Tudjátok, mi a legnehezebb a szerzetesi életben? Talán nincs mindenki azonnal tisztában vele, esetleg maguk a szerzetesek is elbizonytalanodnak a kérdés hallatán. (Hisz’ annyi nehézség van... :) Én ezt egy apácától tanultam, abban az időben, amikor még nem is voltam szerzetes. Szóval, biztos forrásból tudom! :)
Úgy történt, hogy vagy 25 évvel ezelőtt, még egyházmegyés papként pár évet Rómában tanultam. Megismertem ott egy dél-koreai nővért, aki nagy hatást tett rám. Ezt abból is tudom, hogy csak egyetlenegyszer találkoztunk, de azóta is emlékszem arra, amit mondott. Rendkívüli személyiség volt: már pszichológusként lépett be a rendjébe, és akkoriban éppen pasztorálteológiát tanult a Gregoriana egyetemen – ugyanott, ahol én is posztgraduális tanulmányokat végeztem filozófiából. Elmesélte, hogy korábban, még a megtérése előtt, a buddhizmus követője volt. Pszichológiát hallgatott a szöuli egyetemen, de már akkor is törekedett arra, hogy radikálisan életre váltsa a vallását, ezért aztán hűségesen végezte a buddhizmusban szokásos böjti gyakorlatokat. Van tudniillik egy öt-, egy hét- meg egy 21 napos program is (lehet, a számokra már nem jól emlékszem, de valami ilyesmit magyarázott).
Csakhogy a buddhisták nem úgy végzik ám a böjtöt, hogy egy kicsit böjtölgetnek, aztán eszegetnek egy kicsit, aztán valahogy csak eltelik az idő – magyarázta. Hanem keményen és következetesen! A böjtölő buddhista ugyanis – állította apáca barátnőm – ilyenkor 21 napig nem eszik ám semmit. Közben pedig ugyanúgy jár iskolába, hivatalba, egyszóval végzi a mindennapi teendőit, mint bárki más. Legfeljebb valami különleges teát szokás iszogatni ilyenkor, de ez minden különbség a normális élethez képest. Ezért aztán, később, a megtérése után az volt az érzése, hogy a kereszténység igazán nem nehéz vallás... Itt ugyanis nincsenek ilyen embert próbáló gyakorlatok. Legalábbis így tűnt neki akkoriban. Egészen addig, amíg be nem lépett egy szerzetesrendbe. Mert ott aztán megtapasztalta – mesélte nekem –, hogy a kereszténységben is van valami, ami nagyon nehéz: valójában sokkal nehezebb, mint az összes buddhista böjti gyakorlatok összessége. Úgy hívják, hogy közösség – communitas.
*
Nem véletlen, hogy egy jezsuita szent, a még egészen fiatalon, novíciusként meghalt Berchmans Szent János (1599-1621) így fogalmazott: Mea maxima, mea maxima penitentia est – vita communis! (Az én legnagyobb, legnagyobb bűnbánati elégtételem a közösségi élet!)
Great minds think alike... :) – gondolhatnám –, mert a közösségi élet nehézségeit bizony én is a noviciátusban tapasztaltam meg először embert próbáló gyakorlatként. Mi öten éltünk ott, novíciusok, két elöljáró felügyelete alatt. Ez még önmagában nem is lett volna olyan nagy baj, csak hát ugyebár össze voltunk zárva, napi 24 órában, éjjel és nappal. Ott aztán minden kijön – bizony, a konfliktusok is! Na, persze nem az első hét után, hanem hosszabb távon, de elkerülhetetlenül. Korábban el sem tudtam képzelni, hogy ilyen gondolatok is megfordulnak a fejemben – és ilyen gyilkos indulatok is élnek bennem –, mint amivel akkor szembesülnöm kellett! Olykor szinte egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani egyik-másik rendtársamat... (És persze kölcsönösen!:)
Ráadásul apróságok miatt. Engem például egyszer megkértek, hogy teregessem ki néhány rendtárs frissen mosott ruháját a mosógépből. Erre én ahelyett, hogy szépen vállfára akasztottam volna az ingeket, azonmód felhajigáltam a ruhadarabokat a szárítókötélre. Amikor ezt észrevették – amint egyikük fogalmazott –, egyfajta „lincshangulat” uralkodott el:) Pedig én igazán jót akartam (csak hát még életemben nem teregettem annak előtte). Azzal is mások idegeire mentem, hogy állandóan elszórva hagytam a holmimat a közösségi terekben: itt egy elfelejtett könyv, ott egy elejtett pulcsi. A novíciusmester figyelmeztetett, hogy ez idegesítő másoknak – örökre hálás vagyok neki ezért (bár nem állítom, hogy teljesen leszoktam volna erről:).
Úgyhogy később nagy együttérzéssel hallgattam mások panaszait a közösségi élettel kapcsolatban. Egyszer, még fiatalabb papként, lelkigyakorlatot kellett tartanom egy nővérközösségnek. Élt ott egy nagyon kedves, szentéletű, idős nővér – 90 plusz éves. Egész nap a kápolnában ült és – hogy is lehet ezt szépen mondani, szóval – csámcsogott. Úgy, ahogy mondom! Mozgatta az ajkait, és olyan hangot adott, mint aki éppen eszik valamit! Mondanom sem kell, a fiatalabb nővérek majdnem megőrültek tőle! Tőlem meg persze tanácsot kértek – a fiatalabbak és az idősebbek is –, hogy ilyenkor mi a teendő. Szerencsére akkor már több jó lelkivezetői képzésen túl voltam, és meg voltam talpalva, szóval tanácsot adni már akkor is tudtam!:) Ezt mondtam nekik: „Amikor meghallod a csámcsogást, gondolj arra, hogy Isten jelen van. Most itt van – legyen ez számodra az Ő jelenlétének jele! Meglásd, megváltozik a hozzáállásod ehhez a helyzethez.”
Nem tudom, használt-e nekik, vagy csak az én hiúságomnak, hogy tudom a helyes válaszokat... Mert hát ugye másoknak okos dolgokat mondani mindig könnyebb, mint a magunk bajával zöld ágra vergődni.
*
Nem tudom, újat mondok-e, de a jezsuiták élete sem kivétel. Bár itt a közösségi élet általában minimalistább a többi rendekhez viszonyítva, köztünk is támadnak indulatok; nekünk is gondot okoz olykor egy-egy hétköznapi helyzet. Szóval itt is csak emberek élnek.;) Egyszer egy rendtársam elmesélte, hogy minden reggel bekapcsolja kicsit a rádióját. És ha egy bizonyos bemondó hangja szólal meg, akkor egyszerűen leoltja a készüléket. Egyszerűen nem bírja tovább hallgatni, képtelen elviselni. Halálra idegesíti az illető hangja. Szóban forgó rendtársam egyébként lelkiséget oktat egy rendi egyetemen: nemzetközileg elismert szaktekintély a maga szakmáján, a spiritualitáson belül. Hogy is van ez akkor?
Szóval azóta nem érzem úgy, hogy szégyenkeznem kellene, amikor én is észreveszek magamon hasonló tendenciákat. Viszont én úgy döntöttem, hogy igyekeztem más stratégiát választani. A magam részéről azzal próbálkozom, hogy odafigyelek arra, ami bosszant. Próbálom észrevenni nemcsak azt, amin vagy akin kiakadok, de azt is, hogy pontosan milyen körülmények zavarnak. Persze az okokat nem mindig találom meg, de az nem is olyan lényeges. Próbálom úgy felfogni a számomra zavaró személyeket és helyzeteket, hogy ott még van valami dolgom: ott még valami nincs egészen elrendezve, integrálódva bennem. Próbálok ellene is dolgozni. Ha például valakit a legszívesebben elkerülnék, igyekszem keresni a társaságát. Persze csak mértékkel – legyünk reálisak:) –, mindenesetre törekszem arra, hogy ne kerüljem el, legalábbis ne változtassak miatta a napi szokásaimon. A jelenlétében (vagy attól szorongva) próbáltam elviselni a bennem ébredő feszültségeket. Nem tudom, lesz-e valaha olyan állapot, hogy már nem zavar semmi. De nagyon vágyódnék rá...
Persze ma még távol vagyok ettől. Egyik nap például éppen egy rendtársam mellett ültem a misén. Minden reggel koncelebrálunk nyolcan-tízen (egy nagy rendházban még ma is előfordul ilyesmi), de én általában a másik oldalon ülök, így ritkán kerülünk egymás mellé. Most azonban így alakult. És egyszeriben feltűnt, hogy az illető rendtárs úgy mondja a mise közös részeit, hogy minden szót körülbelül fél másodperces késéssel mond ki. Az első reakcióm ez volt: de hát ez őrjítő!:) Mert tényleg: nem lassabban mondja és mindig lemaradozik, hanem tartja az ütemet, csak mindent kicsit később mond! (Ezt felfedezve növekvő együttérzéssel gondoltam az egykori lelkigyakorlatos apácákra:) Nem tudom, ez a jámbor rendtárs csak az utóbbi időben szokott-e rá erre, de nekem csak most tűnt fel.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem zavar. Azóta többféle stratégiával próbálkoztam. Előfordult, hogy az által igyekeztem nagyobb együttérzést kicsiholni magamból, hogy utánozni kezdtem a szokását: én is vontatottan kezdtem mondani a szövegeket. Ez azonban nem sokat segített. Ráadásul szerintem ő is észrevette (na jó, talán részben azért is csináltam, hogy észrevegye: nem szép, nem szép:) és mintha kicsit meg is sértődött volna. Egy alkalommal reggeli közben mindenesetre nem szólt hozzám, s csak a többiekkel váltott egy-két szót. Vagy csak üldözési mániám van?:)
*
Ennyi majomkodás (és indiszkréció) után lassan azért rátérek a lényegre is. Tudjátok, hogy miért kapjuk ezeket az embereket a környezetünkbe? Szerintem próbatételből. És tudjátok, mire szolgál a próbatétel? Sejtitek már, hogy bizonyos személyek és körülmények miért teszik próbára az idegeinket? Sokáig én sem tudtam. Mostanában, azt hiszem, kicsit többet kezdek megsejteni az események értelméről. Támadt néhány intuícióm. Az első belátás annak elfogadása, hogy nem lehet megváltoztatni másokat. Hiába próbálod, nem fog sikerülni! Nyugodtan lemondhatunk róla (bár már ez is nehéz). Mármint nem az illetőről (az könnyű lenne!:), hanem arról, hogy megváltoztassam. A második belátás, hogy ezeknek a helyzeteknek szerintem megvan a maguk értelme. Arra valók, hogy érleljenek bennünket. Esélyt nyújtanak arra, hogy általuk tisztábbá, azaz elvárásmentesebbé váljék a szeretetünk. Ha pedig már képesek leszünk mindent és mindenkit úgy elfogadni, ahogy van, akkor „beérkezettek” leszünk. Ez szerintem a valódi szentek jellemzője. Ha még nem tartanánk is itt, próbálkozni is érvényes!:)
Röviden: tekintsétek nagy kegyelem forrásának, ha másokhoz alkalmazkodnotok kell! Szerzetesként – de laikusként is – berendezhetem ugyanis úgy az életemet, hogy kevésszer kelljen alkalmazkodnom. Csakhogy ez csapda! Aki képes az alkalmazkodásra, az rugalmas marad (és lélekben fiatal is). A lényeg azonban, hogy ez a királyi útja annak, hogy megtanuljunk szeretni. Ez pedig ugyebár a keresztény szerzetesség lényege volna. (És talán nem is csak a szerzetességé.) Na, szervusztok!
pacsy
Forrás: Jezsuita blog
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése