Mit is jelent a bencés oblátusság?
Az elnevezés: "oblátus" ("odaadott, fölajánlott, odavitt") a keresztény ember életprogramját jelöli. A megkeresztelt keresztény "új emberként" él Krisztusban, és arra törekszik a benne hatékonyan működő kegyelem által, hogy minél teljesebben átalakuljon Krisztusban (vö. Róm 6,4; Gal 2,20; Fil 2,5).
A II. Vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója úgy írja le ezt a közösséget mint tudatos és tevékeny együttműködést az istentiszteleten (48.): "A szeplőtelen áldozatot nemcsak a pap keze által, hanem vele együtt fölajánlván tanulják meg önmagukat fölajánlani, és napról napra váljanak eggyé Istennel és egymással a Közvetítő Krisztus segítségével, hogy végül Isten legyen minden mindenben."
Ahogy Krisztus átadta önmagát az Istennek, az Atyának és az embereknek, úgy kellene a keresztényeknek önmagukat Istennek és a felebarátnak felajánlani. Jézus Krisztus a példakép és az út, aki követésre hív. A zsinat dogmatikus konstitúciója ezt mondja összefoglalóan az egyházról (Lumen gentium 40.): "A tökéletesség elnyeréséért a hívők vessék latba a Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kapott erőket, hogy az Ő nyomában járva, és hozzá hasonlóvá válva, mindenben teljesítve az Atya akaratát, szívvel-lélekkel Isten dicsőségére és a felebarátok szolgálatának szenteljék magukat."
Az oblátus erre a célra törekszik, és a nyilvánosság előtt tett ígéretében, az oblációban Istennek azzal a szándékkal adja át életét, hogy a Szentlélekben és a Regula szellemében kíván élni a világban. A bencés oblátusok Krisztus követésének útján egy bencés kolostorral szoros kapcsolatban állnak, és átjárja életüket Szent Benedek Regulája.
Az oblátusságra való hivatást nem szabad egyszerűsített szerzetességnek vagy olyan életformának érteni, amelynek kevés kötelessége van. A bencés oblátusok, obláták a keresztségüket komolyan veszik, és tudatosan a világban akarják megélni kereszténységüket. Ehhez számukra a bencés szellemiség az útmutató, ezért keresnek kapcsolatot egy bencés kolostorral. Nem általánosságban a bencésekkel, hanem egy apátsággal, amelyhez tartoznak.
Az oblátusok és a monostor közötti kapcsolat mindenekelőtt az imaközösségben áll. Az oblátusok részt vesznek a kolostor imádságában, és a szerzetesek sokféle feladatát belefoglalják imáikban. Életükkel a monostort képviselik az egyházban. Az idős és beteg oblátustestvérek is bizalommal ragaszkodnak a lelki közösséghez, imádságuk és áldozatuk nagy segítséget jelent a kolostornak. Az apát által megbízott oblátusrektor lelki napokat szervez, körlevelek és lelkivezetés révén tartja a világban élő közösséggel a kapcsolatot. Az oblátusok a kolostor számára ajándékká válnak.
Hogyan lesz valakiből oblátus vagy obláta?
Az első kérdés: Ki lehet bencés oblátus? Minden katolikus keresztény férfi és nő, tehát házas vagy egyedül élő, pap vagy diakónus a közösség tagja lehet. Az egyházjog szerint azonban nem vehetők fel, akik már egy harmadik rend vagy hasonló szervezet tagjai.
Több lépcsőn jut el valaki az oblációig. Aki oblátus akar lenni, az felveszi az oblátusrektorral a kapcsolatot. Egy idő után az apát vagy apátnő beleegyezésével "beöltözhet", vagyis elkezdheti a próbaidőt, amely legalább egy év. Az oblációra készülő jelölt megismerkedik a Regulával és a monasztikus lelkiség alapjaival. A próbaidő lejárta után az oblátusrektorral egyeztető apát beleegyezésével az oblációt kérő jelölt leteheti ünnepélyes ígéretét. Az előírt liturgiában az oblátus fölajánlja magát Istennek, és megígéri, hogy "az evangélium vezetése mellett" és Szent Benedek szellemében éli keresztény életét a világban. Az obláció személyes döntés, amely nemcsak egy apátság baráti köréhez való tartozást jelent, hanem liturgiából táplálkozó erőforrást a családi élethez, a munkához és a plébániai közösségben való részvételhez.
(Fordította: Borián Elréd OSB, in: Unter der Führung des Evangeliums, Handbuch für Beneditiktineroblaten, Beuroner Kunstverlag, 1999, 15-18.)
A világi papság és az oblátusság
Az oblátusság a „világi papok” részére is nyitva áll. Egy konferenciát is rendeztek erről a témáról 1953. augusztus 25–27 között a niederaltachi monostorban, amelynek címe: „Világi papok mint oblátusok” volt. A konferencia célja a bencés oblátusi életforma elmélyítése, illetve annak a kérdésnek akart utánajárni, amellyel mindig konfrontálódunk: vajon lehetséges-e Krisztus teljes követése a világi keretek között? Erre a kérdésre az a válasz adható, hogy igen, de csak akkor, ha világi életük saját értékkel telítődik, csak így érezhetik magukat az oblátusok Szent Benedek igazi gyermekeiként. A követés kérdése így az elhivatottság kérdése lesz.
A „Világi papok mint oblátusok” konferencián Richard Egenter tartott előadást. Célja az volt, hogy bemutassa, „milyen jelentősen befolyásolja az obláció a világi papság életét”. Előadásában Aquinói Szent Tamás gondolatait követi a papi hivatás bemutatásában. A pap a püspök munkatársa, ezért az ő életformáját a püspöki ideálkép, és nem a szerzetesi életforma határozza meg. A papi hivatás alapjait a szerzetesitől eltérően nem a fogadalmak által szabadon választott életideálban találjuk meg, hanem az egyház szolgálatának feladatában. A világi papság életében jelentős helyet foglal el a nagyvonalú felebarát szeretet, amely egy átlagon felüli istenszeretetből táplálkozik.
Azok a papok, akik az oblátusi elköteleződést választják, a monasztikus élet mércéjét is magukra veszik. A szerzetesi engedelmesség példája vezesse az oblátusokat (nem csak az oblátuspapokat) saját engedelmességük elmélyítéséhez és megerősítéséhez. A tisztaság figyelmezteti a világi papot, hogy hű maradjon a cölibátus eszményéhez, ami az ő esetükben nélkülözi a szerzetesek közösségi életét. A szegénység a papságot az egyszerűségre figyelmezteti, a feladatuk ellátásához szükséges anyagi javaknak azonban rendelkezésre kell állniuk, mint pl. egy lakásnak, amelyben az ő tanácsát kereső emberek jól érzik magukat. A stabilitás megtartja a papságot azon a helyen, ahová helyezték: gyökeret kell vernie az adott helyen a lelkipásztorkodás szolgálatában. A conversatio morum, a szerzetesi életalakítás, az állandó megtérés ígérete kihívás önmaga állandó nevelésére. Richard Egenternek az apátról alkotott képe a lelkipásztorkodásban hatásos lehet az oblátuspapok számára, például az atyai szerep felvállalásában. További fontos tényező az oblátuspapság számára a monostorhoz való kötődés, ahol az oblátuspap megtalálja a lehetőséget az élő, személyes találkozásokra. Richard Egenter szerint az obláció értelme a papi feladatok ellátásához nélkülözhetetlen nagyobb érettségben, nagyobb szabadságban és a nagyobb szeretetben rejtőzik.
Kraß Maurus
Forrás: Boldog IV. Károly dékánia
Az elnevezés: "oblátus" ("odaadott, fölajánlott, odavitt") a keresztény ember életprogramját jelöli. A megkeresztelt keresztény "új emberként" él Krisztusban, és arra törekszik a benne hatékonyan működő kegyelem által, hogy minél teljesebben átalakuljon Krisztusban (vö. Róm 6,4; Gal 2,20; Fil 2,5).A II. Vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója úgy írja le ezt a közösséget mint tudatos és tevékeny együttműködést az istentiszteleten (48.): "A szeplőtelen áldozatot nemcsak a pap keze által, hanem vele együtt fölajánlván tanulják meg önmagukat fölajánlani, és napról napra váljanak eggyé Istennel és egymással a Közvetítő Krisztus segítségével, hogy végül Isten legyen minden mindenben."
Ahogy Krisztus átadta önmagát az Istennek, az Atyának és az embereknek, úgy kellene a keresztényeknek önmagukat Istennek és a felebarátnak felajánlani. Jézus Krisztus a példakép és az út, aki követésre hív. A zsinat dogmatikus konstitúciója ezt mondja összefoglalóan az egyházról (Lumen gentium 40.): "A tökéletesség elnyeréséért a hívők vessék latba a Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kapott erőket, hogy az Ő nyomában járva, és hozzá hasonlóvá válva, mindenben teljesítve az Atya akaratát, szívvel-lélekkel Isten dicsőségére és a felebarátok szolgálatának szenteljék magukat."
Az oblátus erre a célra törekszik, és a nyilvánosság előtt tett ígéretében, az oblációban Istennek azzal a szándékkal adja át életét, hogy a Szentlélekben és a Regula szellemében kíván élni a világban. A bencés oblátusok Krisztus követésének útján egy bencés kolostorral szoros kapcsolatban állnak, és átjárja életüket Szent Benedek Regulája.
Az oblátusságra való hivatást nem szabad egyszerűsített szerzetességnek vagy olyan életformának érteni, amelynek kevés kötelessége van. A bencés oblátusok, obláták a keresztségüket komolyan veszik, és tudatosan a világban akarják megélni kereszténységüket. Ehhez számukra a bencés szellemiség az útmutató, ezért keresnek kapcsolatot egy bencés kolostorral. Nem általánosságban a bencésekkel, hanem egy apátsággal, amelyhez tartoznak.
Az oblátusok és a monostor közötti kapcsolat mindenekelőtt az imaközösségben áll. Az oblátusok részt vesznek a kolostor imádságában, és a szerzetesek sokféle feladatát belefoglalják imáikban. Életükkel a monostort képviselik az egyházban. Az idős és beteg oblátustestvérek is bizalommal ragaszkodnak a lelki közösséghez, imádságuk és áldozatuk nagy segítséget jelent a kolostornak. Az apát által megbízott oblátusrektor lelki napokat szervez, körlevelek és lelkivezetés révén tartja a világban élő közösséggel a kapcsolatot. Az oblátusok a kolostor számára ajándékká válnak.
Hogyan lesz valakiből oblátus vagy obláta?
Az első kérdés: Ki lehet bencés oblátus? Minden katolikus keresztény férfi és nő, tehát házas vagy egyedül élő, pap vagy diakónus a közösség tagja lehet. Az egyházjog szerint azonban nem vehetők fel, akik már egy harmadik rend vagy hasonló szervezet tagjai.
Több lépcsőn jut el valaki az oblációig. Aki oblátus akar lenni, az felveszi az oblátusrektorral a kapcsolatot. Egy idő után az apát vagy apátnő beleegyezésével "beöltözhet", vagyis elkezdheti a próbaidőt, amely legalább egy év. Az oblációra készülő jelölt megismerkedik a Regulával és a monasztikus lelkiség alapjaival. A próbaidő lejárta után az oblátusrektorral egyeztető apát beleegyezésével az oblációt kérő jelölt leteheti ünnepélyes ígéretét. Az előírt liturgiában az oblátus fölajánlja magát Istennek, és megígéri, hogy "az evangélium vezetése mellett" és Szent Benedek szellemében éli keresztény életét a világban. Az obláció személyes döntés, amely nemcsak egy apátság baráti köréhez való tartozást jelent, hanem liturgiából táplálkozó erőforrást a családi élethez, a munkához és a plébániai közösségben való részvételhez.
(Fordította: Borián Elréd OSB, in: Unter der Führung des Evangeliums, Handbuch für Beneditiktineroblaten, Beuroner Kunstverlag, 1999, 15-18.)
A világi papság és az oblátusság
Az oblátusság a „világi papok” részére is nyitva áll. Egy konferenciát is rendeztek erről a témáról 1953. augusztus 25–27 között a niederaltachi monostorban, amelynek címe: „Világi papok mint oblátusok” volt. A konferencia célja a bencés oblátusi életforma elmélyítése, illetve annak a kérdésnek akart utánajárni, amellyel mindig konfrontálódunk: vajon lehetséges-e Krisztus teljes követése a világi keretek között? Erre a kérdésre az a válasz adható, hogy igen, de csak akkor, ha világi életük saját értékkel telítődik, csak így érezhetik magukat az oblátusok Szent Benedek igazi gyermekeiként. A követés kérdése így az elhivatottság kérdése lesz.
A „Világi papok mint oblátusok” konferencián Richard Egenter tartott előadást. Célja az volt, hogy bemutassa, „milyen jelentősen befolyásolja az obláció a világi papság életét”. Előadásában Aquinói Szent Tamás gondolatait követi a papi hivatás bemutatásában. A pap a püspök munkatársa, ezért az ő életformáját a püspöki ideálkép, és nem a szerzetesi életforma határozza meg. A papi hivatás alapjait a szerzetesitől eltérően nem a fogadalmak által szabadon választott életideálban találjuk meg, hanem az egyház szolgálatának feladatában. A világi papság életében jelentős helyet foglal el a nagyvonalú felebarát szeretet, amely egy átlagon felüli istenszeretetből táplálkozik.
Azok a papok, akik az oblátusi elköteleződést választják, a monasztikus élet mércéjét is magukra veszik. A szerzetesi engedelmesség példája vezesse az oblátusokat (nem csak az oblátuspapokat) saját engedelmességük elmélyítéséhez és megerősítéséhez. A tisztaság figyelmezteti a világi papot, hogy hű maradjon a cölibátus eszményéhez, ami az ő esetükben nélkülözi a szerzetesek közösségi életét. A szegénység a papságot az egyszerűségre figyelmezteti, a feladatuk ellátásához szükséges anyagi javaknak azonban rendelkezésre kell állniuk, mint pl. egy lakásnak, amelyben az ő tanácsát kereső emberek jól érzik magukat. A stabilitás megtartja a papságot azon a helyen, ahová helyezték: gyökeret kell vernie az adott helyen a lelkipásztorkodás szolgálatában. A conversatio morum, a szerzetesi életalakítás, az állandó megtérés ígérete kihívás önmaga állandó nevelésére. Richard Egenternek az apátról alkotott képe a lelkipásztorkodásban hatásos lehet az oblátuspapok számára, például az atyai szerep felvállalásában. További fontos tényező az oblátuspapság számára a monostorhoz való kötődés, ahol az oblátuspap megtalálja a lehetőséget az élő, személyes találkozásokra. Richard Egenter szerint az obláció értelme a papi feladatok ellátásához nélkülözhetetlen nagyobb érettségben, nagyobb szabadságban és a nagyobb szeretetben rejtőzik.
Kraß Maurus
Forrás: Boldog IV. Károly dékánia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése