A hivatásgondozás kapcsán sokszor folyik vita arról, hogy nekünk, klauzúrában élő kármelita nővéreknek ki kell-e mennünk az emberek elé közösségi fórumokra tanúságot tenni a hivatásunkról, az életünkről, hogy ezáltal megismerhessenek bennünket a fiatalok, hogy ránk találhassanak mindazok, akiket az Úr szintén erre az életformára hív. A vélemények természetesen megoszlanak. Én arról tehetek tanúságot, hogy nem föltétlenül szükséges kármelita nővért látni ahhoz, hogy valakiben ez a vágy vagy ez az elhatározás megszülessen. Az Úr fölötte áll mindezeknek, ő a szívünkben szól hozzánk, és ha az ember befelé figyel, elemzi a vágyait, ízlelgeti azokat, képes felismerni, hogy mi számára a boldogság útja, mi az ő hivatása. Az azonban fontos, hogy legalább valamilyen információm legyen arról, miben is áll az egyes szerzetesrendek karizmája, életformája, hogy a magamban felismert vágyakat ezekkel össze tudjam mérni, és így megtaláljam a magam helyét, otthonát.
Gyermekkoromban egyáltalán nem gondoltam arra, hogy szerzetesnő legyek. Fel sem merült bennem ez a lehetőség. Az első impulzusokat elsős gimnazistaként kaptam a csíkszeredai, akkori Matemetika-Fizika Líceumban, amelyet második éven Márton Áron Gimnázium névre kereszteltünk át (hiszen a diákok véleményét is megkérdezték róla). Ott ugyanis néhány olyan lánnyal kerültem egy osztályba, akik szerzetesnők szerettek volna lenni. Ezen én igen csodálkoztam, de természetes módon elfogadtam. Nekem éppen kialakult egy baráti kapcsolatom és belemerültem a szerelem csodálatos kalandjába, amikor életem első krízise elért: meghalt szívbeteg Édesapám. Előző nap felköszöntött a névnapomon, aznap reggel szólt, hogy keljek fel, nehogy elkéssem a vonatot, és még délelőtt értesített az igazgató, hogy menjek haza, mert Édesapám nagyon beteg. Mire hazaértem, őt már felvitte a mentő Csíkszeredába, mert elhunyt. Nagyon mélyen felkavart ez az esemény, és mély személyes megtérésre indított. Elkezdtem naponta szentmisére járni (előtte csak vasárnaponta jártam, és rendszeresen részt vettem személyes és közösségi jámborsági gyakorlatokon is), és heti több alkalommal korosztályomnak megfelelő hitoktatásokra mentem. Aztán egyszer csak felmerült bennem a gondolat, hogy szívesen lennék szerzetesnő, de tudtam, hogy ezt nem én döntöm el. Az Úrhoz fordultam kérdésemmel: Mutasd meg, merre menjek, mire hívsz! A válasz nem késett soká. 1991. áprilisában keddi búcsúkra jártunk Csíksomlyóra.
Egyik szentmisén hirtelen összesűrűsödött a légkör és én megértettem a választ, hogy az Úr a szerzetesi életre hív. Osztálytársnőim révén és személyes találkozások által is ismertem már néhány erdélyi szerzetesnőt, de nem ez volt a döntő. A szentmisét követő napon, a gimnáziumi évfolyamhittanon arról beszélt nekünk a keddi búcsú szónokával azonos lelkipásztorunk, hogy szüksége van a háttérimánkra ehhez az igehirdetői szolgálatához, majd hozzáfűzte: Az a jó, hogy az Egyházban a papok mögött van egy állandó imaháttér, és ez a kármelita nővérek imája. Abban a pillanatban tudtam, hogy én kármelita nővér leszek, semmi más. Számomra tehát a Kármel missziós dimenziója szolgált útmutató vörös fonálul. Ebben az intuíciómban Kis Szent Teréz önéletrajzának olvasása csak erősített.
Ezt követően az események felgyorsultak: a nyári ferences táborban egy temesvári lánytól kaptam egy „kármelita címet”. A graz-i Kármel egy magyar származású nővére válaszolt levelemre és hívta fel figyelmemet a magyar Kámel lelkiségi havilapjára, amelyet a mellékelt budapesti címről kérhetek. Annak egyik ’92-es számában benne volt az újrainduló Pécsi Kármel nővéreinek jelzése, hogy fogadnak komoly szándékkal érdeklődő lányokat. A Kármelhegyi Boldogasszony búcsúra már ott is voltam többedmagammal. Mivel még egy évem vissza volt a gimnáziumból, nem maradhattam ott. Hazajöttem Édesanyám nagy megkönnyebbülésére, aki egy évvel később a 18. életévem betöltése után maga kísért le Pécsre, ahol 1993. szeptember 7-én beléptem a közösségbe. Három hónap érdeklődési idő és – fiatalkorom miatt – másfél év jelöltidő után ölthettem magamra a Kármelhegyi Boldogasszony ruháját 1995. július 23-án, a Kármelhegyi Boldogasszony nyolcadát lezáró Mária ünnepen, az Isteni Kegyelem Anyja emléknapján.
Ekkor kaptam a Szentháromságról nevezett Katalin Ildikó nővér nevet. Amikor perjelnőm és újoncmesternőm, Elisabeth nővér megkérdezte, hogy milyen névre és misztériumra gondoltam, azt mondtam neki, hogy szeretném megtartani az Ildikó nevet, amit a keresztségben kaptam. Ezt a javaslatot ő el is fogadta, azonban a lelkigyakorlatom alatt mégis felkeresett, hogy valami keresztényibb szerzetesi név lenne jó. Ő a Katalint javasolta. Csak később tudtam meg, hogy Édesapám ezt a nevet szerette volna adni nekem a keresztségben, de Édesanyám az Ildikóhoz ragaszkodott. Így lettem Ildikó és kaptam meg védőszentül az igazán bátor harcosnőt (az Ildikó név harcosnőt jelent), Sziénai Szent Katalint. Nagy volt a meglepetésem, amikor felfedeztem, hogy a Katalin név tisztát, katarzisban megtisztultat jelent. Ugyanis azért könyörögtem az Úrhoz beöltözésem előtt, és azt kértem tőle, hogy tisztítson meg…
Misztériumként csak a Szentháromságra tudtam gondolni. Hosszú éveken át nem tudtam magyarázatot adni önmagamnak sem, hogy miért ezt a misztériumot választottam, amely kapcsán egyébként Elisabeth nővér azt mondta, hogy ha nem ezt mondtam volna, akkor ő ezt javasolta volna számomra. A misztérium, amit a nevünk mellé választunk, kérünk vagy kapunk, olykor számunkra is misztérium, de aztán valahogyan az egész szerzetesi életünk, belső utunk ebbe a titokba testesül bele.
Noviciátusom alatt a mennyei Atyával éltem bensőséges viszonyban, aztán – ahogy egyre inkább feldolgoztam Édesapám halálát – Jézus vált életem középpontjává. A Szentlélekhez pedig naponta imádkoztam minden belső imát megelőzően. Első fogadalmamra 1997. július 20-án, Szent Illés atyánk ünnepén került sor. Mottóul a getszemáni kertben bizalommal az Atyához forduló Jézus szavait választottam: „Abba, Atyám!” (Mk 14,36). Úgy éreztem, hogy mindazt, amit megélek, semmilyen nemes imaszándékért nem lehet vállalni, csak egyedül Jézusért. És ha nehéz volt, akkor vele együtt fordulhattam bizalommal az Atyához, aki átvezet minden halálon és újjáéleszt abból Szentlelke által. Örökfogadalmamat pécsi kolostorunk ősi, Mindenszentek templomában tehettem le 2000. április 29-én, védőszentem (akkor még) emléknapján, Húsvét nyolcadának szombatján. Ekkor egész szerzetesi életemre Szent Terézia anyánk mondatát választottam mottómul: „Menjünk együtt, Uram! Ahol te vagy, ott akarok lenni én is, amerre te jársz, arra akarok járni én is!” (Tökéletesség útja 26.)
Azóta sok idő telt el. Hosszú utat tettünk meg Jézussal külsőleg és belsőleg egyaránt. 2002-ben közösségünk Magyarszékre költözött. Onnan indított az erdélyi alapításra 2006. szeptember 18-án. 2010-2011-ben pedig egy egész évet tölthettem kedves szentemnek, Kis Szent Teréznek a kolostorában Lisieux-ben. Azóta újra itthon vagyok Marosszentgyörgyön, és dolgozunk kolostorunk jogi önállóságának megteremtéséért.
Amikor nemrégiben arra kértem Szent Józsefet, aki atyámmá lett az évek során, hogy kolostorunk kertjében találjunk három vízforrást az Atya, a Fiú és a Szentlélek tiszteletére, s ez pár órán belül meg is valósult, akkor újra elgondolkodtam azon, hogy mit is jelent számomra a Szentháromság. 19 év után lassan az rajzolódott ki számomra, hogy a Szentháromság kommunió, közösség, minden közösség ősforrása és alapmintája. Olyan közösség, amelyben teljes a harmónia, az önátadás, az egység és a bizalom. Lelkünk mélyén mindannyian ilyen közösségre vágyunk Istennel és egymással egyaránt. Ha visszanézek eddigi életemre, azt látom, hogy a szeretetnek ez a fajta megtapasztalása volt mindig a legnagyobb ajándék számomra, és a mai napig ennek hiánya a legnagyobb keresztem.
A Szentháromság létezett már az idő kezdete előtt és lesz mindörökké. Bármikor beléphetek ebbe a kommunióba bármi is van bennem, velem. Ő ott van a lelkem mélyén mint béke és harmónia és én mindig oda mehetek megmerítkezni benne örömeimben, bánataimban és bűntudatomban egyaránt. Remélem, hogy egyszer majd elnyerem a vele való teljes közösséget, és az lesz a Mennyország.
Szentháromságról nevezett Katalin Ildikó nővér OCD
Forrás: Sarutlan Kármelita Nővérek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése