A papság évében 2010-ben a
gyulafehérvári főegyházmegye egyedüli gyémántmisését, a brassó-bolonyai
plébánián élő Szirmai Béla kanonokot is köszöntötte, aki abban az évben
ünnepelte pappá szentelésének 60. évfordulóját. Ez alkalomból kérdezték őt papi
élete kiemelkedő mozzanatairól.
Minden papi élet mögött létezik
egy hivatástörténet. Hogyan szólította meg az Úr? Hogyan jelentkezett a
papságra való hivatása?
Hivatásom története nagyon
egyszerű. Csak arra emlékszem, hogy kicsi gyermekként nagyon szerettem az
imádságot és a templomot. Nagyon tetszett a templomban, hogy a pap bácsi
felmegy a szószékre és prédikál. Ha nem is értettem a szentbeszédet, mégis
élményt jelentett nekem. A szentmisét szerettem, a pap bácsi szép ruhába van
öltözve, a ministránsok is hasonlóképpen, egy nagy könyvet visznek, csengetnek,
akkor mindenki letérdel, a pap felmutatja a fehér ostyát. Még alig tudtam
beszélni, de én is utánozni kezdtem, felálltam egy kicsi székre és
„prédikáltam”. „Misézni” is akartam, de ezt édesanyám megtiltotta: „Ezt nem
szabad, mert nagyon szent dolog”. Azóta is lelkemben élt, hogy a mise valami
„nagyon szent dolog”. Soha más vágyam nem volt, mint hogy én is pap lehessek.
Szerettem a hittanórákat, nagyon szerettem ministrálni. Egyedüli voltam, aki a
latin ministráció bizony nehéz szövegét kifogástalanul megtanultam. Így
szólított az Isten. Igent mondtam. Ennyi az egész.
A papi hivatás elfogadása
rengeteg munkát követel. Mit tett hivatása kibontakoztatásának érdekében?
A papi hivatás számomra semmiféle
nehézséget nem jelentett. Természetesnek találtam. Szüleim vallásosnak
neveltek. Édesapámat sokszor láttam imádkozni, térdepelni, ő vitt a templomba
is. Láttam a ravatalon 11 éves koromban. Édesanyám keresztet vetni, imádkozni
tanított, a rózsafüzér-társulatba még elemi iskolás koromba beíratott. Hatan
voltunk testvérek, köztük én a legkisebb. Testvéreim egytől egyig mind nagyon
vallásosak voltak, fiúk-leányok egyaránt. Tőlük is csak jót tanultam. Mind
örültek, hogy én pap szeretnék lenni. Büszkék is voltak erre. Özvegy édesanyám
még a házat is képes volt eladni és utána bérben lakni, hogy én magyar és
katolikus gimnáziumba juthassak. Akkor bizony ez nagy áldozatot jelentett.
Kapnikbányáról, ahol addig még vonatot sem láttam, a gyulafehérvári
Majláth-gimnáziumba kerültem. Ott végeztem két évet. Az intézeti régens dr.
Jénáky Ferenc volt, ő vett fel kedvezményesen. Az igazgató, dr. Kárpiss János
minden nap szentáldozáshoz járult. Hittanárom Jakab László, a későbbi kanonok,
akihez haláláig a legbensőségesebb kapcsolat fűzött.
Két év múlva a kolozsvári
Piarista Főgimnáziumba kerültem. (Előzőleg két bátyám is ott végzett.) Az
intézeti régens, Reischel Arthur tanár úr nagy jótevőm volt. Az osztályfőnököm
Cservény Albin számtantanár volt, angyalian jóságos, szent életű. Hittanáraim:
dr. Gerencsér István cserkészparancsnok, majd dr. Medvigy Mihály, aki később
Budapesten teológiai tanár lett. De világi tanáraimtól is csak jót láttam. Rácz
József magyartanár mindennapi áldozó volt, hasonlóképpen Beczássy Zoltán
tornatanár és levente-parancsnok. Érettségi után gondolkodás nélkül azonnal
jelentkeztem a Teológiára felvételre: 48 tanuló közül egyedül. Igaz, hogy a
háború miatt egy évet kellett várnom, míg a Teológiára feljuthattam. Mindig
őszinte hálával gondolok a nagybányai minorita atyákra, akik akkor magukhoz
fogadtak. Így hivatásom nem szenvedett hiányt, sőt továbbfejlődött. Úgyannyira,
hogy gondolatban már Assisi Szent Ferenc példáját követve én is minorita
szerzetes kívántam lenni. Az isteni gondviselés csodálatosan közbelépett, és
visszairányított a gyulafehérvári papneveldébe. Ettől a perctől én a
„mennyországban” éreztem magam.
Mit jelentett az 1950-es évek
körül papi hivatást elfogadni? Mit kívánt meg az akkori egyházi helyzet
azoktól, akik elfogadták Isten hívó ajándékát?
Én ezen a kérdésen soha nem
gondolkoztam. Pap leszek. Azt tudtam, hogy ez sok áldozattal, munkával és
szenvedéssel is jár. Az ötévi teológia is erre készített elő. Nemcsak tanáraink
előadásaiban, hanem a mindennapi életünkben is tapasztaltuk ezt. Nagy
szegénység volt a szemináriumban, az ételben és más dolgokban is megnyilvánuló
lemondás napirenden voltak. Nekem ez nem jelentett különösebb nehézséget, mert gyermekkorom
óta nem kényeztetett az élet. Természetesnek vettem, hogy a papi élet sem fogja
ezüsttálon kínálni az élvezeteket. Nem vágytam „főtisztelendő úrnak” lenni.
Isten szolgája lenni – ez volt a vágyam. Amikor azonban Márton Áron püspököt,
majd Boga Alajos vikáriust is elhurcolták, ez nagyon megrázott. És ekkor mondta
nekünk Gajdátsy rektor úr: „Most kezdődik egyházmegyénk egyik legszebb
korszaka, ha papjaink hűségesek maradnak”. Ezt akkor még nemigen értettük, de
utólag rájöttünk, mennyire igaza volt. Egy bizonyos: az ezekben az években
végzett és felszentelt papok közül egyetlen egy sem lett hűtlen papi
hivatásához. Voltak közöttük vértanúk, börtönt vállalók, hősök vagy legalábbis
mindvégig kitartók papi mivoltukban és a halálig hűségesek.
Kik formálták a szemináriumban,
hogyan emlékszik vissza elöljáróira?
Elöljáróim a szemináriumban mind
igazi példaképek voltak: dr. Péter Antal, Gajdátsy Béla (vértanú), a szent
életű dr. Erőss Alfréd, Veress Ernő, dr. Faragó Ferenc, dr. Jakab Antal (13
évig ült börtönben), dr. Boga Alajos (vértanú), Sándor Imre nagyprépost
(vértanú), dr. Maczalik Győző felszentelt püspök (vértanú). Kell-e még többet
mondani? Mind beírták nevüket az egyháztörténelembe is.
Kik voltak a példaképei a 60 év
alatt, és hogyan segítették papi hivatásában?
Mint felszentelt pap egy évig
Nagy Antal esperes mellett szolgáltam. Tőle is sok jót tanultam, és a 82 éves
pap segített kezdő papi életemben. Utána Salati Ferenc kanonok volt a főnököm,
15 évig munkálkodtam mellette mint káplán. Sőt halála pillanatáig mellette
voltam, temetését is én rendeztem. Sokan „nehéz” embernek tartották, még a
központi papságnak is ez volt a véleménye. Én csak tisztelettel és szeretettel
tudok emlékezni rá. Sokat tanultam tőle is. És köszönöm, hogy megtűrt 15 éven
keresztül. Voltak, akik elmenekültek tőle, voltak, akiket ő kért minél előbb
távozásra. Isten jutalmazza örök boldogsággal!
Hogyan kezdte el papi
szolgálatát, milyen állomáshelyeket járt be ez idő alatt?
Első kápláni helyem
Csíkszentmárton volt. Gál Gyula káplánt ugyanis elvitték a Duna-csatornához.
Itt mint kezdő próbáltam a Teológián tanultakat megvalósítani. Legfőbb
feladatomnak tartottam a hitoktatást. Ez abban az időben mind nagyobb
nehézségekbe ütközött. Az iskolai hittanóra megszűnt, csak a sekrestye maradt
nekünk. Hamar megszerettem a gyermekeket, és ők is engem. Sikeresen elvégeztem
80 gyermek első szentáldoztatását is. A másik nagy feladatom a betegek
gondozása volt. A kórházba már akkor nehezen lehetett bejutni. De mindent
elkövettem, amit csak lehetett. A következő évben már Szászrégenbe kerültem
káplánnak. Ott is az előbbi feladatokkal küzdöttem, már városi viszonyok
között. A többletet jelentette a 28 szórványban élő hívekről való gondoskodás.
Ha csak egyetlen katolikusról is tudtam, legalább évenként egyszer,
házszenteléskor felkerestem. Vonattal, autóbusszal, de nagyon sok esetben
gyalog is végeztem a szórványban élő hívek gondozását. A másik feladat volt a
görög katolikus román hívek lelki gondozása. Nem csak a város területéről, az
egész környékről tömegesen jöttek naponta gyónni. Ez igazán fárasztott és sok
gondot, felelősséget, sőt veszélyes vállalkozásokat is jelentett. Salati Ferenc
halála után én lettem a plébános. Ekkor állandó javítási munkálatok és gondok
is súlyosbították az életemet. Belefáradtam. Ekkor kértem valami könnyebb
helyre helyezésemet. Tűr-Balázsfalva jutott osztályrészül. Igyekeztem
lelkiismeretesen végezni munkámat. Megszerettem a híveket, a gyermekeket. Aztán
egy váratlan baleset következtében több hónapig ágyba kényszerültem, egy fiatal
papot küldtek mellém kisegítőül. Végül kértem a nyugdíjazásomat.
27 éve a brassó-bolonyai
plébánián él. Mit jelent önnek a bolonyai plébánia közössége?
1983. augusztus 22-én költöztem a
brassó-bolonyai papi otthonba. Nagy szeretettel fogadtak. Rövidesen nagyon
sokszor kértek segíteni, misézni, prédikálni, gyóntatni. Én ennek nagyon
örvendtem, és szívesen vállaltam. Különösen örvendtem, amikor Máté Vilmos plébános
megbízott, hogy újjászervezzem és vezessem a rózsafüzér-társulatot. A diktatúra évei alatt egyetlen csoport
működött titokban 15 taggal. Sikerült újjáéleszteni, jelenleg hét csoport
létezik összesen 140 taggal. Megszerveztük az első vasárnapi közös
szentségimádást, közös imádságokat, évente egy-két zarándoklatot különböző
Mária-templomokba stb. Ez életem egyik nagy öröme. Az utóbbi időben betegségem
következtében átadtam a vezetést a fiatal káplánoknak. Ők folytatják ezt a
feladatot. Mint nyugdíjasra Jakab Antal püspök, majd Bálint Lajos érsek
nehezebb feladatokat is bízott rám. Egy évig Nagyenyeden végeztem lelkipásztori
munkát, közben első szentáldozás és bérmálás is volt. Utána Csíkszentmártonban
szintén egy évig vállaltam a lelkipásztori munkát. Utána Csíkszenttamáson
segítettem a beteg plébánosnak, itt első szentáldozás és bérmálási előkészítés
volt. Egy évig Gyulafehérváron titkári munkát vállaltam. Ezen idő alatt a
súlyos beteg Jakab Antal püspök urat mindennap, halála napján is megáldoztattam
és jelen voltam halálának pillanatáig. Isten nyugtassa békében! Más feladatokra
is vállalkoztam, többek között Brassóban hónapokig a ferences templomban
végeztem a miséket. Végül több hónapon át Baróton vállalkoztam arra, hogy a
plébánost kisegítesem mindenféle lelkipásztori munkában. Deo gratias! A brassói
híveket s a lelki életet itt nagyon szeretem. Miután az udvarhelyi papi otthon
felépült, többen odamentek. Én itt maradtam. Hálás vagyok Máté Vilmos és dr.
Nagy-György Attila plébánosnak, hogy megtűrtek. Itt szeretnék meghalni. A sírom
is vár már a bolgárszegi temetőben.
A Vasárnap hetilap hűséges
„munkatársa”. Mit jelent önnek a médián keresztül folytatott kapcsolat a
hívekkel?
Nem csak a Vasárnapnak szoktam
írni. Még a diktatúra idejében nem egyszer írtam kiegészítő vagy bíráló sorokat
szükség szerint. A Romániai Magyar Szó, a Brassói Lapok hasábjain is jelentek
meg írásaim. Ezekkel már megszüntettem a kapcsolatot. A Keresztény Szó és
különösen a Krisztus Világossága rendszeresen közölte írásaimat. Most már
ezekkel is fel kell lassan hagynom. Öreg vagyok.
Hatvan évnek sok-sok üzennivalója
van. A papság évében ez az üzenet óriási értékkel bír. Mit üzen az olvasóknak?
Mit üzenek „mindenkinek”? Őrizzék
a hitet, a reménységet és a szeretetet. Ez a három isteni erény. Idetartozik a
„hűség” is. Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját. (Jel 2,10)
Hűség Istenhez, a hivatáshoz, az
egyházhoz, a magyarsághoz! Ettől függ a jövőnk!
Hálásan köszönöm, hogy
megosztotta velünk papi életének valamennyi értékét! Gyémántmiséje alkalmából
imáinkkal köszöntjük. Isten éltesse egészségben. Kegyelemteljes ünneplést
kívánok!
Köszönöm a paptestvérek és a
hívek imáját. Jól tudom, hogy nekik köszönhetem a 60 évi szolgálatot. Isten azt
választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s
azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket,
s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a
semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak. (1Kor
1,27–28) Imádkozzanak értem a jó halál kegyelméért!
Kérdezett: Puskás Attila, IV.
éves teológushallgató
Forrás: Vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése