Üres fészek

Remeteélet – Nem a nagy istenes élmények, misztikus tapasztalások ideje

Dániel egy Debrecen környéki, minden komfort nélküli tanyán él remeteéletet. Nem most kezdte és nem tekinti időlegesnek ezt az életformát. Barátságos és nyílt tekintetű ember, de a nyilvánosság minden fórumát elutasítja. Semmiképp sem szeretne „médiaremetévé” válni, ezzel leginkább a választott visszahúzódást védi. Magyarországon a remeterendek tagjain kívül valószínűleg legföljebb öten élik szemlélődő elvonultságban napjaikat. 

Dániel ikonfestéshez készíti elő a faanyagot; a képekért nem fogad el pénzt, legfeljebb annyit, amennyibe az anyagok kerültek

A nagyon ősi hivatások sorában a remetéskedésnek mindenképp helye van. A Kárpát-medencében valószínűleg már a honfoglalás előtt is éltek remeték, s számuk a magyarság megkeresztelkedésével folyamatosan nőtt. Szent Zoerárd, szerzetesi nevén András, egy lengyel faluban született, de a Vág közelében remetéskedett haláláig, amikor is tanítványa, Benedek költözött remetekunyhójába. A Szent István korában élt két szent hétköznapjait az imádság, a munka, vezeklés, böjt és virrasztás határozta meg, s ugyanazokkal a nehéz­ségekkel kellett szembenézniük, mint az első sivatagi remetéknek vagy a XXI. század remetéinek: kísértések és rablók fenyegették életüket és életszentségre való törekvésüket.

A remeteség választása ugyanis nem kockázat nélküli, valójában éppúgy az emberi élet nagy kérdéseivel kell a visszavonult életet választóknak szembenézniük, mint mindenki másnak. Csak a remeteségre elhívottak azokat a sallangokat akarják maguk mögött hagyni, amelyek a nagy és elkerülhetetlen szembenézést nehezítik. Ez koronként más és más: van, akinek az udvari intrikák nehezítették a lényeg megértését, van, akinek a politika és történelem viharai, másoknak a nagyvárosok szüntelen lüktetése. De az igazi remeteség végső soron nem a személy döntése, hanem hivatás. Elhívatás nélkül senki sem lehet remete, legföljebb az élet nehézségei elől menekülő vagy önmagát megvalósítani és kiteljesíteni akaró ember.

A történelem egyes időszakaiban rendkívül sokan választották ezt az életutat. A tatárjárás után Boldog Özséb a Pilisben élő számos remete összefogásával alapította meg a Remete Szent Pálról nevezett pálos szerzetesrendet. De éltek karthauzi, kamalduli és még sok más szerzetesrendhez tartozó remeték is az országban.

A XVII–XVIII. századtól egyre több magányosan álló templom és kálvária gondozására vállalkoztak remeték, akiknek egyszerű remete­lakot építettek a létesítmény közelébe. Pest városa már a XVIII. század közepén is „szerződtetett” remetéket; a Rókus-kápolna mellé például remetelakot húztak fel, az ott szolgáló rókusi remete állandó éves fizetséget is kapott. A mai Corvin áruház közelében egészen 1803-ig tartott ez az állapot, amikor megalakították az állandó kórházlelkészséget. Ekkor András remete átköltözött a szomszédos szegényházba, és hamarosan meghalt. Ehhez hasonlóan működött a pesti Kálvária téren szolgáló „remetehivatal” is. A XIX. századi remeték nagyrészt már gondnokként éltek egy-egy magányos kápolna, kálvária vagy búcsújáró hely közelében.

A remetéket ügyes-bajos dolgaikkal felkeresők mindig is különbséget tudtak tenni az alkalmazásban álló „remetehivatalnok”, a világtól megcsömörlött ember és a remetelét valódi céljait megvalósítani akaró remete között. A hatályos egyházjog elismeri a remete vagy anachoréta életformát, viszont ehhez az illetékes megyés püspök előtt kell szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat tenni, és a püspök vezetésével élni. A más közösségekhez tartozó remeteségbe vágyó emberek ugyanezt teszik elöljáróik előtt.

Csodabogarak?

Ezért az 1968-as hippimozgalmak természetbe vágyó, társadalomtól megcsömörlött tagjai vagy a nyugati civilizációval végleg szakítani akarók nem remeték – jóllehet már a romantika korától kezdve a köznyelv így nevezi a hozzájuk hasonló, különc csodabogarakat. Nagyon érdekes az öt gyermekét hátrahagyó nagyecséri „remete” sorsának alakulása, aki a szobafestést hagyta el új életformája kedvéért, hogy egy kihalt faluban önellátásra rendezkedjen be. Sokak figyelmére tartott számot a zempléni geofizikus-brókerből lett „remete” élete is, aki válása után a napi hajszából kiábrándultan a világtól való visszahúzódást választotta. Érdekes történetek, különös emberek, de remetének nevezni őket éppúgy nem lehet, mint a város közeli erdőkben meghúzódó hajléktalanokat sem.

Azt azonban nagyon nehéz megmondani, hogy a keresztény világban ma milyen mértékben van jelen a remeteség gondolata, egyházmegyénként hányan választják ezt a hivatást. Hat évvel ezelőtt a bolognai egyetem szociológusa, Isacco Turina harminchét remetét kérdezett ki, és értékelte a válaszuk alapján a személyiségüket. Itáliában több mint kétszázan – más források szerint legalább ezren – élnek remeteségekben, s számuk évről évre gyarapszik. Rá­adásul egyre több nő szeretne állandó imádságban, szemlélődésben, a világtól elvonultan élni. A jelenség más keresztény országokban is megfigyelhető, bár Szent Romuald álmának megvalósulása még messze van. Az itáliai remeték atyja ugyanis arra vágyott, hogy az egész világ a remeték élete szerint éljen…

Magyarországon a remeterendek tagjain kívül valószínűleg legföljebb öten élik szemlélődő elvonultságban napjaikat. De vannak olyanok is, szerzetesek és egyszerű hívek, akik nem akarják egész hátralévő életüket remeteként élni, csupán határozott időre vállalják ezt az életformát. Ilyen Kiss Didák ferences testvér is, aki 2003 januárjában kezdett neki a remeteévnek.

A tervezés időszakában rendtársai közül négyen-öten gondolták, hogy remeteségbe vonulnak. Kérvényt adtak be, Didák testvér legalább egy, legföljebb három év remeteséget kért a tartományfőnöktől. Azt gondolta, hogy egész életére nem lenne helyes remeteségbe vonulnia, mivel ferences küldetése az emberek szolgálatára szól. Maga Szent Ferenc sem élte egész életét remeteségben, de évente legalább kétszáz napot a világtól elvonultan töltött valamelyik szűk kis remetelakában. Talán ez az oka annak, hogy a ferences remeteségek általában néhány évtized elteltével mind felbomlanak: a rend karizmájában jelen van ugyan a világtól való elvonulás, de nem kizárólagos.

A magyar rendi gyűlés 2002-ben ahhoz nem járult hozzá, hogy mind az öt jelentkező egy önálló remeteházba vonuljon vissza, de a tartományfőnök azt már támogatta, hogy Didák testvér „próbaremete” legyen egy évig, majd beszámoljon a tapasztalatairól. Mivel Itáliában léteznek ferences remeteségek, először Narniba küldték, ahol a hegy tetején, egy meredek sziklafal szélén épült ősi kolostorban új szabályzatuk alapján 1993 óta élnek a szerzetesek remeteként. Három hónapig volt ebben a környezetben, szigorú napirend szerint. A nap keretét a szerzetesi imaórák adták meg, ugyanúgy, mint a többi kolostorban. Ez hét imaalkalom, amelyen kívül mindennap egyórás szentségimádást is tartanak, és a felszentelt papok miséztek is, vagyis reggel hattól este kilencig hozzávetőlegesen öt és fél órát imádkozott a kápolnában. Ehhez képest Alvernán, remeteségének következő helyszínén éjjel kettőtől háromig az éjszakai imaórát is megtartották. A mediterrán emberek életvitele, a délutáni szieszta könnyítette ezt a nehéz napirendet.

Nincstelenül, szabadon

Az imádság mellett a munka volt életének legfontosabb része, legalább négy órát végzett asztalosmunkát, vagy a kertet művelte, kapált, locsolt, gyomlálta a veteményt. A remeteélet nem teszi lehetővé a fölösleges beszédet: lényegében állandó hallgatásban éltek, és a böjtöket is szigorúan tartották. Az itáliai remeteségekben semmilyen információs eszközük nem volt, Magyarországon a betörők miatt kénytelenek voltak segélykérő telefont tartani. A remeteév utolsó hónapjában magyar szerzetestársával ketten élték a remeteéletet, a ferences remeteségek Szent Ferenctől származó előírásának megfelelően. Egy hétig egyikőjük végezte el a szükséges munkákat a főzéstől a takarításig. Ő az „édesanya”. A másik héten váltottak. Csak a „szerepcsere” idején beszéltek egymással, hogy a fontosabb tudnivalókat átadhassák.

Aki azt gondolja, hogy a remeteség a nagy istenes élmények, misztikus tapasztalások helye, az könnyen tévedhet. Előfordul ilyesmi, de nem szükségszerű. Didák testvér semmi rendkívüli tapasztalásról nem tudott beszámolni. Nem is kereste a lelki élményeket, és mint mondta: nem az Istennel való kapcsolatának elmélyítésére vonult el remetének. De a szemlélődés és imádság közben az élet értelmének kérdésével, emberi kapcsolatainak minőségével, a halállal való viszonyával óhatatlanul szembe kellett néznie. Ma is úgy érzi, a teljes nincstelenség és az emberi ambíciók megszüntetése nagy szabadságot ad. Amikor a remetelakban rablók támadták meg, átfutott a fején: se kutyája, se macskája, nincsenek vágyai az emberi társadalomban való előrehaladásra, nem akar könyvet írni vagy ismert emberré válni, az utókor számára erényes életével példát hagyni maga után. És ha megölik? Talán hosszú ideig észre se veszi senki. Semmit nem jelent. Vagyis mindent rábízhat Istenre.

A természet törvényeinek mélyebb átélése, az élet ritmusának megtapasztalása sem közvetlen misztikus élmény, de mégis közelebb visz a Teremtőhöz. Hosszasan figyelte meg, hogy egy barázdabillegető hogyan rak fészket, tesz tojásokat, hogyan költi ki és neveli a fiókáit. Majd egyik reggel üresen találta a fészket, csak tollak voltak mindenfelé, és a szomszéd fa tetején ott sírt a barázdabillegető-pár. A fiókákat megtalálta egy ragadozó, és a természet törvényeinek megfelelően mind levadászta. Didák testvér úgy érezte, ez az élet legmélyebb megtapasztalása.

A teremtettségé, az elmúlásé és az élet töredékességéé. Az elmondhatatlanul szép és idilli létezést valami egy pillanat alatt megsemmisítette.

Didák testvér szerint a remeteség nem való a személyes problémák kezelésére, pihenésre, a lelki nehézségek megoldására. Nem nyújt rájuk választ az elvonultság. Ő csak egyetlen dolgot akart: Istent dicsérni. Nem volt célja a jobb imádság elsajátítása, nem akart közelebb kerülni a Jóistenhez, az embereket alaposabban megérteni, vezekelni, világbékéért imádkozni. Semmi ilyen terve nem volt a remeteévvel kapcsolatban.

Életre szóló fogadalom

Hozzá képest valószínűleg egészen más vélemények, gondolatok és sorsok is akadnak. Dániel egy Debrecen környéki, minden komfort nélküli tanyán él remeteéletet. Nem most kezdte és nem tekinti időlegesnek ezt az életformát. Barátságos és nyílt tekintetű ember, de a nyilvánosság minden fórumát elutasítja. Semmiképp sem szeretne „médiaremetévé” válni, ezzel leginkább a választott visszahúzódást védi.

Huszonöt éve döntött úgy, hogy egy karizmatikus katolikus vallási közösséghez csatlakozik. A nincsteleneknek, a társadalom kivetettjeinek, a megalázottaknak és megszomorítottaknak, hajlékukat elvesztőknek, szenvedélybetegeknek segítettek. E hivatás gyakorlása közben érett meg benne az elhatározás, fogadalmat tett, és a közösség támogatásával elvonult a világtól. Az évtizedek során azonban hajdani közössége is megváltozott, s így a velük való kapcsolat is megszakadt. 2006 óta nem viseli ruhájukat.
Környezete a lehető legegyszerűbb, használati tárgyainak nagy részét a maga kezével készíti. De nem az ezermesterség gyakorlása vagy az önellátás a célja.

A tanya környéke minden vadregényessége ellenére sem hasonlít földi paradicsomra. Valódi homokos puszta kisebb-nagyobb akácfákkal. Dániel nem művel földet, s láthatóan csak az életmód fenntartásához leginkább szükséges javításokat végzi el az épületen. A házakat nem védi kerítés, még kutya sem ugat az arra tévedőkre: nincs mit őriznie. A remetének más a hivatása. Nem tett hallgatási fogadalmat, de a magányban eltöltött évtizedek kevés és csöndes szavú emberré érlelték. Saját életéről se szívesen beszél, se a remeteség előttiről, se az elvonultság napjairól. Úgy érzi, Isten kezébe tette le az életét, nem kell attól tartania, hogy összecsapnak a hullámok a feje fölött. Ez a remete kiváltsága – mondja. Minden nehézség, időnkénti betegség, zord időjárás ellenére kitart.

A tanyák közötti homokos földutakon kicsi a forgalom. Délután érkeztünk hozzá, s aznap mi voltunk a másodikak, akik elmentek a két kis házból álló remetelak közelében. A környezetével persze tartja a kapcsolatot, heti rendszerességgel találkozik szomszédjaival, s néha a városba is beutazik a piacra. Levele, ha jön, a faluban várja. Olykor még a könyvtárba is ellátogat, ahol a napilapokból tudhatja meg, mi történt a hátrahagyott nagyvilágban.

A remetelak egyik épülete a munkahely, másik a lakás. A munkahelyül szolgáló házikóba invitál minket. Csak a legszükségesebb eszközök vannak a keze ügyében. Két tevékenységének nyomai láthatók itt, de egyik sem életének fenntartását szolgálja.
A munkapadon kézzel írt lapok hevernek. Dániel időnként franciából fordít, Pascal Pingault és Gérard Croissant, Éphraim testvér könyveit ültette át magyarra. A kézirat mellett száradó falapok sorakoznak. Ez a világgal való kapcsolatának leginkább kézzelfogható jele: ikonfestéshez készíti elő a faanyagot. A képekért nem fogad el pénzt, legföljebb csak annyit, amibe a festék és a faanyag került. A középkori keleti ikonfestők gyakorlatát szeretné követni, s úgy véli, a történelem során a mind nagyobb megrendelések, egyre jelentősebb méretű ikonosztázok miatt lett liturgikus funkciója mellett mindinkább kereskedelmi árucikk az ikon. Ezzel azonban megkezdődött a hanyatlás is. Inkább a mongol elnyomás utáni régebbi ikonfestés tradícióit, Rubljov és a moszkvai iskola képeit tartja mérvadónak. Egy gyönyörű alkotását, Keresztelő Szent János képét meg is mutatja. Minőségi munka, egyszerűsége lenyűgöző.

Dániel életre szóló fogadalmat tett, amely mellett szeretne mindvégig kitartani, még akkor is, ha a körülmények megváltoztatták eredeti közösségével való kapcsolatát. Úgy érzi, a fogadalmat az Úristennek tette. Nincs oka az életén változtatni, visszatérni az elhagyott világba.

Fáy Zoltán  

Forrás: Magyar Idők

Kiss Didák OFM

Az Egyházi Törvénykönyv 603.  kánonja az alábbiakat tartalmazza az egyházmegyés konszekrált remeteségről:

1.  §.  A  megszentelt  élet  intézményein kívül,  az  egyház  elismeri  a  remete  vagy anachoréta  életformát  is,  melyben  a  krisztushívők  a világtól  szigorúbban  elkülönülve  a magány csendje, az állandó imádság és vezeklés által Isten dicsőségére és a világ üdvösségére áldozzák életüket. 
 

2. §. A remetét akkor ismeri el a jog a megszentelt életben Istennek ajánlott személynek, ha a megyéspüspök  kezébe  tett  fogadalommal  vagy  más  szent  kötelékkel  nyilvánosan  vállalja  a három evangéliumi tanács megtartását, és sajátos életformáját az ő vezetése alatt éli. 

Ebben a cikkben Didák testvér már egy megszentelt élet intézményének tagjaként vonul remeteségbe, egyelőre átmeneti időszakra, a másikuk Dániel pedig teljes életét remeteségben éli már, de nem ír a cikk arról, hogy ő a püspök vezetése alatt élne megszentelt életút e különleges formáját vállalva, tett e hármas szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat a püspöke kezébe. Hivatalosan, egyházjogilag is lehet konszekrált remeteként élni, de talán a szívbeli elköteleződés fontosabb, mint a hivatalos egyházjogi forma. Ha van lehetőségünk a forma megadására, véleményem szerint érdemes élni vele az Egyházhoz való hűségünk miatt és más okok miatt, amelyekről az alábbi bejegyzésben írtam:

http://hivatastisztazas.blogspot.hu/2015/04/miert-erdemes-megis-fogadalmat-tenni.html.