"Sok halhatatlan lélek üdvössége függ a pap lelkiségétõl. Kerüljön azért bármilyen áldozatba, mást nem választhat, csak az emberiség Fõpapjának programját: "Értük szentelem magamat, hogy õk is szentek legyenek az igazságban." (Jn 17,19). " (Márton Áron püspök 1944. április 1-i körlevelébõl)
A szolgálati papság az egyház Krisztussal való eleven és hatékony egységéból származik. E szolgálat által az Úr tovább folytatja népe körében azt a tevékenységet, amely egyedül Krisztust, az egyház fejét illeti. Így a szolgálati papság kézzelfoghatóvá teszi Krisztus sajátos cselekvését, s ezzel bizonyítja, hogy Krisztus nem hagyta el egyházát, hanem mindvégig élteti azt. Az egyház a szolgálati papságot ajándéknak tekinti, amely papjai szolgálata által mutatkozik meg.
Ezt az ajándékot Krisztus alapította, hogy üdvözítõ mûvét folytassa. Elõször az apostoloknak adta át, majd ezek utódai, a püspökök által származtatja tovább az egyházban (A papi élet és szolgálat direktóriuma 1 ).
A 2000. esztendõben fõegyházmegyénknek 348 papja volt. 275 a fõegyházmegyében dolgozott, 32 más egyházmegyékben tevékenykedett vagy külföldön tanult, 41 pap nyugdíjas volt. A fõ egyházmegyében összesen 316 világi pap és 32 szerzetes pap volt.
1990-1999 között 69 papot szenteltek a fõegyházmegye részére. Ezzel szemben 1980-1989 között 127-et.
A zsinat évében egy pap átlagban 1800 hívõ lelkigondozását végzi.
A papság átlagéletkora 46,5 év.
1980-2000 között 15 pap hagyta el a lelkipásztori szolgálatot, közülük ketten visszatértek.
A negyven évig tartó ateista rendszer bukása után új helyzetbe és körülmények közé került fõegyházmegyénk. Amíg egyfelõl súlyos teherként nehezedik rá az elmúlt idõk ideológiai rombolása, másfelõl az elnyert szabadság szabadossággá válása okoz sok problémát, nehezíti mûködését. A nyugati világ felé megnyílt kapukon keresztül nemcsak a jó hanem a rossz is nagymértékben beáramlik ami érezteti hatását. Az elvilágiasodás, a vallás iránti érdektelenség kapott lábra. Ugyanakkor a különféle szekták is nagy erõvel lépnek fel. A tekintélyválság is romboló hatású. Ilyen körülmények között szomorúan tapasztaljuk, hogy egyre kevesebb fiatal vállalja a papi hivatást, vannak, akik kilépnek a papságból, vagy közömbössé válnak az evangélium terjesztése iránt.
Szükség van tehát annak megszívlelésére, amit az apostol így köt tanítványa lelkére: "éleszd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán benned él" (2Tim 1,6).
A pap fontos feladata az igehirdetés, amelyre minden alkalommal lelkiismeretesen kell készülnie, ahogy az apostolok tették, akik azt mondták: "Nem volna rendjén, hogy elhanyagoljuk az Isten szavát, s az asztal szolgálatát lássuk el..., mi meg majd az imádságnak és az Isten szava szolgálatának szenteljük magunkat" (ApCsel 6, 2b-4).
Isten igéjének hirdetése a prédikációban, a keresztény oktatásban, az egyház tanításának magyarázatában, az emberek lelki igényeinek megfelelõen mindig az idõszerû problémákról szóljon. Járja át az Isten igéje iránti nagy felelõsség.
Hogy e feladatának eleget tudjon tenni, naponta olvassa a Szentírást. Az örömhír jó magvának elõbb õbenne kell gyökeret verni, hogy aztán másokban kicsíráztathassa, mert a hirdetés elsõdleges eszköze az igehirdetõ példamutató személye és élete (fontosabb, mint a prédikáció).
A lelkipásztor, aki sajátos módon részesült Krisztus papságában, a Szentlélek által a liturgiában gyakorolja kiemelt módon papi feladatát. A szentmisét, amely az egyház egész kegyelmi gazdagságát jelenti, minden tevékenységének csúcsaként és forrásaként kezelje. Szervezze meg jól és végezze méltóságteljesen a liturgiát. Úgy szervezze a szentmisét, hogy az jobban betölthesse az "egység jele és megvalósítója" szerepét. Gondosan készítse fel az embereket a szentségek felvételére, hogy azok kifejthessék hatásukat.
Tanítsa meg a híveket úgy belekapcsolódni a liturgikus cselekményekbe, hogy számukra ezek valódi imádságos élményt biztosítsanak.
Mivel a megváltás mûve az eukarisztikus áldozat misztériumában állandóan megvalósul, naponta mutassa be azt, még akkor is, ha a hívek jelenléte nem biztosítható (PO 13).
A lelkipásztori szeretetnek az eukarisztikus áldozat a legfõbb forrása, ezért tegye egész papi életének központjává és tápláló gyökerévé.
Krisztus "az emberek megváltásának és Isten tökéletes dicsõítésének mûvét" (SC 5) - a Szentlélekben, az egyház által -, nemcsak az eukarisztia ünneplése, vagy a szentségek kiszolgáltatása közben végzi, hanem akkor is amikor a zsolozsmát imádkozzák (SC 83, 98). Az egyház a zsolozsma liturgiájában Krisztus papságát gyakorolja, " szünet nélkül" bemutatja Istennek a dicséret áldozatát. Mindazok, akik ezt a szolgálatot végzik, az egyház szent kötelezettségét teljesítik.
A pap, aki a diakonátusban vállalta a zsolozsma imádkozását, tegye azt lelkiismeretesen, imádkozzék az egyház nevében Istenhez a reá bízott nyájért, és az egész világért. A lelkipásztor idõközönként buzdítsa a híveket is a papi zsolozsma egy-egy imaórájának végzésére.
Az eukarisztia ünneplésének és õrzésének helye a templom. Itt találkoznak Isten gyermekei, itt találnak segítséget és vigasztalást azok, akik hittel imádják az áldozati oltáron értünk felajánlott és jelenlevõ Isten Fiát, Üdvözítõnket. Ezért a pap és a hívek ne hanyagolják el az Isten házát, az imádság házát, a templomot. Arra törekedjenek, hogy a templom szép, áhítatra hangoló és alkalmas legyen a szent szertartások végzésére (vö. PO 5).
A pap Isten népének nevelõje. Közösséget csak az tud létrehozni, aki maga is közösségben él. Közösségi személyiséggé kell alakulnia. Ehhez pedig az elméleti ismeretek mellett sok gyakorlatot is igényel. Ismernie kell híveit, gondjaikat. A családlátogatással tudja testvéri közösségbe gyûjteni híveit. A pap ugyanis Krisztus példáját követve mindenkinek mindene kell hogy legyen.
Fordítson különös figyelmet a szegényekre és gyengékre, a gyermekekre, fiatalokra, a fiatal házasokra, a betegekre, a haldoklókra.
Fontos feladata a lelkivezetés. Lelkipásztori tevékenysége arra irányuljon, hogy az egyéni lelkivezetés mellett alakítson ki valódi keresztény közösséget, amely közösség imádsággal, szeretettel, példaadással Krisztushoz tud vezetni másokat is.
A pap mint az evangélium hirdetõje és az egyház pásztora, soha se álljon ideológia vagy politikai párt szolgálatában. Hívei lelki és evilági érdekeit azonban védelmeznie kell, és azokért síkra kell szállnia.
A világi híveknek sajátos szerepe van az egyház küldetésében. Ezt a szerepet érvényesíteni kell az egyházi tevékenység különféle területein. A szellemek megkülönböztetésének adományával, a hit érzékével vegye észre, ismerje el, és gondosan ápolja a világiak sokféle formában jelentkezõ karizmáit. Be kell vonnia õket a katekézisbe, a nekik szánt liturgikus feladatokba, a különféle egyházi tevékenységekbe (anyagiak kezelése, karitatív munka, építkezés).
Bátorítania kell õket, hogy tanúságtevõ életükkel apostolkodjanak munkahelyükön, a családban (vö. PO 6, 9).
A közösségi vallásgyakorlat mellett segítenie kell az egyéni vallásosság kibontakozását is az egyház által elismert különféle lelkiségek szerint.
A pap mint Isten embere a közösségben nem csak építõmunkát végez, ezt a feladatot adott körülmények között más is el tudja látni. A pap jelenlétével Krisztust képviseli. "Krisztus követségében jár" (2Kor 5,20), ezért magára kell öltenie Krisztust.
Ennek a feladatnak akkor tesz eleget, ha mély lelki életet él, gyakorolja az erényeket, különösen a sajátságos papi erényeket: az alázatosságot, az engedelmességet, a papi tisztaságot és az anyagi javakhoz való helyes viszonyulást.
Az alázatosságban és engedelmességben saját akaratáról lemondva annak akaratát kell keresnie, aki õt küldte. Örömest hozzon áldozatot, még önmagát is feláldozva, bárhol, bármilyen körülmények között, bármilyen munkahelyen kell szolgálnia:
A mennyek országáért vállalt és egész életre szóló papi nõtlenséget nagy kincsként értékelje. Jele és ösztönzõje ez lelkipásztori szeretetének, lelki termékenységének (PO 16 p.).
A földi javakkal Urunk Jézus szavai szerint úgy bánjék, mint aki tudatában van annak, hogy bár e világban él, mégsem e világból való. Az Úr legyen az õ osztályrésze és öröksége (Szám 18,20).
Kerülje a fösvénységet és a kapzsiságot. Életvitele, lakása ne legyen kirívó, vállaljon szolidaritást az emberekkel, akik között él. A szegénység szellemét megélõ pap tud csak hatásosan tanúságot tenni evangéliumi hitérõl.
Az egyházi hivatalt ne tekintse kereseti forrásnak, de olyan vállalkozásokba se kezdjen, amelyek nem egyeztethetõk össze papi tisztével. A kereskedésnek a látszatát is kerülje.
Jövedelmét ne a családi vagyon gyarapítására, hanem az egyház javára vagy a szeretet mûveinek támogatására fordítsa (PO. 17).
Ahhoz, hogy gyümölcsözõvé váljék a papi élet, igénybe kell vennie a lelki élet eszközeit, amelyeket a lelki élet nagy mesterei ajánlanak: a napi szentmisét, a gyakori gyónást, a teljes zsolozsma buzgó imádkozását, a lelkiismeretvizsgálatot, a szentírásolvasást, lelkigyakorlaton és rekollekción való részvételt, a Mária-tisztelet különféle formáit (PO 18, A papi élet direktóriuma 39).
Papi feladatainak eredményes teljesítéséhez fontos a továbbképzés. Egyénileg is képeznie kell magát a teológiai könyvek, folyóiratok, pápai dokumentumok tanulmányozásával.
Részt kell vennie a fõegyházmegye által szervezett tanulmányi napokon, továbbképzõn is. Fordítson gondot általános mûveltsége, anyanyelvi kultúrája gyarapítására.
Papi szolgálata végzésében a "sentire cum Ecclesia" tiszteletteljes magatartása vezesse (A papi élet és szolgálat direktóriuma 56). A püspökben Krisztusnak, a legfõbb pásztornak a tekintélyét tisztelje. Õszinte szeretettel és engedelmességgel ragaszkodjék hozzá (PO 7). "...a pap püspökével és paptestvéreivel szoros közösségben dolgozzék, nehogy kárba vesszék fáradozása. Ha a papok ehhez tartják magukat, megtalálják életük egységét magában az egyház küldetésének egységében...." (PO 14).
A testvériség megkívánja, hogy a paptestvéreket az egyetlen papi rend tagjaiként tekintsék. A különféle beosztások, megbízások nem lehetnek viszálykodás alapjai. Küldetésük a közös munkában való együttmûködésre kell hogy irányuljon. A fiatalok és idõsek közötti korkülönbség ne menjen a lelkipásztorkodás rovására. A szerzetesek karizmáit a lelkipásztori munkában igényelni és kamatoztatni kell. Legyen gondjuk a munkában túlterheltekre, a magukra maradottakra, elcsüggedtekre, a lelki veszélybe jutottakra és üldözöttekre. Szívesen és örömmel keressék paptestvéreik társaságát, ahol megtárgyalhatják problémáikat és felüdülést nyerhetnek. Amennyiben lehet, biztosítsák az együttlakást, az asztalközösséget, vagy legalább a gyakori és rendszeres találkozást.
Nagylelkûen osszák meg anyagi, szellemi és lelki javaikat, egymást segítve és kölcsönösen gazdagítva. Akik valamiben hibáztak, azokkal paptestvéri szeretettel bánjanak, ha szükséges, vegyék igénybe a testvéri megintés evangéliumi szabályát, imádkozzanak értük, éreztessék meg velük, hogy aggódó szeretettel veszik körül (PO 8).
A nyugdíjba vonult paptestvérekrõl gondoskodjanak mind anyagilag, mind lelkileg. Gyakori látogatással, a közös ünnepekre való meghívással törekedjenek megtartani õket a papi közösségben. A nagyobb plébániák, ha módjukban áll, adjanak helyet nyugdíjas paptestvéreknek, akik ily módon közösségben maradhatnak, és segítséget nyújthatnak a lelkipásztori munkában.
JAVASLATOK
1. A fõegyházmegyében legyen mindig egy egyházmegyei spirituális, akit szabadítsanak fel erre a munkára, s aki kísérje figyelemmel a papok lelki igényeit, és ösztönözze a papi közösségek létrejöttét, irányítsa és hangolja össze a lelki programokat, legyen gondja a beteg, megfáradt, nyugdíjba vonult paptestvérek lelki megerõsítésére is.
2. Az olyan papokat, akik a lelkipásztorkodás sajátságos területére elhivatottságot éreznek, "a megfelelõ embert a megfelelõ helyre" elve alapján kellene diszponálni.
3. A papnak is szüksége van heti pihenõnapra és évi szabadságra, ahol lehet biztosítsák is ezt számára.
4. Újra kellene éleszteni a "koronagyûléseket", amelyeknek keretében fõesperesi kerületenként meg lehetne beszélni a lelkipásztori problémákat, ügyintézéseket.
5. Minden papnak legyen lelki vezetõje. 6. Az élõ papi közösség kifejezéseképpen a papok amennyiben lehetséges vegyenek részt a nagycsütörtöki olajszentelési szentmisén, a fõegyházmegye zarándokhelyi ünnepségein (Csíksomlyó), valamint a nagy jelentõségû ünnepi rendezvényeken.
6. Legyen szívügyük a papi utánpótlás. Kitartó imádsággal, más rendelkezésükre álló eszközökkel is, fõleg a gyermekekkel való intenzív foglalkozás révén segítsenek abban, hogy az egyháznak mindig legyenek papjai.
7. Azokat, akik hivatásukat elhagyták, ne engedjék, hogy az egyház ellenségeivé váljanak, hanem a testvéri szeretet jegyében keressék annak a lehetõségét, hogy azok rendezett formában bekapcsolódjanak az egyház életébe. Ajánlatos lenne lelkigyakorlatokat is szervezni számukra.
RENDELKEZÉSEK
1. A vasárnapi és ünnepnapi igehirdetés 10-15 perc legyen.
2. Minden pap fölszentelése után öt éven keresztül minden évben, azután legalább háromévenként vegyen részt lelkigyakorlaton.
3. Lelki és tanulmányi napok programjain lelkiismeretesen vegyen részt minden pap.
4. A káplán továbbképzõt, és a plébános vizsga letételét ne hanyagolja el senki.
5. Az elhunyt papokért minden pap "ex caritate" ajánljon fel egy-egy szentmisét.
6. A papok a szentmisén, a szertartások végzésén, hittanórákon, hivatalos szereplés alkalmával megfelelõ egyházi öltözékben (reverendában vagy papi civilben) jelenjenek meg.
7. Minden fõesperes törekedjék arra, hogy kerületének papjai hivatásukhoz méltóan éljenek és feladataikat minél tökéletesebben lássák el (CIC 555). Testvéri szeretettel és örömmel keressék paptestvéreik társaságát.
Forrás: Gyulafehérvári Érsekség
Ezt az ajándékot Krisztus alapította, hogy üdvözítõ mûvét folytassa. Elõször az apostoloknak adta át, majd ezek utódai, a püspökök által származtatja tovább az egyházban (A papi élet és szolgálat direktóriuma 1 ).
A 2000. esztendõben fõegyházmegyénknek 348 papja volt. 275 a fõegyházmegyében dolgozott, 32 más egyházmegyékben tevékenykedett vagy külföldön tanult, 41 pap nyugdíjas volt. A fõ egyházmegyében összesen 316 világi pap és 32 szerzetes pap volt.
1990-1999 között 69 papot szenteltek a fõegyházmegye részére. Ezzel szemben 1980-1989 között 127-et.
A zsinat évében egy pap átlagban 1800 hívõ lelkigondozását végzi.
A papság átlagéletkora 46,5 év.
1980-2000 között 15 pap hagyta el a lelkipásztori szolgálatot, közülük ketten visszatértek.
A negyven évig tartó ateista rendszer bukása után új helyzetbe és körülmények közé került fõegyházmegyénk. Amíg egyfelõl súlyos teherként nehezedik rá az elmúlt idõk ideológiai rombolása, másfelõl az elnyert szabadság szabadossággá válása okoz sok problémát, nehezíti mûködését. A nyugati világ felé megnyílt kapukon keresztül nemcsak a jó hanem a rossz is nagymértékben beáramlik ami érezteti hatását. Az elvilágiasodás, a vallás iránti érdektelenség kapott lábra. Ugyanakkor a különféle szekták is nagy erõvel lépnek fel. A tekintélyválság is romboló hatású. Ilyen körülmények között szomorúan tapasztaljuk, hogy egyre kevesebb fiatal vállalja a papi hivatást, vannak, akik kilépnek a papságból, vagy közömbössé válnak az evangélium terjesztése iránt.
Szükség van tehát annak megszívlelésére, amit az apostol így köt tanítványa lelkére: "éleszd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán benned él" (2Tim 1,6).
A pap fontos feladata az igehirdetés, amelyre minden alkalommal lelkiismeretesen kell készülnie, ahogy az apostolok tették, akik azt mondták: "Nem volna rendjén, hogy elhanyagoljuk az Isten szavát, s az asztal szolgálatát lássuk el..., mi meg majd az imádságnak és az Isten szava szolgálatának szenteljük magunkat" (ApCsel 6, 2b-4).
Isten igéjének hirdetése a prédikációban, a keresztény oktatásban, az egyház tanításának magyarázatában, az emberek lelki igényeinek megfelelõen mindig az idõszerû problémákról szóljon. Járja át az Isten igéje iránti nagy felelõsség.
Hogy e feladatának eleget tudjon tenni, naponta olvassa a Szentírást. Az örömhír jó magvának elõbb õbenne kell gyökeret verni, hogy aztán másokban kicsíráztathassa, mert a hirdetés elsõdleges eszköze az igehirdetõ példamutató személye és élete (fontosabb, mint a prédikáció).
A lelkipásztor, aki sajátos módon részesült Krisztus papságában, a Szentlélek által a liturgiában gyakorolja kiemelt módon papi feladatát. A szentmisét, amely az egyház egész kegyelmi gazdagságát jelenti, minden tevékenységének csúcsaként és forrásaként kezelje. Szervezze meg jól és végezze méltóságteljesen a liturgiát. Úgy szervezze a szentmisét, hogy az jobban betölthesse az "egység jele és megvalósítója" szerepét. Gondosan készítse fel az embereket a szentségek felvételére, hogy azok kifejthessék hatásukat.
Tanítsa meg a híveket úgy belekapcsolódni a liturgikus cselekményekbe, hogy számukra ezek valódi imádságos élményt biztosítsanak.
Mivel a megváltás mûve az eukarisztikus áldozat misztériumában állandóan megvalósul, naponta mutassa be azt, még akkor is, ha a hívek jelenléte nem biztosítható (PO 13).
A lelkipásztori szeretetnek az eukarisztikus áldozat a legfõbb forrása, ezért tegye egész papi életének központjává és tápláló gyökerévé.
Krisztus "az emberek megváltásának és Isten tökéletes dicsõítésének mûvét" (SC 5) - a Szentlélekben, az egyház által -, nemcsak az eukarisztia ünneplése, vagy a szentségek kiszolgáltatása közben végzi, hanem akkor is amikor a zsolozsmát imádkozzák (SC 83, 98). Az egyház a zsolozsma liturgiájában Krisztus papságát gyakorolja, " szünet nélkül" bemutatja Istennek a dicséret áldozatát. Mindazok, akik ezt a szolgálatot végzik, az egyház szent kötelezettségét teljesítik.
A pap, aki a diakonátusban vállalta a zsolozsma imádkozását, tegye azt lelkiismeretesen, imádkozzék az egyház nevében Istenhez a reá bízott nyájért, és az egész világért. A lelkipásztor idõközönként buzdítsa a híveket is a papi zsolozsma egy-egy imaórájának végzésére.
Az eukarisztia ünneplésének és õrzésének helye a templom. Itt találkoznak Isten gyermekei, itt találnak segítséget és vigasztalást azok, akik hittel imádják az áldozati oltáron értünk felajánlott és jelenlevõ Isten Fiát, Üdvözítõnket. Ezért a pap és a hívek ne hanyagolják el az Isten házát, az imádság házát, a templomot. Arra törekedjenek, hogy a templom szép, áhítatra hangoló és alkalmas legyen a szent szertartások végzésére (vö. PO 5).
A pap Isten népének nevelõje. Közösséget csak az tud létrehozni, aki maga is közösségben él. Közösségi személyiséggé kell alakulnia. Ehhez pedig az elméleti ismeretek mellett sok gyakorlatot is igényel. Ismernie kell híveit, gondjaikat. A családlátogatással tudja testvéri közösségbe gyûjteni híveit. A pap ugyanis Krisztus példáját követve mindenkinek mindene kell hogy legyen.
Fordítson különös figyelmet a szegényekre és gyengékre, a gyermekekre, fiatalokra, a fiatal házasokra, a betegekre, a haldoklókra.
Fontos feladata a lelkivezetés. Lelkipásztori tevékenysége arra irányuljon, hogy az egyéni lelkivezetés mellett alakítson ki valódi keresztény közösséget, amely közösség imádsággal, szeretettel, példaadással Krisztushoz tud vezetni másokat is.
A pap mint az evangélium hirdetõje és az egyház pásztora, soha se álljon ideológia vagy politikai párt szolgálatában. Hívei lelki és evilági érdekeit azonban védelmeznie kell, és azokért síkra kell szállnia.
A világi híveknek sajátos szerepe van az egyház küldetésében. Ezt a szerepet érvényesíteni kell az egyházi tevékenység különféle területein. A szellemek megkülönböztetésének adományával, a hit érzékével vegye észre, ismerje el, és gondosan ápolja a világiak sokféle formában jelentkezõ karizmáit. Be kell vonnia õket a katekézisbe, a nekik szánt liturgikus feladatokba, a különféle egyházi tevékenységekbe (anyagiak kezelése, karitatív munka, építkezés).
Bátorítania kell õket, hogy tanúságtevõ életükkel apostolkodjanak munkahelyükön, a családban (vö. PO 6, 9).
A közösségi vallásgyakorlat mellett segítenie kell az egyéni vallásosság kibontakozását is az egyház által elismert különféle lelkiségek szerint.
A pap mint Isten embere a közösségben nem csak építõmunkát végez, ezt a feladatot adott körülmények között más is el tudja látni. A pap jelenlétével Krisztust képviseli. "Krisztus követségében jár" (2Kor 5,20), ezért magára kell öltenie Krisztust.
Ennek a feladatnak akkor tesz eleget, ha mély lelki életet él, gyakorolja az erényeket, különösen a sajátságos papi erényeket: az alázatosságot, az engedelmességet, a papi tisztaságot és az anyagi javakhoz való helyes viszonyulást.
Az alázatosságban és engedelmességben saját akaratáról lemondva annak akaratát kell keresnie, aki õt küldte. Örömest hozzon áldozatot, még önmagát is feláldozva, bárhol, bármilyen körülmények között, bármilyen munkahelyen kell szolgálnia:
A mennyek országáért vállalt és egész életre szóló papi nõtlenséget nagy kincsként értékelje. Jele és ösztönzõje ez lelkipásztori szeretetének, lelki termékenységének (PO 16 p.).
A földi javakkal Urunk Jézus szavai szerint úgy bánjék, mint aki tudatában van annak, hogy bár e világban él, mégsem e világból való. Az Úr legyen az õ osztályrésze és öröksége (Szám 18,20).
Kerülje a fösvénységet és a kapzsiságot. Életvitele, lakása ne legyen kirívó, vállaljon szolidaritást az emberekkel, akik között él. A szegénység szellemét megélõ pap tud csak hatásosan tanúságot tenni evangéliumi hitérõl.
Az egyházi hivatalt ne tekintse kereseti forrásnak, de olyan vállalkozásokba se kezdjen, amelyek nem egyeztethetõk össze papi tisztével. A kereskedésnek a látszatát is kerülje.
Jövedelmét ne a családi vagyon gyarapítására, hanem az egyház javára vagy a szeretet mûveinek támogatására fordítsa (PO. 17).
Ahhoz, hogy gyümölcsözõvé váljék a papi élet, igénybe kell vennie a lelki élet eszközeit, amelyeket a lelki élet nagy mesterei ajánlanak: a napi szentmisét, a gyakori gyónást, a teljes zsolozsma buzgó imádkozását, a lelkiismeretvizsgálatot, a szentírásolvasást, lelkigyakorlaton és rekollekción való részvételt, a Mária-tisztelet különféle formáit (PO 18, A papi élet direktóriuma 39).
Papi feladatainak eredményes teljesítéséhez fontos a továbbképzés. Egyénileg is képeznie kell magát a teológiai könyvek, folyóiratok, pápai dokumentumok tanulmányozásával.
Részt kell vennie a fõegyházmegye által szervezett tanulmányi napokon, továbbképzõn is. Fordítson gondot általános mûveltsége, anyanyelvi kultúrája gyarapítására.
Papi szolgálata végzésében a "sentire cum Ecclesia" tiszteletteljes magatartása vezesse (A papi élet és szolgálat direktóriuma 56). A püspökben Krisztusnak, a legfõbb pásztornak a tekintélyét tisztelje. Õszinte szeretettel és engedelmességgel ragaszkodjék hozzá (PO 7). "...a pap püspökével és paptestvéreivel szoros közösségben dolgozzék, nehogy kárba vesszék fáradozása. Ha a papok ehhez tartják magukat, megtalálják életük egységét magában az egyház küldetésének egységében...." (PO 14).
A testvériség megkívánja, hogy a paptestvéreket az egyetlen papi rend tagjaiként tekintsék. A különféle beosztások, megbízások nem lehetnek viszálykodás alapjai. Küldetésük a közös munkában való együttmûködésre kell hogy irányuljon. A fiatalok és idõsek közötti korkülönbség ne menjen a lelkipásztorkodás rovására. A szerzetesek karizmáit a lelkipásztori munkában igényelni és kamatoztatni kell. Legyen gondjuk a munkában túlterheltekre, a magukra maradottakra, elcsüggedtekre, a lelki veszélybe jutottakra és üldözöttekre. Szívesen és örömmel keressék paptestvéreik társaságát, ahol megtárgyalhatják problémáikat és felüdülést nyerhetnek. Amennyiben lehet, biztosítsák az együttlakást, az asztalközösséget, vagy legalább a gyakori és rendszeres találkozást.
Nagylelkûen osszák meg anyagi, szellemi és lelki javaikat, egymást segítve és kölcsönösen gazdagítva. Akik valamiben hibáztak, azokkal paptestvéri szeretettel bánjanak, ha szükséges, vegyék igénybe a testvéri megintés evangéliumi szabályát, imádkozzanak értük, éreztessék meg velük, hogy aggódó szeretettel veszik körül (PO 8).
A nyugdíjba vonult paptestvérekrõl gondoskodjanak mind anyagilag, mind lelkileg. Gyakori látogatással, a közös ünnepekre való meghívással törekedjenek megtartani õket a papi közösségben. A nagyobb plébániák, ha módjukban áll, adjanak helyet nyugdíjas paptestvéreknek, akik ily módon közösségben maradhatnak, és segítséget nyújthatnak a lelkipásztori munkában.
JAVASLATOK
1. A fõegyházmegyében legyen mindig egy egyházmegyei spirituális, akit szabadítsanak fel erre a munkára, s aki kísérje figyelemmel a papok lelki igényeit, és ösztönözze a papi közösségek létrejöttét, irányítsa és hangolja össze a lelki programokat, legyen gondja a beteg, megfáradt, nyugdíjba vonult paptestvérek lelki megerõsítésére is.
2. Az olyan papokat, akik a lelkipásztorkodás sajátságos területére elhivatottságot éreznek, "a megfelelõ embert a megfelelõ helyre" elve alapján kellene diszponálni.
3. A papnak is szüksége van heti pihenõnapra és évi szabadságra, ahol lehet biztosítsák is ezt számára.
4. Újra kellene éleszteni a "koronagyûléseket", amelyeknek keretében fõesperesi kerületenként meg lehetne beszélni a lelkipásztori problémákat, ügyintézéseket.
5. Minden papnak legyen lelki vezetõje. 6. Az élõ papi közösség kifejezéseképpen a papok amennyiben lehetséges vegyenek részt a nagycsütörtöki olajszentelési szentmisén, a fõegyházmegye zarándokhelyi ünnepségein (Csíksomlyó), valamint a nagy jelentõségû ünnepi rendezvényeken.
6. Legyen szívügyük a papi utánpótlás. Kitartó imádsággal, más rendelkezésükre álló eszközökkel is, fõleg a gyermekekkel való intenzív foglalkozás révén segítsenek abban, hogy az egyháznak mindig legyenek papjai.
7. Azokat, akik hivatásukat elhagyták, ne engedjék, hogy az egyház ellenségeivé váljanak, hanem a testvéri szeretet jegyében keressék annak a lehetõségét, hogy azok rendezett formában bekapcsolódjanak az egyház életébe. Ajánlatos lenne lelkigyakorlatokat is szervezni számukra.
RENDELKEZÉSEK
1. A vasárnapi és ünnepnapi igehirdetés 10-15 perc legyen.
2. Minden pap fölszentelése után öt éven keresztül minden évben, azután legalább háromévenként vegyen részt lelkigyakorlaton.
3. Lelki és tanulmányi napok programjain lelkiismeretesen vegyen részt minden pap.
4. A káplán továbbképzõt, és a plébános vizsga letételét ne hanyagolja el senki.
5. Az elhunyt papokért minden pap "ex caritate" ajánljon fel egy-egy szentmisét.
6. A papok a szentmisén, a szertartások végzésén, hittanórákon, hivatalos szereplés alkalmával megfelelõ egyházi öltözékben (reverendában vagy papi civilben) jelenjenek meg.
7. Minden fõesperes törekedjék arra, hogy kerületének papjai hivatásukhoz méltóan éljenek és feladataikat minél tökéletesebben lássák el (CIC 555). Testvéri szeretettel és örömmel keressék paptestvéreik társaságát.
Forrás: Gyulafehérvári Érsekség
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése