Beléöntött tudással – odaadott életet

Beszélgetés Csóka János pálos tartományfőnökkel a természetfölötti tapasztalat és a józan ész összecsengéséről

A magyar pálos rendtartományban húsz szerzetes él, kolostoraik öt helyen találhatók: Pécsett, itt működik a tartományi központ, Budapesten, a Gellért-hegyen, Márianosztrán, Pálosszentkúton és az idei évtől az erdélyi Hargitafürdőn. Bátor Botond tartományfőnöki idejének lejárta után a közösség Csóka János atyát választotta meg vezetőnek a következő három évre. János atya június 1-jével vette át hivatalát. A negyvenéves szerzetes 1974-ben Salgótarjánban született, orvos-gyógyszerész szülők gyermekeként. Tizenegy éves korában költözött a család Budapestre. János atyával folytatott beszélgetésünket életútjának alakulásával kezdtük.

– Az általános iskolai tanulmányait már Budán, a Szent Imre városban fejezte be.

– Szüleimmel és két testvéremmel a Karolina úti kápolnába jártunk vasárnaponként, ahol Györgydeák Márton, illetve Sárvári Ferenc szolgált abban az időben. Az Érem utcai Dolgozók Gimnáziumának nappali tagozatán végeztem középfokú tanulmányaimat. Ennek az iskolának volt egy nagy előnye: alacsonyabb átlaggal is fölvették a diákokat. Nem számítottam ugyanis jó tanulónak.

– Mikor jelentkezett a papi hivatás gondolata?

– Hetedikes-nyolcadikos koromban. A gimnáziumi évekre esett a rendszerváltozás ideje. Érdekelt, mi történik körülöttem, de inkább élményszinten emlékszem rá, különösebb hatás nélkül.

– Azt gondolhatnánk, aki papnak készült, nyilván úgy élte meg: az egyház elnyomása után végre szabadon működő egyházi élet várja.

– Nem gondoltam ilyen összefüggésre. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyre tudatosodása idején már nem nehezedett annyira a rendszer nyomása. Különösnek találtam, amikor láttam az idősebbek tekintetében a félelmet. Nem értettem, miért ez a szorongás, mi bajunk eshet? Egy fiatal fiú arra gondol: őt nem viszik el a rendőrök. Még nem ismeri a félelmet, egyfajta könnyelműséggel él.

– A család hogyan viszonyult a papi hivatáshoz?

– A gimnáziumi években még nem jelentettem be – korábban szóba került, hogy majd talán pap leszek –, ekkoriban ugyanis más irányba terelődött az érdeklődésem, s szépen lassan el is felejtettem a régi gondolatot.

– Mit jelentett a „más irány”?

– Sport, testedzés, egészségmegőrzés, természetgyógyászat… Taekwondózni kezdtem, ennek révén terelődött az érdeklődésem a New Age különböző áramlataira. Később beláttam, mennyire veszélyes területre tévedtem. De akkoriban ez állt életem középpontjában: hogyan lehet kihozni magamból a legtöbbet – jellemzően kamaszos gondolkodással.

– A New Age az Egyesült Államokban létrejött utópisztikus, vallásnak nem tekinthető mozgalom. A keleti vallások, a pogányság és a spiritualizmus jegyeit elegyíti, követői közt különféle tanítók, gyógyítók és más személyek jelennek meg. Valamelyik közösséghez is csatlakozott?

– Szerencsére nem. Annyira nem merültem bele.

– Mi vonzotta a New Age-ben?

– Ami vonzó volt benne, talán a misztikája, a mélység, amelyet sugallt.

– Mire irányul a New Age misztikája?

– Sok mindent titokzatosan állít be, természetfeletti erőkről beszél. Felvillantja annak a lehetőségét, hogy olyan energiákkal rendelkezhetünk, olyan képességek birtokába juthatunk, amelyek látszólag emberfelettiek, állítólag mégis bennünk vannak.

– Valamiféle metafizikai erőt feltételez?

– Igen, ilyesmit sugall. A gyógyítók kézrátétellel, megmagyarázatlan erők és energiák segítségével idéznek elő rendkívüli, természetfölötti eseményeket. Egyrészt csalás ismerhető föl ezekben, másrészt valóságosak. Ami viszont valóságos, az démoni. S ilyen találkozások után bizony szabadító imára van szükség.

– A démoni erők működését már akkoriban felismerte?

– Nem, kezdetben pozitív hatásúnak tűnt az egész. De aztán, felsőbb évfolyamos gimnazistaként visszakanyarodtam Jézus Krisztushoz.

– Milyen úton jutott el ide?

– Megégettem magam a New Age-dzsel.

– Mit jelent ez konkrétan?

– Lelkileg mélypontra jutottam. Utólag visszagondolva nehéz a természetfölötti eseményekről beszélni, de akkoriban valószínűleg gonosz lelkeknek nyitottamkaput. Szorongás, indokolatlan félelem, reménytelenség vett erőt rajtam. S egyszer csak fölismertem – belső megvilágosodás hatására –, hogy ebben a helyzetben senki nem segíthet rajtam, sem orvos, sem pszichológus, egyedül csak Isten.

– A New Age-időszakban is járt templomba?

– Mindig rendszeresen részt vettem szentmisén.

– Nem ütközött a kettő, nem derült ki az Ön számára, hogy a New Age keresztényellenes irányzat?

– Első látásra nem tűnik ki, hogy nem egyeztethető össze a kereszténységgel. Sokszor megtévesztő kifejezéseket használnak. Ők is istenségről és hasonlókról beszélnek… Ezek az irányzatok azt sugallják: járhatsz továbbra is templomba, végezheted addigi megszokott dolgaidat, mint hagyományt, de a szíved ne a templomban, hanem amott legyen. S hiába ültem vasárnaponként a misén, nem éreztem a keresztény hit komolyságát, súlyát.

– Mikor következett be a felismerés: csak Isten segíthet?

– Az érettségi évében kezdődött. Utána beiratkoztam egy hároméves könyvtáros-asszisztensi tanfolyamra az Országos Széchényi Könyvtárban, s ekkor már kézzel-lábbal kerestem Istent. Pontosan emlékszem megtérésem idejére: 1993. szeptember 25., délután négy és öt óra között. Karizmatikus találkozót rendeztek a Margit-szigeten, szentségimádással. A megtérés, a hazatérés útján jártam már, de még a régi terhek nyűgével. S ezen a napon megtapasztaltam Isten szeretetét; életre szóló fordulat következett be, amely azóta is tart. Később az Úr újra és újra megszólított: szeretné, ha pap lennék, s később pálos szerzetességre hívott.

‒ A papság, illetve a szerzetességre meghívás konkrét eseményhez kötődik?

– Igen, több istenélmény következett, amelyekben az Úr tudtomra adta: azt szeretné, ha pap lennék. A visszatérés után is egy ideig még úgy gondoltam, én is megházasodom, annak rendje-módja szerint családot alapítok. Megérintett a szerelem.

A Margit-szigeti istenélmény után néhány héttel-hónappal azonban elgondolkoztam: valamikor papnak készültem, hogyan is állok ezzel?

Ettől kezdve Isten a józan megítélés és a misztikus kegyelmek által egyaránt utat mutatott nekem. Ezek általában belső megvilágosodások voltak, vagy a Szentíráson keresztüli ráébredések. Ha valaki nem tapasztalta ezt, így elmondva talán nem is érti. Elolvastam egy szentírási részt, s biztosan tudtam, nekem szól, s hogy konkrétan mit jelent az életemben. Ha valaki megkérdezné: honnan tudtam ezt, annyit mondhatok: ez másként működik. Erre mondják: beléöntött ismeret. Az előbb még nem volt, a következő pillanatban pedig megjelent. Tudok róla, tudom a pillanatot, amikor ez az ismeret megjelent, de nem úgy, mint a természetes megismerésben, amikor valamit látok, hallok és felfogom, aztán következtetek. Ez az ismeret egyszer csak ott van, mégpedig teljesen kompletten: az ember érzi, hogy igaz, és azt is, hogy kitől ered.

‒ A beléöntött ismeret áthatja az egész személyiséget?

– Nem tudom, Keresztes Szent János valószínűleg többet tudna mondani erről… Én annyit rögzíthetek: az Úr sorozatosan kinyilatkoztatta velem kapcsolatos szándékát. Elég sokszor szólt, én meg óvatos ember vagyok, egy ideig haboztam: bár Istentől van, de azért nem hiszem el olyan könnyen. Jelentkezett egyfajta racionális mérlegelés: biztosan hív? Nem lehet, hogy csak képzelődöm?

Fél év után meg kellett hogy „adjam” magam, hiszen annyira egyértelmű volt, hogy a jelzések mind Istentől származnak. Az isteni meghívások természetfölötti valósága, ugyanakkor a racionális, természetes érvek sokasága gyűlt fel addigra bennem, s mindezek birtokában „józan paraszti ésszel” áttekintettem: mire készültem régebben, mire van adottságom, mi az, amit szívesen csinálnék – mindezek alapján összecsengett a józan paraszti ész és a természetfölötti tapasztalat, s egyértelművé vált, mi a helyes irány, merre vezet az utam.

‒ Mi következett ezután? Jelentkezett a szemináriumba?

– Nem, előbb befejeztem a könyvtárosi képzést, s közben érkezett egy utolsó meghívás az Úrtól: legyek pálos szerzetes.

‒ Nyilván ez is valamilyen élményhez kötődött.

– Ekkor már naponta jártam misére, gyakran fölkerestem a Sziklatemplomot. Az egyik atya kezembe adta a pálosok napi imáját. Hazavittem, elolvastam, s két benyomás ért. Az egyik: ásatag imádságnak tartottam, egyáltalán nem tetszett. De ezzel párhuzamosan megjelent a belső ismeret: ezt én még nagyon sokszor fogom imádkozni. Prófécia volt, egyszerre csak tudtam… nagyon megdöbbentett. Elgondolkodtam rajta: mit jelent ez? Imádkoztam: Uram, mutass utat, mindez valóban tőled van-e, erősíts meg… mert nekem egy jel nem elég. De nem kaptam több jelet. Megértettem, rajtam áll a döntés. Van józan eszem, gondoljam át és határozzak. Nehéz falat volt.

Egy-két hónapig tartott, mire megimádkoztam, meghánytam- vetettem a dolgot, s higgadt ésszel arra jutottam: jobban oda tudom adni életemet Istennek, jobban meg tudom élni az odaadottságot szerzetesként, mint egyházmegyés papként.

‒ Mikor lépett be a rendbe?

– 1995-ben érkeztem a pécsi noviciátusba. Egy év után egyszerű fogadalmat tettem, közben végeztem a teológiát. 2000-ben következett el az örökfogadalom ideje, majd a rá következő évben pappá szenteltek. Péter atya, a tartományfőnök előbb Pálos szent – kútra helyezett, majd öt hónap elteltével, 2002 elején Márianosztrára kerültem börtönlelkésznek. Egy év kilenc hónapot ültem Nosztrán, szoktam mondani humorosan. 2003 végén érkeztem vissza Pécsre, ahol a kispapok prefektusa lettem, majd 2008-tól mostanáig házfőnök.

‒ Milyen elképzelésekkel vette át megbízatását?

– Nem gondolom, hogy alapvető változtatásokra lenne szükség, elődeim igen szép munkát végeztek. Amit fontosnak tartok, s a nagykáptalanon újra megerősítettük magunkat ebben: a pálos rend alapvetően szemlélődő közösség, amely ugyanakkor lelkipásztori munkát is végez. Nem könnyű a mindennapokban a szemlélődést, remetehagyományainkat és a lelkipásztorkodást összehangolni, hol az egyik, hol a másik oldalra billenünk át, ezért folyamatosan egyensúlyoznunk kell. Sokfelé hívnak minket, sokféle feladatra. Úgy kell megfelelnünk ezeknek, hogy közben ne veszítsük el önazonosságunkat.

‒ A pálos rend folyamatosan imádkozott és imádkozik a nemzet életéért, jövőjéért. Hogyan lehet ezt az imádságos törekvést megfogalmazni a mai magyar valóságban?

– Hivatásunknak érezzük, hogy imádkozzunk és engeszteljünk a magyarságért. Ezt elsősorban odaszánt életünkkel tehetjük meg, azzal, hogy szerzetesként Istennek szenteljük életünket, hogy imádkozó emberek vagyunk. Ez a legtöbb, amit tehetünk a magyarságért. Bölcsességet kíván, hogy a Szentlélek vezetése által fölismerjük: adott helyzetben és pillanatban cselekednünk kell-e vagy imádkozni; nyugton maradni, vagy menni és tenni?

‒ Egy mai fiatalnak, aki elgondolkodik azon, pálos szerzetes legyen-e, mit mondana?

– Arra törekednék, hogy ne befolyásoljam, hozza meg maga a döntést. Ugyanakkor elé tárnám a pálos rend karizmáit: magányban és csendben, Isten jelenlétében élni, s azzal szolgálni a világot, hogy jelen vagyok az Úr számára. A közös imádság és elmélkedés szintén a szolgálatunk része, hogy általa szebbé tegyük a valóságot, behívjuk Istent ebbe a világba. S közben végezzük a lelkipásztori munkát. Ha ez vonzza őt, szeretné életét az Úrnak adni, s ha ebben hangsúlyt kap, hogy mindezt a hazájáért, a magyarságért is teszi, akkor elgondolkodhat azon, hátha itt van a helye, köztünk.

Forrás: Új Ember - 2014