Családi állapota: szerzetes

Fiatal szerzetesek és papnövendékek találkozója Pannonhalmán – Senki ne lepődjön meg a címben foglalt állításon, még kevésbé botránkozzék rajta. Szent Márton évében a pannonhalmi főmonostor a Közösségben vagyunk szlogen jegyében emlékezik az 1700 éve született pannóniai szentre, s ez máris kifejezi azt a szemléletet, amely valóban családdá formálja az együtt élő szerzeteseket. Így találkozik egymással a két természetes életállapot: a házas és a szerzetesi.

A világ lényegi szükséglete ez a kétféle megnyilvánulás. Nem is kell ezen sokkal többet magyarázni. Annál inkább kell hangsúlyozni, hogy egyiket is, másikat is a maga szépségében és nagyszerűségében – katolikus kifejezéssel: szentségi erejében – szükséges élni. Csonka létünk így kapaszkodik a teljesség felé. Mindez „benne volt a levegőben” ezen a pannonhalmi napon, február 13-án, amikor komoly buli kerekedett a főmonostorban. Közel másfél száz szerzetesnövendék és szeminarista találkozott egymással. Komolyan, a szó eredeti jelentésében, azzal a lelki és szellemi szükséglettel, amely hivatásukból ered, a buli pedig a fiatalságra jellemző derűs jókedvet mutatja, amikor valakik szeretettel egymásra találnak.

Lehorgasztott fejű, sokszor nyálas elkeseredésben senyvedő korunkban, amikor az ifjúság gyakran már csak a beteges megnyilatkozásokra, az extremitásokra képes figyelni, üde szigetként hatott a Szent Márton hegyének tetején álló monostor légköre. Egymás után érkeztek a Kárpát-medence különböző részeiből a fiatalok, s bár szigetet említettem, egyikük sem hordozta magában a sziget-effektust, másként a társadalmi valóságtól elzárkózás gondolatát – éppen ellenkezőleg: az emberek közé menni, hirdetni nekik az örömhírt, és életpéldájukkal hitelesíteni azt. Ilyen egyszerű.

Két megnyerő, mosolygó főapát: a vendég Donato Ogliari bencés, Montecassino főapátja, a vendéglátó pedig Várszegi Asztrik, a pannonhalmi közösség elöljárója. Elkapott pillanat: a két szerzetes vezető a fiatalok kedvvel, humorral, elevenséggel telített kavargásában hüvelykujjukat fölemelve jelzi egymásnak: ez igen!

Donato apátot mégis arról kérdem: a mai Európában, ahol részben a baloldali, részben a liberális ideológia uralkodik, mi lehet a szerzetesség hivatása? „A megszentelt életnek, a monasztikus szerzetességnek az a feladata a mai világban, hogy a teljes emberségre törekvés példáját mutassa fel. A szerzetes a maga teljességében élje meg emberségünket azon értékek szerint, amelyeket az evangélium közvetít számunkra. Ezt tehetjük hozzá az európai civilizációhoz, kultúrához. Olyan szolgálat ez, amely a különböző ideológiák kihívásaitól többé-kevésbé függetlenül járulhat hozzá az élet valódi értelmezéséhez.”

A megnyerő személyiségű, igazi olasz életkedvet sugárzó főapáttal folytatott beszélgetésben nem kerülhetjük meg az utóbbi egy évben mind­inkább szorító jelenséget: az úgynevezett migránskérdést. Hogyan látja: a kereszténységét vesztett Európát egy másik civilizáció, egy másik vallási kultúra váltja-e föl, s ennek sajátos háborús folyamatát látjuk? „Rendkívül nehéz és összetett kérdés ez. Mindenképpen külön kell választani az emberi és a vallási oldalát. Érthető, hogy sokan vannak, akik jobb és az emberi méltósághoz illőbb életet keresnek, különösen, ha földjükön háború dúl. A történelemben mindig is előfordultak egyes földrajzi területeken és adott társadalmak között népvándorlással jelzett, feszültséggel teli tömegmozgások. Ami a kérdés vallási vonatkozását illeti: nem gondolom, hogy Európának, a kereszténységnek falak mögé kellene zárkóznia, mert valamiféle nagy összeütközés előtt állunk. Nem hiszem, hogy a kereszténység és az iszlám vallás közötti háborúnak lennénk tanúi. Mi, keresztények sajnos kissé elgyöngültünk hitünkben, s az iszlám európai jelenléte inkább arra serkenthet minket, hogy bátrabban, nagyobb tudatossággal éljük meg hitünket, vallásunkat.”

Miközben a fiatalság zümmögő jókedvvel gyülekezik a nagyteremben, azt kérdezem Donato apáttól: vajon képes-e a bukás egyre több jelét mutató Európa keresztény módon újjáéledni? (Közben belém villan: ha csak ebben a teremben nézek körül, alaptalan a kérdés…) „Kizárólag emberi megközelítéssel bizony nem sok reménységünk lehetne, hiszen vallási téren relativizmus és közömbösség jellemzi Európát. Mindezzel együtt, ha történelmi folyamatában tekintjük, az egyházban újra és újra fölfedeztek szinte feledésbe merült erőforrásokat. Ezen a ponton fontos emlékeztetnünk arra, és tudatosítanunk magunkban, hogy az egyház nem pusztán emberi valóság. A Szentlélek mindig képes megújítani az egyházat, és megmutatni azokat az erőforrásokat, amelyek segítségével szembe tudunk nézni az aktuális kihívásokkal.”

Szent Márton életéről beszél Dejcsics Konrád bencés szerzetes, olyan összefüggésekben, hogy az 1700 évvel ezelőtti szent kortársunkká válik. Majd Donato apát kérdéseket fogalmaz meg a kiscsoportos beszélgetések résztvevőinek. Közben megszólítok néhány fiatalt, elbeszélésükből egyre inkább érzem: íme, most is olyan erőforrásnál állunk, amelyről az olasz bencés szerzetes beszélt az imént.

Szerzetesportrék

Fiatal szerzetesek és papnövendékek találkozója Pannonhalmán – „Komoly buli” kerekedett a pannonhalmi főmonostorban február 13-án. Közel másfél száz szerzetesnövendék és szeminarista találkozott egymással. Komolyan, a szó eredeti jelentésében, azzal a lelki és szellemi szükséglettel, amely hivatásukból ered, a buli pedig a fiatalságra jellemző derűs jókedvet mutatja, amikor valakik szeretettel egymásra találnak.

Kacaj és energikus mozdulatok. Tóth Ugyonka Helga – csodálkozom különleges keresztnevén, Délvidéken a hasonló nevű családok megkülönböztetésére rendhagyó neveket találtak ki, magyarázza a fiatal leány – a magyarországi Segítő Szűz Mária Leányai Társaságához, közismertebben a Don Bosco nővérekhez szeretne csatlakozni. Jelöltként még nem öltötte magára a szerzetesi öltözetet.

„Mi indított a szerzetességre? Szüleim nem gyakorolták a vallásukat, magam is csak a középiskola dereka táján kezdtem barátkozni Istennel. Később hálás voltam neki, hogy nem engedett eltévedni az élet nagy útjain (finom kis grimasz-mosolyt ragaszt ehhez a kifejezéshez). Úgy éreztem, a legtöbb, amit cserébe adhatok ezért, az életem, ugyanakkor a legkevesebb, amit adnom kell, az is az életem.”

Az egyik iskolai barátnője meghívta egyszer hittanra. „Nem akartam neki azt mondani, hagyjon békén ezzel a hülyeséggel, s elmentem. Gondoltam, egy alkalommal csak kibírom. Éppen a tékozló fiú története volt a téma. Egyszer csak belém hasított: ez nekem szól! Én vagyok a tékozló fiú, aki végre hazatalált. Előtte néhány hónappal már motoszkált bennem valami vágy Isten után, de ez volt az a pillanat, amikor elhatároztam, hogy meggyónok, s másik életet kezdek.”

A szabadkai káplán irányította a Don Bosco nővérekhez. „Miért ebbe a közösségbe? Az atya jól ismert engem, milyen a beállítottságom, mennyire lendületes vagyok, mi az érdeklődési területem. Már az első látogatás alkalmával úgy mentem haza 2014 októberében: ez annyira jó volt, hogy másnap jelentkezem! Tele voltam lelkesedéssel. Lelki­ve­ze­tőm azonban azt mondta: nagyon örül ennek, de kissé hűtsem le magam.” (Mint valami ártatlan csínytevésen, úgy nevet ezen.)

2015 márciusában jelentkezett hivatalosan a rendbe, de még előtte állt az érettségi. Szeptember 8-án kezdte meg a jelöltidőt. „Sok mindennel foglalkozom; azért is fontos ez, hogy a közösség lássa, mire van képességem, s én is meggyőződjem arról, mivel foglalkoznék szívesen.” Óvodai, iskolai hittanra, egyházi kórusba jár, „közben bőszen tanulok olaszul, mert Olaszországban folyik majd a képzés”.

A szalézi lelkiség központja a fiatalokkal való foglalkozás, az óvodától vagy még kisebb kortól az egyetemig, sőt tovább – mondja rendi nevén Helga nővér. „Szeretnék tanári diplomát szerezni, hiszen a szerzetesek is dolgoznak. Legszívesebben kémiát tanulnék. Ebben persze közrejátszik, mire lesz szüksége a rendnek, s hogy később én hogyan döntök.” Ez még odébb van, három év a szerzetesi képzés, „utána kezdődhet az egyetem”.

Vajon hogyan fogadták a szülők leányuk döntését? „Édesanyám már nem él, édesapám kezdetben nem igazán örült neki. Szerette volna, ha az ő okos kislánya gyógyszerész, vegyészmérnök vagy kémiatanár lesz, jó állásra tesz szert, és boldogan él. Nem tudta elképzelni, milyen a szerzetesi élet. Nyilván valamiféle negatív kép élt benne: ülünk a sarokban, sírunk és imádkozunk egész nap. A fordulópontot a nővérekkel való megismerkedése jelentette. Annyira pozitív benyomást keltett ez benne, hogy az elmúlt fél évben elhatározta, bérmálkozni szeretne, s most erre készül.”

Testvérei azonnal elfogadták a döntését, „tudják, kemény fejű vagyok, ha elhatároztam valamit, abban kitartok”. Húga gyakorolja a vallását, „két bátyám nem igazán, de remélem, imáimnak meglesz a hatása…”.

* * *

Lőrinc testvér vezetésével ismerkedik az egyik csoport a monostor látnivalóival. Otthonosan mozog az épületben. Érthető ez, hiszen a bencés szerzetesnövendék ide járt gimnáziumba. Útja mégsem úgy alakult, hogy érettségi után azonnal „átsétált” a rendbe.

„Két éve lettem jelölt, 2014 augusztusában öltöztem be, akkor kaptam a Lőrinc szerzetesi nevet, tavaly óta egyszerű fogadalmas vagyok.” Biriszló Lőrinc (eredeti keresztnevét nem is tudom) 2011-ben érettségizett. Az ELTE bölcsészkarára jelentkezett, történelem–latin szakra. „Tanár is szeretnék lenni. Elvégeztem a hároméves alapképzést (BA), a tervek szerint szeptembertől folytatom a mesterképzést (MA).”

Mi hívta a bencés szerzetesek közé? „Az egyetemi tanulmányok kezdetén még nem ezzel a szándékkal éltem. Általános iskolás koromban egyházmegyés papnak készültem, ez aztán elhalványult a gimnazista évek alatt. Jól ment a tanulás, ezt is szerettem volna hasznosítani, s megfordult bennem a gondolat: szívesen lennék szerzetes.”

Az egyetemen több mindent vállalt: szakkollégiumi tagságot, részt vett egy kutatócsoportban. Másodévben döntött a szerzetesség mellett. A harmadik évben már a bencések tanulmányi házában lakott a bencés növendékekkel.

„Mi vonzott a szerzetességben? A kereszténység erőteljesebb, radikális megélése. Isten hívásából ered, hogy itt vagyok, mint ahogyan Isten csodája ez a közösség is, ahol mindannyian igyekszünk mindjobban megélni kereszténységünket. Szerzetes vagyok, ez az életformám, vagy ahogy a monostorról készült filmben mondja egyik társunk: családi állapotunk az, hogy szerzetesek vagyunk.”

A budapesti fiút családja támogatta elhatározásában. „Középső gyerek vagyok. Amikor a bátyám megnősült és elköltözött, nehezen viselték a szüleim. Az én elkerülésemet már könnyebben feldolgozták.”

Nemcsak Lőrinc szerette meg Pannonhalmát a gimnáziumi évek alatt, hanem a szülők is. „Emlegetik, milyen jó volt havonta idejönni, meglátogatni engem. A húsvétot azóta is itt töltik, mint ahogyan idén is. Keresztény életükben Istenhez kapcsoló ponttá vált ez a hely.”

Szerzetesnek lenni öröm-e vagy inkább lemondás? „Vannak persze korlátozások, lemondások, a noviciátus évében nem lehet hazamenni, a család is csak egy alkalommal látogathat meg. Ez mindkét részről emberpróbáló helyzet. Kéthetente rendszeresen beszélgetek magamról a magiszterrel, s ez átsegít az adódó nehézségeken.”

* * *

Várakozunk a diákebédlőben. Németh Noémi Gertrúd, a zsámbéki Premontrei Női Kanonokrend novíciája mellé kerülök. Fehér szerzetesi öltözetet visel. Hosszú a sor, van időnk beszélgetni.

„Katolikus családból származom, nyolcan vagyunk testvérek. Szüleink kiskorunktól úgy neveltek minket: egy lánynak választási lehetősége van: vagy édesanya lesz, vagy szerzetesnő. Gimnazista koromban szerettem volna férjhez menni, gyermekeket szülni. Sokat gondolkodtam, imádkoztam ezen. Közben – már általános iskolás koromtól – vonzott az orvosi pálya. Gyermekorvosnak lenni!”

Noémi 2011-ben el is kezdte orvosegyetemi tanulmányait Budapesten. Közben, „2012 tavaszán vált biztossá bennem a szerzetesség. Sokat imádkoztam, szenvedtem is amiatt, mert tudni akartam, merre vezet az én utam. Végül megkaptam a hivatásomat – elfogadtam. Erről a folyamatról szóban nemigen lehet többet mondani…”

A szerzetesi életet nem a premontreieknél kezdte. „Hosszas gondolkodás, tanácskérés és imádkozás után végül távoztam a másik közösségből.” Gödöllőn, a nyári egyházi énekes táborban ismerkedett meg az ottani premontrei atyákkal. „A mostani perjel, Balogh Péter Piusz atya »kiszúrt« engem, én is éreztem, vele beszélhetek a tervemről. Megismertetett Ullmann Péter Ágoston atyával, a nővérek magiszterével.”

Így került Zsámbékra. „Nem is a nővérek mindennapi tevékenysége ragadott meg elsősorban, hanem a rend lelkisége: a liturgia minél ünnepélyesebb megtartása.”
Felajánlotta, ha a rend úgy kívánja, otthagyja az egyetemet. Ehelyett támogatták további tanulmányait. „Úgy tervezzük elöljáróimmal, hogy szakvizsga után Zsámbékon működjem gyermekorvosként. Vonz ugyan a klinikusi munka, a kórházi gyógyítás, de szeretnék minél közelebb maradni a rendi közösséghez.”

Gertrúd nővér negyedéves a Semmelweis Egyetem Általános Orvosi Karán. Tervei szerint szeptembertől egy év halasztást kér az úgynevezett szigorú noviciátusi év miatt. A szigorúság helyesen értelmezendő: a lelki elmélyülést szolgálja; nem külső szigort jelent, hanem belső rendre törekvést. Közben már azon gondolkodik, mikor illeszthetők be életébe a teológiai tanulmányok. Miért is ne? Hiszen ész és hit – a két szárny, amely felemelheti az embert az igazsághoz.

* * *

Újabb találkozás. Már a dél­utánban járunk. Azt mondja, nyugodtan tegyem hozzá a nevéhez, ahogyan bemutatkozott: Kiss Ferenc Feri. Néhány perc után kiderül, az ilyen személyiségre mondják: extravagáns alkat, pedig még semmi közelebbit nem tudok róla. Vajon az efféle „különcnek” helye lehet a szerzetesek között?

Elsőéves jezsuita novícius. „Két éve kezdődött a jezsuitákkal való ismerkedésem. Vallásos családban nőttem föl Budapesten, gyerekkoromban arra gondoltam, pap leszek, de a gimnazista évekre elhalványult ez a gondolat, majd az egyetemi évek alatt újra felelevenedett. Szent Ferenc egyéniségének vonzásában a szegénység, az egyszerűség hatott rám.” Gyakorta látogatta a pesti ferences templomot.

Mindenkinek a maga útja. Feri kezdetben Budán járt állami gimnáziumba. „Aztán gondoltam, kissé komolyabban kellene vennem a vallásos életemet, talán függetlenedni is akartam – átmentem a szegedi piaristákhoz, kollégiumban laktam. Ott adódott a lehetőség, hogy egy tanulmányi évet Angliában töltsek. Visszatérve magántanulóként fejeztem be a középiskolát, és érettségiztem.”

Ez idő alatt nem gondolt a szerzetességre. Angliában művészeti szakiskolába járt, „művészi érdeklődés ébredt bennem, s – talán mondhatom – reál tehetségem miatt az építészet felé tájékozódtam”. Végül a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem matematikus szakára adta be a jelentkezését. Művészi téren a képző- és iparművészet azóta is vonzza, „nagyon szeretem a szőtteseket, egy ideig a Hagyományok Házában népi szőnyegszövő kismesterképzésre jártam, a regös cserkészet révén került be életembe a népművészet, de rajzolni is szeretek. Szabadidőmben kiállításokat látogatok, s az építészet mindmáig a szívem csücske maradt.”

Matematika szakon elvégezte az alapképzést, közben érdeklődött a szerzetesség iránt. „Gyakorta megfordult a fejemben: vajon a ferencesekhez szól-e a hivatásom?” Amikor határozottá vált benne a szerzetesi hivatás érzése, megkérdezte a gyerekkora óta ismert atyát, s ő a jezsuitákat ajánlotta. Vajon a náluk megszokott magas színvonalú szellemi képzés miatt? – kérdem. Ferenc Feri a maga eleven, szinte pajkos módján válaszol: „Az atya szeme előtt ez is ott lebeghetett. Én mégsem ezt hangsúlyoznám. A jezsuiták szerzetesi fogadalmai között igen fontos az engedelmesség. Melegszívű ajánlólevelet kaptam hozzájuk, s arra gondoltam, mégsem kezdhetem azzal a szerzetesi élet utáni vágyamat, hogy ellenkezem. Majd következtek a lelkigyakorlatok, ifjúsági misék, a Szent Ignác-i imamódok. Mindez egészen magával ragadott. Jó megérzése volt az atyának, amikor a jezsuitákhoz küldött.”

Vajon az elmúlt két évben megtalálta-e azt, amit a szerzetességgel kapcsolatban korábban gondolt? „Remélem, hogy megtaláltam, sőt, olyasmivel is találkoztam, amiről el sem tudtam képzelni, hogy lehetséges.” Világossá vált előtte – „megfejtést nyert számomra”, fogalmaz matematikusi nyelven –, mit is jelent számára a szegénység. „Ennek egyik kulcsa a rendelkezésre állás. Fontos ez a jezsuitáknál, ami a pápának tett külön fogadalmukban is tükröződik. Rövid mondat küldetésnyilatkozatunkban: Krisztussal a határokig. Az az ember, akinek nincs sok bőröndje, számítógépe, mindenféle holmija, könnyebben indul el, ha küldik, hogy rendelkezésre álljon. Képes kilépni megszokott környezetéből, legyen az akár egyetemi tudós társaság, mert mondjuk lakótelepi gyerekek közé küldik, ahol velük együtt focizik.” Ha a szegénységet úgy éli meg valaki, hogy nem ragaszkodik az anyagi dolgokhoz, hanem annyiban használja azokat, amennyiben aktuális feladatához szükség van rá – akkor küldhető lesz. „Azért, hogy bárkihez eljuthassak, akihez Isten szán.”

Amióta szerzetesnövendék, személyiségét, ha úgy tetszik, extravaganciáját nem gátolja vagy korlátozza ez az életállapot. „Ellenkezőleg: most leszek huszonöt éves, s azt gondolhatnánk, természettudományos végzettséggel az ember már kialakult világlátással, önismerettel rendelkezik. Másfél éve a jezsuitáknál olyan gyarapodás, akkora gazdagodás következett be, hogy sok minden, amit ismertem ugyan a világból, önmagamból, az most kerül a helyére.”

Már elbúcsúztunk, de megragadt bennem, amit Ferenc Feri a noviciátusról mondott. „Ez a szerzetességnek úgymond zárt intézménye, amely előkészít a szolgálatra. Azoknak van fönntartva, akik elhivatottak, mégis nagy gazdagság tárulna föl minden fiatal előtt, ha érettségi után egy-két évre el tudna vonulni ilyen módon, s ha nem is lesz belőle szerzetes, jobban megértené a helyét a világban, és meg tudná teremteni az Istennel való erős kapcsolatát.”

* * *

Víg Rita szociális testvér az egyik kiscsoportos beszélgetést vezette. Témája a szabadság – bizony megrágnivaló falat. A szerzetes ne hasonuljon a korszellemhez, de ne is zárkózzon el a világtól. Egy másik gondolat: mitől kell szabaddá válnunk, hogy szabaddá váljunk Krisztus szolgálatában? S még egy: a keresztény emberszeretet konkrét formái.

Rita testvér 2014-ben tette le az első fogadalmat a társaságban, s azóta egy alkalommal már megújította. „Különös utam volt idáig, sokáig ugyanis nem gondoltam a szerzetességre. Közel jártam a harmincadik életévemhez, amikor felismertem, Isten mire szán engem.”

Közben sok mindennel foglalkozott. Ahogy fogalmaz: életében voltak bizonyos csomópontok, gyökértapasztalatok, amelyeken keresztül vezetett útja Istenhez. Az egyik csomópontnak a Cursillo mozgalmat nevezi. „Lelkesedést, apostoli lendületet adott: a közösségben tapasztalt istenélményt továbbítani kell az embereknek.”

Középiskolás korában, de még az egyetemen sem gondolt a szerzetesi hivatásra. Szociálpolitikusként végzett az ELTE-n. „Azért különös ez, mert egészen liberális egyetem, a keresztény gondolatnak nyoma sem volt, az egyházról soha nem esett szó, de otthonról hozott vallásos életemet tovább éltem az úgymond pogány közegben is.”

Az egyetem után szülővárosában, Egerben vállalt munkát a családsegítő intézetben. „A fogyatékkal élő emberek számára segítő szolgálatot hoztunk létre. Nehéz helyzetek adódtak a munkában, a munkahelyen, s ez arra indított, hogy további tanulmányok után nézzek. S választás előtt álltam: család vagy nem család? Se egyik, se másik. De akkor micsoda? Kerestem az utamat, s ekkor jött a felismerés egy Szentlélek-kilenced közben: tanuljak a hitemről!” Munka mellett beiratkozott a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolára. „Ott találkoztam először szociális testvérrel. Csoporttársam jelölt volt, jó barátságba kerültünk. A Sapientián kitárult előttem a szerzetesi világ: bencések, piaristák, jezsuiták, ferencesek tanítottak, láttam a boldog szerzeteseket. Ez volt az egyik fontos csomópont. A másik a Cursillo mozgalom. A két tapasztalat erősítette egymást.” Csoporttársa egy alkalommal meghívta a testvérek lelkinapjára. „Nem beszéltünk arról, mozog-e bennem valami a hivatás terén, egyszerűen csak meghívott. Ott ért a fölismerés: ezt szeretném! Istent kivinni az emberek közé, elindulni… Közéjük menni, velük lenni, társuk lenni, jelen lenni a számukra. Kilépni a saját komfortzónámból.”

Szociális testvérként ezt nagyon meg lehet élni – vallja. „Nincs saját intézményünk, iskolánk, kórházunk, hogy bejöjjenek az emberek oda, ahol szolgálunk, hanem nekünk kell elindulunk arra, ahol valamiféle ínséget tapasztalunk.”

Fogadalomtétele után egy értelmileg sérült emberek munkába állításával foglalkozó alapítványnál dolgozott, legújabban „a Szentlélek vezetése egyházi munkakörbe hívott. Február elsejétől az Esztergom–budapesti főegyházmegyében az ifjúsági referens, Lejtényi Emánuel atya mellett segítő munkatárs vagyok.”

Érezte-e szerzetesi életében, hogy ez az életállapot bármiben is korlátozza a személyiségét? Kérdésemre tagadólag rázza a fejét: „Új szolgálatom kapcsán fogalmaztam meg: a közösségben találtam rá igazán önmagamra, a helyemre, a szabadságomra. Magam is rácsodálkozom Isten művére: az Úr mit képes kihozni belőlem!”

Forrás: Új Ember - 2016