Nők papsága

Női papság - érdemes érte küzdeni?

Sok-sok év női emancipációja után, bizony nehéz helyzetbe került a Katolikus Egyház a hetvenes években, amióta meg kell magyaráznia, miért is nem lehetnek nők papok. Hiszen ha a nők elnyerik méltó helyüket a társadalomban, pusztán emberi mivoltukból kifolyólag ugyanazokat a jogokat élvezik, mint a férfiak, akkor nem abszolút logikus, ha ezt kiterjesszük az Egyházra is, ill. az egyházi szolgálatokra: miért ne lehetnének a nők is papok? 

Ha nők vezethetnek vállalatokat, sőt még olyan országokat is, mint pl. Németország (és nem is rosszul, valljuk be), akkor miért ne lennének meg a megfelelő képességeik ahhoz, hogy papok lehessenek? 

Nem alapvető igazságtalanság, mit több, az emberi jogok lábbal tiprása, hogy a Katolikus Egyház kizárja a papságból a nőket?

A mai egalitariánus (egyenlősdi) gondolkodás természetesnek veszi, hogy ami elérhető a férfi számára, annak elérhetőnek kell lennie a nőnek is, különben nem beszélhetünk valódi egyenjogúságról. Így a papságnak férfiakra való korlátozása letűnt korok terméke, mi mást bizonyít, mint az Egyház maradiságát. Mai, nyugati szemléletünknek nagyjából az felelne meg, ha az arányokra is szigorúan vigyáznánk, és a nőknek a katolikus népességen belül betöltött arányában lennének női papok.

Némiképp ezt a logikát követték azok az anglikánok, akik kiharcolták a nők pappá, majd püspökké szentelését saját közösségeikben (nem mellékesen ezzel szakadást okozva az anglikán közösségen belül). Miután az anglikánok engedélyezték a nők pappá szentelését, a kérdés beszivárgott a katolikus Egyházba is, ahol egyes feminista indíttatású érdekcsoportok a zászlajukra tűzték azt. Az egyenjogúságon túl, a női papság követelése mögött gyakran az húzódik meg, hogy ha az Egyházban a hatalom a hierarchiáé, és a hierarchia tagja csak pap lehet, akkor a nők ki vannak zárva a hatalomból az Egyházban. 

A Tanítóhivatal megnyilatkozásai

A tanítóhivatali megnyilatkozások ebben a kérdésben (VI. Pál pápa válasza Coggan anglikán érseknek, ill. az Inter insigniores kezdetű nyilatkozat a Hittani Kongregációtól 1976-ban, valamint az Ordinatio sacerdotalis apostoli levél II. János Páltól 1994-ben) elsősorban Jézus Krisztus kifejezett szándékára hivatkoznak. Azaz arra a tényre, hogy Jézus maga tizenkét férfit választott ki tizenkét apostolául. Aztán pedig a hagyományra, vagyis arra, hogy teljesen nyilvánvalóan a keleti és nyugati Egyház ezt mindig is normatív hagyománynak tekintette, ettől nem tért el (a női diakonisszák léte más lapra tartozik). Sokan azt az ellenérvet hozzák fel erre, hogy Jézusnak ez a cselekedete korhoz kötött, Jézus a kortársai miatt nem választott ki nőket apostolnak. Erre azt válaszolhatnánk, hogy aki ilyet gondol, igen leértékeli Urunkat. Az Úr Jézus rendkívül kreatív volt és sok mindenben túllépte a zsidó szokások határait. Ha valóban nőket is akart volna apostolnak/papnak, vajon ettől a kortársak rosszallása, megnemértése rettentette volna vissza? Ez eléggé leértékeli Jézus szabadságát. 

"Ha Jézus megbotránkoztatja mai nyugati kultúránkat azzal, hogy nem választott nőket apostolnak, miért félt volna megbotránkoztatni saját kortársait azzal, hogy nőket is választ?"

A női papság kérdése azonban gyümölcsözőnek bizonyult annyiban, hogy arra késztette a teológusokat, hogy Jézus Krisztus választásának teológiai okait kutassák. Itt a dogmafejlődés izgalmas esetével állunk szemben, melyet egy téves tanítás generált, hiszen korábbi időkben mindenki adottnak vette és nem vitatta azt, hogy csak férfiak lehetnek papok. A tanítás megokolása nem volt részletesen kifejtve, mert ebben nem kellett elmélyedniük a teológusoknak. A 20. század újdonsága, hogy a hagyományra való hivatkozáson túl, Jézus választásának szélesebb összefüggésére akar rámutatni, azt megindokolni.

Mi is a papság?

Először is fontos azt leszögeznünk, hogy a nők „kizárása” a papságból nem arról szól, hogy a nők szerepe kevésbé lenne fontos az evangélium megélésében, átadásában; sőt. Maga a Boldogságos Szűz Mária, és az Egyház sok-sok női szentje mind ellenpélda. 

Aztán, különböző protestáns közösségek gyakorlatára hivatkozni – amelyekben megtalálhatók a lelkésznők – több szempontból félrevezető. 

"A protestáns egyházi közösségek ugyanis éppen attól protestánsok, hogy elvetik a papságot, az ordo-t, mint szentséget."

Luther és követői tagadják azt, hogy a szentmise áldozat lenne; az Úrvacsora ezért nem kíván meg külön bemutatót, azaz papot; minden hívő egyformán pap tehát. Nincs szükség olyan valakire, aki saját személyében képviseli Krisztust, és aki közvetítő Isten és ember között. Protestáns testvéreinknél tehát lelkészek vannak, nem papok (pap per definitionem az, aki áldozatot mutat be Istennek.) A lelkész teológiai képzettségében különbözik a többi megkeresztelttől, tehát evidens, hogy bár lehet, hogy a hagyomány ellenzi, de valódi teológiai érv nincs az ellen, hogy nők is lehetnek lelkészek.

A helyes válaszhoz tehát körül kell járnunk, mi is a papság, miben több, mint az evangélium hirdetése, szegényekkel való törődés, az imádság vezetése stb. A katolikus papnak a fentiek melletti legfontosabb raison d’etre-je ugyanis az, hogy ő Krisztust, a megtestesült Igét reprezentálja, jeleníti meg, s így az ő küldetését folytatja: a pap in persona Christi capitis cselekszik, azaz Krisztust, az Egyház fejét képviseli, különösen a szentmiseáldozat bemutatásában. 

"Papnak lenni nem foglalkozás, hanem ontológiai megjelöltség." 

Amikor a Katolikus Egyház papságról beszél, nem funkció-szinten gondolkodik, hanem szimbolikusan, és Krisztus titkának fényében. Röviden, a papnak azért kell férfinak lenni, hogy könnyen valóban megjeleníthesse Isten Fiát, aki férfiként testesült meg.

Persze ennek ellene lehet vetni, hogy Krisztust, a főt miért épp férfi jeleníti meg, és ugyanezt a logikát követve miért nem esik ugyanígy a latba, hogy az illető zsidó legyen, vagy szakállas, ács stb. A helyzet azonban az, hogy férfinak vagy nőnek lenni sokkal életbevágóbb megkülönböztetés, mint zsidónak, görögnek, magyarnak stb. lenni. 

Isten igazodik a test-lélek ember korlátaihoz

S ha arra kérdezünk rá, Krisztus miért akarta így az Egyházat, akkor azt válaszolhatjuk, hogy az üdvösségtörténetből is az tűnik ki, Isten számára nem mindegy a nem.

Isten Atyaként mutatkozik be az Újszövetségben, Jézus Krisztus pedig Fiúként. Amikor a Szentháromságon belül Atyáról és Fiúról beszélünk, ez nem puszta metafora; ha az lenne, ugyanezzel az erővel beszélhetnénk Anyaistenről is. Mégsem tesszük. (Isten Atya, de nem férfi – beszélhetünk ugyan Isten anyai tulajdonságairól, de ezt nem helyettesíthetjük Anyaistennel. Isten atyasága végső soron Isten aktív teremtő-nemző mivoltát akarja kifejezni, ami nem ugyanaz, mint az anyaság.). 

Isten a megtestesüléskor elfogadta mindazt a korlátot, amit az egyik nem választása jelentett a számára. Azzal, hogy az Egyház férfiakat választ ki papnak, folytatja ezt és aláhúzza, hogy Isten a megtestesüléskor önként korlátozta magát a mi emberi körülményeinkhez, és hogy Isten kinyilatkoztatása saját magáról szintén „kötve van” a mi emberi állapotunkhoz.  Isten Fia a megtestesüléskor ezért nem angyal lesz, hanem ember. A pap férfi volta így emlékeztet arra, hogy az üdvösség tervében milyen szerepet játszott az emberi test. Isten Fiát, ezt a nemi megkülönböztetést szimbolikusan megjeleníti a férfi pap, aki Krisztushoz, a Vőlegényhez vezeti az ő népét (ismét egy nemi különbözőségen alapuló szimbolika).

A nemek különbözősége így már benne van Isten eredeti tervében.

Persze eljátszhatunk a gondolattal, mi lett volna, ha Isten Fia nőként testesül meg, és a várt Messiás nő lesz. Ez azonban több problémát kreál, mint amennyit megold. Először is, ebben az esetben a Szentháromság kinyilatkoztatása is meghiúsulna (nem beszélhetünk Atyáról és Fiúról). Továbbá, az isteni üzenet nagy része nem érkezne meg, hiszen egy nő, aki szelídséget és békét hirdet, és aki szenvedésével vált meg, nem lett volna újdonság és botrány senkinek.  

Hiányozna továbbá az a felmérhetetlen kulturális hatás, amelyet a szenvedő Isten-ember gyakorolt az ókori, középkori stb. társadalmakra, s amely segítségével a nemek Isten előtti egyenlőségének gondolata is megszületett. (ugye ez az, amit pl. Nietzsche vagy Mussolini a kereszténység nőiesítő tendenciájának hívtak).

Mindez persze nem kizárólagos érv, de rámutat arra, hogy miért megfelelő, illő a katolikus hagyomány és gyakorlat. Rámutat arra is, hogy korábbi századok miért fogadták el evidenciaként a pap férfi mivoltát, miért vették magától értetődőnek a férfi Krisztus-férfi papság szimbolikát. Nem valószínű, hogy csak azért, mert a nőket alacsonyabb rendűnek tartották. Az ókori vallások közül nem egyben voltak papnők, míg ez a lehetőség az ókori kereszténységben fel sem merült. 

A női papság - egyfajta képzavar

A katolikus vallás tehát nagy jelentőséget tulajdonít annak a ténynek, hogy az ember test és lélek, nem angyal, nem tiszta szellem. Nagy a kísértés, hogy a tiszta szellemi világba meneküljünk, ahol az ember pusztán értelem - akarat, vágyak, érzések, nem nélkül. A katolikus egyház viszont szakramentális (szentségi): azaz, valljuk a test feltámadását, a szentségek pedig olyan fizikai, fogható valóságok, amelyek a láthatatlan kegyelmet közvetítik. Ez a megtestesülésnek is a végső értelme: az Isten testté lesz (nem angyallá), hogy az emberhez úgy szóljon, hogy az igazán megértse.

"Az a tény tehát, hogy a Katolikus (és ortodox) Egyház férfiakat választ ki papnak, akkor nyeri el érthetőségét, ha tágabb, antropológiai-üdvtörténeti kontextusba helyezzük: a nemek különbözősége megvilágítja Isten szentháromságos önkinyilatkoztatását, a megtestesülést, a nemi szerepek átértékelését Jézus tanításában, Krisztus és az ő népe közötti jegyesi viszonyt, azt a hangsúlyt, amelyet a Katolikus Egyház a testi mivoltra helyez, és férfi és nő komplementaritását."

Ehhez képest, a női papság képzavar lenne, megtörné Isten önkinyilatkoztatásának szimbolikus szövetét. 

A papságról való gondolkodás tehát arra hív, hogy reformáljuk meg, emeljük másik szintre a gondolkodásunkat, igazítsuk Isten gondolataihoz, aki nem statisztikákban és funkciókban gondolkodik. 

És még mielőtt a nők elkeserednének mindezen, megsúgjuk, hogy a fentiek értelmében ugyan valóban csak férfiak lehetnek felszentelt papok, de csak nők lehetnek igazán Krisztus jegyesei…

Forrás: Lábjegyzetek - Domonkos Nővérek