Íme, egy interjú egy magyarországi egyházmegyés konszekrált remetével.
Farkas Vajk beszélgetése Mária Magdolna remetével
– Talán sokan rácsodálkoznak arra, hogy a XXI. században is vannak remeték. Pontosan mire is szól ez az elhivatás? Mit jelent ma az, hogy valaki remete?
– Ha az emberek figyelmét a szerzetességre felhívni kívánó egyházi kampány szlogenjével szeretnék válaszolni, akkor az úgy hangozna, hogy rendben vagyok, de renden kívül. Az egyházi törvénykönyv 603. kánonja lehetőséget ad arra, hogy valaki úgy is Istennek szentelje az életét, hogy nem szerzetesközösségben, hanem egyedül él. Az anachoréták a világtól szigorúbban elkülönülve a magány csöndje, az állandó imádság és vezeklés által Isten dicsőségére és a világ üdvösségére áldozzák életüket. Ennek föltétele, hogy a megyéspüspök kezébe tett fogadalommal nyilvánosan vállalja a három evangéliumi tanács megtartását, és életformáját a megyéspüspök felügyelete alatt élje. Valójában ez az életforma a legősibb szerzetesi életforma. Szerzetesként élek tehát, de nem szerzetesrendben, a lelkiségem pedig a pálos lelkiségre alapozódik.
– Három éve tettél fogadalmat, de nem szokásos hivatástörténet a tiéd. Hogy lett egy bölcsészből és televíziós újságíróból végül remete?
– Kalandos úton, rengeteg kísértés közepette, hatalmas buktatókkal és keserves tapasztalatok árán. Talán mindig is erre hívott az Úr, csak süket voltam, hogy meghalljam, és vak voltam, hogy meglássam. Polgári családból származom, katolikus neveltetésben részesültem, majd igen fiatalon férjhez mentem. A férjem alkoholista volt, egy év múlva egy kórházi kezelést követően elváltam. Ezt nem bántam meg, azt viszont mélységesen, hogy elhamarkodottan házasságot kötöttem Isten színe előtt, s ezzel kirekesztődtem a katolikus egyházból. Nem volt vidám érzés. Közben elvégeztem az egyetemet magyar-történelem-könyvtár szakon, s újabb házasságot kötöttem. Ezt a frigyet sem kísérte gyermekáldás, így örökbe fogadtunk egy ikerpárt. 1989 után a tanítás mellett – magántanár voltam, egyetemi felvételire készítettem föl a hozzám forduló tanítványaimat – televíziós műsorvezető-szerkesztőként is dolgoztam. Rendkívül mozgalmas, színes, visszatekintve felszínes életet éltem. Tíz év televíziózás után kiléptem a mókuskerékből, s a Szentendrei-sziget egy pici falvába költöztünk a családommal. Egyik napról a másikra elhagytak. Hatalmas trauma volt ez. Szüleim már nem éltek, testvérem nincs, a távoli rokonsággal csak temetésekkor találkoztam, a barátaimnak vélt emberek elmaradtak. A válóperem lezárulásával szinte egy időben megtudtam, hogy megözvegyültem, meghalt az első férjem. Fölfoghatatlan volt, ami velem történt, de éreztem, hogy mindez Isten műve, az egyházba azonban nem tudtam visszatérni. Keresve a választ a miértekre, belegabalyodtam az ezotériába is. Lehet, hogy megmosolyogtató, de az ima védelme alatt. Talán ennek köszönhetem, hogy nem rántott le az örvény. Isten soha nem adja fel, amit eltervez, azt véghez is viszi. Nem sikerült az érzelmi megrázkódtatáson keresztül visszavezérelnie az egyházhoz, ahová keresztelésem és bérmálkozásom okán tartoztam, hát megpróbálta az intellektusomon keresztül. A felszabadult időmet arra fordítottam, hogy megírjam Anjou Mária történetét. Az előkészületek során találkoztam a Nagy Lajos alapította márianosztrai pálos kolostor nevével. Aztán egy nap, éppen augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján indíttatást éreztem, hogy el kellene mennem Nosztrára. A kálváriánál álltam meg, elvarázsolt a hely. Ott éreztem először, hogy összeér az ég a földdel, és beborít a mindenség. Hatalmas élmény volt! Aztán lementem a templomba, s mikor kinyitottam a hatalmas kaput, megszólalt egy harang, és bevonult előttem a pálos rend. Az egyik szerzetes örökfogadalmába csöppentem bele. Rendkívüli hatást gyakorolt rám a templom és a Boldogságos Szűzanya. Szabályosan megszólítva éreztem magam, eztán rendszeressé vált a beszélgetés vele a rózsafüzéren keresztül. A Szűzanya átvette az életem vezetését, csak még nem tudatosult bennem.
Idővel egyre erősebb nyugtalanság lett úrrá rajtam. 2009 karácsonya előtt kértem az Urat, ha valami közöm van a katolicizmushoz, mutassa meg a visszatérés útját. Nem történt semmi. A nagyböjti időszakban megismételtem a kérést. Egyik reggel bekapcsoltam a Mária Rádiót. Hallom, Gyümölcsoltó Boldogasszony napja van. A másodpercek töredéke alatt tudtam, hogy mit kell tennem: Márianosztrára kell mennem, hogy letegyem terheimet, s életgyónást végezzek, amire addigra már fölkészültem. Ültem a templom csöndjében, s megállt mellettem egy pálos atya. Életgyónást szeretnék végezni, rebegtem. A szeme sem rebbent. P. Borsos József volt, az akkori perjel, aki azóta is a lelki vezetőm. Visszatértem, mint a tékozló fiú, s szeretetteljes fogadtatásban részesültem.
– Az egyházhoz való visszatérésed után rögtön egyértelmű volt, hogy remetének kell állnod?
– Eszembe sem jutott! Azt sem tudtam, hogy létezik még ez az életforma. Nem sokkal azután, hogy túl voltam az életgyónásomon, egy női cursillón találtam magam (speciális négynapos lelkigyakorlat). A lelkigyakorlat második napján szentségimádás volt. Térdeltünk szorosan az Oltáriszentség körül, s egyik-másik társam közvetlen szavakkal fordult az Úr Jézushoz. Egészen biztos voltam abban, hogy én nem fogok megszólalni. S minél erőteljesebb volt bennem a tiltakozás, annál erősebb remegés fogott el. Nagy csönd lett, és kirobbant belőlem: „Uram, ha akarsz tőlem valamit, állj elém, és én követlek.” A másnapi szentségimádáson hasonló belső huzavona után, annyit mondtam: „Igen.” A cursillo után bementem a református tiszteletes barátnőmhöz, aki fölkiáltott: „Mi történt, ragyogsz, mint a nap! Megkérték a kezed?” Döbbenten álltam. „Tudod mit? Igen! S igent fogok mondani.” Nem telt el sok nap ezután, amikor egy „véletlen” folytán egy medjugorjei zarándoklatba csöppentem. A világ legnehezebb keresztútjának első stációja után kezdődött bennem az egyezkedés az Úr Jézussal, ez biztos nem fog menni. Se út, se fák, csak a tűző nap és a sziklák. Följutottam a keresztig, s ott úgy éreztem, ez az én Tábor-hegyem. Nem akartam lejönni. Volt a fejemen egy fehér kendő a nap ellen, amelyet azután minden reggel gondolkodás nélkül fölkötöttem. Hazatérve egy lelki beszélgetés során József atya megkérdezte, hogy gondoltam-e rá, hogy szerzetes legyek. Nem annyira, de ő ezt meg sem hallva tanácsolta, hogy menjek el a pálos nővérekhez. Nagyon csodálatosan élnek – sok elemét átvettem az életüknek –, de biztos voltam benne, hogy nem ez az én utam.
Pár nappal később volt az Esztergom-Szentkút közötti ferences ifjúsági zarándoklat, s a józan intések ellenére az ifjúsággal tartottam. Küszködve a kapaszkodókkal, hegymenetben egy beszédfoszlányt kaptam el, pontosabban két szót: magánfogadalmas szerzetes. A bizonyosság erejével hasított belém: ez az! A lelki vezetőm elmondta, hogy igen, létezik ilyen lehetőség, ők a remeték. Két évig Márianosztrán éltem az egyik vendégszobában, segítettem a templom körüli szolgálatokban, főztem, a vendégszobákat takarítottam, a lehető legnagyobb csöndben, Istenre s a Boldogságos Szűz Máriára figyelve. Hittant tanítottam a felső tagozatosoknak, és volt egy bérmálásra készülő csoportom. Elindítottam, s azóta is szerkesztem a márianosztrai kegyhely honlapját, s mindemellett elkezdtem kutatni a márianosztrai pálos kolostor történetét. Bő egy év múlva József atya mintegy mellékesen megjegyezte, hogy valamilyen szerzetesi ruhát kellene magamnak találni, mert Beer Miklós püspök atya talán elfogadná a fogadalmamat. Egy leányfalui lelkigyakorlaton, ott, ahol kimondtam az igent, bemutatkoztam püspök atyának, s 2012. január 18-án, a pálosok Boldog Özséb ünnepén – nem mellesleg Árpád-házi Szent Margit ünnepén – megtettem előtte a nyilvános fogadalmamat. Hozzávetőleg tizenöt évig tartott az út, ezen belül a döntés öt hónapig, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepétől Nagyboldogasszony ünnepéig. A fölkészülés pedig közel két évig.
– Hogy néznek ki egy remete mindennapjai?
– Visszatértem a szigeti remeteségembe. Minden nap öt órakor kelek, néha korábban. Elmélkedéssel kezdem a napot, vagy valamilyen szent olvasmánnyal. Avilai Szent Teréz, Thomas Merton, Kempis Tamás műveit forgatom leggyakrabban. Hat óra előtt kezdem a zsolozsmázást, közben elimádkozom a loretói litániát, majd a pálosok napi litániáját. Nagy fájdalmam, hogy a legközelebbi templom, ahova reggeli szentmisére mehetek, Vácott van. Hetente azért kétszer-háromszor eljutok szentmisére. Szombatonként Szentendrén a szentmise után a hívekkel közösen imádkozom a Boldogságos Szűz Mária szombati zsolozsmáját. Kilenc óra körül a terciával fejezem be a reggeli imádságokat, aztán Isten nevében, a Szentlélek segítségével dolgozni kezdek, legtöbbször megállás nélkül este hatig.
Már a vége felé járok a márianosztrai pálos kolostor története megírásának, ha Isten is úgy akarja, talán év végére be is fejezem. Ha megakadok, a kertben molyolok. Megtermelem a napi élelmemhez szükséges zöldségeket. Este hat órakor a vesperást imádkozom. Sok esetben a rózsafüzért imádkozva sétálni megyek, lefekvés előtt megnézem az e-mailjeimet. A napot este kilenckor a kompletóriummal zárom, s imádkozom mindazokért, akikkel a nap folyamán telefonon vagy személyesen találkoztam, s természetesen püspök atyáért és József atyáért. Ettől van eltérő napom is. Péntek délután engesztelő imádságot végzek mindazokért, akik az imáimat kérték, s akikkel a héten kapcsolatba kerültem, azokért a papokért, akiknek a szentáldozatán részt vettem. Van egy szép hosszú lajstromom, s rendre megyek sorba névről névre a szent sebek rózsafüzért imádkozva. Hétről hétre bővül a lista. A vasárnap is más. A délelőtt az imádságé és a szentmiséé. A délutánom pedig azoké, akiknek igényük van arra, hogy beszéljenek velem. Ha dolgom adódik, beutazom Budapestre. Az utcán rendre megszólítanak az emberek. Sokszor csak rám köszönnek: „Dicsértessék”, de gyakran meg is állítanak, és beszélgetést kezdeményeznek. Eleinte ez nagyon zavart, főleg, ha siettem valahova, azt gondoltam nem kellene hordanom a szerzetesi ruhát. Aztán rájöttem, hogy Istennek ezzel is terve van. Egy ízben battyogtam föl a levéltárba a budai vár egyik szűk utcácskáján, s az egyik kanyarban váratlanul fölbukkant egy hajléktalan. Fölkiáltott: „Jézusom”, s eldobta a csomagjait. „Ennyire megijesztettem?” – kérdem. „Nem nővér, csak a lelkiismeretem szólalt meg. Mondana velem egy imát?” Megfogtam a két kezét, s elmondtunk hangosan egy miatyánkot és egy üdvözlégyet, aztán mentünk a dolgunkra. Sok ilyen élményem volt. Csodálkozom, hogy a szerzetesek közül sokan nem habitusban járnak, és a papok sem gyakran viselik még a papi civilt sem az utcán. Azt mondják, hogy így kímélik meg magukat a megjegyzésektől. Nekem rossz tapasztalatom még soha nem volt. Az eltévedt bárányt akkor lehet megtalálni, ha hangot ad, merre kujtorog. Nehéz a visszatérés, talán könnyebb lenne, ha látnák, kit kell megszólítani, ha látnak egy jelet. Ferenc pápa is sokszor buzdít arra, hogy menjünk ki az utcára! Ha csak annyi az eredménye, hogy eszébe jut valakinek, hogy elmondjon egy imát, már akkor is nagy dolog történik.
– Végiggondolva az életedet, eszembe jut az a szentírási mondat, hogy „az Istent szeretőknek minden a javukra válik”. De vajon ez felmenthet-e minket az alól, hogy bár tudjuk, mit vár el tőlünk a Mindenható, mégis ezzel ellentéteset cselekedjünk?
– Ez így istenkísértés. Ne cifrázzuk, ha tudom pontosan, mit vár el tőlem a Teremtőm, s ezzel szándékosan ellentétesen cselekszem, az bűn. Azzal nem mentegethetem magam, hogy azért cselekszem Isten törvénye ellenére, hogy megtapasztaljam az akaratával ellenkező állapotot. Ezt a „játékot” már eljátszotta egyszer az első emberpár. Nagyon nem jött be. Az egy másik kérdés, hogy sok esetben az ember más állapotba kerül, amikor Isten parancsával ellenkezőt cselekszik. Csak a befejezett cselekvés után döbbenünk rá, mit is tettünk.
Ezzel együtt azt kell mondanom, ha magam nem élem meg azokat az élethelyzeteket, amelyeken keresztülmentem, akkor valószínűleg nem tudnék olyan lenni, amilyen most vagyok. Ha valaki eljön hozzám, hogy férjhez menne, vagy el akar válni, akkor könnyebben tudok vele erről érdemben beszélni, mert megéltem én is. Mint ahogy azt is tudom, mivel jár a gyereknevelés vagy az ezoterikus tanokkal való kacérkodás. Talán hitelesebben tudom számára körvonalazni, hogy egyik, vagy másik tervezett tette milyen lelki következményekkel jár. Ez nem érdem, pusztán egy diszharmonikus cselekvéssorozat következménye. Biztos vagyok abban, hogy ha valaki egyszer igent mondott Isten törvényére, és ezt megszegi, az élete nem lehet felhőtlenül boldog.
– Történelemtanár vagy. A történelmi Krisztus és a hit Krisztusa közötti esetleges ellentétről mit gondolsz?
– Sosem érdekelt. Lényegtelen számomra, hogy például mi Krisztus születésének pontos időpontja, vagy hogy úgy nézett-e ki, mint a torinói leplen. Van egy Jézus-képem, amely az evangéliumokból táplálkozik. Nagyon világos és plasztikus kép rajzolódik ki róla. Az Úr Jézus élete és tanítása példa arra, hogyan kellene élnünk, számomra ez a lényeg, a hegyi beszéd boldogságaitól egészen odáig, hogy ha hited lenne, hegyeket mozgatnál. Földi utunkat harmóniában lehetne megélni az evangélium szerint. Igaz ugyan, hogy az ellenszél cunamivá hatalmasodott.
– Mit vársz a remeteélettől?
– A zsoltáros szavaival „egy a vágyam, hogy az Úr házában lakjam életem minden napján”, naponta vegyem magamhoz az Úr testét. Jó lenne a Duna közepéről a bal partra kerülnöm, a váci egyházmegyébe, ahová lelkileg tartozom. Szeretném jól bevégezni a megkezdett munkámat, s ha a pálos atyáknak nem lesz rám tovább szüksége, akkor püspök atya dönt a sorsomról, neki tartozom engedelmességgel. Reggel a napomat, este a lelkemet ajánlom föl Istennek, legyen meg az ő akarata, s bármi legyen az, én igent mondok.
Farkas Vajk beszélgetése Mária Magdolna remetével
– Talán sokan rácsodálkoznak arra, hogy a XXI. században is vannak remeték. Pontosan mire is szól ez az elhivatás? Mit jelent ma az, hogy valaki remete?
– Ha az emberek figyelmét a szerzetességre felhívni kívánó egyházi kampány szlogenjével szeretnék válaszolni, akkor az úgy hangozna, hogy rendben vagyok, de renden kívül. Az egyházi törvénykönyv 603. kánonja lehetőséget ad arra, hogy valaki úgy is Istennek szentelje az életét, hogy nem szerzetesközösségben, hanem egyedül él. Az anachoréták a világtól szigorúbban elkülönülve a magány csöndje, az állandó imádság és vezeklés által Isten dicsőségére és a világ üdvösségére áldozzák életüket. Ennek föltétele, hogy a megyéspüspök kezébe tett fogadalommal nyilvánosan vállalja a három evangéliumi tanács megtartását, és életformáját a megyéspüspök felügyelete alatt élje. Valójában ez az életforma a legősibb szerzetesi életforma. Szerzetesként élek tehát, de nem szerzetesrendben, a lelkiségem pedig a pálos lelkiségre alapozódik.
– Három éve tettél fogadalmat, de nem szokásos hivatástörténet a tiéd. Hogy lett egy bölcsészből és televíziós újságíróból végül remete?
– Kalandos úton, rengeteg kísértés közepette, hatalmas buktatókkal és keserves tapasztalatok árán. Talán mindig is erre hívott az Úr, csak süket voltam, hogy meghalljam, és vak voltam, hogy meglássam. Polgári családból származom, katolikus neveltetésben részesültem, majd igen fiatalon férjhez mentem. A férjem alkoholista volt, egy év múlva egy kórházi kezelést követően elváltam. Ezt nem bántam meg, azt viszont mélységesen, hogy elhamarkodottan házasságot kötöttem Isten színe előtt, s ezzel kirekesztődtem a katolikus egyházból. Nem volt vidám érzés. Közben elvégeztem az egyetemet magyar-történelem-könyvtár szakon, s újabb házasságot kötöttem. Ezt a frigyet sem kísérte gyermekáldás, így örökbe fogadtunk egy ikerpárt. 1989 után a tanítás mellett – magántanár voltam, egyetemi felvételire készítettem föl a hozzám forduló tanítványaimat – televíziós műsorvezető-szerkesztőként is dolgoztam. Rendkívül mozgalmas, színes, visszatekintve felszínes életet éltem. Tíz év televíziózás után kiléptem a mókuskerékből, s a Szentendrei-sziget egy pici falvába költöztünk a családommal. Egyik napról a másikra elhagytak. Hatalmas trauma volt ez. Szüleim már nem éltek, testvérem nincs, a távoli rokonsággal csak temetésekkor találkoztam, a barátaimnak vélt emberek elmaradtak. A válóperem lezárulásával szinte egy időben megtudtam, hogy megözvegyültem, meghalt az első férjem. Fölfoghatatlan volt, ami velem történt, de éreztem, hogy mindez Isten műve, az egyházba azonban nem tudtam visszatérni. Keresve a választ a miértekre, belegabalyodtam az ezotériába is. Lehet, hogy megmosolyogtató, de az ima védelme alatt. Talán ennek köszönhetem, hogy nem rántott le az örvény. Isten soha nem adja fel, amit eltervez, azt véghez is viszi. Nem sikerült az érzelmi megrázkódtatáson keresztül visszavezérelnie az egyházhoz, ahová keresztelésem és bérmálkozásom okán tartoztam, hát megpróbálta az intellektusomon keresztül. A felszabadult időmet arra fordítottam, hogy megírjam Anjou Mária történetét. Az előkészületek során találkoztam a Nagy Lajos alapította márianosztrai pálos kolostor nevével. Aztán egy nap, éppen augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján indíttatást éreztem, hogy el kellene mennem Nosztrára. A kálváriánál álltam meg, elvarázsolt a hely. Ott éreztem először, hogy összeér az ég a földdel, és beborít a mindenség. Hatalmas élmény volt! Aztán lementem a templomba, s mikor kinyitottam a hatalmas kaput, megszólalt egy harang, és bevonult előttem a pálos rend. Az egyik szerzetes örökfogadalmába csöppentem bele. Rendkívüli hatást gyakorolt rám a templom és a Boldogságos Szűzanya. Szabályosan megszólítva éreztem magam, eztán rendszeressé vált a beszélgetés vele a rózsafüzéren keresztül. A Szűzanya átvette az életem vezetését, csak még nem tudatosult bennem.
Idővel egyre erősebb nyugtalanság lett úrrá rajtam. 2009 karácsonya előtt kértem az Urat, ha valami közöm van a katolicizmushoz, mutassa meg a visszatérés útját. Nem történt semmi. A nagyböjti időszakban megismételtem a kérést. Egyik reggel bekapcsoltam a Mária Rádiót. Hallom, Gyümölcsoltó Boldogasszony napja van. A másodpercek töredéke alatt tudtam, hogy mit kell tennem: Márianosztrára kell mennem, hogy letegyem terheimet, s életgyónást végezzek, amire addigra már fölkészültem. Ültem a templom csöndjében, s megállt mellettem egy pálos atya. Életgyónást szeretnék végezni, rebegtem. A szeme sem rebbent. P. Borsos József volt, az akkori perjel, aki azóta is a lelki vezetőm. Visszatértem, mint a tékozló fiú, s szeretetteljes fogadtatásban részesültem.
– Az egyházhoz való visszatérésed után rögtön egyértelmű volt, hogy remetének kell állnod?
– Eszembe sem jutott! Azt sem tudtam, hogy létezik még ez az életforma. Nem sokkal azután, hogy túl voltam az életgyónásomon, egy női cursillón találtam magam (speciális négynapos lelkigyakorlat). A lelkigyakorlat második napján szentségimádás volt. Térdeltünk szorosan az Oltáriszentség körül, s egyik-másik társam közvetlen szavakkal fordult az Úr Jézushoz. Egészen biztos voltam abban, hogy én nem fogok megszólalni. S minél erőteljesebb volt bennem a tiltakozás, annál erősebb remegés fogott el. Nagy csönd lett, és kirobbant belőlem: „Uram, ha akarsz tőlem valamit, állj elém, és én követlek.” A másnapi szentségimádáson hasonló belső huzavona után, annyit mondtam: „Igen.” A cursillo után bementem a református tiszteletes barátnőmhöz, aki fölkiáltott: „Mi történt, ragyogsz, mint a nap! Megkérték a kezed?” Döbbenten álltam. „Tudod mit? Igen! S igent fogok mondani.” Nem telt el sok nap ezután, amikor egy „véletlen” folytán egy medjugorjei zarándoklatba csöppentem. A világ legnehezebb keresztútjának első stációja után kezdődött bennem az egyezkedés az Úr Jézussal, ez biztos nem fog menni. Se út, se fák, csak a tűző nap és a sziklák. Följutottam a keresztig, s ott úgy éreztem, ez az én Tábor-hegyem. Nem akartam lejönni. Volt a fejemen egy fehér kendő a nap ellen, amelyet azután minden reggel gondolkodás nélkül fölkötöttem. Hazatérve egy lelki beszélgetés során József atya megkérdezte, hogy gondoltam-e rá, hogy szerzetes legyek. Nem annyira, de ő ezt meg sem hallva tanácsolta, hogy menjek el a pálos nővérekhez. Nagyon csodálatosan élnek – sok elemét átvettem az életüknek –, de biztos voltam benne, hogy nem ez az én utam.
Pár nappal később volt az Esztergom-Szentkút közötti ferences ifjúsági zarándoklat, s a józan intések ellenére az ifjúsággal tartottam. Küszködve a kapaszkodókkal, hegymenetben egy beszédfoszlányt kaptam el, pontosabban két szót: magánfogadalmas szerzetes. A bizonyosság erejével hasított belém: ez az! A lelki vezetőm elmondta, hogy igen, létezik ilyen lehetőség, ők a remeték. Két évig Márianosztrán éltem az egyik vendégszobában, segítettem a templom körüli szolgálatokban, főztem, a vendégszobákat takarítottam, a lehető legnagyobb csöndben, Istenre s a Boldogságos Szűz Máriára figyelve. Hittant tanítottam a felső tagozatosoknak, és volt egy bérmálásra készülő csoportom. Elindítottam, s azóta is szerkesztem a márianosztrai kegyhely honlapját, s mindemellett elkezdtem kutatni a márianosztrai pálos kolostor történetét. Bő egy év múlva József atya mintegy mellékesen megjegyezte, hogy valamilyen szerzetesi ruhát kellene magamnak találni, mert Beer Miklós püspök atya talán elfogadná a fogadalmamat. Egy leányfalui lelkigyakorlaton, ott, ahol kimondtam az igent, bemutatkoztam püspök atyának, s 2012. január 18-án, a pálosok Boldog Özséb ünnepén – nem mellesleg Árpád-házi Szent Margit ünnepén – megtettem előtte a nyilvános fogadalmamat. Hozzávetőleg tizenöt évig tartott az út, ezen belül a döntés öt hónapig, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepétől Nagyboldogasszony ünnepéig. A fölkészülés pedig közel két évig.
– Hogy néznek ki egy remete mindennapjai?
– Visszatértem a szigeti remeteségembe. Minden nap öt órakor kelek, néha korábban. Elmélkedéssel kezdem a napot, vagy valamilyen szent olvasmánnyal. Avilai Szent Teréz, Thomas Merton, Kempis Tamás műveit forgatom leggyakrabban. Hat óra előtt kezdem a zsolozsmázást, közben elimádkozom a loretói litániát, majd a pálosok napi litániáját. Nagy fájdalmam, hogy a legközelebbi templom, ahova reggeli szentmisére mehetek, Vácott van. Hetente azért kétszer-háromszor eljutok szentmisére. Szombatonként Szentendrén a szentmise után a hívekkel közösen imádkozom a Boldogságos Szűz Mária szombati zsolozsmáját. Kilenc óra körül a terciával fejezem be a reggeli imádságokat, aztán Isten nevében, a Szentlélek segítségével dolgozni kezdek, legtöbbször megállás nélkül este hatig.
Már a vége felé járok a márianosztrai pálos kolostor története megírásának, ha Isten is úgy akarja, talán év végére be is fejezem. Ha megakadok, a kertben molyolok. Megtermelem a napi élelmemhez szükséges zöldségeket. Este hat órakor a vesperást imádkozom. Sok esetben a rózsafüzért imádkozva sétálni megyek, lefekvés előtt megnézem az e-mailjeimet. A napot este kilenckor a kompletóriummal zárom, s imádkozom mindazokért, akikkel a nap folyamán telefonon vagy személyesen találkoztam, s természetesen püspök atyáért és József atyáért. Ettől van eltérő napom is. Péntek délután engesztelő imádságot végzek mindazokért, akik az imáimat kérték, s akikkel a héten kapcsolatba kerültem, azokért a papokért, akiknek a szentáldozatán részt vettem. Van egy szép hosszú lajstromom, s rendre megyek sorba névről névre a szent sebek rózsafüzért imádkozva. Hétről hétre bővül a lista. A vasárnap is más. A délelőtt az imádságé és a szentmiséé. A délutánom pedig azoké, akiknek igényük van arra, hogy beszéljenek velem. Ha dolgom adódik, beutazom Budapestre. Az utcán rendre megszólítanak az emberek. Sokszor csak rám köszönnek: „Dicsértessék”, de gyakran meg is állítanak, és beszélgetést kezdeményeznek. Eleinte ez nagyon zavart, főleg, ha siettem valahova, azt gondoltam nem kellene hordanom a szerzetesi ruhát. Aztán rájöttem, hogy Istennek ezzel is terve van. Egy ízben battyogtam föl a levéltárba a budai vár egyik szűk utcácskáján, s az egyik kanyarban váratlanul fölbukkant egy hajléktalan. Fölkiáltott: „Jézusom”, s eldobta a csomagjait. „Ennyire megijesztettem?” – kérdem. „Nem nővér, csak a lelkiismeretem szólalt meg. Mondana velem egy imát?” Megfogtam a két kezét, s elmondtunk hangosan egy miatyánkot és egy üdvözlégyet, aztán mentünk a dolgunkra. Sok ilyen élményem volt. Csodálkozom, hogy a szerzetesek közül sokan nem habitusban járnak, és a papok sem gyakran viselik még a papi civilt sem az utcán. Azt mondják, hogy így kímélik meg magukat a megjegyzésektől. Nekem rossz tapasztalatom még soha nem volt. Az eltévedt bárányt akkor lehet megtalálni, ha hangot ad, merre kujtorog. Nehéz a visszatérés, talán könnyebb lenne, ha látnák, kit kell megszólítani, ha látnak egy jelet. Ferenc pápa is sokszor buzdít arra, hogy menjünk ki az utcára! Ha csak annyi az eredménye, hogy eszébe jut valakinek, hogy elmondjon egy imát, már akkor is nagy dolog történik.
– Végiggondolva az életedet, eszembe jut az a szentírási mondat, hogy „az Istent szeretőknek minden a javukra válik”. De vajon ez felmenthet-e minket az alól, hogy bár tudjuk, mit vár el tőlünk a Mindenható, mégis ezzel ellentéteset cselekedjünk?
– Ez így istenkísértés. Ne cifrázzuk, ha tudom pontosan, mit vár el tőlem a Teremtőm, s ezzel szándékosan ellentétesen cselekszem, az bűn. Azzal nem mentegethetem magam, hogy azért cselekszem Isten törvénye ellenére, hogy megtapasztaljam az akaratával ellenkező állapotot. Ezt a „játékot” már eljátszotta egyszer az első emberpár. Nagyon nem jött be. Az egy másik kérdés, hogy sok esetben az ember más állapotba kerül, amikor Isten parancsával ellenkezőt cselekszik. Csak a befejezett cselekvés után döbbenünk rá, mit is tettünk.
Ezzel együtt azt kell mondanom, ha magam nem élem meg azokat az élethelyzeteket, amelyeken keresztülmentem, akkor valószínűleg nem tudnék olyan lenni, amilyen most vagyok. Ha valaki eljön hozzám, hogy férjhez menne, vagy el akar válni, akkor könnyebben tudok vele erről érdemben beszélni, mert megéltem én is. Mint ahogy azt is tudom, mivel jár a gyereknevelés vagy az ezoterikus tanokkal való kacérkodás. Talán hitelesebben tudom számára körvonalazni, hogy egyik, vagy másik tervezett tette milyen lelki következményekkel jár. Ez nem érdem, pusztán egy diszharmonikus cselekvéssorozat következménye. Biztos vagyok abban, hogy ha valaki egyszer igent mondott Isten törvényére, és ezt megszegi, az élete nem lehet felhőtlenül boldog.
– Történelemtanár vagy. A történelmi Krisztus és a hit Krisztusa közötti esetleges ellentétről mit gondolsz?
– Sosem érdekelt. Lényegtelen számomra, hogy például mi Krisztus születésének pontos időpontja, vagy hogy úgy nézett-e ki, mint a torinói leplen. Van egy Jézus-képem, amely az evangéliumokból táplálkozik. Nagyon világos és plasztikus kép rajzolódik ki róla. Az Úr Jézus élete és tanítása példa arra, hogyan kellene élnünk, számomra ez a lényeg, a hegyi beszéd boldogságaitól egészen odáig, hogy ha hited lenne, hegyeket mozgatnál. Földi utunkat harmóniában lehetne megélni az evangélium szerint. Igaz ugyan, hogy az ellenszél cunamivá hatalmasodott.
– Mit vársz a remeteélettől?
– A zsoltáros szavaival „egy a vágyam, hogy az Úr házában lakjam életem minden napján”, naponta vegyem magamhoz az Úr testét. Jó lenne a Duna közepéről a bal partra kerülnöm, a váci egyházmegyébe, ahová lelkileg tartozom. Szeretném jól bevégezni a megkezdett munkámat, s ha a pálos atyáknak nem lesz rám tovább szüksége, akkor püspök atya dönt a sorsomról, neki tartozom engedelmességgel. Reggel a napomat, este a lelkemet ajánlom föl Istennek, legyen meg az ő akarata, s bármi legyen az, én igent mondok.
Farkas Vajk
Forrás: Gratuitas
Forrás: Gratuitas
Képek: Wikipédia, Gratuitas
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése