A Szentlélek Szolgálói Missziós Nővérek idén ünneplik annak tizedik évfordulóját, hogy hat évtized után, 2008-ban újra letelepedtek Magyarországon. Bano Maria Blandina nővérrel, a budatétényi közösség házfőnöknőjével beszélgetünk.
– Hogyan emlékszik vissza az elmúlt tíz esztendőre?
– Az elmúlt tíz év legfontosabb feladata az volt számunkra, hogy tanuljuk meg a magyar nyelvet. Először ketten jöttek Magyarországra, egy felvidéki magyar és egy szlovák nővér. Azután jött egy lengyel nővér, később egy magyar nővér, aki sokáig misszióban volt, majd én. Mivel különböző nemzetekből jöttünk, nagyon fontos volt a közösségépítés, hogy jól megismerjük egymást, Magyarországot, a magyar embereket, az itteni kultúrát. Mindehhez időre volt szükségünk, de ma már egymásra hangolódtunk, otthon érezzük magunkat Magyarországon.
– A magyarországi missziójuk jelenleg két közösségből áll, Budatétényben és Mélykúton vannak házaik, jelenleg öten végzik szolgálatukat. Milyen tevékenységeket végeznek?
– Mélykúton két nővér szolgál, mi itt, Budapesten hárman vagyunk. Több munkakörben dolgozunk. Gondozzuk az idős, beteg embereket, foglalkozunk gyerekekkel, családokkal, hajléktalanokkal, szegényekkel. Elsősorban a társadalom nehéz helyzetbe sodródott tagjaival törődünk, a periférián élő kisebbségekkel, a mindenkori elesettekkel. Hitoktatóként is ezt tesszük. Mindig vannak olyan emberek, akiknek az átlagosnál lényegesen több szeretetre, törődésre van szükségük. Ez így van az egész világon, Magyarországon is.
– Közösségük legfőbb jellemzője, hogy bárhol szolgálnak, mindenhol Isten szeretete sürgeti önöket, hogy elvigyék Őt minden emberhez. Hogyan igyekeznek ezt megvalósítani a mindennapokban?
– Nemcsak a munka fontos önmagában, hanem az is, kikkel találkozunk, kikkel vagyunk kapcsolatban. Előfordul, hogy a buszon, villamoson vagy vonaton futunk össze valakivel és beszélgetni kezdünk vele. Emlékszem, hogy egyszer Szlovákiából jöttünk haza a lengyel nővértársammal. Egy asszony ült velünk szemben. Nézegetett bennünket, éreztem, hogy valamit szeretne tőlünk. Megkérdezte, beszélünk-e magyarul, mondtam, hogy igen. Elkezdett beszélni az életéről, gondjairól, bajairól. Közölte, hogy nem hívő, de érzi, hogy többre vágyik annál, mint hogy kielégítse a mindennapi szükségleteit. A lelke éhezi és szomjúhozza, hogy megismerje az igazságot, hogy közelebb kerüljön Istenhez. Kérdezgetett minket, honnan jövünk, miért vagyunk itt Magyarországon. Volt nálam egy kis füzet, Fausztina nővérnek az irgalmasságról szóló elmélkedéseivel, és odaadtam neki azzal, hogy bármikor megkereshet bennünket, ha kérdései vannak a füzetben olvasottak, a hit kapcsán. Ez apró kis lépés volt, de ezekből tevődik össze a hit felé vezető út. Az asszony nagyon boldog volt. Soha többé nem találkoztunk, de talán nem múlt el benne nyomtalanul ennek a kis beszélgetésnek az emléke. Érdekes volt egyébként, hogy a vonat három órát késett, Isten arra vezetett minket, hogy találkozzunk ezzel az asszonnyal.
– Ön 2009-ben Indonéziából érkezett Magyarországra, mely a világ legnépesebb muzulmán országa. Hogyan lett Önből mégis katolikus szerzetesnővér?
– Valóban Indonéziában él a világon a legtöbb muzulmán hívő, de én Timor szigetén születtem, és ott a népesség legnagyobb része keresztény. Az én családom is katolikus volt.
– Mikor született meg Önben a vágy, hogy szerzetesnővér legyen?
– Már kilencéves koromban éreztem a vágyat erre a hivatásra, de mivel akkor már nagybátyám verbita volt, két nagynéném és három unokanővérem pedig missziós szerzetesnővér, néha arra gondoltam, hogy az már túl sok lenne egy családban, ha én is követném a példájukat. A pedagóguspálya mindig vonzott, végül azonban mégiscsak Isten hívásának engedelmeskedtem. Timor szigetén nagyon sok verbita tevékenykedett akkor, köztük európaiak is. Kislányként rendkívül érdekes volt látnom, hogy a nálunk szolgáló fehér emberek megtanulják a nyelvünket, kultúránkat, igazodtak a mi szokásainkhoz, és ez természetes volt számukra. Úgy éreztem, hogy a missziós a legboldogabb szerzetes a világon, mert mindig sugárzik róla az öröm, a derű, az Istenbe vetett bizalom. Boldogan szolgálnak. Soha nem találkoztam egyetlen komor arcú, kedvetlen nővérrel sem.
– Sokak szerint egész Európa, így Magyarország is missziós terep, újraevangelizációra van szüksége. Miként vélekedik erről?
– Ez így van, de ettől nem szabad kétségbeesnünk. Európa még mindig keresztény, még az is, aki nem gyakorolja, megtagadta a hitét, beleszületett ebbe a kultúrába. Meg kell szólítanunk az embereket, családokat, mellőzve minden kényszerítő erőt. Évente kétszer a verbiták missziós hétvégéket szerveznek, és ezekre mi is elmegyünk. Családokhoz küldenek minket, többségében olyanokhoz, akik nem gyakorolják a hitüket. Ott vagyunk a családnál, eszünk, iszunk, beszélgetünk a mindennapok gondjairól, örömeiről, ha kérdeznek, Istenről is.
Emlékszem, évekkel ezelőtt egy János nevű, idősebb ember elmesélte, hogy fiatal korában távolodott el az Egyháztól, és soha nem akar visszamenni. Sokat beszéltünk a missziós küldetésünkről, hogy mindenhová elmegyünk, keresztényekhez, más vallásúakhoz, hitetlenekhez is. Mindez a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegyében történt, egy faluban, és az érsek atya jött bemutatni a záró szentmisét. Mondtam ennek a János nevű embernek, hogy ez egy nagy mise lesz, előtte érdekes programokkal, beszélni fogunk az életünkről, küldetésünkről, az országainkról, ahonnan jöttünk, érdemes eljönnie rá. Azt válaszolta: engem itt, a faluban mindenki ismer, nekem a templomban nincs helyem. Mondtam neki, hogy ez nem igaz, ha szükséges, majd csinálok neki helyet magam mellett. Végül eljött velem, magával hozta a lányát is. Ezt követően János csak egyszer ment vissza a templomba, három hónappal ezelőtt meghalt. Meglátogattam a halálos ágyán, és azt mondta: hívő vagyok, csak az Egyházban nincs helyem. Isten azonban biztos, hogy megérintette a szívét.
– Az elmúlt tíz év legfontosabb feladata az volt számunkra, hogy tanuljuk meg a magyar nyelvet. Először ketten jöttek Magyarországra, egy felvidéki magyar és egy szlovák nővér. Azután jött egy lengyel nővér, később egy magyar nővér, aki sokáig misszióban volt, majd én. Mivel különböző nemzetekből jöttünk, nagyon fontos volt a közösségépítés, hogy jól megismerjük egymást, Magyarországot, a magyar embereket, az itteni kultúrát. Mindehhez időre volt szükségünk, de ma már egymásra hangolódtunk, otthon érezzük magunkat Magyarországon.
– A magyarországi missziójuk jelenleg két közösségből áll, Budatétényben és Mélykúton vannak házaik, jelenleg öten végzik szolgálatukat. Milyen tevékenységeket végeznek?
– Mélykúton két nővér szolgál, mi itt, Budapesten hárman vagyunk. Több munkakörben dolgozunk. Gondozzuk az idős, beteg embereket, foglalkozunk gyerekekkel, családokkal, hajléktalanokkal, szegényekkel. Elsősorban a társadalom nehéz helyzetbe sodródott tagjaival törődünk, a periférián élő kisebbségekkel, a mindenkori elesettekkel. Hitoktatóként is ezt tesszük. Mindig vannak olyan emberek, akiknek az átlagosnál lényegesen több szeretetre, törődésre van szükségük. Ez így van az egész világon, Magyarországon is.
– Közösségük legfőbb jellemzője, hogy bárhol szolgálnak, mindenhol Isten szeretete sürgeti önöket, hogy elvigyék Őt minden emberhez. Hogyan igyekeznek ezt megvalósítani a mindennapokban?
– Nemcsak a munka fontos önmagában, hanem az is, kikkel találkozunk, kikkel vagyunk kapcsolatban. Előfordul, hogy a buszon, villamoson vagy vonaton futunk össze valakivel és beszélgetni kezdünk vele. Emlékszem, hogy egyszer Szlovákiából jöttünk haza a lengyel nővértársammal. Egy asszony ült velünk szemben. Nézegetett bennünket, éreztem, hogy valamit szeretne tőlünk. Megkérdezte, beszélünk-e magyarul, mondtam, hogy igen. Elkezdett beszélni az életéről, gondjairól, bajairól. Közölte, hogy nem hívő, de érzi, hogy többre vágyik annál, mint hogy kielégítse a mindennapi szükségleteit. A lelke éhezi és szomjúhozza, hogy megismerje az igazságot, hogy közelebb kerüljön Istenhez. Kérdezgetett minket, honnan jövünk, miért vagyunk itt Magyarországon. Volt nálam egy kis füzet, Fausztina nővérnek az irgalmasságról szóló elmélkedéseivel, és odaadtam neki azzal, hogy bármikor megkereshet bennünket, ha kérdései vannak a füzetben olvasottak, a hit kapcsán. Ez apró kis lépés volt, de ezekből tevődik össze a hit felé vezető út. Az asszony nagyon boldog volt. Soha többé nem találkoztunk, de talán nem múlt el benne nyomtalanul ennek a kis beszélgetésnek az emléke. Érdekes volt egyébként, hogy a vonat három órát késett, Isten arra vezetett minket, hogy találkozzunk ezzel az asszonnyal.
– Ön 2009-ben Indonéziából érkezett Magyarországra, mely a világ legnépesebb muzulmán országa. Hogyan lett Önből mégis katolikus szerzetesnővér?
– Valóban Indonéziában él a világon a legtöbb muzulmán hívő, de én Timor szigetén születtem, és ott a népesség legnagyobb része keresztény. Az én családom is katolikus volt.
– Mikor született meg Önben a vágy, hogy szerzetesnővér legyen?
– Már kilencéves koromban éreztem a vágyat erre a hivatásra, de mivel akkor már nagybátyám verbita volt, két nagynéném és három unokanővérem pedig missziós szerzetesnővér, néha arra gondoltam, hogy az már túl sok lenne egy családban, ha én is követném a példájukat. A pedagóguspálya mindig vonzott, végül azonban mégiscsak Isten hívásának engedelmeskedtem. Timor szigetén nagyon sok verbita tevékenykedett akkor, köztük európaiak is. Kislányként rendkívül érdekes volt látnom, hogy a nálunk szolgáló fehér emberek megtanulják a nyelvünket, kultúránkat, igazodtak a mi szokásainkhoz, és ez természetes volt számukra. Úgy éreztem, hogy a missziós a legboldogabb szerzetes a világon, mert mindig sugárzik róla az öröm, a derű, az Istenbe vetett bizalom. Boldogan szolgálnak. Soha nem találkoztam egyetlen komor arcú, kedvetlen nővérrel sem.
– Sokak szerint egész Európa, így Magyarország is missziós terep, újraevangelizációra van szüksége. Miként vélekedik erről?
– Ez így van, de ettől nem szabad kétségbeesnünk. Európa még mindig keresztény, még az is, aki nem gyakorolja, megtagadta a hitét, beleszületett ebbe a kultúrába. Meg kell szólítanunk az embereket, családokat, mellőzve minden kényszerítő erőt. Évente kétszer a verbiták missziós hétvégéket szerveznek, és ezekre mi is elmegyünk. Családokhoz küldenek minket, többségében olyanokhoz, akik nem gyakorolják a hitüket. Ott vagyunk a családnál, eszünk, iszunk, beszélgetünk a mindennapok gondjairól, örömeiről, ha kérdeznek, Istenről is.
Emlékszem, évekkel ezelőtt egy János nevű, idősebb ember elmesélte, hogy fiatal korában távolodott el az Egyháztól, és soha nem akar visszamenni. Sokat beszéltünk a missziós küldetésünkről, hogy mindenhová elmegyünk, keresztényekhez, más vallásúakhoz, hitetlenekhez is. Mindez a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegyében történt, egy faluban, és az érsek atya jött bemutatni a záró szentmisét. Mondtam ennek a János nevű embernek, hogy ez egy nagy mise lesz, előtte érdekes programokkal, beszélni fogunk az életünkről, küldetésünkről, az országainkról, ahonnan jöttünk, érdemes eljönnie rá. Azt válaszolta: engem itt, a faluban mindenki ismer, nekem a templomban nincs helyem. Mondtam neki, hogy ez nem igaz, ha szükséges, majd csinálok neki helyet magam mellett. Végül eljött velem, magával hozta a lányát is. Ezt követően János csak egyszer ment vissza a templomba, három hónappal ezelőtt meghalt. Meglátogattam a halálos ágyán, és azt mondta: hívő vagyok, csak az Egyházban nincs helyem. Isten azonban biztos, hogy megérintette a szívét.
– Évek óta hitoktatóként szolgál Budapesten. Melyek a főbb tapasztalatai?
– Négy éve vagyok hitoktató, és a legnagyobb öröm számomra, hogy sokat tanultam a legkisebbektől, a gyerekektől, így azt, hogy kell hinni Istenben. A gyerek mindent elhisz, amit mondok neki az Istenről. Nincs benne kételkedés. Megtanultam tőlük, hogyan kell radikálisan követni Jézus példáját.
– Rendjük nevében szerepel a Szentlélek és a missziós kifejezés. Hogyan kapcsolódik össze a Lélek kiáradása a misszionálással?
– A Szentlélek gyümölcseit próbáljuk közvetíteni az emberek felé: alázatosság, szeretet, öröm, békesség, türelem, béketűrés, jóság, kedvesség, szelídség, hűség, szerénység, önmegtartóztatás, tisztaság. Ezekre az erényekre minden embernek szüksége van, keresztényeknek és nem keresztényeknek is. Találkozzunk bárkivel, közvetíteni szeretnénk nekik mindezeket.
– Sok ember a mai korban csak legyint, ha ezekről az erényekről hall.
– A kedvesség vagy az alázatosság szó hallatán miért kellene bárkinek is legyintenie? Lehet, hogy a mai világban vannak, akik számára mindezek az erények nem sokat jelentenek, de mi ezzel nem törődünk, hirdetjük ezeket a minden korban időtálló értékeket. Jézus példáját követjük. Emlékezzünk vissza, amikor a tömeg királlyá akarta kikiáltani, ő elvonult és imádkozott. Alázatos és engedelmes volt egészen a kereszthaláláig.
– Amint az imént szóba került, Önök kiemelten foglalkoznak a társadalom perifériáján élőkkel, a betegekkel, szegényekkel, hajléktalanokkal. Miként tudják felébreszteni a hitet, a reményt a gyakran kilátástalan helyzetben lévő emberekben?
– Erre a kérdésre Vörös Klára nővér tudna szépen válaszolni, mert régóta foglalkozik betegekkel, szegényekkel, hajléktalanokkal. Megpróbáljuk őket úgy szolgálni, mintha a szegény Jézussal találkoznánk. Az embereknek a méltóságát igyekszünk visszaadni. Klára nővér gyakran megosztja velünk: nem az a fontos, amit én teszek, hanem hogy ott vagyok. A kórházban nem akar vele mindenki beszélni, de ő ott van, a szenvedők mellett áll. Ne érezze a kiszolgáltatott helyzetben lévő ember, hogy egyedül van. Valaki ott van vele, fogja a kezét, beszél hozzá. Jézus is azt mondta: „veletek vagyok mindennap, a világ végéig”. Sajnos sokan vannak, akik nem bírják elviselni a kiszolgáltatott ember látványát. Előfordult, hogy a buszon valaki rászólt a hajléktalanra: büdös vagy, szálljál le! Igaz, hogy a büdösség nem kellemes, de a büdös ember is ember, Isten képmása, így megvan a vele született méltósága, amit tisztelnünk kell. Ennek szellemében kell bánnunk vele, közelítenünk hozzá.
– Önök hirdetik, hogy minden munkájukkal az Egyház missziós küldetését szolgálják. Hogyan valósul meg ez a gyakorlatban?
– Mielőtt Magyarországra jöttem volna, hat évig Melbourne-ben tanultam, és Sydney-ben készültem az örökfogadalomra. Úgy terveztem, hogy hazamegyek Timorba, de megkaptam a kinevezést ide. Fölvetődött bennem a kérdés: mit csináljak én ott, Európában? Mit vár tőlem az Isten? Kicsinek tartottam magam, és úgy gondoltam, Európa számomra túl nagy, és intelligens népek élnek itt. Sokat imádkoztam és rájöttem: Isten azért küldött engem ide, Európába, az Önök hazájába, mert Európának is szüksége van azokra, akik tudnak szeretni, és közvetítik Isten szeretetét. Az hatalmas bátorság, hogy bárhová megyünk, Jézus örömhírét hirdetjük, adjuk tovább. „Menjetek az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot!” Régebben Európából mentek misszionálni a népeket a világ többi földrészére, és ezek gyümölcseként ma ide jönnek újraevangelizálni a hitében elfáradt Európa népeit.
Fotó: Merényi Zita
Forrás: Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése