Jöjjetek és lássátok - A papi hivatás az Egyház pásztori szolgálatában

Keresni, követni, megmaradni

„Jöjjetek és lássátok!” (Jn 1,39). Krisztus válaszában, melyet a lakása iránt érdeklődő két tanítvány „Hol laksz?” kérdésére adott, a meghívás pontos tartalmát fedezhetjük fel.

Először lássuk, hogy az evangélista elbeszélése szerint hogyan zajlott le András és Péter meghívása: „Másnap János ismét ott állt és vele együtt két tanítványa, és megpillantván az arra menő Jézust, így szólt: 'Íme, az Isten Báránya!' És meghallotta ezt a két tanítvány, és követték Jézust. Jézus pedig hátrafordult, és látván hogy követik őt, mondta nekik: 'Mit akartok?' Ők mondták neki: 'Rabbi (ami azt jelenti: Mester), hol laksz?' Mondta nekik: 'Jöjjetek és lássátok!' Elmentek tehát és megnézték, hol van a szállása, és aznap nála maradtak. A tizedik óra körül járt az idő. András, Simon Péter testvére volt az egyik a kettő közül, akik ezt hallották Jánostól és követték Jézust. Ő elsőnek a testvérével, Simonnal találkozott és mondta neki: 'Megtaláltuk a Messiást!', ami annyit jelent: Krisztus; és odavezette őt Jézushoz. Amikor Jézus megpillantotta, ezt mondta: 'Te vagy a Simon, János fia, téged majd Kéfának fognak hívni' (ami azt jelenti: Péter)” (Jn 1,35-42).

Az Evangéliumnak e részlete a Szentírás azon részei közül való, melyek a Szentírásban elmondják a meghívás misztériumát, sőt ez elmondja, mekkora misztérium az a meghívás, hogy valaki Jézus apostola legyen. János elbeszélése az általános keresztény meghívásról is szól, de szimbólum értéke van, amikor a papi hivatásról beszélünk. És az Egyháznak, mely Jézus tanítványainak közössége, el kell mélyednie ebben a jelenetben, mely a történelem folyamán állandóan ismétlődik, hogy észrevegye benne: a papi szolgálat által eredeti és személyes értelemben szól a meghívás Krisztus követésére, de észrevegye a széttéphetetlen köteléket is, mely az isteni kegyelem és az emberi felelősség között áll fenn. Ezt fejezi ki a két szó, melyek az Evangéliumban ismételten együtt hangzanak el: jöjj és kövess (vö. Mt 19,21). E szavak arra késztetik az Egyházat, hogy ismerje föl és értelmezze a meghívás sajátos folyamatát, melyben három konkrét, egymást követő lépést látunk: Jézust először keresni, majd követni kell, végül nála kell maradni.

Sehol nem talál kifejezőbb részt az Egyház a „meghívás Evangéliumára”, mint ebben a részletben, s innen merített erőt a hivatásgondozás megkezdésére. E küldetésének részletei: a hivatások, főként a papi hivatás ébresztése, felismerése és gondozása. Mivel „a paphiány ma minden részegyház gondja”,a mai hivatásgondozás megköveteli, hogy az Egyház minden tagja elszántan vállalja a paphiánnyal kapcsolatos feladatot. Mindenki előtt nyilvánvaló lehet, hogy a papi hivatások gondozása nem esetleges vagy mellékes probléma, nem is csak a gondok egy része, mely a krisztushívők bizonyos csoportjaira tartozik; hanem miként a Szinódus Atyái többször kifejezték, olyan tevékenység, mely szorosan kapcsolódik minden részegyház pásztori munkájához,ahhoz a tevékenységükhöz, melyet megszokottnak, rendesnek neveznek. Azaz a hivatásgondozás az Egyház lelkipásztori tevékenységének lényeges, velejáró része, az egész lelkipásztorkodás fő eleme.

Igen, a hivatásokkal való törődés az Egyház lelkipásztori tevékenységének lényeges, természetszerűen velejáró része. Ez pedig onnan ered,hogy a meghívás először az Egyház „létére”  jellemző, s csak másodsorban a „tevékenységére”. Meghívásos természete magából a nevéből is látszik, hiszen a görög Eklészia (melyből a latin Ecclesia ered) szó 'összehívás'-nak is fordítható. „Azok gyülekezetéből, akik hittel tekintenek föl Jézusra, az üdvösség szerzőjére, az egység és a béke elvére, Isten összehívja és megalkotja az Egyházat,hogy mindenkinek és egyenként is ezen üdvözítő egység látható szentsége legyen.”

Ebből az is következik, hogy a papi hivatás igazi teológiai értékelése és a hivatásgondozás nem indulhat ki másból, csak az Egyház e misztériumából, pontosabban abból, hogy az Egyház a meghívás misztériuma.

Az Egyház és a meghívás ajándéka

Minden keresztény meghívás alapja az Atya előzetes, ingyenes kiválasztása: „Aki Krisztusban minden lelki áldással megáldott minket fönn az égben. Mert Őbenne választott ki minket a világ teremtése előtt, hogy szentek és szeplőtelenek legyünk előtte igazságban. Eleve arra rendelt minket, hogy Jézus Krisztus által – akaratának tetszése szerint – fogadott fiaivá legyünk”  (Ef 1,3-5).

Így tehát minden keresztény meghívás Istentől való, Isten ajándéka. De soha nem kívülről, az Egyháztól függetlenül, hanem benne és általa adatik, miként a II. Vatikáni Zsinat mondja: „Istennek úgy tetszett, hogy az embereket nem egymástól elszigetelten szenteli meg és üdvözíti, hanem népet alkot azokból, akik az igazságban megismerik Jézust és szentül szolgálnak neki.”

Az Egyház azonban nem egyszerűen összegyűjti magába a meghívásokat, melyekkel zarándokútján Isten megajándékozza, hanem ő maga alakul át a „meghívás misztériumává”, tudniillik ragyogó fényességgé, mely a Legszentebb Szentháromság misztériumát tükrözi. Az Egyház ugyanis, „az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységében összegyűlt nép”,[100] elsősorban az Atya misztériumát hordozza, akit senki sem hív és senki sem küld (vö. Róm 11,33-35), hanem mindenkit Ő hív, hogy szenteljék meg az Ő nevét és teljesítsék akaratát; őrzi a Fiú misztériumát is, akit az Atya hív és küld, hogy mindenkit a maga követésére hívjon és mindenkinek hirdesse Isten Országát; végül letéteményként megkapta a Szentlélek misztériumát is, aki küldetésre szenteli fel azokat, akiket az Atya Fia, Jézus Krisztus által meghív.

Az Egyház tehát, mivel maga is „meghívás”, alapítása és tevékenysége erejéből a meghívások ébresztője és nevelője. Ébresztő és nevelő, mert „szentség”, „eszköz”, melyben beteljesedik és visszhangzik minden keresztény meghívása; s az a tevékenységében is, azaz saját misztériumának kibontakoztatásában az Ige hirdetésével, a szentségek kiszolgáltatásával, a szeretet szolgálatával és a tanúságtétellel.

Most már megragadhatjuk a keresztény hivatás lényeges egyházi vonásait. E meghívás nem csak az Egyházból és az ő közvetítésével születik, nem is csak benne ismerhető föl és benne valósul meg; hanem – alapjában Istennek szolgálva – szükségszerűen az Egyház szolgálatává is válik.Ezért a keresztény meghívás minden formája olyan ajándék, mely az Egyház épülésére és Isten Országának a világban történő növekedésére van rendelve.

Amit általában a keresztény meghívásról mondtunk, sajátosan beteljesedik a papi hivatásban is. A pap ugyanis az ordo Egyháztól kapott szentsége által Isten népe szolgálatára hívatik, úgy, hogy különlegesen is Krisztushoz tartozzék és hozzá váljék hasonlóvá, és Krisztus, az Egyház Feje és Pásztora „nevében és személyében”  tekintéllyel cselekedjék.

Ebben a megvilágításban válik érthetővé, amit a Szinódus Atyái mondtak: „A papi hivatás mindig emberi közvetítést igényel. Kiváltságos közvetítője az Egyház: benne és érte kapja minden pap a meghívást: általa jön e meghívás. Ebből következően minden pap az Úrtól kapja az Egyház által a meghívást mint ingyenes ajándékot (gratia gratis data-t, karizmát). A hivatást nem személyes feltételek szabásával kell fogadni, hanem a szív egyszerűségével: alázattal és hálával fogadva a körülményeit és feltételeit is, melyeket az Egyház szab.”

A hivatás dialógusa: Isten kezdeményezése és az ember válasza

Minden papi hivatás története, miként minden keresztény hivatásé is, egy Isten és ember közötti elmondhatatlan dialógus története, a meghívó Isten szeretete és az Istennek válaszoló ember szabadsága közti dialógusé. A meghívás két, egymástól elválaszthatatlan mozzanata – a szabad embernek felkínált ingyenes isteni ajándék – világlik ki nagyon szemléletesen Márk evangélista szavaiból, amikor elmondja a Tizenkét Apostol meghívásának történetét: „Ezután fölment a hegyre, és magához hívta, akiket kiválasztott. A választottak csatlakoztak hozzá.” Nyilvánvaló, hogy Jézus abszolút szabadon hív, a Tizenkét apostol pedig először odajött, aztán követte Jézust.

Ez az összes meghívás örök „paradigmája”, mintája. Ez minden meghívott azonos útja: a prófétáké és az apostoloké; a papoké és a szerzeteseké; az összes krisztushívőké, azaz mindenkié, akit Isten meghív.

Minden meghívás legfontosabb, sőt megelőző és létrehozó mozzanata a meghívó Isten szabad és ingyenes beavatkozása. A meghívás csak Tőle indulhat el. Ez volt már Jeremiás próféta tapasztalata: „És szólt hozzám az Úr, mondván: Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, ismertelek téged, s mielőtt megszülettél volna, megszenteltelek és a nemzetek prófétájává adtalak téged” (1,4-5). Megerősíti ezt Pál apostol, aki minden meghívást Krisztus örök kiválasztásába helyez: „Az Atya kiválasztott minket őbenne a világ teremtése előtt... akaratának tetszése szerint” (Ef 1,5). A megelőző kegyelem ajándékát legjobban Jézus szavai fejezik ki: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek, gyümölcsöt hozzatok és a gyümölcsötök maradandó legyen” (Jn 15,16).

Ha tehát a papi meghívás félreérthetetlen módon ugyan, de kiemeli a kegyelem elsőbbségét, Isten embert hívó szabad és szuverén akaratát a legnagyobb tisztelettel kell fogadni, és sem kierőszakolni nem szabad semmi módon, sem emberi akaratnak nem szabad alárendelni. A meghívás ugyanis az isteni kegyelem ajándéka és semmiképpen nem emberi jog; annyira, hogy „a papi életet soha nem szabad egyszerű emberi előmenetelnek, sem a szolgálati küldetést egyszerű személyes vállalkozásnak tekinteni.” Ezért gyökerében ki van zárva a „meghívottak” minden öndicsérő dicsekvése (vö. Zsid 4,4). Akik meghívottnak érzik magukat, megindult és hálás szívvel, ugyanakkor bizalommal és rendíthetetlen és erős reménnyel fogadják a meghívást, tudván, hogy nem saját erejükre, hanem a meghívó Isten föltétlen hűségére támaszkodnak. „És magához hívta azokat, akiket kiválasztott. A választottak csatlakoztak hozzá” (Mk 3,13). A „csatlakoztak”  vagy az azonos jelentésű „követték Őt” azt a szabad csatlakozást fejezi ki, mellyel a „Tizenkettő”a meghívó Mesternek válaszolt. Péter és András esetében így történt: „és szólt hozzájuk: 'Jöjjetek utánam, én emberhalásszá teszlek titeket'. Ők pedig azonnal elhagyván a hajót és atyjukat, követték Őt” (Mt 4,19-20). Ugyanezt tapasztalta Jakab és János is (vö. 19,21-22). Ugyanezt tapasztalja mindenki, mert a meghívásban egyszerre ragyog föl Isten ingyenes szeretete és az emberi szabadság legnagyobb fölmagasztalása, ami abban áll, hogy az ember csatlakozik a meghívó Istenhez és föltétlen bizalommal neki adja magát.

Valójában a kegyelem és a szabadság nem ellentétesek egymással. Épp ellenkezőleg, a kegyelem, kiszabadítván a bűn rabszolgaságából, fölébreszti és megőrzi az emberi szabadságot (vö. Jn 8,34-36); gyógyítja, fölemeli és képessé teszi arra, hogy Istennek adja magát és befogadja az Ő ajándékait. S miként senki nem erőszakolhatja ki Isten abszolút ingyenes meghívását, ugyanúgy senki nem térítheti el a szabad emberi választ. Ezért még az az ifjú is, aki vissza merte utasítani Jézus „jöjj és kövess engem” meghívását – jóllehet a saját kárára tette –, a maga szabad voltát hangsúlyozta tettével: „hallván az igét szomorúan elment, mert igen gazdag volt” (Mk 10,22).

A szabadság tehát a meghívás lényeges mozzanata; s ez a szabadság, ha pozitív választ ad, úgy fogalmazódik meg, mint mély és személyes csatlakozás vagy nagylelkű ajándékozás, pontosabban az ajándékba kapottak visszaajándékozása (tudniillik a meghívó Istennek, kinek a fölajánlásban az Ő ajándékait mutatják be). „A meghívás – mondta VI. Pál – mértéke a válaszhoz igazodik, és csak szabad meghívások vannak; azaz az önátadásnak tudatosnak, szabadnak, teljesnek és önkéntesnek kell lennie... fölajánlást mondtunk, s épp ebben van a probléma! Krisztus szelíd és átható szava mondja, ma ugyanúgy, mint tegnap, sőt még inkább, mint tegnap: Jöjj! A szabadság tehát a legsúlyosabb döntés helyzetébe kerül: a fölajánlás, a bőkezűség, önmaga föláldozása által válaszolhat a meghívásra.”

Önmaga szabad fölajánlásának – melyben a meghívó Istennek adott emberi válasz benső és mély értelme rejlik – legerőteljesebb példája s ugyanakkor gyökere Jézus Krisztus (aki az első a „meghívottak”  között) teljesen szabad önfelajánlása az Atya akaratának: „Ezért a világba lépve mondja: 'Áldozatot és fölajánlást nem akartál, de testet alkottál nekem... akkor mondtam: Íme eljövök... , hogy megtegyem, Isten, a te akaratodat'” (Zsid 10,5-7).

Krisztussal bensőséges egységben a szűz és anya Mária is az összes teremtmények között a legjobban megtapasztalta a meghívás igazságát; Isten legnagyobb szeretetére senki sem adott akkora szeretettel választ, mint ő.

„Hallván az igét szomorúan elment, mert igen gazdag volt” (Mk 10,22). Ez a gazdag ifjú, akiről az Evangélium beszél, s aki nem követi Jézus meghívását, megmutatja, hogy milyen akadályozó erők tudják megfojtani és kioltani az ember szabad válaszát; ugyanis nemcsak az anyagi javak képesek elzárni az emberi szívet a lelki értékek és Isten országának radikális igényei elől, hanem korunk társadalmi és kulturális körülményei is fenyegethetik és torzíthatják a meghívás természetét, s így nehézzé vagy teljesen lehetetlenné tudják tenni a meghívás megértését és elfogadását.

Sokakban annyira általános és zavaros istenfogalom él, hogy óvatlanul olyan vallási formákba tévednek, melyektől Isten teljesen távol van, ezért akarata egyáltalán nem ismerhető meg: Istent megváltoztathatatlan és elkerülhetetlen végzetnek tekintik, melyet az embernek passzív türelemmel tudomásul kell vennie. Isten arca azonban, melyet Krisztus kinyilatkoztatni jött, nem ilyen, hanem elsősorban Atya, aki megelőző és örök atyai szeretetével meghívja az embert, s állandó csodálatos dialógusba fogadja; arra hívja, hogy fiúként legyen részese az isteni életnek. Igaz, hogy az ember képtelen önmaga igazsága megismerésére, ha téves istenfogalma van; ebben az esetben semmiféle meghívást nem lehet fölfogni, sem teljes értelmében életté váltani; csak tehernek érzik, amit hordozni vagy elviselni alig lehet.

Az emberfogalom körüli tévedések, gyakran filozófiai vagy tudományos bizonyítással a háttérben, arra viszik az embert, hogy létét és szabadságát kívülről eredő okoktól – például a nevelési, pszichológiai, kulturális vagy környezeti tényezőktől – függőnek vagy meghatározottnak lássa. Mások úgy értelmezik a szabadságot, mintha abszolút autonómiával rendelkezne, s mintha a személyes vágyak egyetlen forrása lenne, mely minden körülmények között meg akarja valósítani önmagát. De ily módon elzárja maga előtt az utat, hogy a szeretet szabad dialógusaként értse és élhesse a meghívást, mely azzal indul, hogy Isten ajándékoz az embernek, és azzal zárul, hogy az ember őszintén odaadja önmagát.

Olyan irányzatok is vannak, melyek az ember Istenhez fűződő kapcsolatát – mint mondják – individualista és intim módon értelmezik. Mintha Isten minden egyes embert csak személyes úton közelítene, kizárva mindenfajta közösséget; azaz mintha Isten csak az egyes meghívottak javát, esetleg üdvösségét akarná, s nem azt, hogy a közösség szolgálata által adják magukat Istennek. Ebben a gondolkodásmódban új és veszedelmesebb fenyegetések rejlenek, melyek lehetetlenné teszik a minden keresztény meghíváshoz,főként a papi hivatáshoz tartozó egyházias jelleg fölismerését és örömteli elfogadását. Helyesen mondja a Zsinat, hogy a szolgálati papság értelme és igazsága a keresztény közösség szolgálatában, s tágabb értelemben a krisztushívők általános papságának támogatásában van.

Ez a kulturális környezet, melynek hatását a keresztények, főként a fiatalok érzik, könnyebben érthetővé teszi a papi hivatások hiányát, mely együtt jár a hit mélyebb válságával. A Szinódus Atyái is kifejezetten mondják, hogy a hivatások válságának gyökere a hívők gondolkodás- és életmódjában van. Ebből következik a „hivatásgondozás” sürgető volta az Egyházban, mely elsősorban arra irányul, hogy megújítsuk „a keresztény gondolkodást”, mely az élő hitből születik és táplálkozik. Ismét csak sürget az evangelizáció, mely Isten igaz arcát akarja megmutatni, tudniillik az Atyát, aki Jézus Krisztusban mindannyiunkat egyenként meghív; mely ugyanakkor vallja az emberi szabadság – az önátadás forrásának és erejének – hiteles értelmét. Csak ily módon alapozható meg, hogy bármely meghívást, főként a papi hivatást igazságának megfelelően fogják föl, szépségének megfelelően szeressék,s mélyebb örömmel és teljes odaadással éljék meg.

A hivatásgondozás elvei és eszközei

A meghívás kifürkészhetetlen misztérium, mert az Isten és az ember közötti kapcsolatot érinti. Egyetlen és meg nem ismételhető dolog, ezért olyan misztérium,melyet csak mint titokzatosan hívó szót lehet meghallani a lelkiismeret mélyén, mely „az ember legrejtettebb és szent magva, ahol az ember egyedül van Istennel, kinek hangja visszhangzik bensejében”.[109] Ez a meghívás azonban a közösségi, egyházias jelleget nem szünteti meg, mert az Egyház minden papi hivatásban valóságosan jelen van és tevékeny.

Ha mármost a papi hivatás gondozásáról van szó – tudniillik hogy a jelölteket hogyan kell útjukon végig támogatni, kísérni és gondos megfontoltsággal vezetni –, az Egyház számára itt van András példája, aki az elsők közül való, akik elhatározták, hogy követik Jézust. Elújságolta a testvérének, mi történt vele: „Megtaláltuk a Messiást! (ami azt jelenti: a Krisztust)” (Jn 1,41). E „megtalálás” elbeszélése után „odavezette őt Jézushoz” (1,42). Ez azonban nem teszi kétségessé, hogy a meghívás egyedül Jézustól indult ki, mert Ő abszolút szabad és szuverén akarattal hívta meg Simont és adott neki új nevet: „Jézus reá tekintve mondta: Te Simon vagy, János fia; Kéfásnak fognak hívni, ami azt jelenti: Péter” (1,42). E meghívásban azonban Andrásnak is része volt, mert ő serkentette testvérét, hogy találkozzék Jézussal. „Odavezette őt Jézushoz.” Az Egyház minden hivatásgondozó tevékenységének bizonyos értelemben ez a sarkpontja; ezáltal veszi gondjaiba a születő és növekvő hivatásokat, fölhasználva mindazokat az ajándékokat, karizmákat és szolgálatokat, melyeket Krisztustól és az Ő Lelkétől kapott. Az Egyháznak ugyanis mint papi, prófétai és királyi népnek támogatnia kell – elsősorban imádsággal, szentségi élettel, igehirdetéssel, hitre neveléssel, szeretetteljes vezetéssel és tanúságtétellel – mindent, amire a születő és érlelődő hivatásoknak szüksége van.

Az Egyháznak mint papi népnek méltósága és felelőssége, hogy a hivatásgondozás leglényegesebb és legfontosabb mozzanatait az imádságban és a liturgiában keresse; a keresztény imádság ugyanis, ha Isten igéjéből táplálkozik, megteremti azt az ideális teret, melyben az ember átérezheti „természetének” igazságát, s fölmérheti, hogy miben áll és milyen természetű az a személyes és meg nem ismételhető választás, amit az Atya az ő kezébe adott. Tehát főként a gyermekeket és ifjakat úgy kell nevelni, hogy hűségesen imádkozzanak és elmélkedjenek Isten igéjéről; a csöndben és az Úrra való odahallgatásban fölfoghatják a papságra hívó szót, s készséges és örvendező lélekkel követhetik azt.

Az Egyháznak minden áldott nap meg kell hallania Jézus sürgető szavát: „Kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába” (Mt 9,38). Engedelmeskedve Krisztus parancsának az Egyház elsősorban hitvallást tesz: miközben ugyanis fölemeli alázatosan kérő szavát a hivatásokért, nemcsak azt ismeri el, hogy életéhez és küldetéséhez szüksége van rá, hanem azt is, hogy minden hivatás Isten ajándéka, ezért kell bizalommal és állandóan könyörögnie érte. Ez az imádság, mivel az egész hivatásgondozás sarka, nemcsak az egyes hívők feladata, hanem az egész egyházi közösségé is. Senki nem vonja kétségbe az egyéni imádság, a külön e célra szolgáló alkalmak, elsősorban a Hivatások Világnapjának jelentőségét; hasonlóképpen támogatni kell mindazon személyek és csoportok kezdeményezéseit, akik tisztában vannak a kérdés súlyával. Ma azonban még a korábbinál is jobban támogatni kell a hivatásokért mondott ima gyakorlatát, hogy egyre gyakoribbá és szélesebb körűvé váljon, mígnem áthatja az egész egyházi közösséget, s megjelenik minden egyházi intézményben. Így válik majd elevenné az apostolok tapasztalata, akik Máriával együtt imádkozva várták az Utolsó vacsora termében a Lélek kiáradását (vö. ApCsel 1,14). A Lélek pedig Isten népe számára gondoskodni fog „az oltár méltó szolgáiról és az Evangélium bátor és szelíd hirdetőiről”.

A hivatásgondozás szükséges és legjelentősebb tényezője a liturgia, mely az egész Egyház életének, s különösen minden keresztény imádságnak forrása és csúcsa.Benne tapasztalhatók ugyanis Isten ajándékai, ezért lesz az élet iskolája, melyben a meghívottak megtanulnak válaszolni. Minden liturgikus ünneplés megmutatja Isten igaz arcát, s részesít a Húsvét misztériumában, azaz megjeleníti azt az „órát”, melyért Jézus a világba jött, melyre az Atya iránti szabad és önkéntes engedelmességgel készült a világ üdvösségéért (vö. Jn 13,1); ugyanakkor megmutatja az Egyház – mint papi nép, s a különböző és egymást kiegészítő karizmákból és hivatásokból jól összeépülő közösség – arcát is. Krisztus megváltásunkért elfogadott áldozata, melyet az Egyház misztériumban ünnepel, különleges erőt ad még a krisztushívő bajainak és betegségeinek is, ha az Úr Jézus szenvedésével egységben törekszenek azokat átélni. Ezért a Szinódus Atyái, miután nagyon a krisztushívők figyelmébe ajánlották a hivatásokért mondott imádságot, hozzáteszik: „Az emberi életben oly gyakori szenvedések fölajánlásával a beteg keresztény áldozatul ajánlja föl önmagát Istennek Krisztus példája szerint, aki mindnyájunkért szentelte önmagát (vö. Jn 17,19). Nagyon sokat számít a hivatások támogatásában, ha szenvedéseiket ilyen szándékra ajánlják föl.”

Az Egyház tudja, hogy prófétai küldetéséhez hozzátartozik az Evangélium hirdetésének (senki másra át nem ruházható) feladata, melyet úgy kell teljesítenie, hogy egyúttal tanúságot is tegyen a „meghívás”  keresztény értelméről; azt is mondhatnánk, hogy az Evangéliumot mint a „meghívás Evangéliumát” kell hirdetnie. E küldetésében az Egyház ugyanazt a sürgetést érzi, ami az apostolt erre a kiáltásra fakasztotta: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az Evangéliumot!” (1Kor 9,16). Ez az intelem elsősorban bennünk, pásztorokban visszhangzik, s velünk együtt szól mindazokhoz, akik az Egyházban nevelők: e meghívási jelleget ugyanis mind a katekézisnek, mind a prédikációnak szem előtt kell tartania. Isten igéjét úgy kell magyarázni a krisztushívőknek, hogy meglássák: az élet válasz a meghívó Istennek, s ez készítse föl őket arra, hogy a hit által bármely hivatásban elfogadják a személyes ajándékot.

Mindez, bármennyire jelentős, nem elég: „Kifejezetten is prédikálni kell a meghívás misztériumáról az Egyházban, a szolgálati papság értékéről, s arról, hogy mennyire szükséges Isten népe számára.” Az Egyház minden tagjának személyre szólóan fölkínált és szerves egységet alkotó katekézis ne kétségeket támasszon és egyoldalú vagy téves fölfogásokat terjesszen a szolgálati papságról, hanem nyissa meg a krisztushívők szívét ez „ajándék” várására, s teremtsen jobb föltételeket a hivatások ébredéséhez. Itt az ideje, hogy a papi életről úgy beszéljünk, hogy kiderüljön: fölbecsülhetetlen érték, s a keresztény élet ragyogó és kiváltságos formája. A nevelők, főleg ha papok, ne szégyelljék kifejezetten és bátran úgy bemutatni a papi hivatást, mint reális lehetőséget azon fiatalok előtt, akik a hozzá szükséges képességekkel és ajándékokkal rendelkeznek. Ne féljenek attól, hogy feltételek vagy korlátok közé szorítják a fiatalok szabadságát, mert épp az ellenkezőjéről van szó: a szabad és hiteles válaszra ugyanis akkor nyílik a legnagyobb lehetőség, ha a maga idejében egész világosan és teljes igazságában föltárják a valóságot az előtt, akinek döntenie kell. Az Egyház története egyébként – miként minden egyes, még a legfiatalabb korban született papi hivatás története is – határozottan tanúsítja, milyen gondviselésszerű egy pap szava és élete, nemkülönben közelsége egy ilyen döntésnél: életének konkrét és örömteli tanúsága még szavak nélkül is segít kérdések megoldásában, s a végső döntés meghozatalában.

Az Egyház mint királyi nép fölismeri, hogy a Lélek életadó törvényében gyökerezik és belőle él (vö. Róm 8,2); e törvény lényegében ugyanaz, mint a „szeretet királyi törvénye” (vö. Jak 2,8), vagy a „tökéletes szabadság törvénye” (1,25). Ezért az Egyház küldetését teljesíti, amikor az összes krisztushívőket arra vezeti, hogy saját meghívásukat szabadságban fedezzék föl és éljék meg, és a szeretetben tegyék tökéletessé.

Ezért az Egyház nevelő feladatában, s egész különlegesen a gyermekek, serdülők és ifjak nevelésében arra törekszik, hogy fölébressze a vágyat és az akaratot Jézus Krisztus bátor és közeli követésére. A nevelés azonban, bár a keresztény közösség egészének feladata, valójában az egyes személyeknek szól; éppúgy, ahogy maga Isten a meghívás által az egyes emberek szívét érinti meg, s miként a Lélek ugyanígy közli magát a krisztushívőkkel, külön-külön működve minden egyes lélekben (vö. 1Jn 3,24) a különféle karizmák és különleges megnyilvánulások által. Ezért az egyes embereket kell segíteni, hogy fölismerjék, az Úr milyen ajándékot kínál nekik, egyszeri és meg nem ismételhető személyeknek, kiknek megadatik, hogy meghallják a szót, melyet Isten Lelke egyedül nekik mond.

Ebben az összefüggésben a papi hivatások gondozásának határozottan javasolnia kell és lehetővé kell tennie az úgynevezett lelkivezetést. Újra föl kell fedeznünk azt a régi gyakorlatot, melyet újabb keletű szóval személyes lelki vezetésnek mondanak, mely az Egyház vetését századokon át nagyon bőven termővé tette. Nem zárjuk ki, hogy bizonyos esetekben és bizonyos körülmények között e lelkivezetést támogathatja a pszichoanalízis vagy más pszichológiai segítség, de nem helyettesítheti. A gyermekek, serdülők és ifjak tehát becsüljék a lelkivezetés ajándékát, s keressék és tapasztalják meg azt a jogot, hogy az alkalmas vezetőt önmaguk válasszák meg. A papok elsőként tegyék lehetővé a nevelés és a személyes lelki segítségnyújtás eme eszközét; ne féljenek attól, hogy emiatt elmulasszanak vagy a sorrendben hátrébb soroljanak más, nagyon hasznos és szép tevékenységet, hogy szolgái és munkatársai legyenek a Léleknek a meghívottak vezetésében.

A keresztény nevelés célja, hogy a növendékek a Lélek hatására elérjék „a Krisztus mértéke szerinti nagykorúságot” (Ef 4,13). Ez akkor történhet meg, ha a Lélek szeretetének utánzása és a benne való részesedés által egész életünk a szeretet szolgálata lesz (vö. Jn 13,14-15); ha lelki tiszteletet ajánlunk föl Istennek (vö. Róm 12,1); végül ha magunkat ajándékozzuk a testvéreknek. Ez a szeretetszolgálat fejezi ki mindenfajta meghívás alapvető tartalmát, de leginkább a papi hivatásban teljesül: e szolgálatban ismeri föl a pap, hogy arra hivatott, hogy élete által a lehető legradikálisabban valósítsa meg Jézus, az életét bárányaiért adó Jó Pásztor pásztori szeretetét (Jn 10,11).

Ezért az igazi hivatásgondozás el ne mulassza, hogy a gyermekeket, serdülőket és fiatalokat erre az ingyenes szolgálatra, az áldozatok értékelésére, önmaguk föltétlen odaadására nevelje. Itt külön meg kell emlékeznünk az úgynevezett „önkéntesség” megtapasztalásáról, mely iránt a fiatalokban napról napra nő az érdeklődés. Ha ez az önkéntesség evangéliumi célokat szolgál, ha rá tud nevelni a szükségletek értékelésére, ha állhatatos odaadással állandóan gyakorolják; végül ha készségesnek mutatkozik arra a maradandó önátadásra, melyet ha imádság táplál, megszentelt életnek nevezünk, akkor az önkéntesség képes lesz az egész élet ingyenes odaadására, s azokat, akik ezt az életformát választják, alkalmasabbá teszi az isteni hívás, esetleg a papi meghívás meghallására. Így az „önkéntes” – nem úgy, mint az evangéliumi gazdag ifjú – követni fogja a tökéletes szeretet meghívását, mellyel Jézus hívja; önként és serényen fogja követni Jézust, mert kincsei immár az önátadása és életének „elvesztése.”

Mindannyian felelősek vagyunk a papi hivatásokért

A papi hivatás Isten ajándéka, hatalmas kincs elsősorban annak, aki kapja. De nagy ajándék magának az Egyháznak is, mert az ő életéhez és küldetéséhez kapcsolódik minden egyes meghívás. Ezért az Egyháznak kötelessége becsülni, szeretni és őrizni ezt az ajándékot; azaz felelős a papi hivatások ébredéséért és érlelődéséért. Ebből következően a hivatásgondozás aktív alanya, más szóval egyik főszereplője maga az egyházi közösség mint ilyen, e közösség minden változatában: másként az egyetemes Egyház, másként a részegyház, másként a plébánia és másként az Isten népében ma sokféle kisebb csoport.

Főleg ma fontos, hogy terjedjen és gyökeret verjen a meggyőződés: a hivatásgondozás kegyelme és felelőssége megosztandó az Egyház minden tagjával, senkit nem zárva ki. A II. Vatikáni Zsinat ezt kifejezetten és nagyon komolyan jelentette ki: „A hivatások ápolásának kötelezettsége az egész keresztény közösségre tartozik, melynek e feladatát elsősorban egészen keresztény életével kell teljesítenie.” A hivatásgondozás csak akkor járja a valóban egyházi utat, ha az összes intézmények, szervezetek és felelős személyek összehangoltan dolgoznak.

A papi hivatások gondozásának első számú felelőse a püspök: a gondot neki magának kell viselnie, de természetesen sok munkatársat vehet maga mellé. De ő legyen az atya és jóbarát a presbitériumban, akire a papi szolgálat és karizmák „folytatásának” terhe és gondja nehezedik, aki „kézrátétellel” egyre újabb tagokat kapcsol hozzá; gondoskodjék arról, hogy a hivatás-kérdés jelen legyen a mindennapos pásztori tevékenységben, annak részévé váljon. Az ő kötelessége, hogy előmozdítsa és összehangolja a hivatással kapcsolatos kezdeményezéseket.

Mindazonáltal a püspök ne feledje, hogy támogatást kaphat a presbitériumtól, amennyiben az összes papok felelősen összefognak a papi hivatások keresésében és támogatásában. Mert miként a Zsinat mondta: „A hit nevelőinek, a papoknak kötelessége, hogy gondoskodjanak... , hogy az egyes hívők megtalálják az Evangélium szerinti meghívásukat... a Szentlélekben”; és másutt hozzáfűzi: „e kötelesség hozzátartozik a papi küldetéshez, melynek révén a pap az egész Egyház gondjának válik részesévé, nehogy Isten népe valaha is munkások nélkül maradjon itt a földön” . Így tehát a papok élete, föltétlen odaadásuk Isten törvénye iránt, az Úr és az Ő Egyházának szolgálata által tett tanúságuk – mely magán viseli a kereszt jelét, ugyanakkor a húsvét reményében és örömében tett tanúság –, testvéri egyetértésük és a világot evangelizáló buzgóságuk a hivatások első és legbőségesebb forrása.

Különleges felelőssége van a keresztény családnak, mely a szentségi házasság révén sajátos módon részese a tanító és anya Egyház küldetésének. Miként a Szinódus Atyái írták: „a keresztény család, mely valóban 'család-Egyház' (LG 11.), a hivatások születési helye volt és marad, mivel azonban ma veszélyben forog a hagyományos család, nagyon törődni kell vele, hogy ismét 'szinte első szeminárium' (OT 2.) legyen, ahol a gyermekek minél előbb elsajátíthatják a jámborság, az imádság és az Egyház iránti szeretet lelkületét”. A szülői és családi nevelés folytatója a vele összhangban dolgozó iskola. Ez mint „nevelő közösség”  kulturális szolgálatot végez, melyből nem zárható ki a hivatás kérdése sem, hiszen ez minden emberi érték eredeti és alapvető föltétele. Ha tehát az iskolát keresztény szellem hatja át (ami az egyes országok törvényei szerint az állami iskolában is lehetséges az Egyház jelenléte által, de természetes a kifejezetten katolikus iskolákban), „a gyermekek és fiatalok szívébe bele tudja plántálni az Isten akarata iránti engedelmességet, kinek-kinek sajátos hivatása szerint, nem zárva ki a papi hivatást sem”.

A krisztushívő laikusoknak, főként a katekétáknak, tanítóknak, mindenféle nevelőnek, az ifjúsági lelkipásztorkodás animátorainak, kinek-kinek a maga módján igen nagy szerepe lehet a papi hivatások gondozásában; minél inkább átélik saját hivatásukat az Egyházban, annál gyorsabban fölismerik a papi hivatás és küldetés mással nem helyettesíthető értékét is.

Az egyházmegyei vagy plébániai közösségeken belül külön megbecsülést és támogatást érdemelnek a hivatásokat támogató csoportok, melyek tagjai fölajánlják imádságukat, s főleg betegségüket a papi és szerzetesi hivatásokért, és erkölcsi, olykor anyagi támogatást is nyújtanak.

Meg kell említenünk azt a sokfajta csoportot, mozgalmat és társulatot, melyeket a Szentlélek szerte az Egyházban létrehoz és gyarapít azzal a céllal, hogy tanúságot tegyenek a kereszténység missziós jelenlétéről a világban. Napról napra világosabban látszik, hogy a laikusok e sokféle társulása megszentelt hivatások melegágyai, ugyanis nem kevés fiatal hallotta meg e közösségekben az Úr szavát, mellyel a papi szolgálatra hívta őket, s szabadon és szívesen válaszoltak rá. Támogatni kell tehát az ilyen csoportokat, mert ha az Egyház közösségén belül élnek, nagyban hozzájárulhatnak a hatékony pásztori tevékenységhez.

Mindazok, akik valamilyen közösség tagjaként vállalták a hivatásgondozást, annál hatékonyabban tudnak tevékenykedni, minél inkább képesek kapcsolni tevékenységüket az Egyház közösségeihez, főként a plébániákhoz azért, hogy a papi hivatások kérdését ne úgy értelmezzék, mint ami csak egyes „megbízottakra” (szokás szerint papokra vagy a szemináriumra) tartozik, hanem olyan életkérdésnek lássák, mely legközelebb van az Egyház szívéhez.

Forrás: PASTORES DABO VOBIS, II. János Pál pápa szinódus utáni apostoli buzdítása a püspökökhöz, a papokhoz és az egész katolikus egyház minden hívőjéhez - A PAPKÉPZÉSRŐL KORUNK KÖRÜLMÉNYEI KÖZÖTT 1992. március 25.