Fogadalomtétel

Fogadalomtétel Pünkösd előtti szombat délután a Szentlélek templomban – olvassuk a hírt.

Mi az értelme annak, hogy értelmes, fiatal nők mint fogadalmas szerzetesek, lemondanak a családi életről, a gyermekáldásról, a ma annyira divatos önérvényesítésről, és önrendelkezésről? Hát nem botrány ez?

A szenvedélyes Isten és ember szeretet késztet egyeseket erre, ami éppen olyan titok, mint a szerelem. Az Isten-szerelemnek a bibliás hangját, az emberiség igaz vágyát idézi az egyik testvérnek élet-mottója: Hadd lássam arcodat, hadd halljam hangodat! S az igaz szerelem a személyességen keresztül, ahogyan azt az örökfogadalmas testvér, - Csak Te, Uram! - az Úrnak mondja ki bizalommal, tesz szabaddá sokak szerető szolgálatára.

Az Istennel kötött életszövetség, melyet konszekrált életnek mondunk – az Úr iránti osztatlanszívű szeretetből indul el továbbadni az Élet Örömhírét kicsinyeknek és nagyoknak, fiataloknak és időseknek. Az evangéliumi tanácsokra tett fogadalom azt jelenti, hogy az, akit erre hív személyesen a Szentlélek, követni, utánozni akarja Krisztust, aki szűz volt, mindhalálig engedelmes és érettünk kiüresítette önmagát, hogy részesedhessünk Isten gazdagságában. Ennek az elkötelezettségnek a forrása a keresztség és a bérmálás szentsége. Tehát az, ami minden keresztény életének ereje. De talán szabad azt mondani, hogy amíg a keresztény családok sajátosan a szentháromságos Isten képmásiságát hivatottak megvalósítani, és Isten Országának evilági konkrétságát, a konszekrált életre meghívottak az Egyetlennek, Aki Van, - akiért és akiből minden él, Aki felé minden tart – elpecsételtjei.

A Szentlélek lepecsételtjei – ezért kapnak Szentlélek-jelvényt. Életük lefoglaltságának, osztatlan átadásának és Krisztushoz és egyházához való tartozásának szövetségi jele a gyűrű. Fogadalmukat Krisztus keresztjére teszik, vállalva az életnek minden útját és keresztútját hogy egyre teljesebben eggyé váljanak Krisztussal, aki szereti a világot, az embert, s így mindannyian hazaérkezhessenek az Atyai Házba. Ezt fejezi ki annak, a testvérnek a mottója, aki azt imádkozza életével: Uram, Te vagy az Út, az Igazság és az Élet!

A fogadalomtétel – tanúságtétel, hogy van Isten, találkoztam vele, néven szólított és szeretetével sajátos módon meghatározta életem útját boldogságát, belevont abba a titokba, aminek a neve: Deus Caritas. Isten Szeretet.

Ágnes testvér

Forrás: Hagiosz

A kolostori életről

I. Meghívás a kolostori életre



II. Élet a kolostorban



III. A kolostori élet megértése

Hogy találtad meg a közösséged?

Az Iránytű - ahogy a team látja

Meghívófilm az Iránytűbe

Öt perc a szerzetesi élet fő nehézségéről, avagy mit tegyek, ha idegesít valaki a környezetemben?

Tudjátok, mi a legnehezebb a szerzetesi életben? Talán nincs mindenki azonnal tisztában vele, esetleg maguk a szerzetesek is elbizonytalanodnak a kérdés hallatán. (Hisz’ annyi nehézség van... :) Én ezt egy apácától tanultam, abban az időben, amikor még nem is voltam szerzetes. Szóval, biztos forrásból tudom! :)

Úgy történt, hogy vagy 25 évvel ezelőtt, még egyházmegyés papként pár évet Rómában tanultam. Megismertem ott egy dél-koreai nővért, aki nagy hatást tett rám. Ezt abból is tudom, hogy csak egyetlenegyszer találkoztunk, de azóta is emlékszem arra, amit mondott. Rendkívüli személyiség volt: már pszichológusként lépett be a rendjébe, és akkoriban éppen pasztorálteológiát tanult a Gregoriana egyetemen – ugyanott, ahol én is posztgraduális tanulmányokat végeztem filozófiából. Elmesélte, hogy korábban, még a megtérése előtt, a buddhizmus követője volt. Pszichológiát hallgatott a szöuli egyetemen, de már akkor is törekedett arra, hogy radikálisan életre váltsa a vallását, ezért aztán hűségesen végezte a buddhizmusban szokásos böjti gyakorlatokat. Van tudniillik egy öt-, egy hét- meg egy 21 napos program is (lehet, a számokra már nem jól emlékszem, de valami ilyesmit magyarázott).

Csakhogy a buddhisták nem úgy végzik ám a böjtöt, hogy egy kicsit böjtölgetnek, aztán eszegetnek egy kicsit, aztán valahogy csak eltelik az idő – magyarázta. Hanem keményen és következetesen! A böjtölő buddhista ugyanis – állította apáca barátnőm – ilyenkor 21 napig nem eszik ám semmit. Közben pedig ugyanúgy jár iskolába, hivatalba, egyszóval végzi a mindennapi teendőit, mint bárki más. Legfeljebb valami különleges teát szokás iszogatni ilyenkor, de ez minden különbség a normális élethez képest. Ezért aztán, később, a megtérése után az volt az érzése, hogy a kereszténység igazán nem nehéz vallás... Itt ugyanis nincsenek ilyen embert próbáló gyakorlatok. Legalábbis így tűnt neki akkoriban. Egészen addig, amíg be nem lépett egy szerzetesrendbe. Mert ott aztán megtapasztalta – mesélte nekem –, hogy a kereszténységben is van valami, ami nagyon nehéz: valójában sokkal nehezebb, mint az összes buddhista böjti gyakorlatok összessége. Úgy hívják, hogy közösség – communitas.

*

Nem véletlen, hogy egy jezsuita szent, a még egészen fiatalon, novíciusként meghalt Berchmans Szent János (1599-1621) így fogalmazott: Mea maxima, mea maxima penitentia est – vita communis! (Az én legnagyobb, legnagyobb bűnbánati elégtételem a közösségi élet!)

Great minds think alike... :) – gondolhatnám –, mert a közösségi élet nehézségeit bizony én is a noviciátusban tapasztaltam meg először embert próbáló gyakorlatként. Mi öten éltünk ott, novíciusok, két elöljáró felügyelete alatt. Ez még önmagában nem is lett volna olyan nagy baj, csak hát ugyebár össze voltunk zárva, napi 24 órában, éjjel és nappal. Ott aztán minden kijön – bizony, a konfliktusok is! Na, persze nem az első hét után, hanem hosszabb távon, de elkerülhetetlenül. Korábban el sem tudtam képzelni, hogy ilyen gondolatok is megfordulnak a fejemben – és ilyen gyilkos indulatok is élnek bennem –, mint amivel akkor szembesülnöm kellett! Olykor szinte egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani egyik-másik rendtársamat... (És persze kölcsönösen!:)

Ráadásul apróságok miatt. Engem például egyszer megkértek, hogy teregessem ki néhány rendtárs frissen mosott ruháját a mosógépből. Erre én ahelyett, hogy szépen vállfára akasztottam volna az ingeket, azonmód felhajigáltam a ruhadarabokat a szárítókötélre. Amikor ezt észrevették – amint egyikük fogalmazott –, egyfajta „lincshangulat” uralkodott el:) Pedig én igazán jót akartam (csak hát még életemben nem teregettem annak előtte). Azzal is mások idegeire mentem, hogy állandóan elszórva hagytam a holmimat a közösségi terekben: itt egy elfelejtett könyv, ott egy elejtett pulcsi. A novíciusmester figyelmeztetett, hogy ez idegesítő másoknak – örökre hálás vagyok neki ezért (bár nem állítom, hogy teljesen leszoktam volna erről:).

