Nem minden ember foglalkozik azzal, van-e hivatása. Nem kérdezi, van-e különösebb célja életének. Nem nyugtalanítja, megfelel-e az élet elvárásának.
Mások viszont észreveszik, hogy mi érdekli, mi mozgatja őket. S elindulnak arra.
Mások viszont észreveszik, hogy mi érdekli, mi mozgatja őket. S elindulnak arra.
Mi a hivatás?
Szükséges ehhez néhány fogalmat tisztázni, mert maga a szó, a nyelvezet félreérthető. Hivatás, elhivatottság, belső indíttatás, elköteleződés egymáshoz közeli fogalmak. Arról szólnak, hogy az ember képes dönteni életéről, jövőjéről tudatosan, elszántan, hosszú távra. E képesség ijesztő is lehet, mert meghatározza sorsodat, szerepvállalásodat, azonosságodat. Nem mindegy, hogy milyen életformát választasz. Nem mindegy, hogy mit követsz, mi formál, mivé-kivé válsz.
Szükséges ehhez néhány fogalmat tisztázni, mert maga a szó, a nyelvezet félreérthető. Hivatás, elhivatottság, belső indíttatás, elköteleződés egymáshoz közeli fogalmak. Arról szólnak, hogy az ember képes dönteni életéről, jövőjéről tudatosan, elszántan, hosszú távra. E képesség ijesztő is lehet, mert meghatározza sorsodat, szerepvállalásodat, azonosságodat. Nem mindegy, hogy milyen életformát választasz. Nem mindegy, hogy mit követsz, mi formál, mivé-kivé válsz.
Hivatások az egyházban
Hivatásról sokszor akkor beszélünk, amikor az egyházi intézmények utánpótlásáról van szó. Hogy van-e elég jelentkező a papneveldék, szerzetesi közösségek számára. Fenn tudják-e tartani intézményeiket? Van-e jövője egy rendnek? Az évszázadok folyamán kolostorok, egyházi hivatalok karrierlehetőséget is kínálták nagyravágyó fiatalok számára. Az egyházi intézmények sikert, befolyást, tekintélyt adtak. Megélhetést biztosítottak.
Nem csak spirituális feladatok teljesítéséhez teremtettek körülményeket. Ambiciózus vágyak is megvalósulhattak. A misszionáriusok hivatásában is van mindig kaland utáni vágy, érdeklődés az idegen, az új, a különös iránt. Tehát öncélú vágyak is kielégülhettek.
Ebben az értelemben nem minden egyházi személy teljesítette feladatát hivatásként az évszázadok során. Megtörténhet, hogy az egyháztól kapott bizalmi pozícióban egyesek saját pecsenyéjüket sütögetik, és ezzel elhomályosítják, amit vallásuk hirdet, és csorbítják az evangélium üzenetének hitelességét. De még így is, önző módon is szolgálhatják vallásos intézmények javát, sőt még az evangélium, Krisztus örömhírének ügyét is. Bűnös pap is szolgáltathat ki szentségeket, vagyis közvetíthet Isten és ember között. Egyszer így fejezte ki magát egy férfi: „Nekem fontos, amit a pap prédikál, még akkor is, ha élete nem hiteles.”
Mert az egyháznak mint közösségnek és szervezetnek is van hivatása. Az emberi társadalom érdekképviseleteihez hasonlóan intézményein keresztül adja tovább üzenetét, képviseli a benne rejlő életbölcsességet, teljesíti hivatását. Intézményeinek fenntartásához szüksége van emberekre. Már csak ezért is ragaszkodik az egyház ahhoz, hogy ne csak az egyes személy maga határozza meg, hogy van-e hivatása egy bizonyos közösségben, egy bizonyos feladatra. Ebben az egyház, a közösség is mérvadó. Papi és szerzetesi hivatás csak az, amelyet az elöljárók is hivatásnak ismernek el.
Hivatásról sokszor akkor beszélünk, amikor az egyházi intézmények utánpótlásáról van szó. Hogy van-e elég jelentkező a papneveldék, szerzetesi közösségek számára. Fenn tudják-e tartani intézményeiket? Van-e jövője egy rendnek? Az évszázadok folyamán kolostorok, egyházi hivatalok karrierlehetőséget is kínálták nagyravágyó fiatalok számára. Az egyházi intézmények sikert, befolyást, tekintélyt adtak. Megélhetést biztosítottak.
Nem csak spirituális feladatok teljesítéséhez teremtettek körülményeket. Ambiciózus vágyak is megvalósulhattak. A misszionáriusok hivatásában is van mindig kaland utáni vágy, érdeklődés az idegen, az új, a különös iránt. Tehát öncélú vágyak is kielégülhettek.
Ebben az értelemben nem minden egyházi személy teljesítette feladatát hivatásként az évszázadok során. Megtörténhet, hogy az egyháztól kapott bizalmi pozícióban egyesek saját pecsenyéjüket sütögetik, és ezzel elhomályosítják, amit vallásuk hirdet, és csorbítják az evangélium üzenetének hitelességét. De még így is, önző módon is szolgálhatják vallásos intézmények javát, sőt még az evangélium, Krisztus örömhírének ügyét is. Bűnös pap is szolgáltathat ki szentségeket, vagyis közvetíthet Isten és ember között. Egyszer így fejezte ki magát egy férfi: „Nekem fontos, amit a pap prédikál, még akkor is, ha élete nem hiteles.”
Mert az egyháznak mint közösségnek és szervezetnek is van hivatása. Az emberi társadalom érdekképviseleteihez hasonlóan intézményein keresztül adja tovább üzenetét, képviseli a benne rejlő életbölcsességet, teljesíti hivatását. Intézményeinek fenntartásához szüksége van emberekre. Már csak ezért is ragaszkodik az egyház ahhoz, hogy ne csak az egyes személy maga határozza meg, hogy van-e hivatása egy bizonyos közösségben, egy bizonyos feladatra. Ebben az egyház, a közösség is mérvadó. Papi és szerzetesi hivatás csak az, amelyet az elöljárók is hivatásnak ismernek el.
A hivatás mint személyes elköteleződés
Számodra azonban a kérdés, hogy van-e hivatásod, elsősorban nem intézmények fenntartásáról szól. A hivatás személyes elköteleződést jelent, amelyre bensődben kapsz meghívást. Nem magad választod ki magadnak. Önzetlen, magasabb rendű életideál utáni vágyból születik, amely értelmet ad létednek. De túl is mutat személyes életed céljain, ezért lemondással, alázattal és áldozattal is jár.
Ez az elhivatottság nem csak hívők életében bukkan fel, nem csak egyházi kereteken belül ölthet formát, nem csak vallásos emberek privilégiuma. Elköteleződés, elhivatottság, belső indíttatás nem csak papoknál vagy szerzeteseknél található. Sokan szülői feladatukat hivatásnak tekintik és úgy vállalják. Orvosok, pedagógusok, szociális munkások is gyakran hivatásként élik meg szolgálatukat mások javára, és így teljesítik kötelességeiket szívvel-lélekkel, s nem csak saját vágyaik kielégítésére. A politikusok között is vannak olyanok, akik valóban a közjót szolgálják.
A svéd diplomata, az Egyesült Nemzetek főtitkára, a protestáns Dag Hammarskjöld a következőt írta naplójába 1961-ben, röviddel azelőtt, hogy Kongóban meggyilkolták, ahova azért utazott, hogy a békét előmozdítsa:
„Nem tudom, ki – vagy mi – tette fel ezt a kérdést, azt sem tudom, hogy mikor történt. Még arra sem emlékszem, hogy válaszoltam-e a feltett kérdésre. De egy bizonyos időpontban igent mondtam valakinek – vagy valamihez –, és attól a perctől fogva biztos voltam benne, hogy a létezésnek van jelentősége, ezért az életemnek van célja, ha átadom magam neki. Ettől a perctől kezdve tudtam, hogy mit jelent »nem visszatekinteni« és »nem a következő napra gondolni«.”
Tapasztalatom szerint igaza van Hammarskjöldnek. Valójában nem tudjuk megmondani, hogy végső soron miért döntöttünk úgy, ahogy döntöttünk. Felsorolhatunk egy sor motivációt. De ezeket a racionális motivációkat csak később tudjuk néven nevezni. Sokszor csak később válik tudatossá, hogy igen, ez a hivatásom, s hogy döntést hoztam róla.
„Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára.” (Lk 9,62) „Ne aggódjatok a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról.” (Mt 6,34) Ennek az elhivatottságnak, elköteleződésnek a jeleiről, természetéről beszélek.
Félsz, hogy elvéted a döntést
Honnan tudom, hogy van-e hivatásom? Ezt kell-e tennem? Vagy valami mást kell keresnem? E kérdések mögött bizonytalanság rejlik. Van, aki évekig szorong, szeretné Isten akaratát teljesíteni, szeretne valamilyen Istennek tetsző életformát választani. E vágy mögött nemes szándék van, annak keresése, hogy a fiatal értelmes, nemcsak öncélú, hanem mások számára is hasznos feladatokat teljesítsen életében. Ugyanakkor nem képes eldönteni, hogy mit is tegyen. Sokszor évekig gyötrődik, keres, de nem jut megnyugvásra. Nem tudja, van-e hivatása.
Ezek a kérdések tapasztalatom szerint nem a hivatásról szólnak, hanem bizonytalanságaidról, félelmeidről, hogy elvéted a döntést, hogy valamiről lemaradsz, hogy valamit nem jól teszel. Ezek az aggodalmak terólad szólnak. Magaddal vagy elfoglalva.
Hivatásod az, amit csinálsz. Csak akkor döntöttél, ha már elindultál. Ha csak töprengsz, hogy ezt vagy azt válaszd-e, nincs hivatásod. Ha lenne, csinálnád. Vagy nem ott van hivatásod, ahol most keresed. Aki éli a hivatását, az nem tekintget ide-oda, „nem a következő napra gondol”, hanem lép. Cselekszik. Teszi azt, amit jónak ismer fel. Végzi a dolgát.
Mi az, ami éltet?
Tehát nem is igazán azt kell magadtól vagy mástól kérdezned, hogy van-e hivatásod, hanem inkább arra figyelj, hogy mi az, ami éltet, mik a belső törekvéseid, és követed-e azt, ami kibontakozik benned. Megszereted-e azt a folyamatot, amely meghatározza életedet? Hogy abban teljesülj be, amit élsz.
Lehet, hogy nem kívánod, nem kellemes vagy éppen fájdalmas. Lehet, hogy kételkedsz benne. De most ez az utad. Még ha nyom is a cipő, göröngyös is az út és zord az időjárás. Ez a te utad most. Holnap talán kisüt a nap. Ma az esővel, a köddel barátkozhatsz meg. Szép, ha rá tudsz nézni. Mint ajándékot elfogadod. Amikor benne vagy és kellemetlen, nem tudod így látni. Nem tudod ajándékként elfogadni. Ez nem baj. Mégis csináld, s majd meglátod az értelmét. Csak lassan veszed észre, hogy az út, amelyen jársz, a tiéd. Csak lassan jössz rá, hogy ami most történik, az így van jól. Lassan lesz világossá, hogy ami történt, értelmet adott életednek.
Megmérettetsz
Vannak azonban jelek, hogy mikor vagy azon az úton, amelyen hivatásodat követed, s mikor foglalkozol csak magaddal.
Vannak, akik fantáziában képzelik el jövőbéli önmagukat. E fantáziák nem a hivatás jelei, ha csak fejben történnek. Ha a fantáziák nem vezetnek konkrét lépésekhez, akkor a hivatás kibontakozását inkább csak akadályozzák, hátráltatják.
Magad körül forogsz akkor, amikor túl negatív érzések vesznek birtokukba: kételkedés, hogy tudod-e csinálni, félelem, hogy akadályozni fognak, irigység, hogy a másik jobb ne legyen, unalom, hogy nem találod benne örömöd, elégedetlenség, hogy mire jó ez az egész.
De a félelem egy feladattól nem szükségszerűen azt jelenti, hogy az nem a te utad. A félelem azt is jelentheti, hogy felismerted a kihívást és annak fájdalmas következményeit is. Aki csak lelkesedik egy nagy feladatért, hamar csalódik, amikor ellenállásokkal, nehézségekkel kezd találkozni. Aki hivatásának él, az sejti, tudja, érzi, hogy az többet kíván tőle, mint amihez egyszerűen csak kedve van.
Ha az ellenállást, amellyel mások részéről szembesülsz, nem bírod elviselni, és ezért lemondasz belső indíttatásodról, feladod a reményt, hogy alakot öltsön, megvalósulhasson, akkor magadba zárkóztál. Pedig az ellenállás csak próbára tesz, mint a kísértés. Kipróbálja, hogy mennyire hallgatsz a bensődből feltörő erőkre, vágyakra, indíttatásokra. Hogy mennyire veszed komolyan Istent.
Amikor keményen saját elképzeléseidet követed, tekintet nélkül másokra, akkor saját terveidet szövögeted. Amikor túl konkrét a terved, óvatosnak kell lenned. A mérnök megtervez egy gépet, s az a terv után el is készül. Az élőlényeknél azonban a tervrajzot nem te készíted, nem ismered. „Isten tervei kifürkészhetetlenek.” Az élet keresi az útját, kibontakozik. Úgy, ahogy a körülmények alakulnak. Ahogy az élet engedi.
Hogyha vágyaidat, elképzeléseidet mereven képviseled, akkor társad vagy elöljáród is belefeszül az ellenállásba. Megijed, hogy önfejű vagy. Az Istentől kapott hivatás nem merev, hanem hajlékony, formálható, mint minden, ami él. Ha lelkierővel viseled az ellenállásokat, akadályokat, és bizakodva, elszántan tudsz várni, akkor erősödik igazi hivatásod. Fontos az alkalmazkodókészség, ha belső indíttatásodat, hivatásodat, személyes vágyadat követed.
Vannak azonban jelek, hogy mikor vagy azon az úton, amelyen hivatásodat követed, s mikor foglalkozol csak magaddal.
Vannak, akik fantáziában képzelik el jövőbéli önmagukat. E fantáziák nem a hivatás jelei, ha csak fejben történnek. Ha a fantáziák nem vezetnek konkrét lépésekhez, akkor a hivatás kibontakozását inkább csak akadályozzák, hátráltatják.
Magad körül forogsz akkor, amikor túl negatív érzések vesznek birtokukba: kételkedés, hogy tudod-e csinálni, félelem, hogy akadályozni fognak, irigység, hogy a másik jobb ne legyen, unalom, hogy nem találod benne örömöd, elégedetlenség, hogy mire jó ez az egész.
De a félelem egy feladattól nem szükségszerűen azt jelenti, hogy az nem a te utad. A félelem azt is jelentheti, hogy felismerted a kihívást és annak fájdalmas következményeit is. Aki csak lelkesedik egy nagy feladatért, hamar csalódik, amikor ellenállásokkal, nehézségekkel kezd találkozni. Aki hivatásának él, az sejti, tudja, érzi, hogy az többet kíván tőle, mint amihez egyszerűen csak kedve van.
Ha az ellenállást, amellyel mások részéről szembesülsz, nem bírod elviselni, és ezért lemondasz belső indíttatásodról, feladod a reményt, hogy alakot öltsön, megvalósulhasson, akkor magadba zárkóztál. Pedig az ellenállás csak próbára tesz, mint a kísértés. Kipróbálja, hogy mennyire hallgatsz a bensődből feltörő erőkre, vágyakra, indíttatásokra. Hogy mennyire veszed komolyan Istent.
Amikor keményen saját elképzeléseidet követed, tekintet nélkül másokra, akkor saját terveidet szövögeted. Amikor túl konkrét a terved, óvatosnak kell lenned. A mérnök megtervez egy gépet, s az a terv után el is készül. Az élőlényeknél azonban a tervrajzot nem te készíted, nem ismered. „Isten tervei kifürkészhetetlenek.” Az élet keresi az útját, kibontakozik. Úgy, ahogy a körülmények alakulnak. Ahogy az élet engedi.
Hogyha vágyaidat, elképzeléseidet mereven képviseled, akkor társad vagy elöljáród is belefeszül az ellenállásba. Megijed, hogy önfejű vagy. Az Istentől kapott hivatás nem merev, hanem hajlékony, formálható, mint minden, ami él. Ha lelkierővel viseled az ellenállásokat, akadályokat, és bizakodva, elszántan tudsz várni, akkor erősödik igazi hivatásod. Fontos az alkalmazkodókészség, ha belső indíttatásodat, hivatásodat, személyes vágyadat követed.
Lassan lesz világos előtted az életfeladatod
A spirituális indíttatások lényegéhez tartozik, hogy a végcél nem határozható meg pontosan. Nem lehet tudni, hogy az az élőlény, amely világra jön, hogy fog kinézni. Csak azt lehet látni, hogy valami vajúdik és meg akar születni. Bennünk is sokszor vajúdnak vágyak, elképzelések. Ambícióink vannak.
Valami hivatást érzünk magunkban, vagy úgy érezzük, hogy ebbe az irányba kell mennünk. A cél erő bennünk, amely vonz, hajt. Segít, hogy életfeladatod kibontakozzon, megvalósuljon.
A belső indíttatás, a belső út sosem egészen konkrét. Egy út. Útközben nyer formát, hogy mire is hív Isten. Négyéves koromban kínai misszionárius akartam lenni. Kínába nem mentem, de valamit mégis megvalósítottam a vágyamból, egészen máshol, Dél-Amerikában. Az igazi hivatás hosszú és kanyargós utakon vezet, amelyek csak visszanézve egyenesek. Meg Isten szemével nézve. A hivatás tervrajzát talán életed végén érted meg egy kicsit jobban.
A spirituális indíttatások lényegéhez tartozik, hogy a végcél nem határozható meg pontosan. Nem lehet tudni, hogy az az élőlény, amely világra jön, hogy fog kinézni. Csak azt lehet látni, hogy valami vajúdik és meg akar születni. Bennünk is sokszor vajúdnak vágyak, elképzelések. Ambícióink vannak.
Valami hivatást érzünk magunkban, vagy úgy érezzük, hogy ebbe az irányba kell mennünk. A cél erő bennünk, amely vonz, hajt. Segít, hogy életfeladatod kibontakozzon, megvalósuljon.
A belső indíttatás, a belső út sosem egészen konkrét. Egy út. Útközben nyer formát, hogy mire is hív Isten. Négyéves koromban kínai misszionárius akartam lenni. Kínába nem mentem, de valamit mégis megvalósítottam a vágyamból, egészen máshol, Dél-Amerikában. Az igazi hivatás hosszú és kanyargós utakon vezet, amelyek csak visszanézve egyenesek. Meg Isten szemével nézve. A hivatás tervrajzát talán életed végén érted meg egy kicsit jobban.
„Légy türelemmel szíved minden megoldatlanságával szemben!” (Rilke)
Egy szerzetestől hallottam: „Belépésem óta soha nem kérdőjeleztem meg, hogy miért vagyok szerzetes.” Nem osztom biztonságát. Fontosnak tartom, hogy újra és újra rákérdezz, miért is járod ezt az utat. Miért jó az, amit csinálsz. Még egy-két generációval ezelőtt is másképp történt az elköteleződés. Amit valaki elkezdett, abban általában kitartott élete végéig. Biztonságot jelentett egy kitanult szakma, egy megkötött házasság, örök fogadalmak és ígéretek. A mai társadalomban, üzleti világban, munkahelyeken viszont éppen az a szokatlan, ha egy életen át maradsz annál, amit egyszer választottál. Ezért ma sokkal tudatosabban, sokkal reflektáltabban kell döntened, amikor hivatásodat követed, s meg kell szenvedned ezt. E nyugtalanító keresést nem veheti el senki a másiktól.
Ismételd meg többször újra a kérdést, hogy miért maradsz, hű vagy-e még belső hivatásodhoz. Tisztázd önmagadban a szándékot, vess számot az útról, amelyet jársz. S tedd meg a lépést, amely ma van soron. Mert egy élet is kevés arra, hogy meg tudd válaszolni, miért is léptél be egy szerzetesrendbe, miért vagy ott, és főképpen, hogy miért maradtál ott, ahol vagy, a közösségben, házasságban, munkahelyeden, feladatodnál.
Amikor bizonytalankodsz, nem mindig értik a többiek. Ilyenkor társaid, a hozzád tartozók megijedhetnek, hogy már nem hiszel abban, amit megkezdtél, hogy fel akarod adni vagy el akarsz válni. Pedig kérdéseid csak annak jelei, hogy komolyan veszed azt, amit csinálsz. Hogy nem vált rutinná vagy öncélúvá az, ami a hivatásod. Hogy a Lélek útján maradtál. A szándék megújítása ébren tartja érdeklődésedet, nyíltságodat, elevenségedet.
Rilke arra bátorítja a fiatal költőt, akivel levelezik, hogy szeresse meg a kérdéseket. „Amennyire csak tudom, arra kérem Önt, legyen türelemmel szívének minden megoldatlanságával szemben, és kísérelje meg magukat a kérdéseket szeretni, mintha elzárt szobák vagy idegen nyelven írt könyvek lennének. Ne kutasson most a feleletek után, amik nem adatnak meg Önnek, mivel most nem tudná őket élni. És erről van szó: élni mindent. Élje most a kérdéseket. Talán lassankint, észrevétlenül, egy távoli napon élete belenő majd a feleletekbe.”
Ne hátrálj ki egykönnyen!
Sokszor kívülről koppint az orrodra valaki. Ez is hozzátartozik ahhoz, ha követed belső indíttatásodat. S ilyenkor bosszankodsz ugyan, mégis vedd komolyan, lehet, hogy igaza van, tanulhatsz belőle. A közeg, amelyben élsz, a külső körülmények terelnek bizonyos irányba, de nem az a dolguk, hogy kiöljék belőled a hivatást. Feladatuk, hogy az adott konkrét helyen megvalósítható legyen hivatásod. A szerzetes elöljáró, a szülő, a társ segítenek abban, hogy hivatásod megvalósulhasson abban a konkrét helyzetben, amelyikben élsz. Van olyan döntés, amelyik sok évtizeden keresztül érlelődik, tisztul, formálódik.
Helytelen motivációból is lehet jó döntést hozni. Éled, éled, s lesz belőle egy igaz, hiteles szerzetesi élet vagy jó párkapcsolat. Hogy abban teljesülj be, amit élsz, mert annak is van igazsága. Talán rájössz, hogy a motiváció, amiért ott, akkor beléptél, ami mellett döntöttél, magad előtt már nem állja meg a helyét, mégsem akkor vagy bátor, ha ekkor kilépsz a kapcsolatból. Az is bátorság, ha tisztelettel elfogadod és magadénak ismered el azt, akivé lettél.
Harminc év szerzetesség vagy házasság után már ne ámítsd magad azzal, hogy új életet kezdhetsz. A harminc évet, annak a szokásait, eszményét, vágyait és sikereit nem tudod kigyomlálni lelkedből, testedből. Túl sok nyomot hagyott. Hacsak nem léptél ki már réges-régen abból a világból, amelyben talán harminc éven keresztül fizikailag ugyan maradtál, de csak ámítottad magad és másokat azzal, hogy ott van a te hivatásod, életed.
Házasságban és más élethelyzetben is vannak nehéz időszakok, amikor csak a hit vagy a hűség vagy valamilyen csökönyösség, megindokolhatatlan bizakodás tart vissza a szakítástól. Aki képes volt egy holtponton túljutni, az megerősödik eredeti választásában.
Amikor felülírod döntésedet
„Amit elkezdtél, azt ne add fel!” Vannak helyzetek, amikor szabad szembemenni ezzel az önmagában értéket képviselő elvvel. Életünk realitása, hogy nem viszünk végig minden elkezdett folyamatot. Megszakítasz egy kapcsolatot, munkahelyet váltasz, elhagysz egy közösséget. Vannak helyzetek, amelyekből kiléptél, mert belül tudtad, hogy váltanod kell.
S ha a döntést már meghoztad, akkor az válik az életeddé, azt kell megszeretned.
Amiben gyógyulsz, abban gyógyítóvá válsz
A hivatás nem önző érdek. Az elköteleződés lemondást is jelent, így sokszor érdekeinkkel ellenkezőnek látszik. Sokszor mint hiány, értelmetlenség, zavarodottság mutatkozik meg. Vágyaink ellen is történik. Nem kell megtagadnod vágyaidat. A vágyak maradnak, de a háttérben, nem az előtérben. Ábrahámnak nem kellett megölnie a fiát, el kellett engednie. Istenre kellett bíznia. Az ígéret másképpen teljesült be, mint ahogyan elképzelte. Így gyógyult a hite.
A sámánok azáltal tudtak gyógyítani, hogy sebzettek voltak, s találtak rá gyógyírt. S ami bennük gyógyult, azáltal tudtak gyógyítani. Ne félj lelkednek attól a részétől, amely gyógyulásra vár. Amit átszenvedsz, az gyógyul és életté válik benned. Másoknak is hasznára válik, másokat is gyógyít. Akkor tudsz igazán áldásosan működni, ha az, ami benned sebzett, gyógyul.
Útközben változol
Az út, amelyet jársz, más embert csinál belőled. A feladat, amelynek a szolgálatába szegődsz, megváltoztat, gyógyít. Hat rád és környezetedre. Hivatásod teljesítése közben mind személyiséged, önazonosságod, mind az életben betöltött szereped formálódik.
Ezt tanítja a Ranieróról szóló legenda, amelyről hosszabban lesz még szó. Életútja elején Raniero hőstettei kizárólagosan öncélúak voltak. De zarándokútja az égő gyertyával megtanította arra, hogy másképpen viszonyuljon embertársaihoz, feleségéhez, kovácsmesterségéhez. Mialatt a gyertyalángot védte és őrizte, kigyógyult erőszakosságából, önközpontúságából, durvaságából. Emberi kapcsolatai rendeződtek, gyógyultak. Hivatása fejlesztette, kibontakoztatta, nemessé tette személyiségét. Figyelmes, segítőkész, művészi lélek lett belőle. Új szerepe lett otthonában, a közéletben, egyházában.
Az alkimistáról szóló könyvében Paulo Coelho azt írja, hogy az alkimista ólomból aranyat próbál csinálni. De kétféle alkimista van, egy hamis és egy igaz. A hamis alkimista számára az arany a fontos, gazdag akar lenni. Erőfeszítése öncélú. Az igaz alkimista viszont tudatában van annak, hogy minden erőfeszítésének végén ő maga más emberré válik.
Meditálásaim elején egyszer rádöbbentem arra, hogy ha következetesen folytatom ezt az utat, megváltoztat. Megijedtem, mert nem tudtam, hogy mit csinál majd belőlem. Attól féltem, hogy olyanná tesz, amilyen talán nem szeretnék lenni. Biztonságra vágytam. Nem láttam, hogy kivé válhatok, hova jutok. Jól sejtettem, a meditálás valóban megváltoztatott. Az életem jobban az enyém lett.
Mersz-e változni? Mered-e vállalni, hogy nem tudod, mivé változol?
Új azonosságra találsz
Jézus otthagyja Názáretet. Otthagyja családját, édesanyját, fiatalkori biztonságát. Elindul küldetése útján. Indul, de még nem lehet tudni, hogy hova. A Lélek viszi.
Mered-e otthagyni azt, ahol már kiismered magad, azt, amiről úgy képzeled, hogy biztonságot ad, amit már megszoktál? Mennyire tudsz elszakadni attól, amibe beleszülettél? Elgyászolni azt, ami elmúlt? Ha követed hivatásodat, akkor nem tekintgethetsz hátrafelé. Újfajta tapasztalat előtt állsz.
Az új azonosság, amelyet hivatásod teremt meg benned, nincs meg azonnal, nem alakul ki egyszer s mindenkorra. Az új azonosság új kapcsolatot is teremt ahhoz a közösséghez, amelyhez tartozol. A közösség pedig már nemcsak a család, a szerzetesrend, a baráti kör, az egyház, hanem tágabb. Belépsz az életbe, az egészbe. Képességeid hasznot hoznak anélkül, hogy tudnod kellene, kinek. Ha követed hivatásodat, felnőtt, irányadó, tanító leszel, és talán sosem derül ki, hogy ki számára.
Az út, amelyet jársz, más embert csinál belőled. A feladat, amelynek a szolgálatába szegődsz, megváltoztat, gyógyít. Hat rád és környezetedre. Hivatásod teljesítése közben mind személyiséged, önazonosságod, mind az életben betöltött szereped formálódik.
Ezt tanítja a Ranieróról szóló legenda, amelyről hosszabban lesz még szó. Életútja elején Raniero hőstettei kizárólagosan öncélúak voltak. De zarándokútja az égő gyertyával megtanította arra, hogy másképpen viszonyuljon embertársaihoz, feleségéhez, kovácsmesterségéhez. Mialatt a gyertyalángot védte és őrizte, kigyógyult erőszakosságából, önközpontúságából, durvaságából. Emberi kapcsolatai rendeződtek, gyógyultak. Hivatása fejlesztette, kibontakoztatta, nemessé tette személyiségét. Figyelmes, segítőkész, művészi lélek lett belőle. Új szerepe lett otthonában, a közéletben, egyházában.
Az alkimistáról szóló könyvében Paulo Coelho azt írja, hogy az alkimista ólomból aranyat próbál csinálni. De kétféle alkimista van, egy hamis és egy igaz. A hamis alkimista számára az arany a fontos, gazdag akar lenni. Erőfeszítése öncélú. Az igaz alkimista viszont tudatában van annak, hogy minden erőfeszítésének végén ő maga más emberré válik.
Meditálásaim elején egyszer rádöbbentem arra, hogy ha következetesen folytatom ezt az utat, megváltoztat. Megijedtem, mert nem tudtam, hogy mit csinál majd belőlem. Attól féltem, hogy olyanná tesz, amilyen talán nem szeretnék lenni. Biztonságra vágytam. Nem láttam, hogy kivé válhatok, hova jutok. Jól sejtettem, a meditálás valóban megváltoztatott. Az életem jobban az enyém lett.
Mersz-e változni? Mered-e vállalni, hogy nem tudod, mivé változol?
Új azonosságra találsz
Jézus otthagyja Názáretet. Otthagyja családját, édesanyját, fiatalkori biztonságát. Elindul küldetése útján. Indul, de még nem lehet tudni, hogy hova. A Lélek viszi.
Mered-e otthagyni azt, ahol már kiismered magad, azt, amiről úgy képzeled, hogy biztonságot ad, amit már megszoktál? Mennyire tudsz elszakadni attól, amibe beleszülettél? Elgyászolni azt, ami elmúlt? Ha követed hivatásodat, akkor nem tekintgethetsz hátrafelé. Újfajta tapasztalat előtt állsz.
Az új azonosság, amelyet hivatásod teremt meg benned, nincs meg azonnal, nem alakul ki egyszer s mindenkorra. Az új azonosság új kapcsolatot is teremt ahhoz a közösséghez, amelyhez tartozol. A közösség pedig már nemcsak a család, a szerzetesrend, a baráti kör, az egyház, hanem tágabb. Belépsz az életbe, az egészbe. Képességeid hasznot hoznak anélkül, hogy tudnod kellene, kinek. Ha követed hivatásodat, felnőtt, irányadó, tanító leszel, és talán sosem derül ki, hogy ki számára.
Szerep és belső indíttatás
Hivatásodnak van egy helye, ahol konkrét formát ölt. Család, szerzetesrend, szakma, amelyben dolgozol. Hivatásodnak mindig van egy külső színpada, ahol éled azt, ahol megvannak a szerepeid. S van egy belső világod, egy belső tér, belső indíttatásaid tere. A kettő összefüggésben van egymással. Amikor az egyikkel bajunk van, sokszor azt hisszük, hogy a másikkal is gond van. Jó azonban megkülönböztetnünk őket egymástól, mert e kettős élettér nincs mindig összhangban. A szerepek, amelyeket betöltesz, belső azonosságodat is próbára tehetik, feszültségek keletkezhetnek egészen a szakadásig.
A hű szolga azt teszi, amit az ura mond neki, a jó szerzetes oda megy, ahová elöljárója küldi. De nem próféta. Aki belső indíttatásaira figyel, azzal nincs könnyű dolguk az elöljáróknak.
Egy már rég elhunyt jezsuita tartományfőnök sakktábláról szeretett beszélni. Úgy látta, az ő feladata mozgatni a figurákat. De kevés figura volt, amelyet elmozdíthatott, nem sok alattvalója volt hű szolga. Úgy tartotta, hogy azok, akik inkább belső indíttatásaikat követik, próféták, de kivonják magukat a közösség életéből. Rögzített figurák a sakktáblán. Velük nem lehet intézményeket működtetni. Sok jót tesznek talán más téren, lehet, hogy az embereket Istenhez vezetik, de a szerzetesi közösség intézményeit nem ők tartják életben. A lelket, a lelkiséget éltetik, de a bázist, amelyben a lelkek kibontakozhatnak, nem védik, nem erősítik, nem építik.
Akik hű szolgák, olyanok, mint a terebélyes fák, amelyeknek a lombjai közt a madarak fészket rakhatnak. Ám a begyökerezett fa csak egy szemszögből tudja látni a világot. Szükség van a madár mozgékonyságára, hogy az élet sokszínűségét befogadja, és általa az élet sokszínűsége nyilvánvalóvá válhasson. Több szempontból látni pedig azt jelenti, hogy tudd tisztelni és becsülni azt is, aki nem te vagy. Önmagában egyoldalú mindkettő. Csak együtt alkotják az életet.
Hivatásodnak van egy helye, ahol konkrét formát ölt. Család, szerzetesrend, szakma, amelyben dolgozol. Hivatásodnak mindig van egy külső színpada, ahol éled azt, ahol megvannak a szerepeid. S van egy belső világod, egy belső tér, belső indíttatásaid tere. A kettő összefüggésben van egymással. Amikor az egyikkel bajunk van, sokszor azt hisszük, hogy a másikkal is gond van. Jó azonban megkülönböztetnünk őket egymástól, mert e kettős élettér nincs mindig összhangban. A szerepek, amelyeket betöltesz, belső azonosságodat is próbára tehetik, feszültségek keletkezhetnek egészen a szakadásig.
A hű szolga azt teszi, amit az ura mond neki, a jó szerzetes oda megy, ahová elöljárója küldi. De nem próféta. Aki belső indíttatásaira figyel, azzal nincs könnyű dolguk az elöljáróknak.
Egy már rég elhunyt jezsuita tartományfőnök sakktábláról szeretett beszélni. Úgy látta, az ő feladata mozgatni a figurákat. De kevés figura volt, amelyet elmozdíthatott, nem sok alattvalója volt hű szolga. Úgy tartotta, hogy azok, akik inkább belső indíttatásaikat követik, próféták, de kivonják magukat a közösség életéből. Rögzített figurák a sakktáblán. Velük nem lehet intézményeket működtetni. Sok jót tesznek talán más téren, lehet, hogy az embereket Istenhez vezetik, de a szerzetesi közösség intézményeit nem ők tartják életben. A lelket, a lelkiséget éltetik, de a bázist, amelyben a lelkek kibontakozhatnak, nem védik, nem erősítik, nem építik.
Akik hű szolgák, olyanok, mint a terebélyes fák, amelyeknek a lombjai közt a madarak fészket rakhatnak. Ám a begyökerezett fa csak egy szemszögből tudja látni a világot. Szükség van a madár mozgékonyságára, hogy az élet sokszínűségét befogadja, és általa az élet sokszínűsége nyilvánvalóvá válhasson. Több szempontból látni pedig azt jelenti, hogy tudd tisztelni és becsülni azt is, aki nem te vagy. Önmagában egyoldalú mindkettő. Csak együtt alkotják az életet.
Hivatásod védettséget biztosít
Elhivatottságodnak, a te utadnak létjogosultsága van. Senki nem tudja megmondani, hogy neked merre kell menned. Biztonságot az élet ad, amely szolgálatába vett.
Járod utadat, a te utadat járod. Zarándokút ez, spirituális út. Aki spirituális útját járja, védett. Immunrendszerrel nemcsak biológiai szervezetünk rendelkezik, hanem lelkünk is. Az őr- angyal képe jut eszembe, aki a keskeny hídon átvezeti a kislányt vagy kisfiút. Figyel rá. Veszélyektől óvja. Mellette van akkor is, amikor nincs más, akire számíthatna. Az őrangyal biztonságot, bátorítást nyújt a gyereknek félelmei idején. E figyelmes, jóindulatú kísérő, aki mindig jelen van, még az alvás ideje alatt is, a Teremtő személyes gondoskodása. „Atyátok tudta nélkül egy veréb sem esik le a földre. Nektek minden szál hajatokat számon tartják. Ne féljetek hát! Sokkal többet értek a verebeknél – olvasom az evangéliumban. (Mt 10,29–31) Ez nem egy könyvelő-isten precizitása, hanem figyelmes, szeretetteljes gondoskodás. Akitől az életet kaptuk, bajban, veszélyben is figyel ránk. Saját életünk útján járni védettséget is jelent.
Ezt az igazságot dél-amerikai zarándokutamon egyszer tudatosítanom kellett. Egyedül gyalogoltam a Titicaca-tó partján, négyezer méterrel a tenger szintje fölött. Gyönyörű tiszta kék ég volt. A levegő hideg és ritka, a nap melegen tűzött. Szinte mechanikusan zsebembe nyúltam, kerestem a könnygázsprayt, melyet Gerdától, német ismerősömtől kaptam ajándékba. „Hogy védekezni tudjál, ha megtámadnának” – mondta. Az eltelt hónapok alatt már szokásommá vált, hogy megérintsem a sprayt. Biztonságot adott. De most nem találtam. Rádöbbentem, hogy legutolsó szállásomon a párnám alá tettem, és ottfelejtettem. Megrémültem. Mintha hirtelen mindenfajta veszélynek lettem volna kitéve. De lassan visszatért lélekjelenlétem. Azt kérdeztem magamtól: „Péter! Ez a kis műanyag tubus jelenti a biztonságodat?” Majd jött belülről a válasz: „Ha csak a könnygázban bízol, akkor jobb, ha azonnal hazautazol.”
Az élet útján mennyi mindenre építjük biztonságunkat! Védőoltás, betegbiztosítás, gyógyszer, mobiltelefon, ismerősök, tudás. De ezek semmit sem jelentenek igazi veszély esetén. Csak egy biztonságunk van. A létünk. Az, hogy most élünk. A Teremtő akarja, hogy legyünk. Ezt Bogotában Doña Esneda úgy fejezte ki: „Az alma akkor esik le a fáról, amikor megérett.”
Elhivatottságodnak, a te utadnak létjogosultsága van. Senki nem tudja megmondani, hogy neked merre kell menned. Biztonságot az élet ad, amely szolgálatába vett.
Járod utadat, a te utadat járod. Zarándokút ez, spirituális út. Aki spirituális útját járja, védett. Immunrendszerrel nemcsak biológiai szervezetünk rendelkezik, hanem lelkünk is. Az őr- angyal képe jut eszembe, aki a keskeny hídon átvezeti a kislányt vagy kisfiút. Figyel rá. Veszélyektől óvja. Mellette van akkor is, amikor nincs más, akire számíthatna. Az őrangyal biztonságot, bátorítást nyújt a gyereknek félelmei idején. E figyelmes, jóindulatú kísérő, aki mindig jelen van, még az alvás ideje alatt is, a Teremtő személyes gondoskodása. „Atyátok tudta nélkül egy veréb sem esik le a földre. Nektek minden szál hajatokat számon tartják. Ne féljetek hát! Sokkal többet értek a verebeknél – olvasom az evangéliumban. (Mt 10,29–31) Ez nem egy könyvelő-isten precizitása, hanem figyelmes, szeretetteljes gondoskodás. Akitől az életet kaptuk, bajban, veszélyben is figyel ránk. Saját életünk útján járni védettséget is jelent.
Ezt az igazságot dél-amerikai zarándokutamon egyszer tudatosítanom kellett. Egyedül gyalogoltam a Titicaca-tó partján, négyezer méterrel a tenger szintje fölött. Gyönyörű tiszta kék ég volt. A levegő hideg és ritka, a nap melegen tűzött. Szinte mechanikusan zsebembe nyúltam, kerestem a könnygázsprayt, melyet Gerdától, német ismerősömtől kaptam ajándékba. „Hogy védekezni tudjál, ha megtámadnának” – mondta. Az eltelt hónapok alatt már szokásommá vált, hogy megérintsem a sprayt. Biztonságot adott. De most nem találtam. Rádöbbentem, hogy legutolsó szállásomon a párnám alá tettem, és ottfelejtettem. Megrémültem. Mintha hirtelen mindenfajta veszélynek lettem volna kitéve. De lassan visszatért lélekjelenlétem. Azt kérdeztem magamtól: „Péter! Ez a kis műanyag tubus jelenti a biztonságodat?” Majd jött belülről a válasz: „Ha csak a könnygázban bízol, akkor jobb, ha azonnal hazautazol.”
Az élet útján mennyi mindenre építjük biztonságunkat! Védőoltás, betegbiztosítás, gyógyszer, mobiltelefon, ismerősök, tudás. De ezek semmit sem jelentenek igazi veszély esetén. Csak egy biztonságunk van. A létünk. Az, hogy most élünk. A Teremtő akarja, hogy legyünk. Ezt Bogotában Doña Esneda úgy fejezte ki: „Az alma akkor esik le a fáról, amikor megérett.”
Dél-amerikai leveleimből
„Belső indíttatásaim vezérelnek, találkozások, élmények, érdeklődésem határozza meg, hogy hová és merre menjek tovább. Tapasztalom a belső vezetést, és azt is, hogy felfedezőutamon biztonságban, védettségben vagyok. Az Élet maga véd. Vallásos kifejezéssel Gondviselésről beszélnék. Mintha nem én választanám ki, hogy merre menjek, hanem valami hív, küld, irányít. Sosem erőszakos, mint pszichotikus állapotban egy parancs, sosem szólít fel, hogy kárt okozzak magamnak vagy másnak, és mindig tiszteletben tartja a szabadságomat. Ez lenne a hivatás lényege?” (R. fturnernek, 1978)
„Továbbá zavar téged az a nézetem, hogy én magam akarok lenni, tekintélyektől, alárendeltségtől független. Ki mondhatja meg igazán, hogy mit kellett tennem, mit kell még életemben megvalósítanom? Azok, akik fölöttem rendelkeznek, talán még kevésbé tudják, mint én, hogy mi az én dolgom ebben a világban. Amikor már tíz éve szerzetes voltam, megkérdeztem az elöljárómat, valójában mire is készülök a tanulmányaimmal. Válaszából kitűnt, hogy ő sem tudta: »Tanuljon Ön nyugodtan tovább, adott időben majd meg fogják Önnek mondani.« Ez egyáltalán nem nyugtatott meg.
A zsinat idejében és más tapasztalatok révén is felismertem, hogy a tekintélyek a szülői házban, az egyházban és a társadalomban sem tudják jobban, mint te vagy én, hogy mit is kell tennünk. A Lélek bennünk működik. Isten akarata beteljesedik, akár akarjuk, akár nem. Legtöbbször pedig anélkül, hogy tudatos lenne számunkra. Szent Benedek szerint a legfiatalabb újoncban is megmutatkozhat a Szentlélek indíttatása. A Lélek ott fúj, ahol akar. Bennem is, benned is. Nekem is van mondanivalóm. Ezt saját magamnak is el kell hinnem.” (ft. Stanglmaiernek, 1983)
Forrás:Mustó Péter Megszereted, ami a tiéd című könyve / Jezsuiták
„Belső indíttatásaim vezérelnek, találkozások, élmények, érdeklődésem határozza meg, hogy hová és merre menjek tovább. Tapasztalom a belső vezetést, és azt is, hogy felfedezőutamon biztonságban, védettségben vagyok. Az Élet maga véd. Vallásos kifejezéssel Gondviselésről beszélnék. Mintha nem én választanám ki, hogy merre menjek, hanem valami hív, küld, irányít. Sosem erőszakos, mint pszichotikus állapotban egy parancs, sosem szólít fel, hogy kárt okozzak magamnak vagy másnak, és mindig tiszteletben tartja a szabadságomat. Ez lenne a hivatás lényege?” (R. fturnernek, 1978)
„Továbbá zavar téged az a nézetem, hogy én magam akarok lenni, tekintélyektől, alárendeltségtől független. Ki mondhatja meg igazán, hogy mit kellett tennem, mit kell még életemben megvalósítanom? Azok, akik fölöttem rendelkeznek, talán még kevésbé tudják, mint én, hogy mi az én dolgom ebben a világban. Amikor már tíz éve szerzetes voltam, megkérdeztem az elöljárómat, valójában mire is készülök a tanulmányaimmal. Válaszából kitűnt, hogy ő sem tudta: »Tanuljon Ön nyugodtan tovább, adott időben majd meg fogják Önnek mondani.« Ez egyáltalán nem nyugtatott meg.
A zsinat idejében és más tapasztalatok révén is felismertem, hogy a tekintélyek a szülői házban, az egyházban és a társadalomban sem tudják jobban, mint te vagy én, hogy mit is kell tennünk. A Lélek bennünk működik. Isten akarata beteljesedik, akár akarjuk, akár nem. Legtöbbször pedig anélkül, hogy tudatos lenne számunkra. Szent Benedek szerint a legfiatalabb újoncban is megmutatkozhat a Szentlélek indíttatása. A Lélek ott fúj, ahol akar. Bennem is, benned is. Nekem is van mondanivalóm. Ezt saját magamnak is el kell hinnem.” (ft. Stanglmaiernek, 1983)
Forrás:Mustó Péter Megszereted, ami a tiéd című könyve / Jezsuiták
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése