Megszentelt élet és család

Szövetség az új evangelizációért

Marius Taloş bukaresti jezsuita írása

Bevezetés

Mint bármely teológiát vagy antropológiát érintő téma esetén, a megszentelt élet és a család közötti szövetség egyszerre lehetetlen és szükségszerű. Lehetetlen abból a belső misztériumból adódóan, amely Istenre és ugyanakkor a családra is vonatkozik, mert ez utóbbi is misztérium az előbbi „képére és hasonlatosságára”: a Szentháromságéra. Ugyanakkor viszont a téma felvetése szükségesebb, mint valaha, mert túl az egyes keresztény életállapotok sajátos vonásán, mindenik ugyanabban az élet teljességére szóló alapvető hívásban osztozik, sőt egyikük sem tudja egymagában felvenni a harcot a jelen nehézségeivel és kihívásaival.

A fogadalom: határ vagy híd a világ felé? A saját karizma jelentése a világi Krisztus-hívők életének tükrében
Szem előtt tartva a fenti téma bonyolultságát azt javasolom, hogy a megszentelt élet és a család közötti szövetség témáját a fogadalmak vagy ígéretek valóságából kiindulva közelítsük meg, hiszen a fogadalom, az ígéret mibenlétének megértése életbevágóan fontos bármely életállapot megértéséhez és megéléséhez: nincs keresztény család, amelynek ne az oltár előtt kimondott házassági ígéret lenne az alapja, ugyanígy a konszekráció sem lehetséges a szerzetesi ígéretek és fogadalmak elmondása és vállalása nélkül.
Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy az egyház története folyamán, és ebben a megszentelt élet és a család története is benne van, sokáig szinte egyoldalúan a szerzetesi fogadalmak és az evangéliumi tanácsok megértésére tevődött a hangsúly, ami kifejezett választóvonalat húzott a két életállapot között: egyrészt a tízparancsolat minden keresztény számára kötelező volt, tehát a családok számára is, másrészt az evangéliumi tökéletességet kifejező fogadalmak csak a választottak számára tűntek elérhetőknek, vagyis a megszentelt életet élő rendek és kongregációk számára. Innen, a szétválasztástól már csak egy lépés volt a házasságban élők és a szerzetesek, ill. szerzetesnők státusának egyházi és társadalmi hierarchizálásáig jutni, és ez a lépés sokszor ott volt az egyházi diskurzusban, és még inkább a tettekben, de főleg jó néhány század társadalmi képzeletében.
Meg kellett várni a II. vatikáni zsinatot, pontosabban a Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúciót ahhoz, hogy felszínre kerüljön a két életforma közötti ekkleziológiai kapcsolat, hiszen mind a világi Krisztus-hívők, mind a megszentelt életet élők ugyanarra az életszentségre való meghívásban osztoznak: „A különböző életformákban és hivatásokban ugyanazt a szentséget munkálja mindenki, akiket Isten Lelke vezérel, az Atya szavának engedelmeskedve és az Atyát lélekben és igazságban imádva követik a szegény, alázatos és a keresztjét hordozó Krisztust, hogy az ő dicsőségében is részesülhessenek. De mindegyiküknek saját adományaik és kegyelmeik szerint tétovázás nélkül kell járnia az élő hit útján, mely fölébreszti a reményt, és a szeretet által tevékeny.” (LG 41)
A tanítóhivatal e víziójával összhangban cikkünkben feltárjuk a kétféle fogadalom közötti megfelelést és alapvető egységet, mégsem hagyva figyelmen kívül a kommunió szóban forgó formái közötti különbségeket és sajátos karizmákat. Konkrétan szólva: a fogadalmakat hídnak tekintjük, amely közelebb hozza egymáshoz a két életállapotot mind a szentségre való meghívottság tudatosításában, mind a veszélyekében, amelyeket együtt kell leküzdeniük.

A fogadalmak: a hegy két oldala...

A fogadalmak megélése a két életforma közötti kommunikáció és szolidaritás biztosítéka, ezért a fogadalmakat egy másik képhez is hasonlíthatjuk, pontosabban egy hegyhez, melynek két oldala, lejtője van. Érdemes közelebbről megnézni, miként működik ez a kép, ha ellentétes irányból járjuk át ezeket a lejtőket: először haladjunk a világi és családi élettől a megszentelt élet felé, majd ugyanezt az utat tegyük meg fordított irányban is: a megszentelt élettől a családos életforma felé.

1. Az első oldal: a világi életformától a megszentelt életforma felé...

„Hogyan születik család a megszentelt életben?”

Az első út azt mutatja be, hogy miként gyökerezik a megszentelt élet, annak egyéni vagy közösségi formája, a világi életformában, illetve a családban. Ahogy mindenki máshoz hasonlóan a megszentelt életet élő ember is családban születik, saját szülőktől, úgy egyetlen rendalapító sem kivétel az életnek ezen szabálya alól. Másképpen fogalmazva nemcsak azt mondhatjuk, hogy - a származást tekintve - a család a megszentelt élet gyökere, hanem azt is, hogy ez utóbbi megszületésének misztériumát is az előbbiben kell keresni. És mindenfajta megszentelt életforma születése állandó jelleggel tartalmazza a következő két mozzanatot:
• Egy bizonyos „karizma” megszületése, amelyet a Szentlélek legtöbbször egy világinak ad az egyház szükségleteire való tekintettel. Valójában a Szentlélek különleges adományának első címzettje - függetlenül attól, hogy kezdetben egyéni vagy közösségi - még világi, vagy legalábbis ebből az életállapotból származik. Természetesen vannak olyan esetek is, amikor a rendalapítók a világi papság vagy a megszentelt élet más közösségeiből kerültek ki. Ez viszont semmit sem változtat azon a tényen, hogy életükben nemcsak biológiai kort értek meg, hanem a világi élet bizonyos spirituális korát is. Másképpen, kronologikusan a világi állapot az a változatlan humusz, amely befogadja a jövendő karizmának a magját.
• A karizma elsajátítása a megszentelt élet állapotában. Egy új rend létrejöttének második állomása a kapott karizma kikristályosodása egy adott életállapotban. Itt két momentumról beszélünk: először az alapító megválik az előző életformától, majd olyan társakat keres, akikkel együtt ugyanazt az életformát élik. Ezen a ponton nem szabad megfeledkezni egy fontos dologról: az alapító mindenekelőtt egy szerelmes! A családi vagy világi élet kronológiáját és logikáját fedezhetjük fel ebben, hiszen a szerelem ugyanannak az emberi és szellemi lendületnek, dinamikának a hajtómotorja minden életállapotban. Végső soron a szerelem az, ami a szóban forgó személyt a fogadalomtétel felé vezeti.
Egy szerzetesrend létrejöttének e két momentuma nem csak a leszármazási viszonyra mutat rá, hanem a megszentelt és a családos élet közötti hasonlóságokra is. Miként a családi otthonban a szülők először házastársak, a házastársak pedig, mielőtt azzá válnak, szeretik egymást, ugyanígy elmondható, hogy egy rendalapító először éli, megéli azokat a fogadalmakat, melyeket nyilvánosan vállal is majd, s mielőtt ő maga szeretne, felfedezi, hogy Isten szereti őt.
A rendalapítási tapasztalat ezen mozzanatainak egymásutánja újra jelentkezik a sajátos karizma továbbadásának folyamatában az új nemzedék számára. Arra eszmélhetünk rá itt, hogy a rendalapítók nem olyan tanítványokat keresnek, akik kívülről visszamondják, ismételik a „leckét”, hogy majd ők maguk is „tanítókká” váljanak. Ezzel szemben azon vannak, hogy olyan „gyermekeik” legyenek, akiknek teljes valójukból sugárzik az a szeretet, amelyből születtek.
Az első oldalt végigjárva, összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy minden olyan karizma, amely rendalapításhoz vezet, azt jelenti, hogy az alapító beleszeretett Jézus egyik arcába. Senki sem ölelheti át - személyes vagy közösségi életében - a komplexitását és a mérhetetlen vonzását annak, ki „a legszeretettebb a földlakók közül”, amint azt Marin Preda mondta volna, vagy teológiai szaknyelven fogalmazva, annak, aki „valóságos Isten és valóságos ember”. Minden karizma rávilágít egy aspektusra, vagy átfog több olyan aspektust, amely az alapítót magával ragadta, s afelé vezette, hogy visszafordíthatatlanul beleszeressen Krisztusnak egy bizonyos „arcába”. Aztán megjelennek azok a „lányok” és „fiak”, akik által ez az alapító szeretet állandósul és megújul. Innen nézve egy megszentelt élet közösségének létrejötte visszatükröződik a családalapítás alapvető szakaszaiban.

2. A második oldal: a megszentelt élet felől a világi életforma felé

Amint azt már kezdettől fogva jeleztem, a megszentelt és a világi életforma közötti kapcsolatot fordított sorrendben is lehet szemlélni, a szerzetesi fogadalmak relevanciájából kiindulva, ami a világiakat is érinti. Ebben újra segítségünkre van az Antonio Maria Sicari által nyújtott perspektíva, hisz ő úgy gondolja, hogy a három evangéliumi tanács az ember eredeti alapstruktúráját, lelki DNS-ét fedi fel, vagyis azt, amire Isten kezdetben meghívta az embert: legyen engedelmes, éljen tisztaságban és egyszerűségben. Bizonyíték gyanánt elmélkedjünk egy kicsit a Teremtés könyve II. fejezetének egy részletén, hogy lássuk az ember kezdeti állapotát a Szentírás látószögében:
• Ter 2,4b-5: Azon a napon, amikor az Úristen a földet és az eget megalkotta,5 még nem volt a földön semmiféle vad bozót, és nem nőtt semmiféle mezei növény, mert az Úristen még nem adott esőt a földnek, s nem volt ember sem, hogy a földet művelje.
• Ter 2,7: Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé.

2.1. Engedelmesség vagy szabadság?

A teremtés nagyszerű jahvista elbeszélése az embert először egy paradox helyzetben mutatja be: egyrészt mint aki már a teremtés hajnalán ott van Isten teremtő szándékában, minden más teremtményt, állatot, növényt, égitestet megelőzően. Ez a részlet az embernek a teremtés rendjében fennálló antropológiai felsőbbrendűségét sugalmazza. De közvetlenül utána elhárul minden antropocentrikus kísértés azáltal, hogy az élet Isten teremtő közreműködésétől (ő adja az esőt) és az ember szolgálatától (ő műveli meg a földet) függ.
Az engedelmességgel kapcsolatosan innen két alapkövetkeztetést vonhatunk le: az első, hogy az ember engedelmessége nem erkölcsi vagy deontológiai, hanem ontológiai eredetű. Az ember olyan mértékben létezik, amilyen mértékben engedelmeskedik, így válaszolva az életre való meghívásra! Aztán látjuk, hogy ez az ontológiai engedelmesség a teremtés koronájává teszi, olyan státus ez, amelyet el is veszít abban a percben, amikor nem engedelmeskedik!
A szakaszon való elmélkedés antropológiai következtetése az, hogy egyetlen ember sem, legyen az világi Krisztus-hívő vagy megszentelt személy, nem élhet és nem lehet szabad, ha nem hallgat az első és valóban egyetemes meghívásra: az életre szóló meghívásra. És ez a meghívás nem csak a születés momentumára vonatkozik, s nem is csak a biológiai életre, hanem elsősorban az örök üdvösségre fókuszál: „Isten, aki megteremtett téged beleegyezésed nélkül, nem üdvözít beleegyezésed nélkül.” (Szent Ágoston)
Az ember teremtéséről szóló szentírási szakasznak a legnagyobb meglepetése viszont annak a felfedezése, hogy a mindenható Isten meghallgatja az ember ki nem mondott vágyát, azt, hogy ne legyen egyedül (vö. Ter 2,18). A nő teremtésének elbeszélésével a szentíró nyilvánvalóvá teszi a másik két ontológiai és egyetemes fogadalom közötti kapcsolatot: az egyedüllét szegénysége és a szeretet tisztasága közöttit. Vegyük őket sorra.

2.2. Szegénység vagy gazdagság?

Mint előre jeleztem, a szegénységről is lehet ontológiai megjegyzéseket tenni, abban az értelemben, hogy a teremtés könyvében mind a szegénységnek, mind a gazdagságnak az eredete Istenben van. Sőt, az is elmondható ugyanebben a kontextusban, hogy gyakorlatilag ugyanazt a valóságot jelenítik meg úgy, hogy az egyik a másiknak a feltétele: az önátadás elfogadása.
Ahhoz, hogy ezt az azonosságot megértsük, amely amennyire paradox, annyira eredeti, szükség van egy etimológiai és teológiai eszmefuttatásra: a román gazdagság (bogăţie) szó a szláv Istent jelentő Bog tőből származik, és ez a szó Istenre úgy mutat rá, mint aki saját valóságának forrása. Ugyanezt lehet felfedezni a latinban is, ahol a dives (gazdag) szó töve azonos a divus (isteni) szó tövével. Az Efezusiaknak írt levél pedig ugyanezt az etimológiai eszmefuttatást támasztja alá a gazdagság isteni eredetéről, és azt mondja Krisztusról, hogy dives in misericordie (Ef 2,4), azaz gazdag az irgalomban. Ha a Teremtés könyvé ben Isten gazdagsága a teremtésben mutatkozik meg, akkor a megtestesülésben ugyanaz a nagylelkűség mutatkozik meg mint isteni gesztus, melyben semmit sem tart meg a teremtő magának, hanem Fia által mindent adományoz: Hiszen ismeritek Urunk, Jézus Krisztus jótékonyságát. Noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok. (2Kor 8,9)
Ez a paradox megfelelés a gazdagság és a szegénység között Isten esetében meglepő antropológiai visszfényre talál, mely minden emberre érvényes. A teremtés elbeszéléséből kiindulva az ember nem más, mint amit Istentől kapott, gazdagsága és értéke, Lisieux-i Kis Szent Teréz szavaival élve, abban áll: „amit Jézus rólam gondol, semmivel sem több vagy kevesebb”. De ugyancsak a Teremt ő fényében ismeri fel az ember az ő ontológiai szegénységét: nem jó neki egyedül lennie. A szegénységet először biológiai és pneumatológiai szempontból határozza meg mint függést Isten leheletétől, majd ugyanezt fejezi ki a kapcsolati függéssel: a férfi a nőtől, a nő a férfitól függ. Még egy paradoxont fedezünk föl, éspedig azt, ahogy a szegénységem vagy a tehetetlenségem lemeztelenít: megfoszt a saját egoizmustól és önelégültségemtől. És itt nem csupán anyagi szegénységről van szó.
Sajnos mai világunk valósága nem veszi tudomásul a teremtésnek ezt az Oratóriumát, helyette a Pénzhimnuszt zengi. Georg Orwell angol író 1936-ban paródiát írt a közismert Szeretethimnusz alapján, melyet a Korintusiaknak írt első levélben találunk. Pusztán azzal, hogy kicserélte a szeretet szót a pénzzel, s a végeredmény megdöbbentő:
Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén,
ha pénzem nincs, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.
Ha nem lenne pénzem, semmi lennék.
A pénz hosszan tűrő, a pénz jóságos.
Mindent elvisel, mindent elhisz, mindent remél,
mindenen könyörül.
A pénz soha nem szűnik meg.
Ez a három marad: a hit, a remény és a pénz.
De közülük a legnagyobb a pénz.
(Georg Orwell: Pénzhimnusz)
Ezen elevenbe vágó paródia előtt az egyetlen menekülési lehetőségünk újra felfedezni az eredeti isteni egybeesést a szegénység és gazdagság között: Istenhez hasonlóan a valóban szegény ember nem az, aki nincstelen, hanem az, aki mindenét elajándékozza. Ez nem csupán a megszentelt életet élők számára ideál, hanem a családi életben is egymás megajándékozásakor. És pontosan itt lép színre a legfontosabb fogadalom, a szereteté.

2.3. Tisztaság vagy házasság?

A házasélet és a megszentelt élet közötti leküzdhetetlen különbség, úgy tűnik, a tisztaság megélését egyik, a szexualitás megélését a másik életállapotnak tartja fenn. Ezzel a klisével szemben két fontos korrekciót szeretnénk felhozni:
• A tisztaság, mint tiszta szeretet és hűség, követelmény a házasságban is, nemcsak a szerzetesrendekben és kongregációkban: nagyon sokat mondó Genovai Szent Katalin retorikai kérdése: „Ha a világ vagy a férjem képes lett volna meghiúsítani a szerelmet, akkor az miféle szerelem volna?” Megfordítva, hűtlenség esetén nem Krisztus az, akit elárul a hűtlen fél, abból adódóan, hogy elárulta a házastársát. Inkább az ellenkezője igaz: elárulja a házastársat, mert már korábban elárulta Krisztust!
• Másfelől, bár a cölibátus, a szüzesség fogadalma nem engedi meg a szexuális tapasztalatot, a megszenteltség nem megcsonkítást jelent, s a tisztasági fogadalommal élő személy nem szűnik meg teljesen nőnek, illetve férfinak lenni, hanem a maga teljes pszichoszomatikus, intellektuális és spirituális valójában szentelődik oda Istennek.
Összefoglalva a megtett utat a megszentelt élettől a házasságig, még tehetünk egy fölfedezést, mégpedig rácsodálkozhatunk arra, hogy a házasság szentségének mekkora szintetizáló ereje van a többi szentséggel összefüggésben:
• Eukarisztia. A házasság azt jelenti, hogy odaadni és elfogadni a testet és a vért a világ életéért, egy idézőjeles halál azért, hogy a többiek bőségben éljenek.
• Keresztség. A házasság újjászületést jelent egy még szorosabb közösségben, feltárását annak az életnek, amelyre meghívást kaptunk.
• Bérmálás. A házasság fokozatos növekedést jelent a kölcsönös felelősségvállalásban, megerősítése annak, hogy az egyik a másikért van: testben, lélekben, szellemben.
• Bűnbocsánat szentsége. A házasság a megbocsátás iskolájának kiváltságos helye.
• Papság. A házasság is iránymutató szolgálat és kegyelem a másik fél számára.
• Betegek kenete. A házasság feltételezi a betegek kenetének az állandó ajándékozását és elfogadását.
A házasság az a hely, ahol a test megismerheti az isteni szeretet csodáját. A hely, ahol a pihenés sabbattá lehet, ahol a beszélgetés úttá válhat az élet igéje felé, a másik fél társasága pedig előíze lehet a Szentháromság életének.

3. Következtetés

Ha a fogadalmakat ebből a bibliai perspektívából szemléljük, akkor megértjük, hogy amit tudományosan „szerzetesi elköteleződésnek” nevezünk, az nem utólagos hozzáadás a keresztény emberhez, mint egyfajta ÁFA, ami növelné a személyes vagy közösségi sors értékét, hanem éppen ellenkezőleg, mindenik életállapot egy-egy sajátos formája annak, ahogyan a Szentlélek kéri, hogy a személy Krisztushoz tartozzon. A meghívás milyensége sajátos, de maga a hívás egyetemes.
Akkor hát nincs is semmi különbség a két életforma között? És ha a kettőt mégsem téveszthetjük össze, akkor miben áll a „szövetség” a kettő között? Ilyen kérdések kereszttüzében elmondható, hogy a parancs és a tanács fogalma inkább pontosítást, mint megkülönböztetést takar: amíg a parancsok arra tanítanak, hogy a szeretet alapvető aktusait gyakoroljuk, és távolodjunk el azoktól, melyeknek alapja nem a szeretet, addig a tanácsok arra tanítanak, hogy teljesítsük azt is, ami a szeretet növekedését segíti elő, és távolítsuk el mindazt, ami akadályozza. És éppen emiatt mutattam be a fogadalmak fontosságát minden ember számára, életállapottól függetlenül.
A meghatározó különbség nem az állapotok között van, hanem mindenkinek a bensejében, mindegyik életforma esetében külön-külön, pontosabban azok között, akik teljesen átadják magukat, és akik szeretik egymást... „százalékokban”: „Isten senkit sem kényszerít, sőt elfogadja mindazt, amit neki nyújtanak, de önmagát teljesen csak azoknak ajándékozza, akik neki teljesen ajándékozzák önmagukat.” (Avilai Szent Teréz)
Ezért az „új evangelizációért szövetségben” inkább arra kell a hangsúlyt fektetni, amiben osztozunk és kiegészítjük egymást, és nem arra, ami elválaszt!

Kérdések továbbgondolkodásra:

• Találjunk példát az engedelmesség, a szegénység, a tisztaság fogadalmának megélésére a világi és házas életformában!
• Szerzetesközösségeknek: a saját lelkiségükből konkrétan milyen aspektusokat ajánlanának a világiak számára?
• Hogyan valósítható meg konkrét formában az „új evangelizációért szövetség” a családok és a szerzetesközösségek között?

Románból fordította Fábián Róbert

(A szerző megjegyzése: A gondolatmenetben Antonio M. Sicari munkájából ihletődtünk: Gli antichi carismi nella Chiesa, Jaca Book, 2002, 39.)

Marius Taloş SJ

A szerző jezsuita szerzetes, Bukarestben született 1970-ben. Az általános teológiai tanulmányok befejezése után a Jászvásári Xaverianum Kulturális Központban tevékenykedett 2005-2009 között. Ezt követően írta meg doktori disszertációját lelkiségteológiából. Jelenleg a bukaresti Jezsuita Menekültügyi Szolgálatnál (JRS) tevékenykedik.

Forrás: Keresztény Szó, 2014. február: Papság, szerzetesség, Kihívások, útkeresések (15–18. old.)