Úgyhogy később nagy együttérzéssel hallgattam mások panaszait a közösségi élettel kapcsolatban. Egyszer, még fiatalabb papként, lelkigyakorlatot kellett tartanom egy nővérközösségnek. Élt ott egy nagyon kedves, szentéletű, idős nővér – 90 plusz éves.  Egész nap a kápolnában ült és – hogy is lehet ezt szépen mondani, szóval – csámcsogott. Úgy, ahogy mondom! Mozgatta az ajkait, és olyan hangot adott, mint aki éppen eszik valamit! Mondanom sem kell, a fiatalabb nővérek majdnem megőrültek tőle! Tőlem meg persze tanácsot kértek – a fiatalabbak és az idősebbek is –, hogy ilyenkor mi a teendő. Szerencsére akkor már több jó lelkivezetői képzésen túl voltam, és meg voltam talpalva, szóval tanácsot adni már akkor is tudtam!:) Ezt mondtam nekik: „Amikor meghallod a csámcsogást, gondolj arra, hogy Isten  jelen van. Most itt van – legyen ez számodra az Ő jelenlétének jele! Meglásd, megváltozik a hozzáállásod ehhez a helyzethez.”

Nem tudom, használt-e nekik, vagy csak az én hiúságomnak, hogy tudom a helyes válaszokat... Mert hát ugye másoknak okos dolgokat mondani mindig könnyebb, mint a magunk bajával zöld ágra vergődni.

*

Nem tudom, újat mondok-e, de a jezsuiták élete sem kivétel. Bár itt a közösségi élet általában minimalistább a többi rendekhez viszonyítva, köztünk is támadnak indulatok; nekünk is gondot okoz olykor egy-egy hétköznapi helyzet. Szóval itt is csak emberek élnek.;) Egyszer egy rendtársam elmesélte, hogy minden reggel bekapcsolja kicsit a rádióját. És ha egy bizonyos bemondó hangja szólal meg, akkor egyszerűen leoltja a készüléket. Egyszerűen nem bírja tovább hallgatni, képtelen elviselni. Halálra idegesíti az illető hangja. Szóban forgó rendtársam egyébként lelkiséget oktat egy rendi egyetemen: nemzetközileg elismert szaktekintély a maga szakmáján, a spiritualitáson belül. Hogy is van ez akkor?

Szóval azóta nem érzem úgy, hogy szégyenkeznem kellene, amikor én is észreveszek magamon hasonló tendenciákat. Viszont én úgy döntöttem, hogy igyekeztem más stratégiát választani. A magam részéről azzal próbálkozom, hogy odafigyelek arra, ami bosszant. Próbálom észrevenni nemcsak azt, amin vagy akin kiakadok, de azt is, hogy pontosan milyen körülmények zavarnak. Persze az okokat nem mindig találom meg, de az nem is olyan lényeges. Próbálom úgy felfogni a számomra zavaró személyeket és helyzeteket, hogy ott még van valami dolgom: ott még valami nincs egészen elrendezve, integrálódva bennem. Próbálok ellene is dolgozni. Ha például valakit a legszívesebben elkerülnék, igyekszem keresni a társaságát. Persze csak mértékkel – legyünk reálisak:) –, mindenesetre törekszem arra, hogy ne kerüljem el, legalábbis ne változtassak miatta a napi szokásaimon. A jelenlétében (vagy attól szorongva) próbáltam elviselni a bennem ébredő feszültségeket. Nem tudom, lesz-e valaha olyan állapot, hogy már nem zavar semmi. De nagyon vágyódnék rá...

Persze ma még távol vagyok ettől. Egyik nap például éppen egy rendtársam mellett ültem a misén. Minden reggel koncelebrálunk nyolcan-tízen (egy nagy rendházban még ma is előfordul ilyesmi), de én általában a másik oldalon ülök, így ritkán kerülünk egymás mellé. Most azonban így alakult. És egyszeriben feltűnt, hogy az illető rendtárs úgy mondja a mise közös részeit, hogy minden szót körülbelül fél másodperces késéssel mond ki. Az első reakcióm ez volt: de hát ez őrjítő!:) Mert tényleg: nem lassabban mondja és mindig lemaradozik, hanem tartja az ütemet, csak mindent kicsit később mond! (Ezt felfedezve növekvő együttérzéssel gondoltam az egykori lelkigyakorlatos apácákra:) Nem tudom, ez a jámbor rendtárs csak az utóbbi időben szokott-e rá erre, de nekem csak most tűnt fel.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem zavar. Azóta többféle stratégiával próbálkoztam. Előfordult, hogy az által igyekeztem nagyobb együttérzést kicsiholni magamból, hogy utánozni kezdtem a szokását: én is vontatottan kezdtem mondani a szövegeket. Ez azonban nem sokat segített. Ráadásul szerintem ő is észrevette (na jó, talán részben azért is csináltam, hogy észrevegye: nem szép, nem szép:) és mintha kicsit meg is sértődött volna. Egy alkalommal reggeli közben mindenesetre nem szólt hozzám, s csak a többiekkel váltott egy-két szót. Vagy csak üldözési mániám van?:)

*

Ennyi majomkodás (és indiszkréció) után lassan azért rátérek a lényegre is. Tudjátok, hogy miért kapjuk ezeket az embereket a környezetünkbe? Szerintem próbatételből. És tudjátok, mire szolgál a próbatétel? Sejtitek már, hogy bizonyos személyek és körülmények miért teszik próbára az idegeinket? Sokáig én sem tudtam. Mostanában, azt hiszem, kicsit többet kezdek megsejteni az események értelméről. Támadt néhány intuícióm. Az első belátás annak elfogadása, hogy nem lehet megváltoztatni másokat. Hiába próbálod, nem fog sikerülni! Nyugodtan lemondhatunk róla (bár már ez is nehéz). Mármint nem az illetőről (az könnyű lenne!:), hanem arról, hogy megváltoztassam. A második belátás, hogy ezeknek a helyzeteknek szerintem megvan a maguk értelme. Arra valók, hogy érleljenek bennünket. Esélyt nyújtanak arra, hogy általuk tisztábbá, azaz elvárásmentesebbé váljék a szeretetünk. Ha pedig már képesek leszünk mindent és mindenkit úgy elfogadni, ahogy van, akkor „beérkezettek” leszünk. Ez szerintem a valódi szentek jellemzője. Ha még nem tartanánk is itt, próbálkozni is érvényes!:)

Röviden: tekintsétek nagy kegyelem forrásának, ha másokhoz alkalmazkodnotok kell! Szerzetesként – de laikusként is – berendezhetem ugyanis úgy az életemet, hogy kevésszer kelljen alkalmazkodnom. Csakhogy ez csapda! Aki képes az alkalmazkodásra, az rugalmas marad (és lélekben fiatal is). A lényeg azonban, hogy ez a királyi útja annak, hogy megtanuljunk szeretni. Ez pedig ugyebár a keresztény szerzetesség lényege volna. (És talán nem is csak a szerzetességé.) Na, szervusztok!

pacsy

Forrás: Jezsuita blog

Gonda Imre atya emlékére - At ipse memor Patris Imre

Hogyan ismerjük fel, mire hív Isten?

Sokan félünk az élethivatást firtató kérdésektől, hiszen a válaszadás bizonytalanságát hatalmas kudarcként is megélhetjük. Adott esetben a fiatalok óriási teherként élik meg saját hivatásuk görcsös megválasztását, hogy Isten milyen jövőt szán vajon nekik. 

A hivatás tisztázása rendkívül népszerű téma a fiatal nők és férfiak körében, ugyanakkor rengeteg félelem és frusztráció okozója lehet, elsősorban azoknak akik nem rendelkeznek tiszta jövőképpel, vagy határozott tervekkel (ami nem baj!). A keresztények gyakran lekorlátozzák a hivatás fogalmát és nem látják, hogy mi van a “dobozon kívül”. Isten terve nem szűkíthető le egy bizonyos területre és akaratának a felismerése nem szükségszerűen egy rémisztő feladat.

A hivatás egyszerűen egy  vágy, amelyet Isten helyezett a szívünkbe, vonatkozhat egy szituációra, életünk egy időszakára, de akár a a teljes egészére is. Keresztényként közös feladatunk, hogy Istennek engedelmeskedjünk, de van egyéni hivatásunk is. Ami a kapcsolatainkat, az állásunkat vagy a missziós szolgálatunkat illeti, Isten más és más feladatokat bíz ránk. Van, hogy azt kéri, keljünk útra és vágjunk bele valami újba, míg máskor arra hív, hogy maradjunk a helyünkön.

A sürgető hangot észlelve, úgy érezhetjük, lehetetlen eldönteni, hogy Isten, vagy csak a saját vágyaink jelölték-e ki az út irányát. A következő támpontok segíthetnek felismerni Isten hívó hangját.

- Ha az elhívásunk Istentől jön, nem mondhat ellent a Szentírásnak. Habár ez teljesen egyértelműnek tűnhet, meglepően könnyen engedünk a vágyainknak, még akkor is ha nem felelnek meg a Biblia mércéjének. Ha az elhívásunk bűnbe sodor, nem Istentől való, hiszen Ő olyan hivatást szán nekünk ami közelebb visz hozzá. (2 Kor, 10: 4-6; 2 Tim, 3:16-17).

- Ha az elhívásunk Istentől való, az Ő békéje és áldása fogja kísérni. Isten néha arra hív, hogy nagy, ijesztőnek látszó dolgokba vágjunk bele, de a félelmeinket mindig felülmúlja az Ő kegyelme. Amikor Isten ránk bíz egy feladatot, megad mindent, ami az elvégzéséhez szükséges. (Mt, 11: 28-30, Fil, 4:7)

- Isten az elhívásunkat gyakran különböző személyek vagy helyzetek révén erősíti meg. Ha elbizonytalanodunk a hivatásunkat illetően, habozás nélkül kérjük az Úrtól a bölcsességet és a tisztánlátás kegyelmét, hiszen Ő nem akar bizonytalanságban tartani minket. (1 Tessz 5:16-21, Jn 1:5)

- Ha az elhívásunk Istentől való, az Ő dicsőségét szolgálja. Miközben a hivatásunk a mi javunkra is válik, hiszen általa növekedik a hitünk és kapjuk meg Isten áldását, végső soron minden Istentől jövő elhívás visszamutat az Úrra. A hivatásunk, ha csak a személyes boldogságunk és sikererünk elérését segíti, de nem kíséri hálaadás és Isten érdemeinek az elismerése, valószínűleg nem Tőle való. (1 Kor 10:31, 2 Tessz 1:11-12)

Végső soron, hivatásunk tisztázásakor a legfontosabb szempont az Isten iránti engedelmesség. Ha nyitott szívvel keressük Őt, az Úr rávezet az életfeladatunkra. Ha felismertük a hivatásunkat, akkor ne habozzunk teljesíteni, amit Isten ránk bízott. Az engedelmesség halogatásával késleltetjük az isteni kegyelem közvetítését. Bármi legyen a feladatunk, engedelmeskedjünk Istennek, hogy Ő munkálkodhasson bennünk és általunk, a saját dicsőségére és a mi örök boldogságunk érdekében.

Fordította: Zölde Júlia

Forrás: Relevantmagazine / 777 blog

Meghívott Jézus, hogy a menyasszonya légy?

"Aki fel tudja fogni, fogja fel!”

Böjte Csaba ferences szerzetes reflexiója az evangéliumról 2019. augusztus 16-án

"Egy alkalommal a farizeusok próbára akarták tenni Jézust. Megkérdezték tőle: „Szabad-e a férfinak bármilyen okból elbocsátania a feleségét?” Jézus ezt felelte: „Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdetben férfinak és nőnek teremtette az embert, és azt mondta: A férfi ezért elhagyja atyját és anyját, feleségéhez csatlakozik, és ketten egy test lesznek? Így már nem ketten vannak, hanem csak egy test. Amit tehát Isten egybekötött, ember szét ne válassza.”

A farizeusok azonban erősködtek: „Miért írta hát elő Mózes, hogy válólevelet kell kiállítani, és úgy kell elbocsátani a feleséget?” Jézus kijelentette: „Mózes a keményszívűségtek miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de kezdetben nem így volt. Mondom nektek: aki elbocsátja feleségét – hacsak nem a paráznasága miatt – és mást vesz el, házasságtörést követ el.” Erre a tanítványok megjegyezték: „Ha így áll a dolog férj és feleség között, akkor nem érdemes megházasodni.” Jézus így válaszolt: „Nem mindenki tudja ezt felfogni, hanem csak az, akinek Isten megadja. Mert van, aki úgy született, hogy alkalmatlan a házasságra, és van, akit az emberek tettek ilyenné, de van, aki a mennyek országáért önként lemond róla. Aki fel tudja fogni, fogja fel!” 

Mt 19,3-12

A szerzetes, a pap önként mond le a házaséletről Isten országáért. Aki tudja az felfogja ezt a nagy titkot, s aki nem tudja annak nagyon nehéz elmagyarázni. Az ószövetség papja, leölt kosok, bakok vérével lépett az oltárhoz. Más élőlényeket áldozott fel, Isten és népe iránti szeretetből. Jézus Krisztus, az örök főpap, a kereszt oltárán önmagát áldozta fel szeretetből, engesztelő áldozatul. A szentírás tanúsága szerint voltak férfiak akiket Jézus, az Újszövetség örök főpapja meghívott: "jöjj kövess engem!". Az apostolok részesültek Jézus papi hatalmából, így ők sem mások vérét mutatták be áldozatul, hanem a sajátjukat! Az újszövetség papja ezért a maga megzabolázott vérével, ezzel a szakadatlan vérnélküli, és mégis véresen komoly áldozattal lép a szentélybe, hogy Krisztus egy és örök kereszt áldozatát jelen valóvá tegye templomainkban. Nagy titok!

Amikor teológián első prédikációmat írtam, fogalmaztam meg, hogy Istenért, népemért szívesebben feláldoznám lábamat, kezemet szememet mint a családi életet. Nem éreztem, hogy Krisztus kérné ezt az áldozatot, de lelkem mélyén határozottan tudtam, hogy azt a végtelen szeretetet amellyel Krisztus lehajlik hozzánk, azt viszonoznom akarom, azt is világosan éreztem, hogy kommunizmus igájában szenvedő kisebbségi sorsban élő népemért tudatosan áldozatot szeretnék bemutatni. Mivel a családról való lemondás tűnt akkor is és tűnik ma is a legnagyobb áldozatnak, ezért tudatosan döntöttem úgy, 30 évvel ezelőtt, hogy Isten és népem iránti szeretetből vállalom ezt a vér nélküli vértanúságot, a cölibátust. A szeretetből vállalt áldozat mértéke a mértéktelenség. Keskeny meredek út, ez a minden nap felszakadó stigma, sokszor felsajduló létével nap mint nap emlékeztet arra, hogy ki vagyok és hogy hová is indultam el!!

Nagyon megcsappant papi szerzetesi hivatások száma. Sokak szerint ez azért van mert megcsappant az Isten s az embertársak iránti szeretet a szíveinkben! Egészen biztos, hogy lángoló Isten szeretet nélkül a papi, szerzetesi lét értelmetlen! Ezen az úton csak akkor érdemes elindulni, ha betölti a szívedet az Isten iránti lángoló szeretet! Ez a szeretet ha elég nagy, akkor képes vagy akárcsak a szerelmes szerelmét ölelve, mindent, mint fölösleges ruhadarabot ledobni, mindazt mi Szerelmedtől elválaszt önfeledten félretenni! A szerelmes szerelme karjai között nem áldozatot hoz mikor mindent hátrahagy, mert számára a meztelen szegénység, tökéletes szabadság, kedvese karjai között a ruhadarabok hiánya a legnagyobb gazdagság. A földi lét talán legnagyobb értékéről a családi élet szépségeiről, a fizikai gyermekek szeretetéről önként megfosztott életemet ezért adtam és adom oda, szabadon! Akinek megadatott mindez, az talán megérti dadogásomat, az újszövetség papjának, szerzetesének önként vállalt életre szóló döntését.

Nagyobb szeretete senkinek nincs mint, aki életét adja övéiért.

Szeretettel, Csaba testvér

Forrás: Urbán Erik OFM

Hitből táplálkozó töretlen lendület – 70 éves Farkas István piarista

Augusztus 10-én ünnepi szent­mise keretében köszöntötték Duna­szigeten Farkas István piarista szerzetest, korábbi igazgatót, házfőnököt, okta­tás­politikust rendtársai, család­tagjai, barátai, volt tanít­ványai és hívei 70. születésnapja alkal­mából. A szentmise főcelebránsa Szilvásy László piarista tartomány­főnök volt.

 
Az eseményen köszöntőbeszédet mondott többek közt Cseh Benjamin, Dunasziget polgármestere, Katona István nyugalmazott egri segédpüspök, Árvay István, Mosonmagyaróvár polgármestere, Hoffmann Rózsa oktatáspolitikus, az Emberi Erőforrások Minisztériumának oktatásért felelős korábbi államtitkára és Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár, akik az ünnepelthez fűződő személyes történeteik megosztása mellett elismerően beszéltek „Lupus atya” szakmai életútjáról.

Szilvásy László tartományfőnök személyes élményeken alapuló beszédében kiemelte az ünnepeltnek azt a nyitottságát, párbeszédkészségét, közvetlenségét és mindent átható lendületét, amellyel a fiatalok isten- és egyházképét formálta. Utalt az aznapi evangélium aktuális voltára is, amely egy nevelő élethivatásának kiáltványát adhatja: nem elég bőségesen adnunk tudásunkból, szeretetünkből, figyelmünkből és elköteleződésünkből, hanem az is fontos, hogy milyen lelkülettel, életpéldával tesszük mindezt, beleadjuk-e teljes valónkat munkánkba a „bőséges termés” elérése érdekében. A jó nevelés egyik fontos ismérve, hogy egy ponton túl el tudjuk engedni a diákot, bízva abban, hogy jól végeztük el a munkát, s a jó föld majd jó termést hoz.

Farkas István életútja

Farkas István 1949. augusztus 1-én született a Pest megyei Tápiósülyön. 1967-ben lépett be a piarista rendbe, 1976-ban diplomázott teológusként, s ugyanebben az évben szentelték pappá. 1977-ben az Eötvös Lóránd Tudományegyetem (ELTE) Természettudományi Karán matematika–fizika szakos középiskolai tanári, majd 1982-ben szintén az ELTE-n technika szakos középiskolai tanári diplomát szerzett.

1976-1988 között a budapesti piarista gimnáziumban tanított, majd Kecskemétre helyezték, ahol 2002-ig bezárólag számos tisztséget töltött be: tartományi asszisztens, gimnáziumi tanár, majd az intézmény igazgatója és kollégiumi nevelőtanára lett.

2002 júniusában a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen pedagógus-szakértői, közoktatási vezetői szakvizsgát tett. Ebben az évben került Mosonmagyaróvárra, ahol a piarista iskola gimnáziumi és általános iskolai tanáraként matematikát, fizikát, hittant és filozófiát tanított, egyben az intézmény igazgatójaként végezte rendi feladatait 2013-ig.

Sokan tartják őt az 1989-es rendszerváltást követő egyházi iskolaszervezések meghatározó szereplőjének. A katolikus egyház  képviselőjeként részt vett a Közoktatáspolitikai Tanács munkájában, a Katolikus Iskolák Főhatósága révén pedig számos intézmény (újra)indításában vállalt aktív szerepet. Nevéhez köthető a katolikus kerettanterv kidolgozása (főszerkesztő), de részt vett szakmai folyóiratok alapításában és pedagógusok továbbképzéseinek szervezésében is. Oktatáspolitikai tapasztalatainak köszönhetően 2002-2005 között a minisztérium Egyházi Oktatási Ügyek Titkárságát vezette, később pedig a Köznevelési Tanács és a Tankönyvbizottság tagja volt 2007-ig bezárólag.

2010 augusztusától a Miniszterelnökség oktatáspolitikai tanácsadójaként az új köznevelési törvény (2011/CXC. tv.) koncepciójának megalapozásában dolgozott, majd 2011 februárjától részt vett a Nemzeti Alaptanterv (NAT) „Ember a természetben” műveltségi területének kidolgozásában. 2012 áprilisától az erkölcstan tantárgy kerettantervének elkészítésén dolgozott, majd az Erkölcstan tankönyvsorozat szerkesztője volt. 2016-ban egy munkabizottság élén 12 évfolyamra szóló hittantankönyv-család pedagógiai alapjait fogalmazta meg.

Farkas István az egyházi és állami politikai szerepek után példaértékű alázattal tért vissza az iskola világába, hogy tovább szolgálja a fiatalokat.

A mosonmagyaróvári évek során is szerteágazó lelkipásztori tevékenységet is folytatott. 2011-től 2017-ig a Nyugat-Magyarországi Egyetem Mezőgazdaságtudományi Karának  lelkésze volt, 2013-tól Dunasziget  plébániai kormányzója, 2014-től pedig ugyanott a „Timaffy-KOSZISZ” Kolping iskola lelkiségi irányítója és hittanára. (Iskolaszervezői támogatása mentette meg a kistelepülési iskolát a bezárástól: három év alatt a diákok létszáma 13-ról 92-re emelkedett.)

Felsőoktatási intézményekben is oktatott. 2002 és 2014 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen óraadóként tanította a pedagógus-szakértői munkát, e területen államvizsga-bizottsági tag és számos szakdolgozatírónál konzulens volt. 2009 és 2018 között a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán a hitoktatás szakmódszertanát tanította. A 2011/12-es tanévtől a Nyugat-magyarországi Egyetem (2017-től Széchényi Egyetem) mosonmagyaróvári karának oktatója volt.

Farkast Istvánt élete során a Teremtő számos váratlan feladatra hívta, de ezekben is feltalálta magát. Mert hinni abban, hogy aki ezeket a feladatokat rábízta, az erőt és kegyelmet is adott ezek véghezviteléhez.

Szathmáry Melinda

Forrás: Piaristák 

Miért szeretnék katolikus pap lenni?

Egy domonkos testvér tanúságtétele...

Miért nehéz megmagyarázni, hogy miért szeretnék pap lenni? Azért, mert ezer és egy okom van rá, amelyek közül a legtitokzatosabb és minden mást felülmúló ok ez: a szívem mélyén meghallottam egy finom, halk hangot. És hiszem, hogy ez az Ő hangja.

 

Ezt a rövid elmélkedést, hogy miért szeretnék pap lenni, más, nem kevésbé fontos érvekkel is megtölthetném, mint például:
(1) Egész szívemet, lelkem teljes szabadságában Istennek szeretném adni, úgy, hogy Ő legyen az egyetlen vagyonom, az egyetlen, amit birtoklok. És számomra úgy tűnik, hogy ezt akkor tudom elérni, ez a vágyam akkor teljesül, ha katolikus pap leszek.
(2) Teljes szívemből vágyom a Jézussal való barátságra; arra, hogy gondot viselhessek rá az Oltáriszentségben és mindenben, ami ezzel jár:
 

Az Oltáriszentség őrzése, az áldoztatás, a szentségimádás, amelyek mind mélységes mély örömöt okoznak a szívem mélyén; és semmilyen más hivatás nem kínál ilyen meghitt kapcsolatot az Oltáriszentséggel, mint amilyet a katolikus papi hivatás kínál.

(3) Vágyom a lelkek üdvösségére; arra, hogy minden egyes lélek a lehető legmegfelelőbben felkészüljön az üdvösségre, és megadjam minden egyes léleknek azt, amire szüksége van ehhez, és azt, ami végső soron maga a minden: Istent; és ez a nagy feladat elsősorban a katolikus papokra van bízva.
(4) Azért szeretnék katolikus pap lenni, mert szeretnék semmi lenni Jézus nélkül, és minden lenni Jézussal…
És még sorolhatnám, kiegészítve az ún. hivatástörténetemmel, de azt hiszem, az én történetem kifejezetten unalmas. Nálam ezerszer remekebb férfiak szentelték életüket a papságnak, sok olyan, akiknek a hivatástörténete valóban elképesztő. Én itt inkább azt szeretném elmondani, amit bármely más férfi is elmondhatna, aki vágyik a papságra.
 

A katolikus papság utáni vágy szeretetből születik. És ez a szeretet nem csupán felülmúlja az embert, hanem nagyobb, mint bármi más ezen a világon, sőt, nagyobb, mint maga a világ.

A szeretet, amiről beszélek, nem más, mint Isten szeretete. És a katolikus papság utáni vágy ebből a szeretetből születik, magának Istennek a szeretetéből. Miért? Helyszűke miatt most csak négy okot említenék:
(1) A katolikus papi hivatás vágya Isten szeretetéből születik, mert a katolikus papság utáni vágy teljességgel érthetetlen annak, aki nem ismeri Jézus szívének szeretetét.
(2) A katolikus papi hivatás vágya Isten szeretetéből születik, mert egyedül Isten képes annyira kitágítani az emberi szívet, hogy képes legyen Jézus, az örök főpap gyöngéd és tiszta szeretetével törődni a rábízott emberi lelkekkel.
(3) A katolikus papi hivatás vágya Isten szeretetéből születik, mert egyedül csak Isten képes ilyen finom, halk és megbocsátó hanggal meghódítani egy férfi szívét.
(4) A katolikus papi hivatás vágya Isten szeretetéből születik, mert egyedül Isten képes betölteni egy férfi szívét Önmagával, az Ő imádatra méltó szívével.
Az a titokzatos mód, ahogyan Isten felébreszti ezt a vágyat egyes férfiak szívében, egyáltalán nem meglepő. Mégis feltárja előttünk azt a végtelen gyengédséget és türelmet, amellyel Jézus viseltetik a papok lelke iránt, a papok iránt, akik oly gyakran tiporják sárba papi méltóságukat és hűtlenséggel fizetik vissza Isten irántuk való szeretetét.
És mégis, Isten nem szűnik folyamatosan egyszerű férfiakat hívni a legszentebb papi hivatásra; és hálás vagyok, hogy meghívott engem is.
 

Azért nehéz elmagyarázni, hogy miért szeretnék katolikus pap lenni, mert ezer és egy okom van rá, amelyek közül a legtitokzatosabb és minden mást felülmúló ok ez: a szívem csendjében meghallottam egy finom, halk hangot. És ez nem emberi hang: „Jöjj, és kövess engem”.

 

(A cikk szerzője Br. Maximilian Maria Jaskowak, O.P. A magyar fordítást a Dominicana folyóirat (Br. Bernard Knapke) engedélyével tesszük közzé)

Forrás: Domonkos Nővérek

 

 

Hivatás és hivatástisztázás

Szerzetesként az államigazgatásban

Életem első fele a létező szocializmus idejére esett, amikor a vallás elsorvasztása, a templom falai közé történő visszaszorítása volt a cél. Fel sem merült, hogy keresztény hitemnek, ill. a hitnek általában közvetlen hatása lehet a közéletre.

Mindig foglalkoztatott az igazságosság és az igazságos társadalom kérdése, a társadalmi bajok feltárása, az életfeltételek javítása egy hatékonyabb gazdaság kialakítása révén, és nem utolsósorban a közszellemformálás. Kerestem, hogy a Krisztus-követés mit jelent a mindennapokban. Ez leginkább a jelenlét szolgálata lehetett. A társadalom keresztény elvek szerinti átalakításáról, strukturális reformokról nem is álmodtunk. De hiszen Jézus sem szüntette meg a rabszolgatartást, és nem állította helyre Izrael országát sem.

A rendszerváltás hajnalán szólított meg Nyíry Tamásnak az irgalmas szamaritánus történethez fűzött magyarázata. Arról beszélt, hogy az irgalmas szamaritánus sokkal hatékonyabb lett volna, ha a bajba jutott embernek nyújtott személyes segítség mellett a megelőzésre is odafigyel, bemegy Jeruzsálembe és megszervezi az utak védelmét. Ez is a hitünkből következő feladat.

Ekkor már fogadalmas tagja voltam az illegalitásban működő Szociális Testvérek Társaságának. Tudtam, hogy az alapító, Slachta Margit gondolatának megfelelően mennyire fontos a megelőzés és a bajok forrásának kutatása. Slachta Margit a testvérek munkáit a piramishoz hasonlította, aminek alapja a karitatív munka, majd a szociális, szociálpedagógiai tevékenység, föl egészen a zárókőig, a politikáig. A piramis magasabb szintjein lévő munkák kihatása értelemszerűen nagyobb, mint az egyéni karitatív munkáé. A közéletbe 1989-től kapcsolódtunk be, önkormányzati képviselőként, polgármesterként, sőt ekkor még a politikai pártokba is vállaltunk feladatokat. Tehettük, mert az alapító szándéka szerint a testvérek az ősi szerzetesi gondolatot modern formában élik, és a Társaság kánonjogi formája nem akadályozhatja a kitűzött feladatok szolgálatát. A Szociális Testvérek Társasága jelenleg pápai jogú apostoli élet társasága, ennek megfelelően nem tilos a pártpolitika sem, bár ma ez utóbbiban már nem vagyunk jelen.

Behatolni a világba és kereszténységgel áthatni azt

Slachta Margitról közismert, hogy a magyar Parlament első női képviselője volt, a keresztény feminizmus egyik képviselőjének is szokták tekinteni. Az „egyetlen férfi a Parlamentben”, aki a három képviselői ciklusa alatt és a ciklusok között is alkutlanul kiállt az általa fontosnak tartott ügyek, az Isten ügye mellett. Nem volt közömbös vagy semleges. Ha kellett – és nagyon gyakran kellett –, szembeszállt az uralkodó hatalommal, pusztító ideológiákkal is.

Az ideológiákkal való szembeszállásra elsősorban a testvéreket készítette fel, a testvérek pedig mozgalmakat vezettek, újságokat szerkesztettek, összefogták a dolgozó lányokat, katolikus nőket. Bevitte a közéletbe a női szempontokat, a megelőzésre helyezve a hangsúlyt. Az árva közügyek anyjává lett.

A Társaság szociális munkája kezdetektől a társadalom egészére irányult, kiemelt hangsúlyt kapott benne a közéleti szerepvállalás. Ennek fontossága jól nyomon követhető a különböző társasági dokumentumokban is.

Az 1923-as Alakulási Jegyzőkönyv szerint: „A Társulat feladata, hogy hivatásos és képzett munkaerőket állítson be a modern élet által teremtett minden téren, ahol ezen munkára gyermek-, nő- és családvédelmi vonatkozásokban karitatív, szociális valláserkölcsi, gazdasági, népegészségügyi, kulturális és állampolgári szempontból szükség van.”

A Társaságot ismertető füzet 1928-ban a közéleti szerepvállalást már a Társaság legsajátosabb feladataként említi, bemutatva az ősi bencés alapokra épülő, Isten irgalmas szeretetét közvetítő szerzetesélet és a közéleti küldetés kapcsolatát: „Érthető, hogy az irgalmas szeretet először odafordul, ahonnan a szenvedők jajkiáltásai hallatszanak. (…) De még inkább érthető, hogy a szeretet nem pihenve, megkeresi a bajok forrásait, a segítésnek köbgyökön ható eszközeit és így eljut a közélet terére, a városi és államélet centrumaiba.”

A Társaság fennállásának 20 éves évfordulóján legfőbb feladatként a társadalmi reformokért való munkát és az újpogány világ újrakeresztelését nevezi meg az alapító. „Társaságunk (…) az Úr Isten iránt való szeretetből nem hagyja el a világot, hanem behatol oda, hogy kultúráját kereszténységgel áthassa. (…) az újpogány világ újrakeresztelésében való szolgálatot tartja hivatásának. Társadalmi reformokért kívánunk dolgozni. Ez úttörő munkát jelent.”

A közéleti munka azon a meggyőződésen alapul, hogy a társadalom krisztusibb berendezkedése nélkül minden szociális és karitatív működés elégtelen. A krisztusi alapok elvesztése jogbizonytalanságot eredményez, mert ember nem képes más emberek számára az emberi méltóságot és jogot biztosítani. „szilárd, biztos, békés, nyugodt, boldog és boldogító államélet csak a krisztusi erkölcsök jogelvein épülhet.”

A II. világháború idején az előbbi gondolat folytatásaként arra mutatott rá, hogy a földi pokol, a háborúk tüzét is a krisztusi igazságok és jogrend megtagadása gyújtotta meg, s mindenki állampolgári, politikai tevékenységet végez, aki a tömegeknek előéli a krisztusi erkölcsöket.

Slachta Margit prófétai látásmódja alapján nemcsak társadalmi reformokért küzdött, nemcsak a politikai és a gazdasági struktúrákat akarta átalakítani, de felismerte azt is, amit csak II. János Pál pápa fogalmazott meg jóval később, hogy ti. a struktúraátalakítás szükséges, de nem elégséges. Minden struktúrát a bűnös ember működtet ugyanis, ezért a bűn struktúráit kell átalakítani. Az egyes emberek személyes megtérésére van szükség, amire az ember a Szentlélek segítsége nélkül nem képes. A legszociálisabb tett az ember megtérésre, tudatos keresztény életre segítése.

Mit használ, ha keresztény vagy, és nem tudod, hogy az vagy? Mi tesz azzá?

Slachta Margit a hangsúlyt az ember istengyermeki méltóságára, kegyelmi életére helyezte. Ezeken alapszik ugyanis az egyesek, családok, egyházi és társadalmi közösségek, népek és nemzetek sorsának alakulása, boldogsága. Az istengyermekség tudata nélkül az emberi méltóság sem őrizhető meg. Ehhez szükséges a hitigazságok ismerete, a szilárd világnézet is.

Abban az időben is kevés tudatos, a korszellemmel szembeszállni képes keresztény volt. Ezért 1942-től elindították a kereszténység alapjaira épülő világnézeti kurzusokat. Vallották, hogy „a krisztusi igazságok, a bennük rejlő kérlelhetetlen logikai gondolatsor végeredményben az államélethez vezet.”  „A hitigazságok hivatása nem kizárólag az, hogy az embert az Örökkévalóságban boldogítsák. Első hivatáskörük a föld: ahol érvényre jutnak, ott megáldják a földi életet.”

A bajok okainak helyes úton kereséséhez és azok orvoslásához a szerzetesi hivatás vagy a tudatos kereszténység mellett a képzettség is elengedhetetlen. Ezért 1937-ben a Társaság megnyitotta Magyarország első korszerű szociális képzőjét. Nemcsak a Képző felállítása volt újdonság, hanem az a fajta szociális munka is, amit ott tanítottak. Margit testvér szerint: „A társadalom él, tehát annak, aki a társadalom életére akar hatni, ugyanolyan haladónak, mozgékonynak és fejlődésre képesnek kell lennie, mint amilyen folytonosan haladó (sokszor rohanó), mozgékony  (…) a társadalom élete. A mi szemünknek mindig a társadalmon kell pihennie… és munkánkat mindig ahhoz kell szabnunk. Akár úgy, hogy támogatjuk, akár úgy, hogy annak ellene dolgozunk.”

Egyéni, társadalmi és állami életünk alakulásának legdöntőbb tényezője

Korunkban kevesen vannak, akik a hitet jelölnék meg egyéni életük, a társadalmi vagy az állami élet alakulásának döntő tényezőjeként. A Pew Research Center januárban publikált kutatása[12] szerint a magyarok leginkább (66%-ban) a klímaváltozástól, a globális felmelegedéstől félnek, ezt követi (59%-kal) az iszlám államtól való félelem. Még a keresztények mindennapi döntéseit is gyakran az a meggyőződés határozza meg, hogy a legnagyobb rossz nem a bűn, hanem a szenvedés. Ez utóbbi az, amit mindenáron el kell kerülni.

A relativizmus diktatúráján lassan túlhaladó, az ember antropológiai átalakítását megcélzó korban – vagy ahogy Ferenc pápa fogalmaz – a kulturális és ideológiai gyarmatosítás korában élünk. Ez a fajta gyarmatosítás elszakít a gyökerektől, elveszi a szabadságot, beleértve a gondolkodás szabadságát is, lerombolja egy nép emlékezetét, és céljainak megfelelő nevelési rendszert kényszerít a fiatalokra.

Ha pedig gyökértelenné válunk, tájékozódási képességünket is elveszítjük. Így az egyre bonyolultabbá váló társadalmi, politikai, gazdasági struktúrák alakítása során beleütközünk abba a nehézségbe, hogy a technikai lehetőségek fejlődésével egyrészt megnő az ember mozgástere, másrészt eltűnik a jó és a rossz, az erkölcsös és az erkölcstelen kategóriája. Minden relatív, semmi sem jó önmagában. Csak a következményekből lehet megítélni, hogy valami erkölcsös-e. Ratzinger bíboros ezt a kérdést elemezve a kultúrák válságáról szóló előadásában már 1992-ben arra hívta fel a figyelmet, hogy a technikai lehetőségek és az erkölcsi energia közti aránytalanság a jelen legsúlyosabb veszedelme. Kultúránk „Tudatosan elvágja saját történeti gyökereit, megfosztva magát azoktól az éltető erőktől, melyekből felnőtt: az emberiségnek attól az alapvető emlékezetétől, amely nélkül az ész elveszíti a tájékozódást. Ma ugyanis az az elv érvényesül, hogy az emberi cselekvés mértéke az ember képessége. Amit képes megtenni, azt meg is teheti. Többé nem létezik a meg tudom tenni és a megtehetem közötti szétválasztás, mert ez a szabadság ellen szólna, amely abszolút értelemben a legfőbb érték.”

Fentiekből következik, hogy egyre inkább eltűnik a bűn fogalma és erkölcs helyett egy megfoghatatlan új moralizmus határozza meg a döntéseket. Ilyen környezetben a hitből fakadó cselekvésnek és az egyház tanításának egyre kisebb a szerepe. A véleménynyilvánítás, sőt az ember szabadsága is csak arra terjed ki, ami nem sérti az uralkodó kultúrát. Ebben a kultúrában ismerni, megőrizni és megélni a hitünket, ahogy Slachta Margit fogalmaz, előélni azt másoknak, ma is állampolgári cselekvés. Az én személyes közéleti cselekvésem pedig közel 25 éve az egyház/egyházak szolgálatában, szabadságuk és függetlenségük biztosításáért való munkában telik.

Az egyházak szabadságának, függetlenségének, működési lehetőségeinek biztosítása ma

A rendszerváltást követően, az egyházi struktúra kiépítésének idején lettem a Katolikus Püspöki Konferencia gazdasági főtanácsadója. Ebben az időszakban indulhattak az egyházi iskolák, szociális intézmények, indult a katolikus rádió, szerveződtek, illetve szerveződtek újjá a különböző hitéleti intézmények is. Legfőbb feladat volt mindehhez megteremteni a személyi és az anyagi feltételeket, a jogszabályi hátteret, figyelni arra, hogy az állami törvények révén is biztosítva legyen az egyház szabadsága és függetlensége. A leglényegesebb szempont pedig az volt, hogy az intézményesülés az egyház küldetésének megvalósítását, a hit hirdetését és annak a társadalomban történő megélését segítse, ne pedig akadályozza. Ahogy Varga László kaposvári megyéspüspök egy 2018-ban megjelent interjúkötetben rámutat: „Az igazi rendszerváltást az jelenti, ha megéljük az evangéliumot. Az Egyházban és az Egyház által az egész társadalomban. (…) Lehetnek iskoláink, lehetnek intézményeink – nagyon fontosnak tartom őket, szükség van rájuk –, de a lényeg akkor sem változott. Ha nem evangelizálunk, ennek hiányában csak egyfajta restaurálás folyik.”[15] Ha nem alakítjuk át a bűn struktúráit, hiába építjük az intézményi, gazdasági és egyéb struktúrákat.

Az én feladatom a szervezési, vezetési, ellenőrzési és gazdasági kérdéseken túl kiterjedt az állammal folytatott tárgyalásokon való részvételre, a különböző jogszabálytervezetek véleményezésére, s ezen keresztül olyan szempontok érvényesítésére, amelyek az egyház szabadságát és függetlenségét biztosítják. Ebben a munkában szorosan együttműködtünk a többi egyházzal is, mivel az érdekeink a legtöbb esetben azonosak voltak. Ez létrehozta az ökumenizmust annak ellenére, hogy a társadalmi kérdések megítélésére vonatkozóan főként a katolikus egyház rendelkezik átfogó tanítással.

Jelenlegi, az egyházak, egyházi intézmények szabályozására vonatkozó munkámban nemcsak az elmúlt évek tapasztalata segít, hanem az is, hogy a feladatom gyakorlatilag nem változott. Azt próbálom szem előtt tartani, hogy a megalkotásra vagy módosításra kerülő jogszabályokban az egyházak sajátosságai jelenjenek meg.

Sok más országtól eltérően Magyarországon az állam és az egyház egymástól különváltan működik, de a közjó előmozdítására együttműködnek. A törvények biztosítják a lelkiismereti- és vallásszabadság jogának érvényesülése mellett az egyházak autonómiáját, belső szabályaiknak megfelelő működését. Azt is kimondják, hogy az állam az egyházak irányítására, felügyeletére semmilyen szervet nem hozhat létre, azok belső szabályainak érvényesítése érdekében állami kényszer nem alkalmazható. Az alaptörvény-ellenesen működő bevett egyház ilyen jogállását ugyanakkor az Országgyűlés az Alkotmánybíróság elvi véleménye alapján megszüntetheti. Nem magát az egyházat, csak a kiemelt, bevett egyházi jogállást. Ez védelem a társadalom számára az olyan egyházakkal szemben, amelyek súlyosan korlátozzák tagjaik lelkiismereti szabadságát. Az ideológiailag semleges állam szabályrendszere, etikai normái azonban lényegesen eltérhetnek és a legtöbb esetben el is térnek az egyházak normáitól. Így az egyházakat is meg kell védeni egy olyan nem kívánt alaptörvénnyel szemben, amely csak addig biztosítaná az egyházak szabadságát, amíg az nem ütközik az uralkodó eszmei irányzatnak – az alkotmányba vagy alaptörvénybe rögzített – követelményeivel. Ratzinger bíboros a korábban már idézett 1992-es előadásában utalt arra a veszélyre, hogy vallási kultúrák csak úgy és olyan mértékben létezhetnek, ha tiszteletben tartják a radikális felvilágosult kultúra követelményeit és magukat alárendelik neki. „A diszkrimináció fogalmát egyre inkább tágítják, ezért a diszkrimináció tilalma egyre inkább a véleménynyilvánítás szabadságának és a vallásszabadságnak a korlátozása lesz. Hamarosan többé nem lehet állítani, hogy a homoszexualitás – amint a Katolikus Egyház tanítja – objektív rendetlenség az emberi életben. És azt a tényt, hogy az Egyház meg van győződve arról, hogy nincs joga nőket pappá szentelni, egyesek úgy tekintik, hogy mostantól fogva nem egyeztethető össze az európai Alkotmány szellemével.”

A hatályos törvényekből kiolvasható az is, hogy a vallás az ember egész életét átfogja, a vallási tevékenység nem szabadidős tevékenység. A lelkiismereti- és vallásszabadságot ezért az élet különböző területein biztosítani kell az állami és egyházi intézményekben egyaránt.

A saját vallásnak megfelelő oktatási, szociális, egészségügyi intézmény választásának szabadsága a vallásszabadság egyik lényeges eleme is. Az elkötelezettséghez szükséges a fenntartói szabadság, mozgástér, az egyház tanításának érvényre juttatása az adott intézményben, valamint a működést biztosító egyenlő finanszírozás. Legalább ilyen fontosak az elkötelezett, hívő munkatársak, akik – ahogy Slachta Margit száz évvel ezelőtt fogalmazott – nem csupán az állami tanterv vagy szociálpolitika végrehajtói.

Katolikusként élni, beszélni és cselekedni nem könnyű feladat. Szükséges hozzá a bűn struktúráinak felismerése és lebontása, vagy ahogy Szent Benedek fogalmaz, a morum conversio, a mindennapi megtérés, gondolkodásunknak szüntelen Isten akaratához történő igazítása. Hivatásunk a környezetünk, társadalmunk átalakítása, ha másként nem, azzal, hogy Krisztust követjük a mindennapokban. A krisztusi igazságok felmutatásával, előélésével állampolgári, politikai tevékenységet végzünk, emberibbé téve társadalmunkat is. „Aki ma beszél, amikor beszélni kell; aki, mint katolikus beszél és cselekszik, mikor szól és tesz, az a társadalmat és az államot alapjaiban támogatja. – Ez az a közéleti munka, melyre elsősorban érzünk hivatást, és melynek oly kimondhatatlanul kevés társadalmi munkása van.”

Dr. Németh Emma SSS

Forrás: Jel újság

Tollasütőkkel a hivatás útján

A Boldogasszony Iskolanővérek útnak indítják két fiataljukat a római nemzetközi noviciátusba

Nagyboldogasszony ünnepén indult útnak Ági és Eszti Rómába, ahol tíz afrikai és egy argentin társukkal két éven át készülnek a fogadalomtételre. A nővérek közösségi összejövetellel és áldással búcsúztak tőlük, ők pedig átadták a jelöltségi staféta-tollasütőket az új jelölteknek.

 

Rendszerint a hagyományos évi közös tartományi lelkigyakorlat előtti és utáni napokon a Boldogasszony Iskolanővérek közösségi összejövetelt szerveznek, hogy a nyári szünidő közepén a lelki megújulás mellett a közösség építésére is szánjanak minőségi időt. Az idei alkalom különösen is örömteli volt számukra, hiszen másfél évtized után ismét vannak fiataljaik, akik megkezdik a noviciátust, és újabb jelentkezők, akik a jelöltidőt.

A nővérek debreceni iskolája, a Svetits adott otthont a hatnapos lelkigyakorlatnak, melyet Carol Jean Dust amerikai iskolanővér tartott július utolsó hetében. Ezen közel ötven magyar iskolanővér vett részt, és egy afrikai társuk, aki a római noviciátusi közösség képzőinek egyike. A lelkigyakorlat előtti kirándulás Nyírbátorba és Máriapócsra valódi felüdülés volt, és jó alkalom, hogy az ország különböző pontjairól és a határon túli missziókból érkezett rendtagok kötetlenül együtt lehessenek, és még egy jót beszélgethessenek a Rómába készülő posztulánsokkal. Ugyancsak jó lehetőség nyílt rá, hogy a két új jelölttel, Juttával és Dórival közelebbről megismerkedjenek.

A kirándulás másnapján meghallgatták azoknak a nővéreknek a beszámolóit, akik a közelmúltban valamilyen különleges tanfolyamon, utazáson vettek részt. M. Csilla nővér megosztotta a tavasszal Rómában elvégzett Szent Ágoston-kurzus tapasztalatait; M. Anna nővér beszámolt a kollégáknak meghirdetett olaszországi útról; M. Julianna nővér, a rend nagybecskereki magyar lánykollégiumának vezetője pedig mesélt az iskolanővéri iskolák és határon túli missziók diákjainak meghirdetett Haza-találó táborról.

Izgalmas pillanat volt, amikor a két posztuláns elárulta a nővéreknek, mi lesz a szerzetesi nevük, és megosztották, milyen utat jártak be, amíg új védőszentjeikre rátaláltak. A neveket már Rómában veszik fel, amikor október 7-én hivatalosan is befogadja őket a kongregáció. Ági Mária Cipriána nővér lesz, Eszti pedig Mária Sára nővér.

A nap egyszerre meghitt és ünnepélyes pontja érkezett el, amikor a nővérek és a növendékek a Svetits területén imádságos csendben, egyénileg jártak végig hét stációt, ahol átelmélkedték a Magyar Tartomány 160 éves történelmének örömteli és fájdalmas mozzanatait, imádkoztak egykori és jelenlegi tanítványaikért. Szimbólumok, rituálék segítették az elmélyülést: levelet írtak az alapítónak és annak a hat bajor iskolanővérnek, akik 1858-ban eljöttek Magyarországra misszióba. Hálacsokrot készítettek az oltárhoz, és mécsest gyújtottak az elhunyt nővérek emlékére a kápolna alatti urnatemetőben. Az út végén időt adtak a reflexióra, a lelki élmények megosztására.

A lelkigyakorlat csendes napjai után augusztus 1-jén ismét eljött az ünneplés ideje, amikorra meghívták a posztulánsok családtagjait is. A szentmisén, melyet Górski Jacek domonkos atya mutott be, valamennyi nővér megújította fogadalmát, és megkülönböztetett szeretettel imádkoztak a jubiláns nővérekért.

Miután felköszöntötték a jubiláns nővéreket, a közösség megrendülve vette körül Ágit és Esztit, hogy megáldja őket az alapítónő, Gerhardinger Boldog Terézia anya imájával. A kétéves noviciátus első, kánoni évében egyáltalán nem fognak velük találkozni. A második, apostoli évben a novíciák hét hónapra hazatérnek saját tartományukba, és valamilyen apostoli szolgálatot végeznek. A hátralévő négy hónapot ismét Rómában töltik, ahol megkezdődik az első fogadalomra való felkészülés utolsó szakasza. Fogadalomtétel már kinek-kinek saját tartományában – Afrikában, Argentínában és Magyarországon lesz.

Amikor szót kapott a két fiatal, elővettek a kápolna padjából két tollaslabdaütőt, melyeket még a másfél évtizeddel ezelőtti jelöltek hagytak hátra maguk után. Most stafétabotként átadták ezeket az ütőket Dórinak és Juttának, az új jelölteknek, akikhez M. Judit nővér, a tartományfőnöknő szólt, és a tartomány nevében hivatalosan befogadta őket. Augusztus végén a szegedi közösség fogadja őket, ahol M. Csilla nővér, jelöltmesternő vezetésével megkezdődik a képzésük. Első apostoli szolgálatuk területe így a Karolina Iskola lesz.

Forrás: Boldogasszony Iskolanővérek / Új Ember - 2018