Ön a lazaristák rendjéhez tartozik. Mit jelent Önnek a kongregációjához való tartozás es mire ihleti a neve után álló két betű: CM?
Tizennyolc éves koromban döntöttem el, hogy lazarista szeretnék lenni. Éreztem magamban a hivatást, és azt is nagyon jól éreztem, ha máshova megyek, vagy mással foglalkozom, nem leszek boldog. Öt évet vártam, amíg az örökfogadalom után a CM betűket a nevem mellé írhattam. A CM utalás rendünk, a Misszióstársaság Lazaristák latin nevére (Congregatio Missionis), és számomra erős jel, ami kötelez. Megmaradtam Barta Szabolcsnak, útközben mégis formálódtam, gazdagodtam. Bekapcsolódtam egy nagy lelki családba, és amikor e két betűt látom vagy írom, boldogság és büszkeség tölt el, hogy ide tartozhatok. Egyúttal mindig figyelmeztet, hogy a világban nem csak magamat képviselem, hanem felelős vagyok azért a lelki örökségért, amit kaptam.
Hogyan emlékszik vissza az első, papságra, illetve szerzetességre hívó hangra?
Állítólag már gyerekkoromban voltak érdekes kijelentéseim, amelyek a papi hivatásra utaltak, de tudatosan, határozottan csak az érettségi környékén fogalmaztam meg, hogy pap és lazarista szeretnék lenni. Kamasz koromban minden akartam lenni, csak éppen pap nem. Nagyon szerettem a repülést, és egy ideig ez a pálya vonzott, de a líceum utolsó évében, amikor már dönteni kellett, hogyan tovább, mégis a papi és szerzetesi hivatás győzött. Megmaradtam az égnél, csak éppen másképp.
Miként bontakozott ki ez a hivatás? Kik és mi volt segítségére ebben?
Nagyváradon a Katalin Telepi Plébánián nőttem fel, ahol élő közösség, nagyon jó ifjúsági csoportunk volt. Hivatásomban ott volt az a lelki csomag, amit otthonról, főleg édesanyámtól kaptam, a plébánián pedig ez szépen gyarapodott. Nagyon jó plébánosaink voltak, többségük lazarista, és ismertem a vincés nővéreket, akikkel kapcsolatban voltunk. Igazi példaképek voltak a lazaristák, a vincés nővérek pedig aranyosak, szép emlékeket őrzök mindegyikükről. Szeretném kiemelni Dusik Tibor atyát, aki a kilencvenes évek elején volt plébánosunk, és aki először vitt el engem, még kis ministránsként, a lazaristák budapesti, központi házába. Rajta kívül ott voltak mindazok, akik segítettek, neveltek, támogattak és imádkoztak értem. Isten után nekik köszönhetem a hivatásomat, örökké hálás leszek értük.
Kedvenc szentírási mondata, története?
A Szentírásból, amikor a 8. zsoltárt olvasom, vagy felidézem, különleges érzés tölt el. A teremtő Isten hatalma, a világegyetem nagysága és az ember porszemnyi mérete külsőleg nézve nem egy szinten vannak. Isten mégis ezt az embert választotta ki, hogy különleges módon szeresse, és hogy az ember viszontszerethesse őt. Olyan méltóságot ajándékozott nekünk, amelynek nagyságát talán fel sem fogjuk. Amikor felnézek a gyönyörű kék vagy csillagos égre, vagy a természetben járok, eszembe jut ez a zsoltár, és már nem is kell több, ebben minden benne van.
Mi jelent ma megtartó erőt, életadó forrást az Ön részére?
A mindennapos imádság, a szentségek, az élő kapcsolat Istennel. Ha ez nincs meg, vagy szakadozik, akkor egymás után jönnek a bajok. Nagyon szeretem a Szentlelket, hiszek az erejében, nagyon sokszor megtapasztaltam már, hogy Ő működik. Mindig mosolygok, amikor eszembe jut, milyen jó, hogy épp pünkösdvasárnap születtem. És nagyon szeretem a Csodásérmű Szűzanyát is, akinek a személye végigkísér gyerekkoromtól kezdve. Ők az én erőforrásaim.
Nemrég tért haza Nagyváradra, es ha jól értesültem, most a Katalin Telepi közösség plébánosa. Mit jelent Önnek ismét itthon lenni?
Mit jelent? Nehéz ezt szavakba foglalni. Sok helyen megfordultam már, de az otthon mindig otthon marad. A Katalin Telep az a hely, ahonnan elindultam, ahol a hivatásomat kaptam, és az, hogy tavaly ide kerülhettem, egy kiváltságos helyzet, egy hatalmas ajándék volt. Ritka az olyan eset, amikor egy pap plébánosként visszakerül arra a helyre, ahol nevelkedett. Érdekes módon nem tapasztaltam meg azt a mondást, hogy „a próféta nem kedves a maga hazájában”. Nem tudom, hogyan működik ez, de a Katalin Telep egy különleges hely.
Mi jelenti a legnagyobb örömet, és a legerősebb kihívást jelenlegi küldetésében?
Jelenleg az szerez legnagyobb örömet, ha segíthetek valakinek, hogy jobban megismerje önmagát, helyzetét, hogy személyesebb legyen a kapcsolata Istennel, és ezáltal fejlődjön, erősödjön, egészséges legyen. Nemcsak testi értelemben, hanem lelkileg. Örülök, hogy jó híveink vannak, szeretem őket. Ami a kihívásokat illeti, mindig arra kell vigyáznom, hogy jól osszam be az időmet, és meglegyen a helyes fontossági sorrend. Máskülönben jön az összevisszaság, a kimerültség, az idegesség, és az senkinek sem kedvező.
Mi segít Önnek fellélegezni, kikapcsolódni? Mit tesz szabadidejében szívesen?
Szabadidőmben szívesen hallgatok zenét, főleg könnyűzenét. Észrevettem, hogy ilyenkor jobb a kedvem, utána még sokáig ott van a dallam a fülemben, dúdolgatok, fütyörészem, és másképp állok hozzá a munkához, meg az emberekhez. Amit még szívesen teszek, az a biciklizés, séta, kirándulás. A lényeg, hogy kimozduljak, mozogjak, és esetleg valami szépet is lássak.
Mit jelent az Ön részére az igehirdetés? Milyen különbséget érez a szóbeli es a most gyakorolt írásbeli igehirdetés között?
Az igehirdetés komoly feladat. Megtisztelő, ugyanakkor megrendítő, hogy Isten üzenetét közvetíthetem. Mindig arra kérem a Szentlelket, hogy ne csak az én emberi okoskodásomat és gondolataimat közvetítsem, hanem mindig legyen ott az üzenet, amely tőle származik. Az Isten szava nem játékszer, ezért nekünk, papoknak soha nem volna szabad úgy kiállnunk, hogy egyáltalán nem készültünk. Isten igéje olyan kincs, amelyet becsülnünk kell. A szóbeli és írásbeli igehirdetés között tartalmilag nincs különbség, de formában, stílusban különbözik. A szóbeli igehirdetésnél az a jó, hogy láthatom az arcokat, azokat az embereket, akik előttem vannak, és így talán személyesebben tudok szólni hozzájuk. Az írásnál erre nincs lehetőség, viszont segít jobban átgondolni a szavakat, a fogalmazást. És még valami: egy hetilap írásán keresztül sok emberhez eljuthat Isten üzenete. Remélem, ebben az esetben is ez történik, sokak lelki épülésére.
(Az interjú a romániai Vasárnap katolikus hetilap 2017. június 25-ei számában jelent meg.)
Forrés: Lazaristák
Tizennyolc éves koromban döntöttem el, hogy lazarista szeretnék lenni. Éreztem magamban a hivatást, és azt is nagyon jól éreztem, ha máshova megyek, vagy mással foglalkozom, nem leszek boldog. Öt évet vártam, amíg az örökfogadalom után a CM betűket a nevem mellé írhattam. A CM utalás rendünk, a Misszióstársaság Lazaristák latin nevére (Congregatio Missionis), és számomra erős jel, ami kötelez. Megmaradtam Barta Szabolcsnak, útközben mégis formálódtam, gazdagodtam. Bekapcsolódtam egy nagy lelki családba, és amikor e két betűt látom vagy írom, boldogság és büszkeség tölt el, hogy ide tartozhatok. Egyúttal mindig figyelmeztet, hogy a világban nem csak magamat képviselem, hanem felelős vagyok azért a lelki örökségért, amit kaptam.
Hogyan emlékszik vissza az első, papságra, illetve szerzetességre hívó hangra?
Állítólag már gyerekkoromban voltak érdekes kijelentéseim, amelyek a papi hivatásra utaltak, de tudatosan, határozottan csak az érettségi környékén fogalmaztam meg, hogy pap és lazarista szeretnék lenni. Kamasz koromban minden akartam lenni, csak éppen pap nem. Nagyon szerettem a repülést, és egy ideig ez a pálya vonzott, de a líceum utolsó évében, amikor már dönteni kellett, hogyan tovább, mégis a papi és szerzetesi hivatás győzött. Megmaradtam az égnél, csak éppen másképp.
Miként bontakozott ki ez a hivatás? Kik és mi volt segítségére ebben?
Nagyváradon a Katalin Telepi Plébánián nőttem fel, ahol élő közösség, nagyon jó ifjúsági csoportunk volt. Hivatásomban ott volt az a lelki csomag, amit otthonról, főleg édesanyámtól kaptam, a plébánián pedig ez szépen gyarapodott. Nagyon jó plébánosaink voltak, többségük lazarista, és ismertem a vincés nővéreket, akikkel kapcsolatban voltunk. Igazi példaképek voltak a lazaristák, a vincés nővérek pedig aranyosak, szép emlékeket őrzök mindegyikükről. Szeretném kiemelni Dusik Tibor atyát, aki a kilencvenes évek elején volt plébánosunk, és aki először vitt el engem, még kis ministránsként, a lazaristák budapesti, központi házába. Rajta kívül ott voltak mindazok, akik segítettek, neveltek, támogattak és imádkoztak értem. Isten után nekik köszönhetem a hivatásomat, örökké hálás leszek értük.
Kedvenc szentírási mondata, története?
A Szentírásból, amikor a 8. zsoltárt olvasom, vagy felidézem, különleges érzés tölt el. A teremtő Isten hatalma, a világegyetem nagysága és az ember porszemnyi mérete külsőleg nézve nem egy szinten vannak. Isten mégis ezt az embert választotta ki, hogy különleges módon szeresse, és hogy az ember viszontszerethesse őt. Olyan méltóságot ajándékozott nekünk, amelynek nagyságát talán fel sem fogjuk. Amikor felnézek a gyönyörű kék vagy csillagos égre, vagy a természetben járok, eszembe jut ez a zsoltár, és már nem is kell több, ebben minden benne van.
Mi jelent ma megtartó erőt, életadó forrást az Ön részére?
A mindennapos imádság, a szentségek, az élő kapcsolat Istennel. Ha ez nincs meg, vagy szakadozik, akkor egymás után jönnek a bajok. Nagyon szeretem a Szentlelket, hiszek az erejében, nagyon sokszor megtapasztaltam már, hogy Ő működik. Mindig mosolygok, amikor eszembe jut, milyen jó, hogy épp pünkösdvasárnap születtem. És nagyon szeretem a Csodásérmű Szűzanyát is, akinek a személye végigkísér gyerekkoromtól kezdve. Ők az én erőforrásaim.
Nemrég tért haza Nagyváradra, es ha jól értesültem, most a Katalin Telepi közösség plébánosa. Mit jelent Önnek ismét itthon lenni?
Mit jelent? Nehéz ezt szavakba foglalni. Sok helyen megfordultam már, de az otthon mindig otthon marad. A Katalin Telep az a hely, ahonnan elindultam, ahol a hivatásomat kaptam, és az, hogy tavaly ide kerülhettem, egy kiváltságos helyzet, egy hatalmas ajándék volt. Ritka az olyan eset, amikor egy pap plébánosként visszakerül arra a helyre, ahol nevelkedett. Érdekes módon nem tapasztaltam meg azt a mondást, hogy „a próféta nem kedves a maga hazájában”. Nem tudom, hogyan működik ez, de a Katalin Telep egy különleges hely.
Mi jelenti a legnagyobb örömet, és a legerősebb kihívást jelenlegi küldetésében?
Jelenleg az szerez legnagyobb örömet, ha segíthetek valakinek, hogy jobban megismerje önmagát, helyzetét, hogy személyesebb legyen a kapcsolata Istennel, és ezáltal fejlődjön, erősödjön, egészséges legyen. Nemcsak testi értelemben, hanem lelkileg. Örülök, hogy jó híveink vannak, szeretem őket. Ami a kihívásokat illeti, mindig arra kell vigyáznom, hogy jól osszam be az időmet, és meglegyen a helyes fontossági sorrend. Máskülönben jön az összevisszaság, a kimerültség, az idegesség, és az senkinek sem kedvező.
Mi segít Önnek fellélegezni, kikapcsolódni? Mit tesz szabadidejében szívesen?
Szabadidőmben szívesen hallgatok zenét, főleg könnyűzenét. Észrevettem, hogy ilyenkor jobb a kedvem, utána még sokáig ott van a dallam a fülemben, dúdolgatok, fütyörészem, és másképp állok hozzá a munkához, meg az emberekhez. Amit még szívesen teszek, az a biciklizés, séta, kirándulás. A lényeg, hogy kimozduljak, mozogjak, és esetleg valami szépet is lássak.
Mit jelent az Ön részére az igehirdetés? Milyen különbséget érez a szóbeli es a most gyakorolt írásbeli igehirdetés között?
Az igehirdetés komoly feladat. Megtisztelő, ugyanakkor megrendítő, hogy Isten üzenetét közvetíthetem. Mindig arra kérem a Szentlelket, hogy ne csak az én emberi okoskodásomat és gondolataimat közvetítsem, hanem mindig legyen ott az üzenet, amely tőle származik. Az Isten szava nem játékszer, ezért nekünk, papoknak soha nem volna szabad úgy kiállnunk, hogy egyáltalán nem készültünk. Isten igéje olyan kincs, amelyet becsülnünk kell. A szóbeli és írásbeli igehirdetés között tartalmilag nincs különbség, de formában, stílusban különbözik. A szóbeli igehirdetésnél az a jó, hogy láthatom az arcokat, azokat az embereket, akik előttem vannak, és így talán személyesebben tudok szólni hozzájuk. Az írásnál erre nincs lehetőség, viszont segít jobban átgondolni a szavakat, a fogalmazást. És még valami: egy hetilap írásán keresztül sok emberhez eljuthat Isten üzenete. Remélem, ebben az esetben is ez történik, sokak lelki épülésére.
(Az interjú a romániai Vasárnap katolikus hetilap 2017. június 25-ei számában jelent meg.)
Forrés: Lazaristák
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése