A papi és a szerzetesi hivatás lélektana

A fönti cím megtévesztő. Ha ugyanis arra a kérdésre vonatkozik, lehetséges e a papi és a szerzetesi hivatást pusztán lélektani síkon megérteni, akkor a válasz határozottan tagadó. A papi és szerzetesi hivatást nem lehet és nem szabad kizárólagosan lélektani szinten értelmezni. Az ilyen elemzések mindig negatív és abszurd eredményekhez vezetnek, mivel a papi illetve szerzetesi életforma nem tartozik a „természetes” úgynevezett emberi életstílusok közé. Ha viszont a kérdés az, hogy lehetséges e papi és szerzetesi életben is hiteles érettség, akkor a válasz igenlő. Ezt sugallja egyrészt a józan ész logikája, másrészt pedig bizonyítják a sikeresen megvalósított papi és szerzetesi életek. Lélektani szinten beszélhetünk a papi életstílus hatásáról az érettség megvalósításában, és fordítva: azokról a természetes feltételekről, amelyek biztosítják a hiteles papi vagy szerzetesi életet.

Miért választja valaki a papi vagy szerzetesi hivatást?

Az idevonatkozó lélektani kutatások még gyermekcipőben járnak. Vannak azonban próbálkozások, hogy valamiféle pszichológiai modellt dolgozzanak ki a papi hivatás melletti döntés magyarázatára. Szeretnék röviden bemutatni három ilyen elméletet.

1. J. E. Dittes „kis felnőtt” elmélete

Közismert, hogy minden hivatás bizonyos stereotíp képet teremt az emberek tudatában. Így például azt mondjuk: „A jó orvos olyan ember, aki ...érzékeny az emberi szenvedésre, segítőkész, stb..”. Vagy: „A jó tanítónő... szereti a gyermekeket, lelkiismeretes stb...” Ez a megfigyelés vezette Dittes amerikai pszichológust arra a gondolatra, hogy hasonló módon föltegye a kérdést: Léteznek-e jellegzetes személyiségvonások, amelyek jellemzik az úgynevezett hivatalból vallásosokat? Ez a kérdés annál is inkább indokolt, mert tudjuk, hogy az emberek tudatában csakugyan jelen van bizonyos sztereotíp kép a papról. Ez a kép pedig nyilvánvalóan tapasztalat és megfigyelés által rögzített adatok alapján él tovább. Ha tehát léteznek ilyen jellemvonások, akkor ezek ismerete nagy segítséget jelenthet a hivatás eldöntésénél, a pályaválasztásnál.
Dittes úgy találta, létezik egy sor olyan személyiségvonás, amely megalapozza a papról alkotott sztereotíp képet. Kulcsfogalomként a „kis felnőtt” személyiségképet említi, vagyis az olyan fiúkat ( a kutatás csak rájuk vonatkozik), akik már igen korán erős azonosulást tanúsítanak a felnőtt értékekkel és szerepekkel. Erre a következő tulajdonságok teszik alkalmassá:
a.) Jobban érzi magát felnőttek (idősebbek) társaságában, mint saját korosztályában. Ha mégis ezekkel van, szívesebben játssza a felnőtt szerepét: felügyel a kicsikre, az iskolában kifogástalanul viselkedik (ő a példakép), ő a fegyelem felelőse, mert benne bíznak meg legjobban a felnőttek.
b.) Kerüli a szokásos gyerekes csintalanságokat: nem verekszik, nem kínozza az állatokat, nem próbálkozik „tiltott” dolgokkal, mint pl. cigaretta. Ehelyett olyan erények ékesítik, amelyeket a felnőttek nagyra becsülnek: segítőkész, az idősekkel szemben figyelmes, megbízható, szorgalmas, stb.
c.) Szívesen tagja olyan csoportoknak, amelyeket felnőttek irányítanak: mint pl. a cserkész táborok, ministráns csoportok, hittan csoportok. Független gyermekcsoportban, amelyet titokban a felnőttek ellen alakítanak, nem vesz rész. Ezért a felnőttek szeretik és felelős feladatokat bíznak rá.
d.) Az egyidősek társaságában tapasztalatlannak és ügyetlennek számít. Ritka eset, ha sok barátja van. Jó magaviselete és az iskolában elért jó eredménye miatt társai értékelik, de igazán nem szeretik.
e.) Visszahúzódó; viselkedését, önkéntelen megnyilvánulásait fékezi, ezért magatartása kiszámítható és megbízható. Különösen a támadó kedvét és egyéb ellenséges érzelmeit tudja fékentartani.
Ha a kis felnőtt szerepének gyökereit keressük, akkor az elfogadottsági igényt kell említenünk. Az ilyen gyermekeknek nehézségei vannak, illetve voltak a szülői elfogadás terén. Valószínűleg két tapasztalat határozza meg szüleihez való viszonyulását: erősen függ tőlük érzelmileg, különösen anyjától, de a szeretet jeleit (simogatást, babusgatást) következetlenül kapta.

Hogyan befolyásolja ez a lelkialkat a hivatás-választást?

A pap és a szerzetes szerepe („vallásos professzionista”) tartalmilag azonos a „kis felnőtt” szerepével: ez gyermekkorában kortársai és a felnőttek világa között volt a hídverő; a pap ugyanazt teszi, csak az emberek világa és Isten között. Lélektanilag nézve tehát a pap szerepe a „kis felnőtt” típusnak nyújtja a legtöbb esélyt arra, hogy azt valósítsa meg önmagában, amit legnagyobb értéknek tart. És még valami történik a papi életben: ez a szerep egyirányú szűrést jelent a személyes kapcsolatokban: a pap „jogosan” belép sok ember intim világába anélkül, hogy ezért saját belső világának föltárásával kellene fizetnie (pl. gyónásban). A papról illetve szerzetesről alkotott sztereotíp kép egyik központi vonása éppen a bizalmasságnak, bensőséges kapcsolatoknak a távolléte. A kis felnőtt ezt már korán begyakorolta. Neki sohasem voltak igazi barátai, problémáival mindig egymagának kellett megküzdenie.
A fölsorakoztatott személyiségvonások azonban nem határozzák meg szükségszerűen a papi hivatást – Ez ellenkezne azzal, hogy a lélektan nem ismer feltétlen meghatározottságot. De tény az, hogy éppen sok papnál és szerzetesnél ilyen lelki alkatot fedezhetünk föl. A döntés folyamatát talán így vázolhatnánk:
a.) az adott szereppel való találkozás erősíti a kívánatos szereotíp vonásokat, mert a gyermek így illeszkedik be környezetvilágába. A hivatáshoz való vonzódás módosítja a gyermek további fejlődését: viselkedését, nézeteit, értékrendszerét ahhoz a sztereotíp képhez igazítja, amely az adott hivatásról az emberek tudatában él.
b.) A nevelési behatás erősítheti a szerep és a megfelelő típus találkozását. Mikor a környezet fölfedezi a gyermekben a kis felnőttet, ismételten küldi feléje az üzeneteket: „te igazán jó pap vagy szerzetes lehetnél”. Tehát a már meglévő jellemvonásokat kötik a sztereotíp képhez.
Az elméletet hitelessé teszi a mindennapi megfigyelés: úgy tűnik, nagyon sok papnál és kispapnál fölismerjük az említett jellemvonásokat. Ez nem zárja ki a hivatás hitelességét, hiszen tudjuk, hogy a kegyelem a természetre épít, amit itt úgy fordíthatunk le, hogy az illetőnek vannak bizonyos természetes adottságai és hajlama a papi pályához, tehát ezek alapján válik alkalmassá a szerepre. Talán túl keveset gondolunk erre a körülményre. Pedig ha elfogadjuk pl. azt, hogy két ember természete „összeegyezhetetlen” lehet a házasságban, akkor miért ne fogadnánk el azt a tételt is, hogy valakinek a természete esetleg nem összeegyeztethető a papi hivatással? Vagyis nem mindenki alkalmas, nem egyformán alkalmas a papi pályára. Igaz azonban, hogy eddig még nem találkoztam olyan tanulmánnyal, amely kimutatta volna, milyen személyiségvonások jelentenének eltanácsolást a papi hivatástól.
Dittes elmélete nem problémamentes. Mindenek előtt túlságosan mechanikusnak tűnik: mintha egyesek születésüknél fogva arra lennének rendelve, hogy papok vagy szerzetesek legyenek. Az elmélet továbbá nem kíséri nyomon a kis felnőtt későbbi életét, vagyis mikor már nagy felnőtté lesz, vajon igazán magára talál e a papi hivatásban, vagy pedig örök sikertelenségre és keresésére van kárhoztatva?

2. L. M. Rulla ön-transzcendenciára építő elmélete

Éppen az előbbi kérdésekre keres választ Luigi M. Rulla olasz jezsuita pszichológus. Elmélete ma a legfrissebb, legdokumentáltabb és legtöbbet idézett. Sajnos, túl bonyolult ahhoz, hogy röviden bemutathassuk. Mindjárt előrebocsáthatjuk, hogy éppen ez egyik nagy hátránya. A jó elmélet egyik alapfeltétele az egyszerűség. Rulla elméletét nem könnyű nyomon követni.
A mi gondolatfűzésünk szempontjából fontos mozzanat, hogy Rulla, ellentétben Dittes-szel, elméletébe beépíti a természetfölötti mozzanatot is, éspedig olyan értékek formájában, amelyek az ember fölött állnak, vagyis nem ő teremtette, hanem elfogadja őket. Az előbbi elméletben ugyanis a kiindulópont az adott pillatanban jelenlévő ember, ahogyan most látja önmagát. A hivatáson keresztül önmagát szeretné megvalósítani, legértékesebbnek tartott tulajdonságait akarja kiteljesíteni. Ezzel szemben Rullánál a kiindulópont nem az aktuális én, hanem az ideális én, vagyis az, amit az ember a legnagyobb elérhető célként megsejtett. Ezt az ideális én-t azonban nem lehetséges egyenes úton megvalósítani, hanem csak közvetett módon azáltal, hogy olyan célokért kötelezi el magát valaki, amelyek meghaladják őt magát. Ezeket nevezi Rulla objektív értékeknek. A papi hivatásnál ilyen érték Krisztus követése vagy az Isten iránti személyes szeretet. Innen az elmélet első állítása: A szerzetesi hivatás elsősorban az ideális én, és nem az aktuális én-kép megvalósítása.
Ez a megvalósítás azonban nem történik légüres térben, ezért az egyénnek be kell épülnie az egyházba, amely ezeknek az értékeknek hiteles magyarázója és őrzője. Ez az elmélet második alap-állítása. Harmadik állítása a papi hivatást sürgető motivációra vonatkozik, és állítja, hogy a papi vagy szerzetesi élet indítékai az ún. terminális, végső értékek, nem pedig a konkrét beállítódások. Ez az, amit a köznyelvben úgy hívunk, hogy „vezérelv”, Leitmotív, életcél.

Hogyan kell értékelnünk Rulla elméletét?

Rulla elméletének nagy értéke, hogy átfogó emberképre épít: tudatos, tudatalatti és nemtudatos rétegeit egyaránt számba veszi. Ezen az alapon kíséreli meg az elmélet fölmérni a kitartást és a sikeresség kilátásait is. Ezeket ugyanis szavatolja az összhang a három réteg között, vagyis hogy a tudatos indítékok igazán megfeleljenek a személy vágyainak, s ne legyenek kompenzációs vagy menekülési próbálkozások. Egy példa talán érzékeltetheti miről van szó. Valaki választhatja a papi pályát azért is, mert menekülni szeretne otthonról, a szülői tekintély terhe alól. Ha ezt nem tudatosítja, egész életében jelen lesz a hatalom utáni vágy, illetve lázadás, anélkül, hogy tudná, miért lázad. – Az elméletnek ez a meglátása nagyon jó eszközt jelenthet a hivatások fölmérésében. A jelöltet meg kell kérdezni, önmagát keresi e vagy Jézus Krisztust. Általános tapasztalat szerint rossz előjel, ha valaki csak azért választja a papi vagy szerzetesi pályát, hogy „megvalósítsa önmagát”. Ezzel szemben a hiteles hivatás mutatója az a vágy, hogy az ember túl akar jutni önmagán, vagyis önmagát meghaladó értékekért akarja befektetni életét. – Mint már említettük, az elmélet gyenge oldala az igen bonyolult fogalmi szerkezet, amellyel igyekszik kifejezni a hivatás mibenlétét.

3. Adrian Van Kaam „domináns motivum”-elmélete

Minden embernek van valami legalábbis ki nem mondott elképzelése önmagáról: hogyan látja saját életét a jövő távlatában. Mi az emberi élet és hogyan valósul meg az őnála? Ezért Van Kaam elméletét egzisztenciális elméletnek is nevezhetnénk. Az életnek ez az értékelése föltételezi az indítékok és értékek ranglistáját. A vallásos hivatást választó személyeknél nyilvánvaló a döntő indíték a személyes és átfogó viszony Istenhez. Jövőjük szemlélete pedig valószínűleg úgy jelentkezik, mint annak tudata, hogy rajtunk és bennünk Isten akarata valósul meg. Ennek az elméletnek újdonsága az, hogy kifejezetten hivatkozik a kérdés teológiai beállítására. Ez pedig igen fontos mozzanat, mert keresztény mivoltunk, gondolkodásmódunk és világszemléletünk alapját képezi: nem mi választottuk Istent, hanem ő választott ki minket, amikor megteremtett bennünket. Mi csak válaszolunk erre a kezdeti meghívásra. A meggyőződés, hogy ez a hivatás Istentől neki szánt életfeladata, talán a legmeggyőzőbb jele annak, hogy valakinek igazi hivatása van. Vagy negatív megfogalmazásban: rossz jel, ha valaki papi vagy szerzetesi életének kezdetén túlságosan mérlegeli a különféle életállapotok előnyeit és hátrányait, vagyis ha nem mutat bizonyos fokú elszántságot, majdnem azt mondanám csökönyösséget, hogy megvalósítsa papi vagy szerzetesi hivatását. Ezért nem érdemes senkit sem rábeszélni arra, hogy pap legyen. Nemrég találkoztam ilyen esettel: a fiatalember már két éve nem tud dönteni, hogy szerzetbe lépjen e vagy sem? Az érdekelt rendi elöljáró megoldotta a helyzetet: valószínű, hogy nincs hivatásod, neked kell meghódítanod a rendet, kiharcolnod, hogy elfogadjon, s nem pedig fordítva. – Ennek az elméletnek gyönge oldala a kezdeti megindokolás kérdésének megválaszolása: mikor és miért jelentkezik az emberben az a vágy, hogy életét a vallásosság mint döntő indíték alapján rendezze be?

Vannak-e közös elemei ezeknek az elméleteknek?

Ha egybeötvözzük ennek a három elméletnek a meglátásait, akkor azt hiszem nagyon hasznos ismérveket kapunk a papi illetve szerzetesi élet lélektani értelmezéséhez. Nevezetesen három mozzanat fontos:
1. Az illető rendelkezik e bizonyos hajlammal és természetes adottságokkal, amelyek összeegyeztethetők a papi vagy szerzetesi hivatással;
2. Megvan e benne az a vágy, hogy önmagát más célok érdekében vállalt önfeláldozás útján valósítsa meg;
3. Alapvető és általános életvitelét jellemzi e a vallásos beállítottság mint döntő indíték.

Dr. Szentmártoni Mihály SJ.

Forrás: Liptay György, Kozma György (szerk.) - Jöjj, kövess engem!