A szerző 2005-től a Keresztény Szó szerkesztőségének belső munkatársa, 2007-ben védte meg a Katolikus népénekköltészet szövegtipológiája és motívumrendszere című doktori disszertációját.
Társadalmunk haszonelvű, teljesítmény- és sikerorientált: ennek következtében pedig az egyház maga is - így a haszonelvűség nem csupán kísértés számára, hanem olyan realitás, amellyel szembe kell néznie, és az élet - a lelki és a gyakorlati élet - legkülönbözőbb területein megoldást kell rá találnia. Nem sokat ér azzal, ha pusztán elítéli a jelenséget, de azzal sem, ha engedi magát belesodorni egy olyan ördögi körbe, amelyben identitása kerülhet veszélybe.
Különösen igaz ez, ha az egyházon belül az általa teoretikusan nagyon is megbecsült szerzetesi életformára gondolunk. Az egyház részéről a megbecsülés elsődleges oka az a sajátos, Krisztustól kapott és benne gyökerező hivatás, amely mint eszkatológikus jel mutat az örök értékre és az örök életre. A szerzetesség tehát önmagában érték. Nem kell semmit produkálnia ahhoz, hogy létjogosultsága legyen. A társadalom - de ennek hatására gyakran az egyház is - éppen ellenkezőleg: valamiféle hasznot vár el a szerzetesektől (a társadalom pedig az egyházaktól is egyébként).
Ez az egyik gondolat, ami a címet indokolja. A másik pedig az értetlenség és tudatlanság, ami akár még a jó(indulatú) katolikusokban is él a mai szerzetességgel kapcsolatban. Miért vannak? Mire jó ez az életforma a hedonista szemléletű világban? Jobb esetben a hívő katolikus találkozik szerzetesekkel - de akkor is csak a külsőségeket látja. A katekézisben pedig esetleg annyi hangzik el, hogy „ma is vannak olyan férfiak és nők, akik Isten hívására osztatlan szívvel követik a tiszta, szegény és engedelmes Krisztust". Az egyháztörténeti órákon talán elhangzik egy lexikonszerű lista mindazokról a történelmi rendekről, akik ezt-azt és amazt tettek jól vagy rosszul a történelem folyamán, de ebből még nem lesz világos sem a szerzetesség mibenléte, sem a mai létformájának jellegzetességei és azok értelme. A továbbiakban tehát nem pusztán a szerzetesek hasznáról lesz szó, hanem a szerzetesi létformáról általában és azokról a kérdésekről, amelyeket ez az életforma fölvet a posztmodern társadalomban.
A történetiség olvasatai
Ha egy jelenségnek és jelenlétnek, mint amilyen a szerzetesség, ilyen markáns szociokulturális hatása és immár majd 2000 éves története van, természetesen nem kerülhető meg a visszatekintés sem. Csakhogy ennek is különféle módozatai vannak: az intézményes-szervezeti, kulturális, művészet- és lelkiségtörténeti, társadalmi, missziótörténeti dimenziók mindmind fontosak lehetnek, de ezek járulékos elemek, keveset mondanak arról, hogy mindezek a szerzetesrendek, típusok milyen istenképet és identitást hordoztak, hogyan viszonyultak az emberi léthez és magukhoz az emberekhez - rendeken kívül és belül. Ahhoz, hogy megértsük valódi mibenlétüket, szükséges a szerzetesség történelmi változatainak a teológiai olvasata is.1
Az első szerzetesek valóban a fuga mundi (a világtól való menekülés, elkülönülés) emberei voltak, először Keleten, majd Nyugaton is, és az ún. idegen élet (a világban idegenként való élet), az aszkézis célja elsősorban a tökéletesség elérése volt. Gyakran az anyagi világ megvetése is hozzátartozott ehhez a életfelfogáshoz - de érdemes fölidézni azt, hogy ez nem csak a szerzetességen belül volt tendencia, hiszen eretnekségek hosszú sora vallott hasonló tanokat. Ebben a korban a szerzetesség tipikusan laikus mozgalom volt, pap alig akadt a szerzetesek között. Egészen más istentapasztalatról és világképről árulkodik a koldulórendek megjelenése, amely már kifejezetten az apostolok életmódjának követését tartja eszményinek, és ennek következménye mindaz, ami életformájuk megváltoztatására készteti őket, a prófétai küldetéssel jól tudják integrálni a papi szolgálatot. A papság és az apostoli élet egységének sajátos szemlélete lesz nyilvánvalóvá a kanonokrendekben. A falakon kívül élőkkel való szolidaritás erénye hozza aztán létre a diakonális szerzetességet - és a szerzetesnők esetében ez nagy ellenállásra talált, az egyházi mentalitás (és mondjuk azt: az akkor szerzetesi teológia) megrekedt. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy nem tökéletlenebbtől a tökéletesebb felé történő fejlődésről van szó itt, hanem inkább az ember önértelmezésnek, az Isten-ember viszony értelmezésnek változásairól, bővüléséről, ami valamelyes mértékben mindig összefügg azokkal a szociokulturális folyamatokkal, amelyek a különböző társadalmakban zajlottak és zajlanak: szemlélődő, monasztikus rendek ma is vannak, és újak is egyre születnek. Ugyanakkor a nyugati egyházban kétségtelen a különféle karizmák gazdagsága és folyamatos gazdagodása: az apostoli szolgálatot is vállaló közösségek egyértelműen túlsúlyban vannak.
A keleti szerzetesség - amelyre itt most ennél részletesebben nem térünk ki - már az első századok után egy másfajta utat választott, a hasznosság, az értelmes létezés kérdése azonban ott is fölmerül és újrafogalmazásra vár - kétségtelen azonban, hogy éppen mivel megmaradt az „idegen élet" formája, sokkal kevesebb kérdést vet föl.2
Mi haszna a szerzetesnek ma?
Külső elvárások, belső identitáskeresések
A történelem tükrében a társadalomnak és az egyháznak egyaránt joggal lehetnek különféle elvárásai a szerzetesekkel szemben. Nem elég a hasznosság elvét csupán a jozefinizmus és a szekularizáció negatív tapasztalata felől nézni. A mai társadalomnak ugyanis nem egészen ugyanaz a hasznossági ideálja, mint a régebbinek, amely főként szociális, kulturális, humanitárius „szolgáltatások" megléte vagy hiánya alapján ítélkezett, hiszen a társadalom számára akkor az volt hasznos. Lefedett a szerzetesség valami olyan munkaterületet, amire így az államnak kevesebb gondja volt. A posztmodern társadalmakban azonban sok olyan jelenség van, amely másféle haszon utáni vágyat indukál. Különösen a jóléti társadalmakban, ahol a humanitárius munkát átvették a különböző alapítványok, civil szervezetek, laikus vagy egyházi intézmények, és jól működnek, a spirituális „szolgáltatások" iránt sokkal nagyobb igény van, és a hasznosság kérdését legalább olyan élesen fölveti ez a megnövekedett igény.3 A szemlélődő rendek hasznossága ebben a kontextusban egészen átértékelődik. A monostorok régen is spirituális és/vagy tudományos központoknak számítottak, ma azonban explicitebben számítanak rájuk ebben a tekintetben. Több monasztikus szerzetesrend ugyanakkor fölvállalja az ökumenizmus szolgálatát is. Sőt munkaadókként is sok közülük egészen hasznosnak bizonyul.
De szüksége van-e magának az egyháznak szerzetesekre?
A bevezető gondolatok után talán furcsának tűnhet a címbeli kérdésfölvetés, a helyzet bonyolultságának felmérése után viszont érdemes mégis megnézni - akár egy ilyen retorikai kérdés segítségével is - azt, hogy mit gondol a mai egyház az ő szerzeteseiről, milyen missziót, milyen konkrét szerepet szán nekik - nem a külső igények, hanem a szerzetesi teológia és a mindennapi realitás fényében. Hiszen ugyancsak a történelemből tudjuk, hogy az egyházi hierarchia és a szerzetesség viszonya nem volt mindig felh őtlen. Egyfelől többször előfordult, hogy a szerzetesi irányzatok eretnekségekbe torkolltak, bajt okoztak - de az is előfordult, hogy hithűen eretnekségek ellen harcoltak. Másfelől a szerzetesek sokszor tükröt tartottak klerikusok és laikusok elé egyaránt, felhívták a figyelmüket az erkölcsi tévedésekre, lazaságokra - jelenlétük kifejezetten kényelmetlen volt. Ezért a szerzetesség megbecsülése - ha elméletben mindig is az egyház szerves részeként elismerést érdemelt is - a gyakorlatban nem volt mindig egyértelmű.
A kortárs gondolkodás pedig - éppen a megváltozott egyházkép hatására - egyenesen fölteszi a kérdést: szükséges-e egyáltalán a szerzetesség az egyház számára? Szükség van-e a klérus és a világi krisztushívők „közötti", melletti harmadik kategóriára? A kérdésre Paolo Martinelli kapucinus szerzetes magyarul is megjelent tanulmánya4 természetesen igenlő választ ad, a válaszadás mentén azonban tisztáz fontos kérdéseket, amelyek a szerzetesség és az egyház többi részének kapcsolatára vonatkoznak. A Perfectae caritatis kezdetű zsinati határozatot idézve vázolja föl, hogy „a szerzetesi élet sajátos tere az egyház" - és ez a puszta tény indukálja azt, hogy a szerzetességnek tudomást kell vennie a mai emberről. A szerzetesség számára tehát fontos az egyház. De áll-e a fordítottja is? Hiszen annyira nehéz a mai ekkleziológia kontextusában és a maga változatos megjelenésében a szerzetességet lényegileg megragadni. Itt most csak a tanulmány következtetését idézzük: „... az evangéliumi tanácsok szerinti életállapot értelmét az egyetemes és a helyi egyházban nem elsősorban funkcionális, kisegítő vagy kiegészítő jellege miatt kell elismernünk, hanem eredeti teológiai identitása miatt".
A II. vatikáni zsinat új és megújító szemlélete
Ezt a teológiai identitás kulcsfontosságú és az általa meghatározott sajátos szerepet rögzítik a zsinati és az utána megjelent tanítóhivatali dokumentumok, ugyanakkor arra is rendszeresen reflektálnak, hogy a jelenben gyakorlati szinten hogyan élhető ez az identitás és szerep. Természetesen ezeket az általános irányelveket aztán minden egyes rendnek, kongregációnak, világi intézménynek vagy apostoli élet társaságának a saját karizmája szerint tovább kellett és kell gondolnia. Ha ezt nem teszi, könnyen anakronisztikussá és életidegenné válhat.
A változás folyamata viszont nem volt ezen a téren sem zökkenőmentes, sem egyértelmű. Konzervatív és a megújulást kereső tendenciák gyakran egyazon renden belül is ütköztek és ütköznek mind a mai napig, de teljesen nem kerülhetik meg az új szemléletet.
Mi tehát a leglényegesebb szemléletbeli változás, ami nélkül nem érthetjük meg a mai szerzetességet?
Az első, már idézett dokumentum, a Perfectae caritatis kezdetű zsinati határozat olyan irányelveket ad, amelyek mindenképpen az értelmes megújulás irányába mutattak. Enzo Bianchi kritikája5 sok tekintetben jogos, valóban hiányzik belőle az igazi prófétai látásmód, de mint ahogyan más témában, ebben sem tudott a zsinat minden részletében kidolgozott tanítást adni, a gyakorlati útmutatásról nem is beszélve. Negyven év távlatából viszont sok minden tisztábban látszik.6 Többek között az is, hogy a társadalmi változások ritmusa is a vártnál nagyobb volt, iránya pedig kiszámíthatatlan. A megújulást három legfontosabb területét Sharon Holland (A Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregáció munkatársa) Erminio Lora tanulmánya alapján nagyon lényeglátóan ragadja meg:távolodás a szabályzat-központúságtól az evangélium-központúság felé (tanítványság, krisztuskövetés), a tekintély-központúságtól a testvériség-központúság fele, valamint „a világtól való menekülés" felől a világ megismerése és szolgálata fele. Látható, mennyire fontos területeket érint, és talán az is érzékelhető, hogy ezeken a területeken nem is olyan könnyű a változás. A nehézséget az jelenti, hogy az emberi gondolkodás inkább tud vagy-vagyban, mint hangsúlyokban és egyensúlyban gondolkodni. Ez utóbbi nagyobb intelligenciát, nagyobb belső szabadságot és lényeglátást igényel. A szabály, a tekintély, a világtól való távolságtartás olyannyira beivódott a szerzetesi életformába, hogy valóban veszélyeztetni kezdte a lényeget - ezt már a zsinat előtt is fölismerte XII. Piusz, 1952-ben, amikor a megkövesedett szokások felülvizsgálására ösztönözte a szerzeteseket.
Érdemes egyébként kicsit elidőzni a szerzetesség mai megnevezésénél: hivatalosan megszentelt életként emlegetjük. Tulajdonképpen mit is jelent ez? Honnan bukkant elő, miért használjuk ezt a kifejezést?
A megszenteltség, a konszekráció fogalma létezett a zsinat előtt is, de valóban nem volt a szerzetességről való teológiai gondolkodás középpontjában. Korábban Aquinói Szent Tamás volt az, aki hosszú évszázadokra meghatározta a szerzetességről való gondolkodást (is) a nyugati egyházban.7 A megszen-teltség értelmezése is ennek a szemléletnek volt a függvénye. A mai teológiai gondolkodásban azonban a konszekráció kulcsfogalom lett. A témában Deák Viktória Hedvig domonkos nővér tanulmánya8 világos eligazítást ad. Lényegesebb pontjai: nem a szerzetes szenteli oda magát elsősorban a fogadalmai révén, hanem Isten szenteli meg őt - ebben az értelemben a fogadalmak is új tartalmat nyernek. Már nem a status perfectionis, vagyis a tökéletesség állapota a szerzetesi lét: a megszentelt személy is az általános életszentségre való meghívottság részese. A zsinat szemléletében ugyanis a keresztségben kapott megszenteltség minden krisztushívőt az életszentségre szólít, mindenki ugyanazzal a lehetőséggel indul, a szerzetesség nem biztosíték a tökéletességre. Mégis akkor miben különbözik a fogadalmas szerzetes a többi kereszténytől? „...bensőségesebben szentelődik Isten szolgálatára" - mondja a Lumen gentium (LG 44). A megkülönböztető jegy tehát a megszentelődés ben-sőségessége, az intimius consecratur kifejezésből ez nyilvánvalóan kiderül. A szerzetesség ennek értelmében a mai teológiai szemlélet szerint nem tökéletesebb állapot, mint a többi, nem egyfajta elitizmus, illetve nem olyan vállalkozás, amelynek az alanyra magára irányuló haszna volna. A bensó'ségességnek azonban megvannak a maga következményei a szerzetes életére vonatkozóan. A megszentelt élet olyan evangéliumi tanácsok szerinti életprogram, amely egy sajátos isteni hívásra adott válasz nyomán születik. Az ilyen önátadásban élő ember, akit Isten megszentelt a meghívás kegyelmén keresztül, képes rendelkezésére állni Istenek és embereknek - a konszekráció fogalma ilyen értelemben is átalakult. Az evangéliumi tanácsoknak már nem a morális jellege dominál, nem az erénygyakorlás, hanem a prófétai-karizmatikus jelleg. A Szentlélek kreativitása így jobban érvényesülhet benne.
Ezzel a szemléletváltással - amely nyilvánvalóan tartalmaz nagyon pozitív és korszerű elemeket - érthető, hogy nemcsak a belső struktúra változott meg, hanem a szerzetesség helyzete is az egyházhoz és a világhoz viszonyítva: egyfelől elveszítette spirituális és szentségi függetlenségét, de a világtól való teljes függetlenségét is.9 A szerzetesség nem ecclesiola perfectaként (tökéletes kis egyház) különül el (főleg a monasztikus közösségek tekintették magukat ilyennek), hanem integráns részei a helyi egyház életének.
Csupán néhány szempontot vetettünk föl nagyon vázlatosan, de ebből is kitűnik, hogy a szemléletváltás - bár kétségtelenül nagyon szükséges volt, és nagyon termékenynek bizonyult - igencsak kihívást jelentett és jelent a szerzetesség számára.
Prófétai jelenlét - a szerzetesség mint ellenkultúra
Milyen értelemben beszélhetünk ma erről? Láttuk, hogy a zsinati teológia miként integrálta az egyházba a szerzetesi karizmát. Ideális esetben az egyházon belül nem kellene ellenkultúrát teremtenie. Ez mégis előfordulhat például abban az esetben, amikor tradicionális és liberális eszmék és jelenségek kereszttüzébe kerül. A társadalom viszonylatában pedig a legtöbb országban maga az egyház is, sőt a kereszténység is ellenkultúrát képvisel. De csak bizonyos értelemben. Éppen mert nem vonulhat ki teljesen az egyházból és a világból, számolnia kell bizonyos konformizálódással. Eklekticizmus, mozaikszerűségek, pluralizmus. Mindez akár még jó hatással is lehet a szerzetesség életére és küldetésére, de mindig ott van egy határ: ahol ezek a jelenségek az evangéliumi értékekbe vagy az egyes közösségek saját identitásába ütköznek. Ezen a ponton válik a szerzetesség ellenkultúrává. Az egyházi dokumentumok éppen ezért szánnak kiemelt szerepet a szerzetességnek az evangéliumi kultúra promoválásában, hiszen ideális esetben integrálni tudják - éppen sajátos karizmájuk révén - az értékekhez való hűséget a szolidaritásra és az ennek megfelelő változásra való képességükkel anélkül, hogy feladnák önazonosságukat.
A szerzetesség azonban - környezettől függetlenül - valamilyen mértékben mindig ellentmondásos jelenség marad, mert az evangéliumi tanácsokon keresztül - és ezek között a szüzesség mindenképpen sajátos helyet foglal el - a természetesről a természetfelettire irányítja a figyelmet. Az engedelmesség és a szegénység terén lehetnek rendi és karizmák szerinti eltérő értelmezések, enyhébb és szigorúbb, aszketikusabb változatok. Sőt a világi krisztushívő is bizonyos mértékben és értelemben kötelezett az egyházi elöljárók iránti engedelmességre, lojalitásra, az illendő szegénységre (az anyagi javaktól való függetlenség, nagylelkűség értelmében), de az önként, intézményes formában, a mennyek országáért vállalt szüzességet csak egyféleképpen lehet megélni. Ez nem egészen azonos az állapotbeli tisztasággal. Ebben nincsenek fokozatok, kompromisszumok. (Rosszul megélni persze lehet, de ez már nem tartozik az ideálhoz.)
A prófétaság a szerzetesség esetében a részesedés különleges formája Krisztus prófétai hivatalában, tanúságtétel a nagy kihívásokkal szemben - így fogalmaz a Vita consecrata című apostoli buzdítás (VC 84). Teljesen összhangban van ez a radikális krisztuskövetés természetével, amely közvetlen és erős istenkapcsolatot feltételez, az ilyenfajta prófétaságnak ugyanis az a szerepe, hogy rámutasson Isten abszolút elsőbbségére. Ennek a próféciának mindig összhangban kell lennie az Atya akaratával és az egyházi tanítóhivatallal (VC 85).
Enzo Bianchi fölhívja a figyelmet a szerzetesség prófétaságként való meghatározásának nehézségeire is. A bibliai és patrisztikus kontextus felvázolása után megfogalmaz néhány olyan kritériumot, amely akár veszélyes is lehet: a szerzetesség ugyanis szakítás a konformizmussal, alternatív életforma, a világ vagy akár az egyház kritikus szemlélete - viszont mindezt anélkül kell élnie, hogy jövendőmondásokba bocsátkoznék, illegalitásba vonulna, szektás szellemet tanúsítana vagy netán lázadna. Szerepe mindenképpen az, hogy felhívja a figyelmet az intenzív isteni jelenlétre. Ott lép fel mindig kritikusan, ahol az eszköz, a kellék, a járulékos kezd abszolúttá válni - az egyedüli abszolút valóság ugyanis Isten. És bár a prófétaság Isten egész népének szól, a szerzetesség számára intenzívebb formában adatik meg. Ott sem feltétlenül minden személynek egyforma mértékben, de a vezetőknek, a közösségeknek mindenképpen képesnek kell lennie élni az adománnyal. A prófétaságról szóló fejezetet10 bevezető mottó frappánsan foglalja össze a lényeget: „A szerzetesek a világhoz és a dolgokhoz „másképpen" viszonyulnak, és mivel „másképpen" viszonyulnak, „másképpen" élnek". A másságot viszont fönn kell tartani. A prófétaság ugyanis nem egy állandó állapot, mint a szolgálati papság. Állandó dinamizmusnak és kreativitásnak kell mozgatnia. Ennek megnyilvánulása az állandó megtérés, a tanúságtétel az igaz élő Istenről, a hitből fakadó élet, melynek elevenséget a kereszt szava ad.
Az apostoli szerzetesi élet sajátos kihívásai ma
Az „ellenkultúra" mivolt rosszul integrált tudata és az önvédelem egyik hátulütője lehet a kortárs társadalomtól való elzárkózás, de ugyanolyan veszély jelenhet a túlzott bevonódás is. Paolo Martinelli ebben a témában is fölteszi a maga provokatív, de nagyon helyénvaló kérdéseit: egyáltalán lehetséges a mai posztmodern antropológia kontextusában apostoli munkáról, apostoli hivatásról beszélni? A posztmodern „relativizál minden igaz kijelentést és bevezeti a szent szubjektív vízióját. Lehet-e ma egy olyan embernek az apostola lenni, aki azt mondta: Én vagyok az út, az igazság és az élet" (Jn, 14,6)?" A kérdés jogos - de nem megoldhatatlan. Megfelelő szemléletváltással, a világhoz való bölcs közeledéssel megélhető hivatás a mai világban is élhető - derül ki a tanulmányból. Egyetlen feltétel, hogy ne kárhoztassa a világot a szerzetes, de ne is olvadjon bele - és ez az, amihez tudáson, ismereteken alapuló komoly reflexióra, nagyfokú tudatosságra, a Szentlélekben megerősödött hivatásra van szükség.
A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy megmerevedett struktúrák között, szlogenek és ideológiák rabságában ez nem lehetséges. Sok esetben még a szóhasználatot is át kell gondolni és meg kell újítani, különben nem fogja fedni a realitást.12 A szellemi megértésen túl szükség van a belső szabadságra, a tágas látókörre, a minden kényszerességtől mentes, hiteles vallásosságra és érett emberségre is ahhoz, hogy egy apostoli karizmával rendelkező szerzetesközösség teljesíteni tudja küldetését.
Külön reflexiót érdemel továbbá az új közösségek megjelenése, virágzó tevékenysége a (főként a tömbkatolikus területeken) - ami egyébként önmagában is jellegzetesen posztmodern jelenség: az atomizálódó, töredezett társadalom, a posztmodern plurális világszemlélet tükröződése. A születő közösségek a történelmi rendek hagyományaiból válogatva, a szakralitást gyakran középkori szimbólumokkal kifejezve, sokszor a külsőségekéhez ragaszkodva alkotják meg saját arcélüket, általában az ókeresztény közösségek utópiáját követve, affektív hangsúlyú sajátos devóciókat gyakorolva. Valójában ők magának a konszekrációnak a plurális formáit egyidejűen érvényesítik. Érdemes erről alaposabban is tájékozódni Vera Ivanise Bombonatto nővér, a Szent Pál Leányai Kongregáció egyik brazíliai tagjának tanulmányából, aki teológiai szempontból is elemzi a jelenséget.13 Sajátosan intenzív és „sikeres" életük titkát éppen abban látja, hogy ők még nem fáradtak bele a prófétaságba. Sőt sokuk esetében még ott van közöttük az alapító, aki a prófétai tűzből a legtöbbet kapta. Bombonatto éppen ezért felhívja a figyelmet arra, hogy a nagyobb (esetleg több évszázados) múlttal rendelkező, de „kifáradt" rendek, kongregációk, társaságok életképességén is sokat javíthat egy prófétai lelkületű és látású vezető.
A szerzetesség tehát, annak ellenére, hogy a hazai egyházi életben ez nem tűnik föl, illetve inkább a szerzetesség és a hivatások krízisét véljük erőteljesebben tapasztalni (különösen amíg nem szokunk le arról, hogy állandóan a feloszlatás előtti időkkel hasonlítsuk össze a mai helyzetet, és nem mondunk le arról, hogy azt várjuk el tőlük, amit annak idején egykori elődeiktől), a világegyházba kitekintve egyebet is látunk: megújulást, kiteljesedést, komoly szerzetesi jelenlétet. A 2009-es adatok szerint 875 000 Istennek szentelt személy él a világon: 740 0 00 szerzetesnő és 135 000 férfi szerzetes. Egy olyan kontextusban, amelyben hasznosságuk és identitásuk a fenti kérdéseket veti fel, ez egyáltalán nem elhanyagolható szám. És éppen a róluk és bennük egyaránt történő szemléletváltás miatt, amely a szerzeteseket egyre inkább bevonja az egyházba az imaélet és a pasztoráció területén egyaránt, és amely a világgal való szolidaritás vállalására ösztönzi őket, éppen a prófétai létük újrahangsúlyozódása miatt nem élhetnek a szerzetesek idegen elemként a világi krisztushívők tudatában sem, és ideje lebontani azokat a nosztalgikus vagy éppen ellenszenvet keltő kliséket, amelyek róluk élnek a nem hiteles csatornákon keresztül érkező információknak köszönhetően. A megújulás a szerzetesség esetében nem pusztán a szerzetesség megújulását jelenti, hanem legalább annyira a hozzájuk való viszonyulás megújulását is a papság és a világi krisztushívők részéről egyaránt.
Farmati Anna
Jegyzetek
1 Vö. Carlos Alfonso Azpiros Costa OP, Lecture théologique des principales formes de la vie consacrée (www.vidimusdominum.org, 201201-17).
2 Kocsis Fülöp, Megszenteltség a bizánci hagyományban. In: Meg-szenteltség az egyházi mozgalmakban és a megszentelt élet új formáiban, Budapest, 2010, 13-27.
3 Vö. Zulehner „spirituális zarándok" fogalma. In: uő: Vágyakozó istenkeresés, Budapest 2011.
4 Paolo Martinelli A megszentelt élet teológiájának kulcskérdései ma. Vigilia, 2007/3.
5 Enzo Bianchi, Nem vagyunk különbek, A szerzetesek mint jelentéktelen laikusok. Pannonhalma 2008, 14-18.
6 Sharon Holland, Szerzetesi élet a Perfectae caritatis szerinti reformja negyven év távlatából. In: A szerzetesség jelene és jövője, Budapest 2008, 53 -74.
7 Nicolas M. Haely, Thomas Aquinas, theologian of the christian life, 2003, Aghate Publiching Company, 23-49.
8 Deák Hedvig OP, A szerzetesi konszekráció teológiai alapjai. In: Tőzsér Endre SchP (szerk.), Megszenteltség az egyházi mozgalmakban és a megszentelt élet új formáiban. Budapest 2010, 88-117.
9 Bianchi, i. m. 14-21.
10 Bianchi, i. m. 35-62.
11 Paolo Martinelli OFMCap, La personne consacrée de vie apostolique: une réflexion théologique, 2011 (www.widimusdominum.org, 2012.01.18).
12 Vö. Várnai Jakab, A szó és a szlogenek. „Közbeszéd" a szerzetesi közösségekben In: A szerzetesség jelene és jövője, Budapest, 2008, 75-88.
13 Sr. Vera Ivanise Bombonatto FSP, Réfléxion théologique sur les nouvelles expériences de la vie religieuse apostolique, (www.vidimusdominum.org, 2012-01-18).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése