2016. szeptember 29., csütörtök
Üres fészek
Remeteélet – Nem a nagy istenes
élmények, misztikus tapasztalások ideje
Dániel egy Debrecen környéki, minden komfort nélküli tanyán él remeteéletet. Nem most kezdte és nem tekinti időlegesnek ezt az életformát. Barátságos és nyílt tekintetű ember, de a nyilvánosság minden fórumát elutasítja. Semmiképp sem szeretne „médiaremetévé” válni, ezzel leginkább a választott visszahúzódást védi. Magyarországon a remeterendek tagjain kívül valószínűleg legföljebb öten élik szemlélődő elvonultságban napjaikat.
A nagyon ősi hivatások sorában a remetéskedésnek mindenképp helye van. A Kárpát-medencében valószínűleg már a honfoglalás előtt is éltek remeték, s számuk a magyarság megkeresztelkedésével folyamatosan nőtt. Szent Zoerárd, szerzetesi nevén András, egy lengyel faluban született, de a Vág közelében remetéskedett haláláig, amikor is tanítványa, Benedek költözött remetekunyhójába. A Szent István korában élt két szent hétköznapjait az imádság, a munka, vezeklés, böjt és virrasztás határozta meg, s ugyanazokkal a nehézségekkel kellett szembenézniük, mint az első sivatagi remetéknek vagy a XXI. század remetéinek: kísértések és rablók fenyegették életüket és életszentségre való törekvésüket.
A remeteség választása ugyanis nem kockázat nélküli, valójában éppúgy az emberi élet nagy kérdéseivel kell a visszavonult életet választóknak szembenézniük, mint mindenki másnak. Csak a remeteségre elhívottak azokat a sallangokat akarják maguk mögött hagyni, amelyek a nagy és elkerülhetetlen szembenézést nehezítik. Ez koronként más és más: van, akinek az udvari intrikák nehezítették a lényeg megértését, van, akinek a politika és történelem viharai, másoknak a nagyvárosok szüntelen lüktetése. De az igazi remeteség végső soron nem a személy döntése, hanem hivatás. Elhívatás nélkül senki sem lehet remete, legföljebb az élet nehézségei elől menekülő vagy önmagát megvalósítani és kiteljesíteni akaró ember.
A történelem egyes időszakaiban rendkívül sokan választották ezt az életutat. A tatárjárás után Boldog Özséb a Pilisben élő számos remete összefogásával alapította meg a Remete Szent Pálról nevezett pálos szerzetesrendet. De éltek karthauzi, kamalduli és még sok más szerzetesrendhez tartozó remeték is az országban.
A XVII–XVIII. századtól egyre több magányosan álló templom és kálvária gondozására vállalkoztak remeték, akiknek egyszerű remetelakot építettek a létesítmény közelébe. Pest városa már a XVIII. század közepén is „szerződtetett” remetéket; a Rókus-kápolna mellé például remetelakot húztak fel, az ott szolgáló rókusi remete állandó éves fizetséget is kapott. A mai Corvin áruház közelében egészen 1803-ig tartott ez az állapot, amikor megalakították az állandó kórházlelkészséget. Ekkor András remete átköltözött a szomszédos szegényházba, és hamarosan meghalt. Ehhez hasonlóan működött a pesti Kálvária téren szolgáló „remetehivatal” is. A XIX. századi remeték nagyrészt már gondnokként éltek egy-egy magányos kápolna, kálvária vagy búcsújáró hely közelében.
A remetéket ügyes-bajos dolgaikkal felkeresők mindig is különbséget tudtak tenni az alkalmazásban álló „remetehivatalnok”, a világtól megcsömörlött ember és a remetelét valódi céljait megvalósítani akaró remete között. A hatályos egyházjog elismeri a remete vagy anachoréta életformát, viszont ehhez az illetékes megyés püspök előtt kell szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat tenni, és a püspök vezetésével élni. A más közösségekhez tartozó remeteségbe vágyó emberek ugyanezt teszik elöljáróik előtt.
Csodabogarak?
Ezért az 1968-as hippimozgalmak természetbe vágyó, társadalomtól megcsömörlött tagjai vagy a nyugati civilizációval végleg szakítani akarók nem remeték – jóllehet már a romantika korától kezdve a köznyelv így nevezi a hozzájuk hasonló, különc csodabogarakat. Nagyon érdekes az öt gyermekét hátrahagyó nagyecséri „remete” sorsának alakulása, aki a szobafestést hagyta el új életformája kedvéért, hogy egy kihalt faluban önellátásra rendezkedjen be. Sokak figyelmére tartott számot a zempléni geofizikus-brókerből lett „remete” élete is, aki válása után a napi hajszából kiábrándultan a világtól való visszahúzódást választotta. Érdekes történetek, különös emberek, de remetének nevezni őket éppúgy nem lehet, mint a város közeli erdőkben meghúzódó hajléktalanokat sem.
Azt azonban nagyon nehéz megmondani, hogy a keresztény világban ma milyen mértékben van jelen a remeteség gondolata, egyházmegyénként hányan választják ezt a hivatást. Hat évvel ezelőtt a bolognai egyetem szociológusa, Isacco Turina harminchét remetét kérdezett ki, és értékelte a válaszuk alapján a személyiségüket. Itáliában több mint kétszázan – más források szerint legalább ezren – élnek remeteségekben, s számuk évről évre gyarapszik. Ráadásul egyre több nő szeretne állandó imádságban, szemlélődésben, a világtól elvonultan élni. A jelenség más keresztény országokban is megfigyelhető, bár Szent Romuald álmának megvalósulása még messze van. Az itáliai remeték atyja ugyanis arra vágyott, hogy az egész világ a remeték élete szerint éljen…
Magyarországon a remeterendek tagjain kívül valószínűleg legföljebb öten élik szemlélődő elvonultságban napjaikat. De vannak olyanok is, szerzetesek és egyszerű hívek, akik nem akarják egész hátralévő életüket remeteként élni, csupán határozott időre vállalják ezt az életformát. Ilyen Kiss Didák ferences testvér is, aki 2003 januárjában kezdett neki a remeteévnek.
Életre szóló fogadalom
Hozzá képest valószínűleg egészen más vélemények, gondolatok és sorsok is akadnak. Dániel egy Debrecen környéki, minden komfort nélküli tanyán él remeteéletet. Nem most kezdte és nem tekinti időlegesnek ezt az életformát. Barátságos és nyílt tekintetű ember, de a nyilvánosság minden fórumát elutasítja. Semmiképp sem szeretne „médiaremetévé” válni, ezzel leginkább a választott visszahúzódást védi.
Huszonöt éve döntött úgy, hogy egy karizmatikus katolikus vallási közösséghez csatlakozik. A nincsteleneknek, a társadalom kivetettjeinek, a megalázottaknak és megszomorítottaknak, hajlékukat elvesztőknek, szenvedélybetegeknek segítettek. E hivatás gyakorlása közben érett meg benne az elhatározás, fogadalmat tett, és a közösség támogatásával elvonult a világtól. Az évtizedek során azonban hajdani közössége is megváltozott, s így a velük való kapcsolat is megszakadt. 2006 óta nem viseli ruhájukat.
Környezete a lehető legegyszerűbb, használati tárgyainak nagy részét a maga kezével készíti. De nem az ezermesterség gyakorlása vagy az önellátás a célja.
A tanya környéke minden vadregényessége ellenére sem hasonlít földi paradicsomra. Valódi homokos puszta kisebb-nagyobb akácfákkal. Dániel nem művel földet, s láthatóan csak az életmód fenntartásához leginkább szükséges javításokat végzi el az épületen. A házakat nem védi kerítés, még kutya sem ugat az arra tévedőkre: nincs mit őriznie. A remetének más a hivatása. Nem tett hallgatási fogadalmat, de a magányban eltöltött évtizedek kevés és csöndes szavú emberré érlelték. Saját életéről se szívesen beszél, se a remeteség előttiről, se az elvonultság napjairól. Úgy érzi, Isten kezébe tette le az életét, nem kell attól tartania, hogy összecsapnak a hullámok a feje fölött. Ez a remete kiváltsága – mondja. Minden nehézség, időnkénti betegség, zord időjárás ellenére kitart.
A tanyák közötti homokos földutakon kicsi a forgalom. Délután érkeztünk hozzá, s aznap mi voltunk a másodikak, akik elmentek a két kis házból álló remetelak közelében. A környezetével persze tartja a kapcsolatot, heti rendszerességgel találkozik szomszédjaival, s néha a városba is beutazik a piacra. Levele, ha jön, a faluban várja. Olykor még a könyvtárba is ellátogat, ahol a napilapokból tudhatja meg, mi történt a hátrahagyott nagyvilágban.
A remetelak egyik épülete a munkahely, másik a lakás. A munkahelyül szolgáló házikóba invitál minket. Csak a legszükségesebb eszközök vannak a keze ügyében. Két tevékenységének nyomai láthatók itt, de egyik sem életének fenntartását szolgálja.
A munkapadon kézzel írt lapok hevernek. Dániel időnként franciából fordít, Pascal Pingault és Gérard Croissant, Éphraim testvér könyveit ültette át magyarra. A kézirat mellett száradó falapok sorakoznak. Ez a világgal való kapcsolatának leginkább kézzelfogható jele: ikonfestéshez készíti elő a faanyagot. A képekért nem fogad el pénzt, legföljebb csak annyit, amibe a festék és a faanyag került. A középkori keleti ikonfestők gyakorlatát szeretné követni, s úgy véli, a történelem során a mind nagyobb megrendelések, egyre jelentősebb méretű ikonosztázok miatt lett liturgikus funkciója mellett mindinkább kereskedelmi árucikk az ikon. Ezzel azonban megkezdődött a hanyatlás is. Inkább a mongol elnyomás utáni régebbi ikonfestés tradícióit, Rubljov és a moszkvai iskola képeit tartja mérvadónak. Egy gyönyörű alkotását, Keresztelő Szent János képét meg is mutatja. Minőségi munka, egyszerűsége lenyűgöző.
Dániel életre szóló fogadalmat tett, amely mellett szeretne mindvégig kitartani, még akkor is, ha a körülmények megváltoztatták eredeti közösségével való kapcsolatát. Úgy érzi, a fogadalmat az Úristennek tette. Nincs oka az életén változtatni, visszatérni az elhagyott világba.
Dániel egy Debrecen környéki, minden komfort nélküli tanyán él remeteéletet. Nem most kezdte és nem tekinti időlegesnek ezt az életformát. Barátságos és nyílt tekintetű ember, de a nyilvánosság minden fórumát elutasítja. Semmiképp sem szeretne „médiaremetévé” válni, ezzel leginkább a választott visszahúzódást védi. Magyarországon a remeterendek tagjain kívül valószínűleg legföljebb öten élik szemlélődő elvonultságban napjaikat.
 |
| Dániel ikonfestéshez készíti elő a faanyagot; a képekért nem fogad el pénzt, legfeljebb annyit, amennyibe az anyagok kerültek |
A nagyon ősi hivatások sorában a remetéskedésnek mindenképp helye van. A Kárpát-medencében valószínűleg már a honfoglalás előtt is éltek remeték, s számuk a magyarság megkeresztelkedésével folyamatosan nőtt. Szent Zoerárd, szerzetesi nevén András, egy lengyel faluban született, de a Vág közelében remetéskedett haláláig, amikor is tanítványa, Benedek költözött remetekunyhójába. A Szent István korában élt két szent hétköznapjait az imádság, a munka, vezeklés, böjt és virrasztás határozta meg, s ugyanazokkal a nehézségekkel kellett szembenézniük, mint az első sivatagi remetéknek vagy a XXI. század remetéinek: kísértések és rablók fenyegették életüket és életszentségre való törekvésüket.
A remeteség választása ugyanis nem kockázat nélküli, valójában éppúgy az emberi élet nagy kérdéseivel kell a visszavonult életet választóknak szembenézniük, mint mindenki másnak. Csak a remeteségre elhívottak azokat a sallangokat akarják maguk mögött hagyni, amelyek a nagy és elkerülhetetlen szembenézést nehezítik. Ez koronként más és más: van, akinek az udvari intrikák nehezítették a lényeg megértését, van, akinek a politika és történelem viharai, másoknak a nagyvárosok szüntelen lüktetése. De az igazi remeteség végső soron nem a személy döntése, hanem hivatás. Elhívatás nélkül senki sem lehet remete, legföljebb az élet nehézségei elől menekülő vagy önmagát megvalósítani és kiteljesíteni akaró ember.
A történelem egyes időszakaiban rendkívül sokan választották ezt az életutat. A tatárjárás után Boldog Özséb a Pilisben élő számos remete összefogásával alapította meg a Remete Szent Pálról nevezett pálos szerzetesrendet. De éltek karthauzi, kamalduli és még sok más szerzetesrendhez tartozó remeték is az országban.
A XVII–XVIII. századtól egyre több magányosan álló templom és kálvária gondozására vállalkoztak remeték, akiknek egyszerű remetelakot építettek a létesítmény közelébe. Pest városa már a XVIII. század közepén is „szerződtetett” remetéket; a Rókus-kápolna mellé például remetelakot húztak fel, az ott szolgáló rókusi remete állandó éves fizetséget is kapott. A mai Corvin áruház közelében egészen 1803-ig tartott ez az állapot, amikor megalakították az állandó kórházlelkészséget. Ekkor András remete átköltözött a szomszédos szegényházba, és hamarosan meghalt. Ehhez hasonlóan működött a pesti Kálvária téren szolgáló „remetehivatal” is. A XIX. századi remeték nagyrészt már gondnokként éltek egy-egy magányos kápolna, kálvária vagy búcsújáró hely közelében.
A remetéket ügyes-bajos dolgaikkal felkeresők mindig is különbséget tudtak tenni az alkalmazásban álló „remetehivatalnok”, a világtól megcsömörlött ember és a remetelét valódi céljait megvalósítani akaró remete között. A hatályos egyházjog elismeri a remete vagy anachoréta életformát, viszont ehhez az illetékes megyés püspök előtt kell szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat tenni, és a püspök vezetésével élni. A más közösségekhez tartozó remeteségbe vágyó emberek ugyanezt teszik elöljáróik előtt.
Csodabogarak?
Ezért az 1968-as hippimozgalmak természetbe vágyó, társadalomtól megcsömörlött tagjai vagy a nyugati civilizációval végleg szakítani akarók nem remeték – jóllehet már a romantika korától kezdve a köznyelv így nevezi a hozzájuk hasonló, különc csodabogarakat. Nagyon érdekes az öt gyermekét hátrahagyó nagyecséri „remete” sorsának alakulása, aki a szobafestést hagyta el új életformája kedvéért, hogy egy kihalt faluban önellátásra rendezkedjen be. Sokak figyelmére tartott számot a zempléni geofizikus-brókerből lett „remete” élete is, aki válása után a napi hajszából kiábrándultan a világtól való visszahúzódást választotta. Érdekes történetek, különös emberek, de remetének nevezni őket éppúgy nem lehet, mint a város közeli erdőkben meghúzódó hajléktalanokat sem.
Azt azonban nagyon nehéz megmondani, hogy a keresztény világban ma milyen mértékben van jelen a remeteség gondolata, egyházmegyénként hányan választják ezt a hivatást. Hat évvel ezelőtt a bolognai egyetem szociológusa, Isacco Turina harminchét remetét kérdezett ki, és értékelte a válaszuk alapján a személyiségüket. Itáliában több mint kétszázan – más források szerint legalább ezren – élnek remeteségekben, s számuk évről évre gyarapszik. Ráadásul egyre több nő szeretne állandó imádságban, szemlélődésben, a világtól elvonultan élni. A jelenség más keresztény országokban is megfigyelhető, bár Szent Romuald álmának megvalósulása még messze van. Az itáliai remeték atyja ugyanis arra vágyott, hogy az egész világ a remeték élete szerint éljen…
Magyarországon a remeterendek tagjain kívül valószínűleg legföljebb öten élik szemlélődő elvonultságban napjaikat. De vannak olyanok is, szerzetesek és egyszerű hívek, akik nem akarják egész hátralévő életüket remeteként élni, csupán határozott időre vállalják ezt az életformát. Ilyen Kiss Didák ferences testvér is, aki 2003 januárjában kezdett neki a remeteévnek.
A tervezés időszakában rendtársai közül négyen-öten gondolták, hogy remeteségbe
vonulnak. Kérvényt adtak be, Didák testvér legalább egy, legföljebb három év
remeteséget kért a tartományfőnöktől. Azt gondolta, hogy egész életére nem
lenne helyes remeteségbe vonulnia, mivel ferences küldetése az emberek
szolgálatára szól. Maga Szent Ferenc sem élte egész életét remeteségben, de
évente legalább kétszáz napot a világtól elvonultan töltött valamelyik szűk kis
remetelakában. Talán ez az oka annak, hogy a ferences remeteségek általában
néhány évtized elteltével mind felbomlanak: a rend karizmájában jelen van ugyan
a világtól való elvonulás, de nem kizárólagos.
A magyar rendi gyűlés 2002-ben ahhoz nem járult hozzá, hogy mind az öt jelentkező egy önálló remeteházba vonuljon vissza, de a tartományfőnök azt már támogatta, hogy Didák testvér „próbaremete” legyen egy évig, majd beszámoljon a tapasztalatairól. Mivel Itáliában léteznek ferences remeteségek, először Narniba küldték, ahol a hegy tetején, egy meredek sziklafal szélén épült ősi kolostorban új szabályzatuk alapján 1993 óta élnek a szerzetesek remeteként. Három hónapig volt ebben a környezetben, szigorú napirend szerint. A nap keretét a szerzetesi imaórák adták meg, ugyanúgy, mint a többi kolostorban. Ez hét imaalkalom, amelyen kívül mindennap egyórás szentségimádást is tartanak, és a felszentelt papok miséztek is, vagyis reggel hattól este kilencig hozzávetőlegesen öt és fél órát imádkozott a kápolnában. Ehhez képest Alvernán, remeteségének következő helyszínén éjjel kettőtől háromig az éjszakai imaórát is megtartották. A mediterrán emberek életvitele, a délutáni szieszta könnyítette ezt a nehéz napirendet.
Nincstelenül, szabadon
Az imádság mellett a munka volt életének legfontosabb része, legalább négy órát végzett asztalosmunkát, vagy a kertet művelte, kapált, locsolt, gyomlálta a veteményt. A remeteélet nem teszi lehetővé a fölösleges beszédet: lényegében állandó hallgatásban éltek, és a böjtöket is szigorúan tartották. Az itáliai remeteségekben semmilyen információs eszközük nem volt, Magyarországon a betörők miatt kénytelenek voltak segélykérő telefont tartani. A remeteév utolsó hónapjában magyar szerzetestársával ketten élték a remeteéletet, a ferences remeteségek Szent Ferenctől származó előírásának megfelelően. Egy hétig egyikőjük végezte el a szükséges munkákat a főzéstől a takarításig. Ő az „édesanya”. A másik héten váltottak. Csak a „szerepcsere” idején beszéltek egymással, hogy a fontosabb tudnivalókat átadhassák.
Aki azt gondolja, hogy a remeteség a nagy istenes élmények, misztikus tapasztalások helye, az könnyen tévedhet. Előfordul ilyesmi, de nem szükségszerű. Didák testvér semmi rendkívüli tapasztalásról nem tudott beszámolni. Nem is kereste a lelki élményeket, és mint mondta: nem az Istennel való kapcsolatának elmélyítésére vonult el remetének. De a szemlélődés és imádság közben az élet értelmének kérdésével, emberi kapcsolatainak minőségével, a halállal való viszonyával óhatatlanul szembe kellett néznie. Ma is úgy érzi, a teljes nincstelenség és az emberi ambíciók megszüntetése nagy szabadságot ad. Amikor a remetelakban rablók támadták meg, átfutott a fején: se kutyája, se macskája, nincsenek vágyai az emberi társadalomban való előrehaladásra, nem akar könyvet írni vagy ismert emberré válni, az utókor számára erényes életével példát hagyni maga után. És ha megölik? Talán hosszú ideig észre se veszi senki. Semmit nem jelent. Vagyis mindent rábízhat Istenre.
A természet törvényeinek mélyebb átélése, az élet ritmusának megtapasztalása sem közvetlen misztikus élmény, de mégis közelebb visz a Teremtőhöz. Hosszasan figyelte meg, hogy egy barázdabillegető hogyan rak fészket, tesz tojásokat, hogyan költi ki és neveli a fiókáit. Majd egyik reggel üresen találta a fészket, csak tollak voltak mindenfelé, és a szomszéd fa tetején ott sírt a barázdabillegető-pár. A fiókákat megtalálta egy ragadozó, és a természet törvényeinek megfelelően mind levadászta. Didák testvér úgy érezte, ez az élet legmélyebb megtapasztalása.
A teremtettségé, az elmúlásé és az élet töredékességéé. Az elmondhatatlanul szép és idilli létezést valami egy pillanat alatt megsemmisítette.
Didák testvér szerint a remeteség nem való a személyes problémák kezelésére, pihenésre, a lelki nehézségek megoldására. Nem nyújt rájuk választ az elvonultság. Ő csak egyetlen dolgot akart: Istent dicsérni. Nem volt célja a jobb imádság elsajátítása, nem akart közelebb kerülni a Jóistenhez, az embereket alaposabban megérteni, vezekelni, világbékéért imádkozni. Semmi ilyen terve nem volt a remeteévvel kapcsolatban.
A magyar rendi gyűlés 2002-ben ahhoz nem járult hozzá, hogy mind az öt jelentkező egy önálló remeteházba vonuljon vissza, de a tartományfőnök azt már támogatta, hogy Didák testvér „próbaremete” legyen egy évig, majd beszámoljon a tapasztalatairól. Mivel Itáliában léteznek ferences remeteségek, először Narniba küldték, ahol a hegy tetején, egy meredek sziklafal szélén épült ősi kolostorban új szabályzatuk alapján 1993 óta élnek a szerzetesek remeteként. Három hónapig volt ebben a környezetben, szigorú napirend szerint. A nap keretét a szerzetesi imaórák adták meg, ugyanúgy, mint a többi kolostorban. Ez hét imaalkalom, amelyen kívül mindennap egyórás szentségimádást is tartanak, és a felszentelt papok miséztek is, vagyis reggel hattól este kilencig hozzávetőlegesen öt és fél órát imádkozott a kápolnában. Ehhez képest Alvernán, remeteségének következő helyszínén éjjel kettőtől háromig az éjszakai imaórát is megtartották. A mediterrán emberek életvitele, a délutáni szieszta könnyítette ezt a nehéz napirendet.
Nincstelenül, szabadon
Az imádság mellett a munka volt életének legfontosabb része, legalább négy órát végzett asztalosmunkát, vagy a kertet művelte, kapált, locsolt, gyomlálta a veteményt. A remeteélet nem teszi lehetővé a fölösleges beszédet: lényegében állandó hallgatásban éltek, és a böjtöket is szigorúan tartották. Az itáliai remeteségekben semmilyen információs eszközük nem volt, Magyarországon a betörők miatt kénytelenek voltak segélykérő telefont tartani. A remeteév utolsó hónapjában magyar szerzetestársával ketten élték a remeteéletet, a ferences remeteségek Szent Ferenctől származó előírásának megfelelően. Egy hétig egyikőjük végezte el a szükséges munkákat a főzéstől a takarításig. Ő az „édesanya”. A másik héten váltottak. Csak a „szerepcsere” idején beszéltek egymással, hogy a fontosabb tudnivalókat átadhassák.
Aki azt gondolja, hogy a remeteség a nagy istenes élmények, misztikus tapasztalások helye, az könnyen tévedhet. Előfordul ilyesmi, de nem szükségszerű. Didák testvér semmi rendkívüli tapasztalásról nem tudott beszámolni. Nem is kereste a lelki élményeket, és mint mondta: nem az Istennel való kapcsolatának elmélyítésére vonult el remetének. De a szemlélődés és imádság közben az élet értelmének kérdésével, emberi kapcsolatainak minőségével, a halállal való viszonyával óhatatlanul szembe kellett néznie. Ma is úgy érzi, a teljes nincstelenség és az emberi ambíciók megszüntetése nagy szabadságot ad. Amikor a remetelakban rablók támadták meg, átfutott a fején: se kutyája, se macskája, nincsenek vágyai az emberi társadalomban való előrehaladásra, nem akar könyvet írni vagy ismert emberré válni, az utókor számára erényes életével példát hagyni maga után. És ha megölik? Talán hosszú ideig észre se veszi senki. Semmit nem jelent. Vagyis mindent rábízhat Istenre.
A természet törvényeinek mélyebb átélése, az élet ritmusának megtapasztalása sem közvetlen misztikus élmény, de mégis közelebb visz a Teremtőhöz. Hosszasan figyelte meg, hogy egy barázdabillegető hogyan rak fészket, tesz tojásokat, hogyan költi ki és neveli a fiókáit. Majd egyik reggel üresen találta a fészket, csak tollak voltak mindenfelé, és a szomszéd fa tetején ott sírt a barázdabillegető-pár. A fiókákat megtalálta egy ragadozó, és a természet törvényeinek megfelelően mind levadászta. Didák testvér úgy érezte, ez az élet legmélyebb megtapasztalása.
A teremtettségé, az elmúlásé és az élet töredékességéé. Az elmondhatatlanul szép és idilli létezést valami egy pillanat alatt megsemmisítette.
Didák testvér szerint a remeteség nem való a személyes problémák kezelésére, pihenésre, a lelki nehézségek megoldására. Nem nyújt rájuk választ az elvonultság. Ő csak egyetlen dolgot akart: Istent dicsérni. Nem volt célja a jobb imádság elsajátítása, nem akart közelebb kerülni a Jóistenhez, az embereket alaposabban megérteni, vezekelni, világbékéért imádkozni. Semmi ilyen terve nem volt a remeteévvel kapcsolatban.
Életre szóló fogadalom
Hozzá képest valószínűleg egészen más vélemények, gondolatok és sorsok is akadnak. Dániel egy Debrecen környéki, minden komfort nélküli tanyán él remeteéletet. Nem most kezdte és nem tekinti időlegesnek ezt az életformát. Barátságos és nyílt tekintetű ember, de a nyilvánosság minden fórumát elutasítja. Semmiképp sem szeretne „médiaremetévé” válni, ezzel leginkább a választott visszahúzódást védi.
Huszonöt éve döntött úgy, hogy egy karizmatikus katolikus vallási közösséghez csatlakozik. A nincsteleneknek, a társadalom kivetettjeinek, a megalázottaknak és megszomorítottaknak, hajlékukat elvesztőknek, szenvedélybetegeknek segítettek. E hivatás gyakorlása közben érett meg benne az elhatározás, fogadalmat tett, és a közösség támogatásával elvonult a világtól. Az évtizedek során azonban hajdani közössége is megváltozott, s így a velük való kapcsolat is megszakadt. 2006 óta nem viseli ruhájukat.
Környezete a lehető legegyszerűbb, használati tárgyainak nagy részét a maga kezével készíti. De nem az ezermesterség gyakorlása vagy az önellátás a célja.
A tanya környéke minden vadregényessége ellenére sem hasonlít földi paradicsomra. Valódi homokos puszta kisebb-nagyobb akácfákkal. Dániel nem művel földet, s láthatóan csak az életmód fenntartásához leginkább szükséges javításokat végzi el az épületen. A házakat nem védi kerítés, még kutya sem ugat az arra tévedőkre: nincs mit őriznie. A remetének más a hivatása. Nem tett hallgatási fogadalmat, de a magányban eltöltött évtizedek kevés és csöndes szavú emberré érlelték. Saját életéről se szívesen beszél, se a remeteség előttiről, se az elvonultság napjairól. Úgy érzi, Isten kezébe tette le az életét, nem kell attól tartania, hogy összecsapnak a hullámok a feje fölött. Ez a remete kiváltsága – mondja. Minden nehézség, időnkénti betegség, zord időjárás ellenére kitart.
A tanyák közötti homokos földutakon kicsi a forgalom. Délután érkeztünk hozzá, s aznap mi voltunk a másodikak, akik elmentek a két kis házból álló remetelak közelében. A környezetével persze tartja a kapcsolatot, heti rendszerességgel találkozik szomszédjaival, s néha a városba is beutazik a piacra. Levele, ha jön, a faluban várja. Olykor még a könyvtárba is ellátogat, ahol a napilapokból tudhatja meg, mi történt a hátrahagyott nagyvilágban.
A remetelak egyik épülete a munkahely, másik a lakás. A munkahelyül szolgáló házikóba invitál minket. Csak a legszükségesebb eszközök vannak a keze ügyében. Két tevékenységének nyomai láthatók itt, de egyik sem életének fenntartását szolgálja.
A munkapadon kézzel írt lapok hevernek. Dániel időnként franciából fordít, Pascal Pingault és Gérard Croissant, Éphraim testvér könyveit ültette át magyarra. A kézirat mellett száradó falapok sorakoznak. Ez a világgal való kapcsolatának leginkább kézzelfogható jele: ikonfestéshez készíti elő a faanyagot. A képekért nem fogad el pénzt, legföljebb csak annyit, amibe a festék és a faanyag került. A középkori keleti ikonfestők gyakorlatát szeretné követni, s úgy véli, a történelem során a mind nagyobb megrendelések, egyre jelentősebb méretű ikonosztázok miatt lett liturgikus funkciója mellett mindinkább kereskedelmi árucikk az ikon. Ezzel azonban megkezdődött a hanyatlás is. Inkább a mongol elnyomás utáni régebbi ikonfestés tradícióit, Rubljov és a moszkvai iskola képeit tartja mérvadónak. Egy gyönyörű alkotását, Keresztelő Szent János képét meg is mutatja. Minőségi munka, egyszerűsége lenyűgöző.
Dániel életre szóló fogadalmat tett, amely mellett szeretne mindvégig kitartani, még akkor is, ha a körülmények megváltoztatták eredeti közösségével való kapcsolatát. Úgy érzi, a fogadalmat az Úristennek tette. Nincs oka az életén változtatni, visszatérni az elhagyott világba.
Fáy Zoltán
Forrás: Magyar Idők
 |
| Kiss Didák OFM |
Az Egyházi Törvénykönyv 603. kánonja az alábbiakat tartalmazza az egyházmegyés konszekrált remeteségről:
1. §. A megszentelt élet intézményein kívül, az egyház elismeri a remete vagy anachoréta életformát is, melyben a krisztushívők a világtól szigorúbban elkülönülve a magány csendje, az állandó imádság és vezeklés által Isten dicsőségére és a világ üdvösségére áldozzák életüket.
1. §. A megszentelt élet intézményein kívül, az egyház elismeri a remete vagy anachoréta életformát is, melyben a krisztushívők a világtól szigorúbban elkülönülve a magány csendje, az állandó imádság és vezeklés által Isten dicsőségére és a világ üdvösségére áldozzák életüket.
2. §. A remetét akkor ismeri el a jog a megszentelt életben Istennek ajánlott személynek, ha a megyéspüspök kezébe tett fogadalommal vagy más szent kötelékkel nyilvánosan vállalja a három evangéliumi tanács megtartását, és sajátos életformáját az ő vezetése alatt éli.
Ebben a cikkben Didák testvér már egy megszentelt élet intézményének tagjaként vonul remeteségbe, egyelőre átmeneti időszakra, a másikuk Dániel pedig teljes életét remeteségben éli már, de nem ír a cikk arról, hogy ő a püspök vezetése alatt élne megszentelt életút e különleges formáját vállalva, tett e hármas szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat a püspöke kezébe. Hivatalosan, egyházjogilag is lehet konszekrált remeteként élni, de talán a szívbeli elköteleződés fontosabb, mint a hivatalos egyházjogi forma. Ha van lehetőségünk a forma megadására, véleményem szerint érdemes élni vele az Egyházhoz való hűségünk miatt és más okok miatt, amelyekről az alábbi bejegyzésben írtam:
http://hivatastisztazas.blogspot.hu/2015/04/miert-erdemes-megis-fogadalmat-tenni.html.
2016. szeptember 24., szombat
A hivatásról
A hivatás, hívás, meghívás: tág értelemben az ember
mindennapi munkája, feladata, melyet lelkiismerete és erkölcsi hozzáállása
szerint tölt be; szoros értelemben az embert végső célja elérésében segítő
feladatok, szolgálatok, kötelességek összessége.
Az ember hivatása az életszentségre, az emberek és a világ
konkrét szolgálatára szól. Ennek fölismerése és vállalása segíti őt a
társadalomban betöltött hivatásának teljesítésében.
1. A Szentírásban.
a) Az Ószövetség Istene hívó Isten, aki „meghív” (Róm 9,12).
Hívásával abszolút szabadon indul ki önmagából. Mindent éltető szava (vö. Iz
55,10) mint megszólítás és hívás kapcsolatot, partnerságot teremt a szavát
meghallóval. Isten adja a hivatást népének, hogy tanúja legyen ebben a világban
(vö. Iz 48,12; 1Pt 2,9), de az egyént is meghívja: az egyén meghívása a nép
elhivatottságának hordozója (vö. Iz 6,1-13; Jer 1,4-10; 1Sám 3,1-21); e
szempontból Izrael egész története (Ábrahámtól és Mózestől kezdve) a meghívott
egyén és a meghívott nép egymásra utaltságának tört-e (vö. Iz 49,1-6). Maga a
világtörténelem meghívás-történet, mert a teremtés maga hívás (vö. Iz 48,13;
Róm 4,17).
b) Az Újszövetségben Isten az embert Jézusban és Jézus által
hívja, a tökéletes és végleges isteni hívás benne hangzik el. A megtestesült
Ige a megtestesült hívás és meghívott (vö. Jn 1,14; 1,35-51; Zsid 5,4-6). A
keresztények „meghívottak”, hivatásuk a Názáreti Jézustól való (vö. Zsid 9,15),
aki Isten országának meghirdetése után közvetlenül hívja meg tanítványait (vö.
Mk 1,16-20). A bűnösök meghívásában mutatkozik meg Isten üdvösségre hívásának
átfogó szélessége (vö. Mk 2,17). A meghívásban megmutatkozik az egyén és
közösség kapcsolata (Mk 3,13), melynek alapja a tökéletes szeretet. Ezért a
hivatás mindig Jézus követésére, az Egyház egységére (Ef 4,1-6) és a kereszt
elfogadására szólít (1Pt 2,21).
2. Hivatás és Egyház.
Az Egyház hivatása és az Egyházon belüli meghívottság
egységet és sokféleséget jelent. A II. Vatikáni Zsinat mondja: „bármilyen
rendű-rangú keresztény ember meg van híva a teljes értékű keresztény életre és
a tökéletes szeretetre” (LG 40). A misztikus testben a különböző szolgálatok és
ajándékok az élet helyzeteiben és feladataiban az egyén konkrét hivatásává
válnak (vö. Róm 12; 1Kor 7,17-22; 12; Ef 4). A különféle életutak és hivatások
rangját és értékét egyedül a szeretet szempontjából lehet megítélni.
3. Szerzetesi, papi hivatás.
Isten kiszólíthatja az embert az addigi hivatásából (vö. Mk
10,28), de megerősítheti vagy el is mélyítheti azt (vö. 1Kor 7,14-24; Ef
5,21-6,9; Kol 3,18-4,1 és 1Tesz 4,1-12; 2Tesz 3,6-12; LG 41). A hivatás
ősformáját az Egyházban az evangéliumi tanácsok szerinti élet jelenti: mindent
elhagyni Jézusért, osztozni az ő életében, s ezzel az erkölcsi rendnek
megfelelő helyére tenni a vagyont, az önrendelkezést, önmagunk beteljesülését a
házasságban és a családban. Az evangéliumi tanácsok és a papi szolgálat
kapcsolata az apostolok ősmintáját követi. Mindkettő csak a Krisztustól kapott hivatás
alapján vállalható.
Az ember számára a hivatás a tényekben és az Egyházban
hozzánk szóló Szentlélek jeleiben ismerhető föl. A meghívottság jelei: egyéni
hajlam, alkalmasság és készség, amihez a papi és szerzetesi hivatás esetében
csatlakoznia kell az Egyház elfogadó jóváhagyásának is. E jóváhagyás és
elfogadás nélkül nincs biztosíték arra, hogy az illetőt az Egyházban élő és
működő Krisztus hívja. Isten hívását az hallja meg, aki a hétköznapokon is
figyel Isten akaratára, az Ő szava szerint él, figyel másokra és magára, keresi
a párbeszédet Istennel és olyan emberekkel, akik lelkileg tanácsot adhatnak és
vezethetik. Akik figyelnek a maguk meghívására, segíthetnek másoknak is hivatásuk
fölismerésében, mint Héli főpap, aki a fiatal Sámuelnek segített fölismerni az
Úr szavát (1Sám 3), vagy Keresztelő János, aki tanítványait Jézushoz küldte (Jn
1,35-37).
Forrás: Katolikus Lexikon
Isten köntösébe öltözve
Ha egy szerzetestől azt kérdezik: „Mit csináltok ti a pusztában?”, nyugodtan válaszolhatja: „Elesünk és felkelünk, újra elesünk és felkelünk, aztán megint elesünk és felkelünk!”
Kik vagyunk mi monasztikus szerzetesek? Sokan vannak, akik az „átlagosnál” tökéletesebb keresztény életformát látnak kolostori életünkben, és a szerzetesközösségeinkben afféle élcsapatot, amely az egyházi élet valamilyen sajátos feladatára szakosodva odaadással és hozzáértéssel dolgozik Isten népéért. Mások az imádság, a liturgia, a lelki élet specialistáit látják bennünk. Az Egyházban sokszor pasztorális hézagpótló szerepet töltünk be, és éppen ezért a vélt vagy valós szükségletek fényében a hasznosság vagy épp a „haszontalanság” szemüvegén keresztül tekintenek ránk. Monostoraink, a maguk sajátos öltözködési, viselkedési és életmódbeli szokásaival nemcsak kívülállók, hanem Egyházon belüliek számára is gyakran csodálatraméltó, romantikus vagy éppen megmosolyogni való egzotikumot, látványosságot jelentenek.
Ezek a külső benyomások, elvárások, lehetnek részben igazak, monasztikus életünk egy-egy szeletét le is fedhetik – de mégis megmaradnak a jelenségek szintjén, és nem adnak kielégítő választ a kérdésre: Kik vagyunk mi monasztikus szerzetesek? Kezdésül talán egy a szerzeteséletről nemrégen magyarul is megjelent könyv címével válaszolhatnánk: „Nem vagyunk különbek”. Az említett műben Enzo Bianchi, a mai monasztikus élet egyik prófétai alakja amellett tör lándzsát, hogy – idézzük – „nincsenek kiváltságos utak, tökéletesebb életállapotok (…) Csak a szentségre kapott közös meghívás különféle megvalósítási módozatai és a napi Krisztus-követésben keresett tökéletesség léteznek”.
Létünket erre a személyes hívásra adott válaszként értelmezzük: a Szentlélek hívott el és hív ma is férfiakat és nőket, hogy életüket Jézus Krisztus és az evangélium radikális követésére szenteljék. Igen, Istennek szentelt emberek vagyunk, minden megkeresztelt embertársunkhoz hasonlóan, és az Egyházban megélt sajátos karizmánk is ebben a szentségre kapott közös evangéliumi meghívásban gyökerezik: cölibátusban és közösségben, osztatlan szívvel, de osztozva, és az egymás iránti szeretetben akarunk a feltámadott nyomában járni – az első apostoli közösségekhez hasonlóan.
Monasztikus szerzetesi életformánkat is ez határozza meg: egyéni és közösségi imában és a Szentírás szavát hallgatva szeretnénk szorosra fűzni kapcsolatunkat a minket hívó és szerető Istennel. Közösen keressük az ő ránk vonatkozó akaratát – akár az engedelmességben, akár a testvéri párbeszédben. Életünket pedig az Egyházban és a testvéreinkben jelenlévő Krisztus szolgálatának szeretnénk szentelni, sajátos munkaterületeinken, amelyek – a gimnáziumi oktatástól és a lelkipásztorkodástól kezdve a vendégfogadásig vagy a kétkezi munkáig – nagyon sokfélék lehetnek. Életünk ajándék, egy az Egyházban élő sok karizma közül.
Az első szerzetesek kerülték az elvont biblikus vagy teológiai témájú beszélgetéseket; amikor életükről, tapasztalataikról faggatták őket, csak vonakodva válaszoltak; és kifejezetten óvakodtak azoktól, akik életmódjukat dicsérték. Poimén atyáról mesélték, hogy egyszer egy messze földről érkezett, tekintélyes látogatóját, aki mennyei és szellemi dolgokról szeretett volna vele beszélgetni, hallgatásával szomorította. Amikor hallgatásának okát tudakolták, ő így válaszolt: „Látogatóm a fennköltek közé tartozik, és a mennyeiekről beszél, én azonban alantas vagyok, és földiekről beszélek. Ha a lélek szenvedélyeiről beszélt volna nekem, válaszoltam volna neki, ő azonban szellemi dolgokról beszélt, én pedig nem értek ehhez”.
Ha valamiben, mi szerzetesek épp ebben lehetünk specialisták: megtapasztalhatjuk „a lélek szenvedélyeit”, emberségünk mélységét, de nemcsak azt, hanem Isten jelenlétét ezekben a mélységekben és azokon túl: ahogy szent Benedek mondja, megnyílhat szemünk arra a világosságra, amely a kopottasnak látszó mindennapokat – s vele együtt bennünket is – Isten köntösébe, a „megistenítő fénybe” (Prol 9) öltözteti.
Ki a szerzetes? Ki lehet szerzetes? Akit vonz a közösség kalandja, aki készen áll arra, hogy mindennap újrakezdjen, és az Evangélium fényében élje az életét.
Dr. Fehérváry Örs Jákó OSB
Forrás: Família Magazin
2016. szeptember 23., péntek
2016. szeptember 22., csütörtök
25 éve mondott igent Isten hívására Pelka Anna Mária szalvátor nővér
Valódi otthonának érzi az itt töltött tíz év után Szegedet Pelka Anna Mária szalvátor nővér, aki huszonöt éve tett a rendnél fogadalmat Lengyelországban. A jubileumot az újszegedi Kalkuttai Boldog Teréz templomban ünnepelte, és mint elmondta, csak hálát tud adni az elmúlt évekért minden nehézség ellenére, célja, hogy tovább fejlődjön lelkileg, és reméli, egyre többen hallják meg Isten hívását.
Az ember először a hivatását fedezi fel, ami egy nagyon személyes és egyéni dolog – mondja Pelka Anna Mária szalvátor nővér, aki az újszegedi Kalkuttai Boldog Teréz templomban ünnepelte fogadalomtételének 25. évfordulóját. Több helyen szolgált Lengyelországban is, hazánkba tíz évvel ezelőtt érkezett, és Szegeden valódi otthonra lelt. Fogadalomtétele óta sok minden történt a nővérrel, amiért hálát ad, semmit sem bánt meg, bármilyen nehézségekkel is találkozott, hiszen a tapasztalások mind hozzájárultak ahhoz, hogy eljutott idáig. A jubileum kapcsán portálunknak elmondta, azért szerette volna, hogy az ünnepi alkalom Szegeden legyen és ne szülőhazájában, Lengyelországban, mert egy évtizede itt él nővértársaival, számtalan barátja van, és elsősorban velük szerette volna megosztani ezt az évfordulót, azt pedig külön ajándéknak tekinti, hogy családtagjai is eljöttek. A 25 év egy érdekes keretet is alkot életében, Pelka Anna Mária ugyanis első fogadalomtétele évében, illetve most vett részt ifjúsági világtalálkozón, ami szintén sok élményt nyújtott számára.
Kérdésünkre elmondta, a jubileum természetesen el is gondolkodtatta, úgy érzi, fiatal, tovább szeretne menni megkezdett útján, és lelkiekben továbbfejlődni. Reméli, hogy lesznek további nővérek Magyarországon is, mert Isten hív, csak az embernek kell válaszolnia. „Első fogadalomtételem után sokan kérdezték, hogy boldog vagyok-e, mert nem könnyű felfogni, hogy valaki miért mond le a gyerekekről, arról, hogy saját családja legyen. Nagyon sokat gondolkodtam ezen akkor és most a jubileum kapcsán is, úgy érzem, hogy a saját helyemen vagyok, és szerintem ez maga a boldogság” – fogalmazott Pelka Anna Mária.
Mindössze tizennyolc éves volt, amikor felfedezte, hogy hívja az Isten erre az életútra, ám akkor még nem ismerte a szalvátor nővéreket csak kispapokkal találkozott, tőlük kapott elérhetőséget az Isteni Üdvözítő Nővéreihez, azaz a szalvátor nővéreket. Elsőként hivatástisztázó lelkigyakorlaton vett részt, majd egy évvel később az érettségi letétele után lépett be a rendbe. Erre sokan mondhatják, hogy nagyon rövid idő alatt és gyorsan határozott, de mint elmondta, úgy érezte, hogy megtalálta a helyét. Pelka Anna Mária először képzésen vett részt, amelyből az első esztendő a jelöltség éve volt, majd ezt két év noviciátus követett. Ezután a három év után tett először fogadalmat nővértársaival, amit öt év után erősített meg örök fogadalomtétellel 1996-ban. Mint elmondta, az ideiglenes ötéves időszak alatt megismerkedett a szerzetesi élettel, de arra is lehetőséget nyújtott számára ez az időszak, hogy jobban felfedezze mindazt, ami benne van, és közelebbi kapcsolatba került Istennel. „Így az örök fogadalomtételre már a korábbinál sokkal érettebb döntést tudtam hozni, amint amikor először mondtam igent Isten hívására” – emlékezett vissza.
Pelka Anna Máriát az évek során mindig a feladatok vitték tovább, először az Istennel való kapcsolat, ami minden hívő ember számára kiindulási alapnak is tekinthető, s amire lehet építkezni. Mint elmondta, a szalvátor nővérek karizmája az egyetemesség, vagyis hogy mindenhol, minden eszközzel minden emberrel megismertessék Jézust, aki szalvátor, vagyis Üdvözítő! „Feladatom, hogy együtt építsük a közösséget, együtt segítsünk másokat, formájuk egymást és a közösséget egyaránt, kicsit úgy, mint egy családban. Több generáció is jelen van köztünk, vannak idősek, középkorúak, és olyanok is, akik még csak most kezdtek el járni ezen az úton” – részletezte. A nővér apostoli munkáját még Lengyelországban egy óvodában kezdte, ami először nehéz feladatnak tűnt számára, hiszen ő az ifjúsággal szeretett volna dolgozni, mégis ezek a kisgyerekek tanították meg neki azt, hogy mit is jelent az emberi méltóság. Később általános iskolában, majd líceumban tanított, négy éven keresztül pedig novícia mesternőként a növendékeknek, azaz a novíciáknak segített felfedezni saját hivatásukat, amire tovább tudták építeni saját életüket.
Magyarországon a kommunizmus előtt több mint kétszáz nővér működött, közülük sokakat a szerzetesrendek megszüntetése után elküldtek, voltak, akik titokban folytatták munkájukat, mások pedig külföldre mentek misszióba. A szerzetesi élet csak a rendszerváltás után éledt újjá hivatalosan, ám akkor már csak idős nővérek éltek hazánkban, innen jött a gondolat, hogy érdemes újrakezdeni, ezért a római általános főnöknő levélben kért segítséget a világ minden tájáról a szalvátor nővérektől. Indiából és Lengyelországból is érkezett pozitív visszajelzés, így érkezett hazánkban Jyothi Jampana és Pelka Anna Mária, valamint Ausztriából a magyar származású Moser Erika, aki nyugati szomszédunknál lépett be a rendbe.
„A lengyel tartományi főnöknő telefonon hívott fel azzal, hogy várnak engem Magyarországra. Nem kellett azonnal válaszolnom, kaptam egy igen rövid gondolkozási időt, imádkoztam, végiggondoltam mindent, és igent mondtam. 2006-ban Szent István ünnepe előtti napon érkeztem meg” – emlékezett vissza. Először Budapesten, majd Debrecenben tanultak a nővérek, többek között a magyar nyelvvel ismerkedtek, és 2007-ben érkezett meg Szegedre a három nővér, akiket Kiss-Rigó László, Szeged-Csanádi Egyházmegye püspöke fogadott be, és 2007-ben kapcsolódhattak be az újszegedi egyházközség életébe, ahol számos pasztorációs tevékenységben vesznek részt a mai napig. A nővérek betegekkel foglalkoztak, majd hittant tanítottak, Pelka Anna Mária pedig 2009 óta a püspökségen is dolgozik.
Harminc országban vannak jelen a szalvátor nővérek, és Pelka Anna Mária szerint külön kegyelem az Istentől, hogy tanulhatnak, tudnak alkalmazkodni más kultúrákhoz, nyelveket tanulnak. „Számomra nagy ajándék, hogy új közösséget tudtunk elkezdeni építeni Jyothi és Erika nővérrel, mindhárman sokat hoztunk saját hazánkból, egymástól is tanulunk, ezáltal sokat formálódtam én magam is, és tágult, árnyaltabb lett a világlátásom. Csatlakoztam az újszegedi egyetemista közösséghez, majd alakult egy fiatal, de már dolgozó emberekből álló közösség, akiktől szintén lehet tanulni. Nagy dolog belelátni más kultúrákba, és abba, ahogyan az egyes egyének megélik személyes hitüket” – mondta el Anna nővér.
Természetesen vannak olyan pillanatok, amikor hiányzik a nővérnek Lengyelországban élő családja, például ünnepekkor, vagy ha éppen valamelyiküknek születésnapja van, akkor szívesen találkozna velük személyesen. Minden évben ellátogat szülőhazájába, de mint elmondta, néhány nap múlva már hiányzik neki Szeged, úgy érzi, a napfény városában van az ő helye, s Magyarország immár második hazája. Reméli, hogy a rendet még sokáig a napfény városában szolgálhatja.
Varga Anna
Forrás: Szeged Ma
A misszionárius pezsdítő kihívást lát a nehézségekben
Beszélgetés Lányi Béla verbita szerzetessel
Ritkán beszélünk róla, de tény: megannyi magyar misszionárius szolgál ma is a nagyvilágban. A Fülöp-szigeteken élő verbita testvérrel lelki építkezésről, kultúrák találkozásról beszélgettünk, de az is szóba került, hogy missziós területnek számít-e Magyarország.
Ritkán beszélünk róla, de tény: megannyi magyar misszionárius szolgál ma is a nagyvilágban. A Fülöp-szigeteken élő verbita testvérrel lelki építkezésről, kultúrák találkozásról beszélgettünk, de az is szóba került, hogy missziós területnek számít-e Magyarország.
– Miért lettél szerzetes, hogyan zajlott le benned a döntési folyamat?
– Fontosnak tartom jelezni, hogy nem vagyok pap. Örökfogadalmas tag vagyok a verbita szerzetesrendben, amit mi úgy mondunk, hogy szerzetes testvér. A szerzetes testvérek a szerzetesi hivatáshoz és a szerzetesrendhez három fogadalommal (szegénység, tisztaság, engedelmesség) kötődnek. Tudnunk kell, hogy az egyháztörténet első felében, nagyjából a kereszténység első ezer évben a szerzetesek közül keveseket szenteltek pappá. Akkoriban világosabban látták, hogy a papok feladata, vagyis a szentségek kiszolgáltatása, nem fedi le teljesen az Egyház hivatását. “Ora et labora”, mondották a bencés szerzetesek. Ilyen imádság és munka, sokszor teljesen világi jelleggel, ma is vár ránk. Ha lelkiséggel és elkötelezettséggel kapcsoljuk őket össze, akkor megerősítjük azokat az embereket, akik életük végső értelmét keresik. Építészmérnök vagyok, így ezt a munkát próbálom összekapcsolni a szerzetesi lelkiséggel és – ami a verbita missziós rend sajátossága – a katolikus keresztény hit terjesztésével. Az építkezés nemcsak munka, hanem sokszor a lopás, a korrupció helyszíne is, így keresztény jelenlétünk e területen nagyon fontos. Bár vannak, akiknek az építkezés talán “mellékvágány” a lelkiek mögött, nekünk, szerzetes testvéreknek nem az, hiszen az építkezésben éppen annak a színterét látjuk, hogy mennyire tudjuk a való életben megvalósítani azokat az eszményeket, amelyeket hitünk és erkölcstanunk előír. Miképpen lehetünk hatékonyak úgy, hogy megtartjuk hitünk elveit? Ezt keressük, ezt célozza a missziós szerzetestestvéri hivatás, hiszen világi ügyekre koncentrál, de a természetfeletti fényében. Ez a gondolat lehetett a döntő mozzanat hivatásomban, ami azonban isteni híváson alapul, nem pedig emberi számításon. Budapestről, a hetedik kerületből származom. Magyarországon végeztem el az Építészmérnöki Kart az akkori Budapesti Műszaki Egyetemen. Két évig dolgoztam a szakmában, majd Ausztriában léptem be a Társaságba. Ott szereztem meg a teológiai magiszteri fokozatot, ami hitoktatásra és a pappá szentelésre képesít. Hivatásomból kiindulva azonban nem papjelöltként, hanem szerzetes testvérként tettem örök fogadalmat a missziós Társaságban. Első misszióm a volt Szovjetunióban volt, utána egy darabig Magyarországon dolgoztam, majd kilenc évvel ezelőtt helyeztek át a Fülöp-szigetekre. Ez egészen természetes számomra, hiszen a mi Társaságunkat a katolikus külmisszió céljára alapították, vagyis az egyház nemzetközi feladatainak ellátására. Így az eredeti elképzelés szerint a verbita szerzetesek általában nem a hazájukban dolgoznak. Aki hozzám hasonlóan belép, az ezt tudja és pontosan ez a kihívás teszi hivatását egyedivé és érdekessé.
– Miként zajlik egy modern misszionárius élete – tényleg sok utazást, tucatnyi nyelv, kultúra megismerését jelenti?
– Általában idegen környezetben dolgozunk, ami nem volna lehetséges az ottani nyelvek és szokások megismerése nélkül. Ha a verbita szerzetes nem cigány származású, egy magyarországi roma falu valóban idegen környezet számára, ahol meg kell tanulnia a szokásokat és a nyelvet. Míg átlag egyháziak, hitoktatók számára ez teher, vagy éppen plusz nehézség, a verbita szerzetes pezsdítő kihívást lát benne. Ismét előkerül az építkezés – ez a munka a legtöbb építtető számára teher, de a szakmáját szerető építőmester számára érdekes és lebilincselő kihívás. Missziós képzésünk miatt nem esünk kétségbe sikertelenség esetén, hiszen nem valamilyen meghiúsult kötelességteljesítés lebeg előttünk, hanem az előttünk álló, tőlünk különböző ember misztériuma. Ez sok lelkiismeretfurdalástól, kudarcélménytől kímél meg minket. Mivel missziónak fogjuk fel a munkánkat, nem éhezünk a sikerre, az elismerésre, hiszen a misszió gyümölcse nyilvánvalóan sokszor évtizedekkel később érik be.
– Mivel foglalkozol most épp?
– A Fülöp-szigeteken élek. A verbita missziósrend tulajdonában áll Cebuban egy hatalmas egyetem 25 ezer hallgatóval, 1600 alkalmazottal. Ott dolgozom, az Építészeti Tanszéken, emellett a szerzetestestvér-jelöltek prefektusa vagyok. Nekik egy-egy világi szakmát kell elsajátítaniuk, ami a jövőjüket jelenti, hiszen nem papként fognak dolgozni a missziós rendben. Napirendünkben ez úgy jelentkezik, hogy reggel együtt vagyunk a Kiképző Házban a reggeli imán és szentmisén, majd valamennyien az egyetemre megyünk: ők tanulni, én tanítani. Este megint találkozunk esti imára, vacsorára és a lelki konferenciákra. Nagyon harmonikus ez az életstílus.
– A II. Vatikáni zsinat egyik fontos kifejezése az inkulturáció. Mit jelent ez a gyakorlatban, a tapasztalataid alapján?
– Ez azt jelenti, hogy ahol dolgozunk, el kell sajátítani nemcsak a helyi nyelvet, hanem a helyi gondolkodást is. Ez néha nehezebb, mint a nyelv. Másrészt nem felejthetjük el eredeti gondolkodásunkat és kultúránkat sem, hiszen szüleink, barátaink révén e kultúra segítségével jutottunk hitre. Az a külföldre szakadt magyar, aki néhány év angliai munka után már el szeretne felejteni magyarul, biztosan nem inkulturálódott Angliában. Ha inkulturálódott volna, akkor saját kultúráján keresztül érezte volna meg, hogy mi is egy kultúra mélységi ismerete. Ezért hasznos az, hogy mi, misszionáriusunk távoli területünkről néha hazalátogathatunk. Amikor újra halljuk a magyar nyelvet és érezzük a magyar emberek gondolkodásának mélységét, akkor vesszük észre, hogy a missziós területünkön elsajátított nyelvben további haladást kell elérnünk. Cebuban a mindennapi életben a cebui nyelv áll rendelkezésünkre, ami a maláj nyelvcsaládhoz tartozik. Bár úgy megtanultam, hogy szinte mindent el tudok mondani rajta, a magyarországi látogatás e területen is felébreszti bennem a nyelvi igényességet, vagyis a cebui nyelv még mélyebb elsajátítását. Ezzel együtt jár az ottani szokások, állatok és növények jobb megismerése. Míg Magyarországon a legtöbb gyümölcsfát vagy zöldségveteményt meg tudom ismerni a levele alapján, a madarakat pedig hangjuk alapján, ezt a kelet-ázsiai szigetvilágban még nem mondhatom el magamról. Ezeknek a dolgoknak a megtanulása azonban nem teher, hanem érdekes felismerések sorozata.
– Hazánkat néha missziós terepként is emlegetik. Egyetértesz ezzel?
– Magyarország valóban missziós terület, hiszen hazánkban sokan nem ismerik már Krisztust. Ez azonban nem jelenti, hogy nem kellene külföldre menni, az egyház nemzetköziségéért még többet tenni. Hiszen a misszió nemcsak egyháziak “exportját” jelenti oda, ahol kevesebben vannak. A misszió igazából azt jelenti, hogy nemcsak a saját portánkon sepregetünk, hanem megpróbáljuk összekötni a Katolikus Egyház több, mint egymilliárd hívének különböző közösségeit. Ezt az nem teheti meg, aki otthon marad. A misszió egy további értelemben azt is jelenti, teljesen verbita értelemben, hogy ott is dolgozunk, ahol olyan nagy az igény a vallásos hitre, hogy azt az ott jelenlévő papok és szerzetesek nem tudják kielégíteni. Miért is lehetne kifogásolni azt, hogy oda megyünk dolgozni, ahol az emberek éheznek és szomjaznak Krisztusra? Különösen, ha összehasonlítjuk olyan helyekkel, ahol mesterségesen, nagy erőfeszítéssel kell felgerjeszteni a hit iránti érdeklődést. A Fülöp-szigetek rendkívül vallásos ország, nincs hiány papi hivatásokban. De ha a hit iránt érdeklődő, aktívan templomba járó emberekre vetítjük a papok és szerzetesek létszámát, akkor Magyarország a Fülöp-szigeteknél sokkal jobb helyzetben van, hiszen kevés templomba járó emberre jut viszonylag sok pap és szerzetes, akiknek eltartása – a Fülöp-szigetekkel ellentétben – gondot okozna az állam segítsége nélkül. Valljuk ezt be! Mindemellett a verbiták nagyon jól tudják, hogy Magyarországon nagy szükség van a misszióra és a magyar fiataloknak is meg kell adni a lehetőséget a missziós hivatás megvalósítására. Ezért van jelen Magyarországon a Társaság.
– Ha valaki misszionárius szeretne lenni, hová fordulhat, mit tanácsolsz neki?
– A magyar verbiták tartományfőnökéhez, P. Burbela Gergely SVD atyához, vagy fiatal hivatásgondozónkhoz, P. Hurgoi Sándor SVD atyához lehet fordulni. Elérhetőségeik megtalálhatóak a Magyar Verbita Rendtartomány honlapján. Nemcsak missziós papi, missziós testvéri, vagy missziós nővéri hivatásra van lehetőség, hanem egytől három évig terjedő missziós önkéntesi szolgálatra is, együtt a verbita missziósokkal és a Szentlélek Szolgálói missziós nővérekkel.
Gégény István
Forrás: SZEMlélek blog
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)