Rumszauer Miklós, a kaposvári Szent Margit–Szent József-templom plébánosa, a püspökség bírósági helynöke a Kaposvári Egyházmegye elsőként felszentelt papja, aki az ügyvédi hivatás helyett a papságot választotta.
Káplánként a székesegyházban, majd a nagykanizsai Jézus Szíve-templomban szolgált. Római tanulmányok után Balás Béla megyéspüspök titkáraként tevékenykedett, s tizenöt esztendeje a Szent Margit–Szent József-templom plébánosa, aki jogi doktorátusa mellett kánonjogi doktorátust is szerzett, és később elvégezte a Semmelweis Egyetem lelki gondozói szakát is, hogy még nagyobb empátiával és humánummal pasztorálja híveit – gyógyítva sebzettségüket.
Az ezüstmiséjére készülő atya legkülönfélébb korcsoportok kedvelt papja, aki immár negyed százada kiemelkedő intellektussal és humorral van jelen hívei között akár egyházi, akár világi eseményeken, hiszen az evangelizáció legkülönfélébb alkalmait megragadja, hogy a rábízottakat még közelebb vigye Istenhez. A fiatalok körében missziós lelkülettel, különös spiritualitással végzi a hitébresztést, számos közösség, zarándoklat és imatábor lelki vezetője, aki külföldi tapasztalatait is beépíti áldozatos papi munkájába. Több gyümölcsöző külföldi kapcsolat létrehozója, amelyek az egyházközség, sőt az egyházmegye lelki életét is gazdagítják. Templomában gyakran szervez koncertmiséket, hangversenyeket, kiállításokat, művész-közönség találkozókat, hiszen bámulatos érzéke van a legkülönfélébb művészeti ágakhoz, s a kultúraközvetítéshez. Korábbi főpásztora, Balás Béla püspök atya nem véletlenül nevezte egyik kedves papjának plébániáját „lelki cukrászdának”.
Az 1993. július 3-án felszentelt papot sokan hívják Rumosnak, de nem azért, mert kedveli a rumot – bár el tudnám képzelni hatalmas karimájú szalmakalapban, egy pohár kubai rummal a kezében, de csak kristálypohárba töltve, miközben nagyot slukkol márkás havannai szivarjából és füstkarikák táncolnának arca előtt –, hanem szeretetből, hiszen a Rumszauer név legpraktikusabban így rövidíthető.
Én is így hívom, s gyakran találkozom a „szent poéngyárossal”, aki online kapcsolatban van az égiekkel, és egy-egy vicc mindig akad tarsolyában nekünk, földieknek, és tudható, hogy a papok mesélik a legkiválóbb vicceket. Az is feledhetetlen, amikor a nagykanizsai hívekkel búváruszonyos felszerelésben Miklós atya eltáncolta a Hattyúk tavában a hattyú halálát, s ez nem volt vicc…
Mint ahogy a rendszeres kajak- és sítúrák is elengedhetetlenek a testi-lelki regenerálódáshoz. Ám ekkor sem nyughat. Ilyen SMS-eket küld januárban, februárban: A síparadicsomból szeretettel gondolok rátok. Sonkát reggelizek és epret. Süt a nap, gyönyörű a táj. Én meg válaszként: részvétem, mély részvétem…
Kegyelem, hogy „csatolt fájlként” az elmúlt évtizedekben csaknem egy tucatszor kelhettem vele útra Medjugorjébe – hol feleségemmel, hol fiainkkal –, hogy még közelebb az éghez hallgassuk bronzrelief-stációknál született elmélkedéseit. A kishegy, az első jelenések hegye, s a Krizsevác nem az a hely, ahol kalodába zárhatók az érzelmek, és parancsolni lehet a könnyeknek. Életünk zarándokútját járjuk itt is.
Öt éve Miklós atya így elmélkedett az első állomásnál: „Jézust halálra ítélik. Mit lehet még mondani? Már mindent elmondtál. Tanítottál, csodákat műveltél a tereken, s a templom árkádjai alatt. Zubognak rád az igaztalan vádak. Mindenki tudja, hogy a hazugság nyílt színen folyik. Szövetkeztek ellened, amikor valójában kész az ítélet, és a felszínen cirkusz folyik. Eldöntötték a sorsodat, amikor alkalmat kerestek arra, hogy megöljenek, kifosszanak. Te egyedül, mindenki más veled szemben. Méltósággal hallgatsz, de ennek a szótlanságnak súlyos az üzenete: nem védekezel, pedig megtehetnéd. Emelt fővel fogadod a vádakat, mert biztos vagy abban, hogy a tiszta oldalon állsz. Lehet-e, kell-e még bármit mondani, amikor úgy látszik, minden ellened szövetkezik? Jézus a hallgatás méltóságával felel a vádra, zárva marad a szája, és a szótlanság súlyos jeleként áll ott a világban. Figyelemfelkeltőbb, mintha bármit szólna. Megrázóbb, mintha tiltakozna.
A te életedben is adódnak helyzetek, amikor nem kell felelned, amikor a vádakra zárva marad a szád. Amikor a szótlanság súlyos vádjával felelhetsz, mert nem csak ostorból lehet korbácsokat fonni. Rengeteg helyzet van az életedben, amikor a szavaddal gyilkolsz, a szavaddal ítélsz meg, amikor ellehetetlenítesz valakit. Kérünk Téged, Isten, óh, ártatlan bárány, szeplőtlen jóság, örök tisztaság, taníts meg minket a kellő időben szótlanoknak maradni, a vádakat méltósággal fogadni! Taníts meg minket a kör közepén, kiszolgáltatottan állni! Taníts meg minket arra, Urunk, hogy miként kell egyenes derékkal állni, amikor minden szövetkezik ellenünk, ellened! Adj erőt, Krisztus, hogy kövessünk a kereszten!
Ezt követően arra kért bennünket, hogy a következő állomásig azzal forduljunk Istenhez, hogy mutassa meg azokat a szituációkat, amikor életünk során a szavunkkal vétkeztünk, amikor igaztalanul sértettünk meg másokat, amikor jogos, vélt vagy valós felháborodásunkban, az igazság álvédelmében látszólagosan léptünk fel – megsebezve a másik embert, a kiszolgáltatottat, a gyengébbet.
Zarándoktalpak milliói által koptatott köveken kapaszkodunk feljebb és feljebb; sűrűsödik, majd tisztul múlt és jelen. Régi és új kapcsolati hálókat stoppol meg vagy sző újra a Szentlélek. Pásztor és a nyáj együtt van. Szinte hallom a bölcs megállapítást, amit jó pár éve egy maturandus fogalmazott meg: azért jön oly szívesen Medjugorjébe, mert itt legalább nem követ el bűnt. Miklós atya híveket, keresőket, cursillistákat, vállalkozókat is vezetett már el ide, és a családtagok is rácsodálkozhattak arra: ez is a való világ része, s ahogy maga fogalmazta meg: azért vágyakozik ide, hogy feltöltse szeretettankját.
Így van ez akkor is, ha Rómába megy. Nemcsak az „Örök Város” várja negyed százada pappá lett, hajdani diákját, hanem ő is gyakran vágyakozik ide. Szent II. János Pál pápa agóniája idején vagy kéttucatnyian lehettünk részesei egy általa szervezett és vezetett zarándoklatnak. Nemcsak a néhány hete elhunyt Péteri Pál pápai prelátus, a kaposvári Szent Kereszt-templom egykori plébánosa ismerte oly remekül Róma templomait – amelyekről népszerű könyveket írt –, hanem Rumos atya is. Szenvedélyesen beszél, bárhova is induljunk. Lélegzetelállító történeteket hallottunk tőle Isten hajlékainak építési körülményeiről, az alkalmazott ornamentikáról, a liturgikus terekről, a templomokat díszítő szobrokról, és művészettörténészeket felülmúló kiselőadásokat egy-egy festményről. De a szentek relikviáiról, a pápákról, a Vatikán kincseiről is élvezettel mesélt – megállíthatatlanul. Persze, mindig időt hagyva misére, imára, szeretettankunk feltöltésére.
Egy papnak talán mindannyiunknál nagyobb szüksége van arra, hogy időről időre kiürülő szeretettankja ne csak megteljen, hanem túlcsorduljon, hiszen aki hozzá fordul, aki általa kér Istentől jó szót, lelki vigaszt, tanácsot a mindennapokra, vezetést vargabetűkkel tarkított világunkban, elengedhetetlen a felé irányuló szeretet. A biztonságtudat, hogy a lelkipásztor „mindenkinek mindeneként” van jelen, aki vezesse, sebeit bebalzsamozza, s megerősítse e földi létben. Aki felhívja figyelmét a rá leselkedő zsákutcákra, józan mértéktartással rámutasson: élhetünk ugyan áldó hatalmak oltalmában, a szellemi harcot magunknak kell megvívni, hiszen a jó és a gonosz örök harcban állnak értünk.
Aki ismeri, tudja: Rumos atya fantasztikus dizájner. Nemcsak ötlete, ízlése is van. Ráadásul maximalista. A közelmúltban azt fejtegette, hogy a templom karácsonyi dizájnja vagy másfél évtizedre előre megvan a fejében. Kiemelt szerep jut ugyanis a hagyományos, szenteste előtti ünnepnek, amely egy nagycsalád szeretetével köszönt be, hiszen a papnak a hívek jelentik a családot. Bibliai igék, szabad imák, elmélkedések hangzanak el ilyenkor, s a közös éneklés is elmaradhatatlan része a találkozónak, amely kezdetben pezsgős koccintással folytatódott, az utóbbi esztendőkben viszont átható narancs és szegfűszegillatban, teával és forralt borral lépünk oda egymáshoz, hogy áldott ünnepet kívánjuk. Nemcsak helybéli hívek sereglenek össze a szíves invitálásra, hanem az ország különböző pontjairól is érkeznek ismerősök, barátok – szólóban vagy családjukkal; olyanok, akiknek életében jelentős helyet kap Rumos atya. Többen a hitük megtartását, párjukat vagy éppen házasságuk megmentését köszönhetik neki, s akadnak, akik a gyermekáldásért végzett közbenjárásáért hálásak. Sok a köszönnivaló…
Papsága mellett jogászként, szinkrontolmácsként, idegenvezetőként, mentálhigiénés szakemberként, egyetemi oktatóként, nyelvtanárként – hiszen vagy fél tucat nyelvet beszél – éppúgy megállja a helyét, mint népművelőként, művészettörténészként, zene- és színikritikusként. Vagy rendezőként. Jó pár éve már, hogy a kaposvári Kossuth téren advent idejére felállított betlehemhez húszperces verses-zenés összeállítást szerkesztett-rendezett – színészekkel és amatőrökkel, szólistákkal és kórusokkal. Igényes, tömegeket megállító produkció született, és nemcsak a hívek azonosultak az elhangzottakkal – kétezer éve Istengyermek költözött közénk –, kedves volt a keresők, s talán még az ateisták fülének is, hiszen a szakrális és a művészeti célon kívül ismeretterjesztő szándékkal készült a válogatás, amely végtelenített hangszalagon adott újabb és újabb impulzusokat a betlehemi jelenethez.
S ha már a kultúrát, a művészetek világát említettem: különösen az utóbbi években már-már művelődési központok rendezvénykínálatával vetekedő programarzenállal szólítja meg a híveket. Lehet, hogy fejére olvassák: nem feladata ez egy papnak, templomnak, plébániának, ám a plébános következetesen kitart amellett: a ma emberének is szüksége van arra a szellemi pluszra, arra az élményre, amely egy-egy koncertmisén, kamara-előadáson, kiállításmegnyitón, előadás-sorozaton éri. Bemutatkozott már itt többek között Maczkó Mária, Pitti Katalin, Virágh András, Bretz Gábor, Benke József, Czóbel Mariann, Siess Zsuzsa, K. Ékes Edit, Jambrich Liza, Gosztonyi Zoltán, a pécsi Mozart Kórus és Zenekar, a kaposvári Vikár Béla Vegyes Kar, a Szent Efrém Kórus, hogy csak néhány művészt és együttest említsek. Meg különben is: hit és művészet, egyház és kultúra régóta jegyben jár, így nem csoda, hogy a kultúraközvetítés is különleges missziója.
Kétségtelen: a néhány éve indult, Kaposváron is gyökeret eresztett Ars Sacra Fesztivál, a Szakrális Művészetek Hete zászlóshajója a Szent Margit-templom, amely egész éven át kínálja különleges csemegéit. S nem utolsósorban: a preevangelizáció része e sokszínű programsorozat.
E „lelki cukrászda” azonban arra bizonyság: így is lehet keresztény életet élni, Isten országának építőiként így is részt vehetünk a társteremtésben, az evangelizációban mi, a Teremtő ministránsai. Azok, akik bő termést hozhatnak egy jó pap lelki vezetésével, mentorálásával. Például papi hivatásokat, hiszen néhány ifjú pap neki (is) köszönheti, hogy rátalált erre az útra, és megmaradt rajta – a kezdeti elbizonytalanodás, kísértés után –, folytatva a szemináriumi éveket.
Az elmúlt negyed században nemcsak a Somogy Megyei Közgyűlés, hanem a megyeszékhely képviselő-testülete is felfedezte és elismerte a folyamatos lendületben lévő plébános tevékenységét, aki a hitélet megújításáért, a hívek lelki gondozása terén különös érzékenységgel végzett szolgálatáért, a fiatalok körében kifejtett pasztorációs tevékenységéért, valamint egyetemi oktatói, egyházjogászi és nem utolsósorban kultúraközvetítő tevékenységéért kapta meg a Somogy Polgáraiért-díjat, illetve a Kaposvár Városért kitüntetést. A vállalkozói szféra megyei Prima-díjra jelölte, s a közönségnek köszönhetően megkapta a közönségdíjat, de a közelmúltban átvehette a Kaposvári Polgári Kaszinó díját is. Miklós atya minden alkalommal úgy nyilatkozott: nagy megtiszteltetés számára az elismerés, s bár név szerint neki szól, a különféle díjakkal a Magyar Katolikus Egyházat ismerték el. Azt mondta: „Az adományozók észrevették az egyház értékmentő és -gyarapító szolgálatát, hiszen amikor lelki sebeket gyógyítunk, szentségeket szolgáltatunk ki, közbenjáró imát végzünk, lelkigyakorlatot tartunk, házasságot rendezünk, akkor az egész személyiségre hatunk.”
A plébános szerint a kapcsolatok, a sebzettségek gyógyítása a legfontosabb feladata, mert ha ez elmaradna, „szétesne” a folyamatos veszélynek kitett ember. Mindenkor erősíteni kell a helyes énképet, önismeretet, s ápolni a családi, rokoni, baráti viszonyokat, amelyek meghatározói az egészséges nemzettudat alakításának is.
Lelkünk sebzettségéről, s a gyógyulás útjáról, valamint a burnout-szindrómáról és a kiégés elleni harcról több helyen is hallottam előadni. A 70-es évek elejéig nem volt tudásunk arról, hogy a burnout egyáltalán létezik. Ma pedig már világjelenség a depresszió mellett. Egy német kutatás szerint azon személyek közül, akik nagy elánnal vetették magukat a munkájukba, öt év múlva minden negyedikre jellemző lesz a kiégés, mely során az élet értelmességének érzete is elveszíthető. A kiégés pedig nemcsak a munkára vonatkoztatható, hanem a házasságokra is…
Ahogy szárnyal a Lélek, úgy lehet folyamatosan úton Isten szolgája is. Szerte az országban, s a világban. Balás püspök nemegyszer megjegyezte: a Rumos már megint az éterben kering…
Csak nevettem a találó helyzetelemzésen, és mindig eszembe jutott: elaludni ugyan sokszor láttam, de ötlettelenül unatkozni még soha. Ha beszélt, lelkesen szólt; nemcsak az ambónál állva a templomban, hanem baráti körben is. Akkor is, amikor a kocsmában ücsörgők cserélték ki kocsija kerekét – ők voltak aznapi megmentői, ha úgy tetszik, angyalai –, meg akkor is, ha valami mély összefüggésre jött rá. Például arra, hogy milyen gazdag a cigánykultúra. Hallhattam cursillós előadásait is, csakúgy, mint tanúságtételeit az Antióchia közösségben, vagy a keresőknek szervezett Alfa-kurzuson. Számomra is kegyelem, ahogy tapasztalom, miként működik benne a Szentlélek, milyen „antennákkal” fogadja súgását, s adja tovább ajándékait.
Az egyház szolgálója időről időre mindent megköszön – ilyen többek között az évente átadott Arany Rózsafüzér-díj –, s olykor a háláját virággal is nyomatékosítja. Miklós atya kedvenc virágai közül a fehér rózsa viszi a prímet, melyet oly nagy kedvvel ajándékoz. Zalaszentlászlóra, a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság országos konferenciájára sem érkezett üres kézzel. Amikor az előadótérbe lépett, egy nagy fekete sporttáskát szorongatott – gondoltam, hazafelé menet beugrik Kehidakustányba egyet wellnessezni, ami kedvenc kedvteléseinek egyike –, ám mint néhány perc múlva kiderült: nem erre készül. Bevezető gondolatait követően kizipzározta a táskát, és nyolcvan szál fehér rózsát nyújtott át hallgatóságának – így hajtva fejet a szociális és gyermekvédelmi ellátórendszerben dolgozók szolgálata előtt. A meghatottságtól érdemes lett volna filmezni a résztvevők tekintetét…
Sebestyén Péter, a marosvásárhelyi Szent Imre-templom plébánosa Ezüstbeszéd című kötetében azt írja: „Lelkünk csendje a szavak zajszűrésével kezdődik, s a csend nem más, mint Isten szívdobogását hallgatni.”
Hiszem, hogy Miklós atyát papi jubileuma kapcsán mérlegkészítésre kéri az Úr, ám ehhez elengedhetetlen a szavak zajszűrése. Szüksége van erre, hogy az ezüstmisét követően megerősödve és felvértezve vághasson neki a rá váró évtizedeknek, hogy tanítása, imája által régi és újabb hívek ezrei meghallják Isten szívdobogását…
Lőrincz Sándor
Forrás: Jel lelkiségi és közéleti újság
Az ezüstmiséjére készülő atya legkülönfélébb korcsoportok kedvelt papja, aki immár negyed százada kiemelkedő intellektussal és humorral van jelen hívei között akár egyházi, akár világi eseményeken, hiszen az evangelizáció legkülönfélébb alkalmait megragadja, hogy a rábízottakat még közelebb vigye Istenhez. A fiatalok körében missziós lelkülettel, különös spiritualitással végzi a hitébresztést, számos közösség, zarándoklat és imatábor lelki vezetője, aki külföldi tapasztalatait is beépíti áldozatos papi munkájába. Több gyümölcsöző külföldi kapcsolat létrehozója, amelyek az egyházközség, sőt az egyházmegye lelki életét is gazdagítják. Templomában gyakran szervez koncertmiséket, hangversenyeket, kiállításokat, művész-közönség találkozókat, hiszen bámulatos érzéke van a legkülönfélébb művészeti ágakhoz, s a kultúraközvetítéshez. Korábbi főpásztora, Balás Béla püspök atya nem véletlenül nevezte egyik kedves papjának plébániáját „lelki cukrászdának”.
Az 1993. július 3-án felszentelt papot sokan hívják Rumosnak, de nem azért, mert kedveli a rumot – bár el tudnám képzelni hatalmas karimájú szalmakalapban, egy pohár kubai rummal a kezében, de csak kristálypohárba töltve, miközben nagyot slukkol márkás havannai szivarjából és füstkarikák táncolnának arca előtt –, hanem szeretetből, hiszen a Rumszauer név legpraktikusabban így rövidíthető.
Én is így hívom, s gyakran találkozom a „szent poéngyárossal”, aki online kapcsolatban van az égiekkel, és egy-egy vicc mindig akad tarsolyában nekünk, földieknek, és tudható, hogy a papok mesélik a legkiválóbb vicceket. Az is feledhetetlen, amikor a nagykanizsai hívekkel búváruszonyos felszerelésben Miklós atya eltáncolta a Hattyúk tavában a hattyú halálát, s ez nem volt vicc…
Mint ahogy a rendszeres kajak- és sítúrák is elengedhetetlenek a testi-lelki regenerálódáshoz. Ám ekkor sem nyughat. Ilyen SMS-eket küld januárban, februárban: A síparadicsomból szeretettel gondolok rátok. Sonkát reggelizek és epret. Süt a nap, gyönyörű a táj. Én meg válaszként: részvétem, mély részvétem…
Kegyelem, hogy „csatolt fájlként” az elmúlt évtizedekben csaknem egy tucatszor kelhettem vele útra Medjugorjébe – hol feleségemmel, hol fiainkkal –, hogy még közelebb az éghez hallgassuk bronzrelief-stációknál született elmélkedéseit. A kishegy, az első jelenések hegye, s a Krizsevác nem az a hely, ahol kalodába zárhatók az érzelmek, és parancsolni lehet a könnyeknek. Életünk zarándokútját járjuk itt is.
Öt éve Miklós atya így elmélkedett az első állomásnál: „Jézust halálra ítélik. Mit lehet még mondani? Már mindent elmondtál. Tanítottál, csodákat műveltél a tereken, s a templom árkádjai alatt. Zubognak rád az igaztalan vádak. Mindenki tudja, hogy a hazugság nyílt színen folyik. Szövetkeztek ellened, amikor valójában kész az ítélet, és a felszínen cirkusz folyik. Eldöntötték a sorsodat, amikor alkalmat kerestek arra, hogy megöljenek, kifosszanak. Te egyedül, mindenki más veled szemben. Méltósággal hallgatsz, de ennek a szótlanságnak súlyos az üzenete: nem védekezel, pedig megtehetnéd. Emelt fővel fogadod a vádakat, mert biztos vagy abban, hogy a tiszta oldalon állsz. Lehet-e, kell-e még bármit mondani, amikor úgy látszik, minden ellened szövetkezik? Jézus a hallgatás méltóságával felel a vádra, zárva marad a szája, és a szótlanság súlyos jeleként áll ott a világban. Figyelemfelkeltőbb, mintha bármit szólna. Megrázóbb, mintha tiltakozna.
A te életedben is adódnak helyzetek, amikor nem kell felelned, amikor a vádakra zárva marad a szád. Amikor a szótlanság súlyos vádjával felelhetsz, mert nem csak ostorból lehet korbácsokat fonni. Rengeteg helyzet van az életedben, amikor a szavaddal gyilkolsz, a szavaddal ítélsz meg, amikor ellehetetlenítesz valakit. Kérünk Téged, Isten, óh, ártatlan bárány, szeplőtlen jóság, örök tisztaság, taníts meg minket a kellő időben szótlanoknak maradni, a vádakat méltósággal fogadni! Taníts meg minket a kör közepén, kiszolgáltatottan állni! Taníts meg minket arra, Urunk, hogy miként kell egyenes derékkal állni, amikor minden szövetkezik ellenünk, ellened! Adj erőt, Krisztus, hogy kövessünk a kereszten!
Ezt követően arra kért bennünket, hogy a következő állomásig azzal forduljunk Istenhez, hogy mutassa meg azokat a szituációkat, amikor életünk során a szavunkkal vétkeztünk, amikor igaztalanul sértettünk meg másokat, amikor jogos, vélt vagy valós felháborodásunkban, az igazság álvédelmében látszólagosan léptünk fel – megsebezve a másik embert, a kiszolgáltatottat, a gyengébbet.
Zarándoktalpak milliói által koptatott köveken kapaszkodunk feljebb és feljebb; sűrűsödik, majd tisztul múlt és jelen. Régi és új kapcsolati hálókat stoppol meg vagy sző újra a Szentlélek. Pásztor és a nyáj együtt van. Szinte hallom a bölcs megállapítást, amit jó pár éve egy maturandus fogalmazott meg: azért jön oly szívesen Medjugorjébe, mert itt legalább nem követ el bűnt. Miklós atya híveket, keresőket, cursillistákat, vállalkozókat is vezetett már el ide, és a családtagok is rácsodálkozhattak arra: ez is a való világ része, s ahogy maga fogalmazta meg: azért vágyakozik ide, hogy feltöltse szeretettankját.
Így van ez akkor is, ha Rómába megy. Nemcsak az „Örök Város” várja negyed százada pappá lett, hajdani diákját, hanem ő is gyakran vágyakozik ide. Szent II. János Pál pápa agóniája idején vagy kéttucatnyian lehettünk részesei egy általa szervezett és vezetett zarándoklatnak. Nemcsak a néhány hete elhunyt Péteri Pál pápai prelátus, a kaposvári Szent Kereszt-templom egykori plébánosa ismerte oly remekül Róma templomait – amelyekről népszerű könyveket írt –, hanem Rumos atya is. Szenvedélyesen beszél, bárhova is induljunk. Lélegzetelállító történeteket hallottunk tőle Isten hajlékainak építési körülményeiről, az alkalmazott ornamentikáról, a liturgikus terekről, a templomokat díszítő szobrokról, és művészettörténészeket felülmúló kiselőadásokat egy-egy festményről. De a szentek relikviáiról, a pápákról, a Vatikán kincseiről is élvezettel mesélt – megállíthatatlanul. Persze, mindig időt hagyva misére, imára, szeretettankunk feltöltésére.
Egy papnak talán mindannyiunknál nagyobb szüksége van arra, hogy időről időre kiürülő szeretettankja ne csak megteljen, hanem túlcsorduljon, hiszen aki hozzá fordul, aki általa kér Istentől jó szót, lelki vigaszt, tanácsot a mindennapokra, vezetést vargabetűkkel tarkított világunkban, elengedhetetlen a felé irányuló szeretet. A biztonságtudat, hogy a lelkipásztor „mindenkinek mindeneként” van jelen, aki vezesse, sebeit bebalzsamozza, s megerősítse e földi létben. Aki felhívja figyelmét a rá leselkedő zsákutcákra, józan mértéktartással rámutasson: élhetünk ugyan áldó hatalmak oltalmában, a szellemi harcot magunknak kell megvívni, hiszen a jó és a gonosz örök harcban állnak értünk.
Aki ismeri, tudja: Rumos atya fantasztikus dizájner. Nemcsak ötlete, ízlése is van. Ráadásul maximalista. A közelmúltban azt fejtegette, hogy a templom karácsonyi dizájnja vagy másfél évtizedre előre megvan a fejében. Kiemelt szerep jut ugyanis a hagyományos, szenteste előtti ünnepnek, amely egy nagycsalád szeretetével köszönt be, hiszen a papnak a hívek jelentik a családot. Bibliai igék, szabad imák, elmélkedések hangzanak el ilyenkor, s a közös éneklés is elmaradhatatlan része a találkozónak, amely kezdetben pezsgős koccintással folytatódott, az utóbbi esztendőkben viszont átható narancs és szegfűszegillatban, teával és forralt borral lépünk oda egymáshoz, hogy áldott ünnepet kívánjuk. Nemcsak helybéli hívek sereglenek össze a szíves invitálásra, hanem az ország különböző pontjairól is érkeznek ismerősök, barátok – szólóban vagy családjukkal; olyanok, akiknek életében jelentős helyet kap Rumos atya. Többen a hitük megtartását, párjukat vagy éppen házasságuk megmentését köszönhetik neki, s akadnak, akik a gyermekáldásért végzett közbenjárásáért hálásak. Sok a köszönnivaló…
Papsága mellett jogászként, szinkrontolmácsként, idegenvezetőként, mentálhigiénés szakemberként, egyetemi oktatóként, nyelvtanárként – hiszen vagy fél tucat nyelvet beszél – éppúgy megállja a helyét, mint népművelőként, művészettörténészként, zene- és színikritikusként. Vagy rendezőként. Jó pár éve már, hogy a kaposvári Kossuth téren advent idejére felállított betlehemhez húszperces verses-zenés összeállítást szerkesztett-rendezett – színészekkel és amatőrökkel, szólistákkal és kórusokkal. Igényes, tömegeket megállító produkció született, és nemcsak a hívek azonosultak az elhangzottakkal – kétezer éve Istengyermek költözött közénk –, kedves volt a keresők, s talán még az ateisták fülének is, hiszen a szakrális és a művészeti célon kívül ismeretterjesztő szándékkal készült a válogatás, amely végtelenített hangszalagon adott újabb és újabb impulzusokat a betlehemi jelenethez.
S ha már a kultúrát, a művészetek világát említettem: különösen az utóbbi években már-már művelődési központok rendezvénykínálatával vetekedő programarzenállal szólítja meg a híveket. Lehet, hogy fejére olvassák: nem feladata ez egy papnak, templomnak, plébániának, ám a plébános következetesen kitart amellett: a ma emberének is szüksége van arra a szellemi pluszra, arra az élményre, amely egy-egy koncertmisén, kamara-előadáson, kiállításmegnyitón, előadás-sorozaton éri. Bemutatkozott már itt többek között Maczkó Mária, Pitti Katalin, Virágh András, Bretz Gábor, Benke József, Czóbel Mariann, Siess Zsuzsa, K. Ékes Edit, Jambrich Liza, Gosztonyi Zoltán, a pécsi Mozart Kórus és Zenekar, a kaposvári Vikár Béla Vegyes Kar, a Szent Efrém Kórus, hogy csak néhány művészt és együttest említsek. Meg különben is: hit és művészet, egyház és kultúra régóta jegyben jár, így nem csoda, hogy a kultúraközvetítés is különleges missziója.
Kétségtelen: a néhány éve indult, Kaposváron is gyökeret eresztett Ars Sacra Fesztivál, a Szakrális Művészetek Hete zászlóshajója a Szent Margit-templom, amely egész éven át kínálja különleges csemegéit. S nem utolsósorban: a preevangelizáció része e sokszínű programsorozat.
E „lelki cukrászda” azonban arra bizonyság: így is lehet keresztény életet élni, Isten országának építőiként így is részt vehetünk a társteremtésben, az evangelizációban mi, a Teremtő ministránsai. Azok, akik bő termést hozhatnak egy jó pap lelki vezetésével, mentorálásával. Például papi hivatásokat, hiszen néhány ifjú pap neki (is) köszönheti, hogy rátalált erre az útra, és megmaradt rajta – a kezdeti elbizonytalanodás, kísértés után –, folytatva a szemináriumi éveket.
Az elmúlt negyed században nemcsak a Somogy Megyei Közgyűlés, hanem a megyeszékhely képviselő-testülete is felfedezte és elismerte a folyamatos lendületben lévő plébános tevékenységét, aki a hitélet megújításáért, a hívek lelki gondozása terén különös érzékenységgel végzett szolgálatáért, a fiatalok körében kifejtett pasztorációs tevékenységéért, valamint egyetemi oktatói, egyházjogászi és nem utolsósorban kultúraközvetítő tevékenységéért kapta meg a Somogy Polgáraiért-díjat, illetve a Kaposvár Városért kitüntetést. A vállalkozói szféra megyei Prima-díjra jelölte, s a közönségnek köszönhetően megkapta a közönségdíjat, de a közelmúltban átvehette a Kaposvári Polgári Kaszinó díját is. Miklós atya minden alkalommal úgy nyilatkozott: nagy megtiszteltetés számára az elismerés, s bár név szerint neki szól, a különféle díjakkal a Magyar Katolikus Egyházat ismerték el. Azt mondta: „Az adományozók észrevették az egyház értékmentő és -gyarapító szolgálatát, hiszen amikor lelki sebeket gyógyítunk, szentségeket szolgáltatunk ki, közbenjáró imát végzünk, lelkigyakorlatot tartunk, házasságot rendezünk, akkor az egész személyiségre hatunk.”
A plébános szerint a kapcsolatok, a sebzettségek gyógyítása a legfontosabb feladata, mert ha ez elmaradna, „szétesne” a folyamatos veszélynek kitett ember. Mindenkor erősíteni kell a helyes énképet, önismeretet, s ápolni a családi, rokoni, baráti viszonyokat, amelyek meghatározói az egészséges nemzettudat alakításának is.
Lelkünk sebzettségéről, s a gyógyulás útjáról, valamint a burnout-szindrómáról és a kiégés elleni harcról több helyen is hallottam előadni. A 70-es évek elejéig nem volt tudásunk arról, hogy a burnout egyáltalán létezik. Ma pedig már világjelenség a depresszió mellett. Egy német kutatás szerint azon személyek közül, akik nagy elánnal vetették magukat a munkájukba, öt év múlva minden negyedikre jellemző lesz a kiégés, mely során az élet értelmességének érzete is elveszíthető. A kiégés pedig nemcsak a munkára vonatkoztatható, hanem a házasságokra is…
Ahogy szárnyal a Lélek, úgy lehet folyamatosan úton Isten szolgája is. Szerte az országban, s a világban. Balás püspök nemegyszer megjegyezte: a Rumos már megint az éterben kering…
Csak nevettem a találó helyzetelemzésen, és mindig eszembe jutott: elaludni ugyan sokszor láttam, de ötlettelenül unatkozni még soha. Ha beszélt, lelkesen szólt; nemcsak az ambónál állva a templomban, hanem baráti körben is. Akkor is, amikor a kocsmában ücsörgők cserélték ki kocsija kerekét – ők voltak aznapi megmentői, ha úgy tetszik, angyalai –, meg akkor is, ha valami mély összefüggésre jött rá. Például arra, hogy milyen gazdag a cigánykultúra. Hallhattam cursillós előadásait is, csakúgy, mint tanúságtételeit az Antióchia közösségben, vagy a keresőknek szervezett Alfa-kurzuson. Számomra is kegyelem, ahogy tapasztalom, miként működik benne a Szentlélek, milyen „antennákkal” fogadja súgását, s adja tovább ajándékait.
Az egyház szolgálója időről időre mindent megköszön – ilyen többek között az évente átadott Arany Rózsafüzér-díj –, s olykor a háláját virággal is nyomatékosítja. Miklós atya kedvenc virágai közül a fehér rózsa viszi a prímet, melyet oly nagy kedvvel ajándékoz. Zalaszentlászlóra, a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság országos konferenciájára sem érkezett üres kézzel. Amikor az előadótérbe lépett, egy nagy fekete sporttáskát szorongatott – gondoltam, hazafelé menet beugrik Kehidakustányba egyet wellnessezni, ami kedvenc kedvteléseinek egyike –, ám mint néhány perc múlva kiderült: nem erre készül. Bevezető gondolatait követően kizipzározta a táskát, és nyolcvan szál fehér rózsát nyújtott át hallgatóságának – így hajtva fejet a szociális és gyermekvédelmi ellátórendszerben dolgozók szolgálata előtt. A meghatottságtól érdemes lett volna filmezni a résztvevők tekintetét…
Sebestyén Péter, a marosvásárhelyi Szent Imre-templom plébánosa Ezüstbeszéd című kötetében azt írja: „Lelkünk csendje a szavak zajszűrésével kezdődik, s a csend nem más, mint Isten szívdobogását hallgatni.”
Hiszem, hogy Miklós atyát papi jubileuma kapcsán mérlegkészítésre kéri az Úr, ám ehhez elengedhetetlen a szavak zajszűrése. Szüksége van erre, hogy az ezüstmisét követően megerősödve és felvértezve vághasson neki a rá váró évtizedeknek, hogy tanítása, imája által régi és újabb hívek ezrei meghallják Isten szívdobogását…
Lőrincz Sándor
Forrás: Jel lelkiségi és közéleti újság
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése