, és a Társaság
kánonjogi formája nem akadályozhatja a kitűzött feladatok szolgálatát. A
Szociális Testvérek Társasága jelenleg pápai jogú apostoli élet társasága,
ennek megfelelően nem tilos a pártpolitika sem, bár ma ez utóbbiban már nem
vagyunk jelen.
Behatolni a világba és kereszténységgel áthatni azt
Slachta Margitról közismert, hogy a magyar Parlament első női képviselője volt,
a keresztény feminizmus egyik képviselőjének is szokták tekinteni. Az „egyetlen
férfi a Parlamentben”, aki a három képviselői ciklusa alatt és a ciklusok
között is alkutlanul kiállt az általa fontosnak tartott ügyek, az Isten ügye
mellett. Nem volt közömbös vagy semleges. Ha kellett – és nagyon gyakran
kellett –, szembeszállt az uralkodó hatalommal, pusztító ideológiákkal is.
Az ideológiákkal való szembeszállásra elsősorban a testvéreket készítette fel,
a testvérek pedig mozgalmakat vezettek, újságokat szerkesztettek, összefogták a
dolgozó lányokat, katolikus nőket. Bevitte a közéletbe a női szempontokat, a
megelőzésre helyezve a hangsúlyt. Az árva közügyek anyjává lett.
A Társaság szociális munkája kezdetektől a társadalom egészére irányult,
kiemelt hangsúlyt kapott benne a közéleti szerepvállalás. Ennek fontossága jól
nyomon követhető a különböző társasági dokumentumokban is.
Az 1923-as Alakulási Jegyzőkönyv szerint: „A Társulat feladata, hogy hivatásos
és képzett munkaerőket állítson be a modern élet által teremtett minden téren,
ahol ezen munkára gyermek-, nő- és családvédelmi vonatkozásokban karitatív,
szociális valláserkölcsi, gazdasági, népegészségügyi, kulturális és
állampolgári szempontból szükség van.”
A Társaságot ismertető füzet 1928-ban a közéleti szerepvállalást már a Társaság
legsajátosabb feladataként említi, bemutatva az ősi bencés alapokra épülő,
Isten irgalmas szeretetét közvetítő szerzetesélet és a közéleti küldetés
kapcsolatát: „Érthető, hogy az irgalmas szeretet először odafordul, ahonnan a szenvedők
jajkiáltásai hallatszanak. (…) De még inkább érthető, hogy a szeretet nem
pihenve, megkeresi a bajok forrásait, a segítésnek köbgyökön ható eszközeit és
így eljut a közélet terére, a városi és államélet centrumaiba.”
A Társaság fennállásának 20 éves évfordulóján legfőbb feladatként a társadalmi
reformokért való munkát és az újpogány világ újrakeresztelését nevezi meg az
alapító. „Társaságunk (…) az Úr Isten iránt való szeretetből nem hagyja el a
világot, hanem behatol oda, hogy kultúráját kereszténységgel áthassa. (…) az
újpogány világ újrakeresztelésében való szolgálatot tartja hivatásának.
Társadalmi reformokért kívánunk dolgozni. Ez úttörő munkát jelent.”
A közéleti munka azon a meggyőződésen alapul, hogy a társadalom krisztusibb
berendezkedése nélkül minden szociális és karitatív működés elégtelen. A
krisztusi alapok elvesztése jogbizonytalanságot eredményez, mert ember nem
képes más emberek számára az emberi méltóságot és jogot biztosítani. „szilárd,
biztos, békés, nyugodt, boldog és boldogító államélet csak a krisztusi
erkölcsök jogelvein épülhet.”
A II. világháború idején az előbbi gondolat folytatásaként arra mutatott rá,
hogy a földi pokol, a háborúk tüzét is a krisztusi igazságok és jogrend
megtagadása gyújtotta meg, s mindenki állampolgári, politikai tevékenységet
végez, aki a tömegeknek előéli a krisztusi erkölcsöket.
Slachta Margit prófétai látásmódja alapján nemcsak társadalmi reformokért
küzdött, nemcsak a politikai és a gazdasági struktúrákat akarta átalakítani, de
felismerte azt is, amit csak II. János Pál pápa fogalmazott meg jóval később,
hogy ti. a struktúraátalakítás szükséges, de nem elégséges. Minden struktúrát a
bűnös ember működtet ugyanis, ezért a bűn struktúráit kell átalakítani. Az
egyes emberek személyes megtérésére van szükség, amire az ember a Szentlélek
segítsége nélkül nem képes. A legszociálisabb tett az ember megtérésre, tudatos
keresztény életre segítése.
Mit használ, ha keresztény vagy, és nem tudod, hogy az vagy? Mi tesz azzá?
Slachta Margit a hangsúlyt az ember istengyermeki méltóságára, kegyelmi életére
helyezte. Ezeken alapszik ugyanis az egyesek, családok, egyházi és társadalmi
közösségek, népek és nemzetek sorsának alakulása, boldogsága. Az
istengyermekség tudata nélkül az emberi méltóság sem őrizhető meg. Ehhez
szükséges a hitigazságok ismerete, a szilárd világnézet is.
Abban az időben is kevés tudatos, a korszellemmel szembeszállni képes
keresztény volt. Ezért 1942-től elindították a kereszténység alapjaira épülő
világnézeti kurzusokat. Vallották, hogy „a krisztusi igazságok, a bennük rejlő
kérlelhetetlen logikai gondolatsor végeredményben az államélethez vezet.”
„A hitigazságok hivatása nem kizárólag az, hogy az embert az Örökkévalóságban
boldogítsák. Első hivatáskörük a föld: ahol érvényre jutnak, ott megáldják a
földi életet.”
A bajok okainak helyes úton kereséséhez és azok orvoslásához a szerzetesi
hivatás vagy a tudatos kereszténység mellett a képzettség is elengedhetetlen.
Ezért 1937-ben a Társaság megnyitotta Magyarország első korszerű szociális képzőjét.
Nemcsak a Képző felállítása volt újdonság, hanem az a fajta szociális munka is,
amit ott tanítottak. Margit testvér szerint: „A társadalom él, tehát annak, aki
a társadalom életére akar hatni, ugyanolyan haladónak, mozgékonynak és
fejlődésre képesnek kell lennie, mint amilyen folytonosan haladó (sokszor
rohanó), mozgékony (…) a társadalom élete. A mi szemünknek mindig a
társadalmon kell pihennie… és munkánkat mindig ahhoz kell szabnunk. Akár úgy,
hogy támogatjuk, akár úgy, hogy annak ellene dolgozunk.”
Egyéni, társadalmi és állami életünk alakulásának legdöntőbb tényezője
Korunkban kevesen vannak, akik a hitet jelölnék meg egyéni életük, a társadalmi
vagy az állami élet alakulásának döntő tényezőjeként. A Pew Research Center
januárban publikált kutatása[12] szerint a magyarok leginkább (66%-ban) a
klímaváltozástól, a globális felmelegedéstől félnek, ezt követi (59%-kal) az
iszlám államtól való félelem. Még a keresztények mindennapi döntéseit is
gyakran az a meggyőződés határozza meg, hogy a legnagyobb rossz nem a bűn,
hanem a szenvedés. Ez utóbbi az, amit mindenáron el kell kerülni.
A relativizmus diktatúráján lassan túlhaladó, az ember antropológiai
átalakítását megcélzó korban – vagy ahogy Ferenc pápa fogalmaz – a kulturális
és ideológiai gyarmatosítás korában élünk. Ez a fajta gyarmatosítás elszakít a
gyökerektől, elveszi a szabadságot, beleértve a gondolkodás szabadságát is,
lerombolja egy nép emlékezetét, és céljainak megfelelő nevelési rendszert
kényszerít a fiatalokra.
Ha pedig gyökértelenné válunk, tájékozódási képességünket is elveszítjük. Így
az egyre bonyolultabbá váló társadalmi, politikai, gazdasági struktúrák
alakítása során beleütközünk abba a nehézségbe, hogy a technikai lehetőségek
fejlődésével egyrészt megnő az ember mozgástere, másrészt eltűnik a jó és a
rossz, az erkölcsös és az erkölcstelen kategóriája. Minden relatív, semmi sem
jó önmagában. Csak a következményekből lehet megítélni, hogy valami
erkölcsös-e. Ratzinger bíboros ezt a kérdést elemezve a kultúrák válságáról
szóló előadásában már 1992-ben arra hívta fel a figyelmet, hogy a technikai
lehetőségek és az erkölcsi energia közti aránytalanság a jelen legsúlyosabb
veszedelme. Kultúránk „Tudatosan elvágja saját történeti gyökereit, megfosztva
magát azoktól az éltető erőktől, melyekből felnőtt: az emberiségnek attól az
alapvető emlékezetétől, amely nélkül az ész elveszíti a tájékozódást. Ma
ugyanis az az elv érvényesül, hogy az emberi cselekvés mértéke az ember
képessége. Amit képes megtenni, azt meg is teheti. Többé nem létezik a meg
tudom tenni és a megtehetem közötti szétválasztás, mert ez a szabadság ellen
szólna, amely abszolút értelemben a legfőbb érték.”
Fentiekből következik, hogy egyre inkább eltűnik a bűn fogalma és erkölcs
helyett egy megfoghatatlan új moralizmus határozza meg a döntéseket. Ilyen
környezetben a hitből fakadó cselekvésnek és az egyház tanításának egyre kisebb
a szerepe. A véleménynyilvánítás, sőt az ember szabadsága is csak arra terjed
ki, ami nem sérti az uralkodó kultúrát. Ebben a kultúrában ismerni, megőrizni
és megélni a hitünket, ahogy Slachta Margit fogalmaz, előélni azt másoknak, ma
is állampolgári cselekvés. Az én személyes közéleti cselekvésem pedig közel 25
éve az egyház/egyházak szolgálatában, szabadságuk és függetlenségük
biztosításáért való munkában telik.
Az egyházak szabadságának, függetlenségének, működési lehetőségeinek
biztosítása ma
A rendszerváltást követően, az egyházi struktúra kiépítésének idején lettem a
Katolikus Püspöki Konferencia gazdasági főtanácsadója. Ebben az időszakban
indulhattak az egyházi iskolák, szociális intézmények, indult a katolikus
rádió, szerveződtek, illetve szerveződtek újjá a különböző hitéleti intézmények
is. Legfőbb feladat volt mindehhez megteremteni a személyi és az anyagi
feltételeket, a jogszabályi hátteret, figyelni arra, hogy az állami törvények
révén is biztosítva legyen az egyház szabadsága és függetlensége. A
leglényegesebb szempont pedig az volt, hogy az intézményesülés az egyház
küldetésének megvalósítását, a hit hirdetését és annak a társadalomban történő
megélését segítse, ne pedig akadályozza. Ahogy Varga László kaposvári
megyéspüspök egy 2018-ban megjelent interjúkötetben rámutat: „Az igazi
rendszerváltást az jelenti, ha megéljük az evangéliumot. Az Egyházban és az
Egyház által az egész társadalomban. (…) Lehetnek iskoláink, lehetnek
intézményeink – nagyon fontosnak tartom őket, szükség van rájuk –, de a lényeg
akkor sem változott. Ha nem evangelizálunk, ennek hiányában csak egyfajta
restaurálás folyik.”[15] Ha nem alakítjuk át a bűn struktúráit, hiába építjük
az intézményi, gazdasági és egyéb struktúrákat.
Az én feladatom a szervezési, vezetési, ellenőrzési és gazdasági kérdéseken túl
kiterjedt az állammal folytatott tárgyalásokon való részvételre, a különböző
jogszabálytervezetek véleményezésére, s ezen keresztül olyan szempontok
érvényesítésére, amelyek az egyház szabadságát és függetlenségét biztosítják.
Ebben a munkában szorosan együttműködtünk a többi egyházzal is, mivel az
érdekeink a legtöbb esetben azonosak voltak. Ez létrehozta az ökumenizmust
annak ellenére, hogy a társadalmi kérdések megítélésére vonatkozóan főként a
katolikus egyház rendelkezik átfogó tanítással.
Jelenlegi, az egyházak, egyházi intézmények szabályozására vonatkozó munkámban
nemcsak az elmúlt évek tapasztalata segít, hanem az is, hogy a feladatom
gyakorlatilag nem változott. Azt próbálom szem előtt tartani, hogy a
megalkotásra vagy módosításra kerülő jogszabályokban az egyházak sajátosságai
jelenjenek meg.
Sok más országtól eltérően Magyarországon az állam és az egyház egymástól
különváltan működik, de a közjó előmozdítására együttműködnek. A törvények
biztosítják a lelkiismereti- és vallásszabadság jogának érvényesülése mellett
az egyházak autonómiáját, belső szabályaiknak megfelelő működését. Azt is
kimondják, hogy az állam az egyházak irányítására, felügyeletére semmilyen
szervet nem hozhat létre, azok belső szabályainak érvényesítése érdekében
állami kényszer nem alkalmazható. Az alaptörvény-ellenesen működő bevett egyház
ilyen jogállását ugyanakkor az Országgyűlés az Alkotmánybíróság elvi véleménye
alapján megszüntetheti. Nem magát az egyházat, csak a kiemelt, bevett egyházi
jogállást. Ez védelem a társadalom számára az olyan egyházakkal szemben,
amelyek súlyosan korlátozzák tagjaik lelkiismereti szabadságát. Az ideológiailag
semleges állam szabályrendszere, etikai normái azonban lényegesen eltérhetnek
és a legtöbb esetben el is térnek az egyházak normáitól. Így az egyházakat is
meg kell védeni egy olyan nem kívánt alaptörvénnyel szemben, amely csak addig
biztosítaná az egyházak szabadságát, amíg az nem ütközik az uralkodó eszmei
irányzatnak – az alkotmányba vagy alaptörvénybe rögzített – követelményeivel.
Ratzinger bíboros a korábban már idézett 1992-es előadásában utalt arra a
veszélyre, hogy vallási kultúrák csak úgy és olyan mértékben létezhetnek, ha
tiszteletben tartják a radikális felvilágosult kultúra követelményeit és
magukat alárendelik neki. „A diszkrimináció fogalmát egyre inkább tágítják,
ezért a diszkrimináció tilalma egyre inkább a véleménynyilvánítás szabadságának
és a vallásszabadságnak a korlátozása lesz. Hamarosan többé nem lehet állítani,
hogy a homoszexualitás – amint a Katolikus Egyház tanítja – objektív
rendetlenség az emberi életben. És azt a tényt, hogy az Egyház meg van győződve
arról, hogy nincs joga nőket pappá szentelni, egyesek úgy tekintik, hogy
mostantól fogva nem egyeztethető össze az európai Alkotmány szellemével.”
A hatályos törvényekből kiolvasható az is, hogy a vallás az ember egész életét
átfogja, a vallási tevékenység nem szabadidős tevékenység. A lelkiismereti- és
vallásszabadságot ezért az élet különböző területein biztosítani kell az állami
és egyházi intézményekben egyaránt.
A saját vallásnak megfelelő oktatási, szociális, egészségügyi intézmény
választásának szabadsága a vallásszabadság egyik lényeges eleme is. Az
elkötelezettséghez szükséges a fenntartói szabadság, mozgástér, az egyház
tanításának érvényre juttatása az adott intézményben, valamint a működést
biztosító egyenlő finanszírozás. Legalább ilyen fontosak az elkötelezett, hívő
munkatársak, akik – ahogy Slachta Margit száz évvel ezelőtt fogalmazott – nem
csupán az állami tanterv vagy szociálpolitika végrehajtói.
Katolikusként élni, beszélni és cselekedni nem könnyű feladat. Szükséges hozzá
a bűn struktúráinak felismerése és lebontása, vagy ahogy Szent Benedek
fogalmaz, a morum conversio, a mindennapi megtérés, gondolkodásunknak szüntelen
Isten akaratához történő igazítása. Hivatásunk a környezetünk, társadalmunk
átalakítása, ha másként nem, azzal, hogy Krisztust követjük a mindennapokban. A
krisztusi igazságok felmutatásával, előélésével állampolgári, politikai
tevékenységet végzünk, emberibbé téve társadalmunkat is. „Aki ma beszél, amikor
beszélni kell; aki, mint katolikus beszél és cselekszik, mikor szól és tesz, az
a társadalmat és az államot alapjaiban támogatja. – Ez az a közéleti munka,
melyre elsősorban érzünk hivatást, és melynek oly kimondhatatlanul kevés
társadalmi munkása van.”
Dr. Németh Emma SSS
Forrás: Jel újság
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése