Ha egy szerzetestől azt kérdezik: „Mit csináltok ti a pusztában?”, nyugodtan válaszolhatja: „Elesünk és felkelünk, újra elesünk és felkelünk, aztán megint elesünk és felkelünk!”
Kik vagyunk mi monasztikus szerzetesek? Sokan vannak, akik az „átlagosnál” tökéletesebb keresztény életformát látnak kolostori életünkben, és a szerzetesközösségeinkben afféle élcsapatot, amely az egyházi élet valamilyen sajátos feladatára szakosodva odaadással és hozzáértéssel dolgozik Isten népéért. Mások az imádság, a liturgia, a lelki élet specialistáit látják bennünk. Az Egyházban sokszor pasztorális hézagpótló szerepet töltünk be, és éppen ezért a vélt vagy valós szükségletek fényében a hasznosság vagy épp a „haszontalanság” szemüvegén keresztül tekintenek ránk. Monostoraink, a maguk sajátos öltözködési, viselkedési és életmódbeli szokásaival nemcsak kívülállók, hanem Egyházon belüliek számára is gyakran csodálatraméltó, romantikus vagy éppen megmosolyogni való egzotikumot, látványosságot jelentenek.
Ezek a külső benyomások, elvárások, lehetnek részben igazak, monasztikus életünk egy-egy szeletét le is fedhetik – de mégis megmaradnak a jelenségek szintjén, és nem adnak kielégítő választ a kérdésre: Kik vagyunk mi monasztikus szerzetesek? Kezdésül talán egy a szerzeteséletről nemrégen magyarul is megjelent könyv címével válaszolhatnánk: „Nem vagyunk különbek”. Az említett műben Enzo Bianchi, a mai monasztikus élet egyik prófétai alakja amellett tör lándzsát, hogy – idézzük – „nincsenek kiváltságos utak, tökéletesebb életállapotok (…) Csak a szentségre kapott közös meghívás különféle megvalósítási módozatai és a napi Krisztus-követésben keresett tökéletesség léteznek”.
Létünket erre a személyes hívásra adott válaszként értelmezzük: a Szentlélek hívott el és hív ma is férfiakat és nőket, hogy életüket Jézus Krisztus és az evangélium radikális követésére szenteljék. Igen, Istennek szentelt emberek vagyunk, minden megkeresztelt embertársunkhoz hasonlóan, és az Egyházban megélt sajátos karizmánk is ebben a szentségre kapott közös evangéliumi meghívásban gyökerezik: cölibátusban és közösségben, osztatlan szívvel, de osztozva, és az egymás iránti szeretetben akarunk a feltámadott nyomában járni – az első apostoli közösségekhez hasonlóan.
Monasztikus szerzetesi életformánkat is ez határozza meg: egyéni és közösségi imában és a Szentírás szavát hallgatva szeretnénk szorosra fűzni kapcsolatunkat a minket hívó és szerető Istennel. Közösen keressük az ő ránk vonatkozó akaratát – akár az engedelmességben, akár a testvéri párbeszédben. Életünket pedig az Egyházban és a testvéreinkben jelenlévő Krisztus szolgálatának szeretnénk szentelni, sajátos munkaterületeinken, amelyek – a gimnáziumi oktatástól és a lelkipásztorkodástól kezdve a vendégfogadásig vagy a kétkezi munkáig – nagyon sokfélék lehetnek. Életünk ajándék, egy az Egyházban élő sok karizma közül.
Az első szerzetesek kerülték az elvont biblikus vagy teológiai témájú beszélgetéseket; amikor életükről, tapasztalataikról faggatták őket, csak vonakodva válaszoltak; és kifejezetten óvakodtak azoktól, akik életmódjukat dicsérték. Poimén atyáról mesélték, hogy egyszer egy messze földről érkezett, tekintélyes látogatóját, aki mennyei és szellemi dolgokról szeretett volna vele beszélgetni, hallgatásával szomorította. Amikor hallgatásának okát tudakolták, ő így válaszolt: „Látogatóm a fennköltek közé tartozik, és a mennyeiekről beszél, én azonban alantas vagyok, és földiekről beszélek. Ha a lélek szenvedélyeiről beszélt volna nekem, válaszoltam volna neki, ő azonban szellemi dolgokról beszélt, én pedig nem értek ehhez”.
Ha valamiben, mi szerzetesek épp ebben lehetünk specialisták: megtapasztalhatjuk „a lélek szenvedélyeit”, emberségünk mélységét, de nemcsak azt, hanem Isten jelenlétét ezekben a mélységekben és azokon túl: ahogy szent Benedek mondja, megnyílhat szemünk arra a világosságra, amely a kopottasnak látszó mindennapokat – s vele együtt bennünket is – Isten köntösébe, a „megistenítő fénybe” (Prol 9) öltözteti.
Ki a szerzetes? Ki lehet szerzetes? Akit vonz a közösség kalandja, aki készen áll arra, hogy mindennap újrakezdjen, és az Evangélium fényében élje az életét.
Dr. Fehérváry Örs Jákó OSB
Forrás: Família Magazin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése