Beszélgetőtársunk Stella Leontin atya, a váci szeminárium spirituálisa.
Előadásra kérték fel Győrben, az Egyházmegyei Ifjúsági Találkozón. Ahogy vártunk rá, szememmel felmértem a hallgatóságot, és megállapítottam, hogy nem lesz könnyű dolga: egy hatalmas teremben lekötni az összegyűlt tizenévesek figyelmét, ráadásul a hivatás nem éppen könnyű témájával... Amíg beszélt, az Apor-iskola aulájában vágni lehetett a csendet — leszámítva az egy-két jó helyen, jókor bedobott humor által keltett derültség hangjait.
- Leontin atya, Ön az előadásában úgy mutatkozott be, mint egy 26 éve boldog pap, aminek az az alapja, hogy találkozott valakivel. Az élő Istennel. Ilyen egyszerű lenne egy hivatás ébredése?
- Én azt hiszem, ez az alapja, még akkor is, ha gyakran meglehetősen kacskaringós út vezet a szemináriumig. Én magam is orvosnak készültem, kétszer sikertelenül próbáltam bejutni az orvosira. Az alatt a két év alatt aztán valami vonzás indult meg a bensőmben a papi hivatás felé, ami aztán oda vezetett, hogy harmadszorra már nem is akartam az orvosi pályát magamnak. Elmentem egy ismerős plébános atyához, aki nagyon korrekten felvázolta ennek a hivatásnak a velejáróit: értékeit, nehézségeit. Közben számtalan apró jellel üzent az Isten, hogy igényt tart rám - azóta is csodálkozom néha az ízlésén -, ami oda vezetett, hogy 1980-ban pappá szenteltek.
- Szemináriumi spirituálisként nyilván Önhöz is számtalanszor fordulnak fiatalemberek hasonló dilemmával. Mit szokott nekik tanácsolni?
- A magam példájára hivatkozva azt, hogy figyeljenek az apró jelekre, melyekkel az Isten vezeti őket. A hivatás ritkán jön úgy, mint a lórúgás, legtöbbször csendben érlelődik. A nagy döntések csendben születnek.
Nem árt, ha igyekszik megismerni saját magát. Tegye fel a kérdést önmagának: mire vagyok jó, mik a jó és rossz tulajdonságaim. De tudnia kell azt is, hogy az isteni mérce más, mint a miénk. Lehet, hogy odafentről azt üzenik: a te dadogásod kell, gyere, segíts nekem, tegyük rendbe a világot, egyedül nem lehet szeretni, szükségem van rád.
Félig tréfásan rá szoktam kérdezni, hogy jól tud-e aludni, van-e étvágya, van-e jókedve... A válaszok sokat elárulnak.
Az elhamarkodott döntés éppolyan káros, mint a hosszú halogatás. A lötyögésre nincs idő, a döntést meg kell hozni, így vagy úgy. Az élet sehol sem lakodalmas menet, de az áldozatoktól nem szabad félni. A szülés fájdalmát nem lehet megspórolni.
Fontosnak tartom felhívni a figyelmüket, hogy keressenek ugyan mindig közösséget, de egyedül is érezzék jól magukat. Ne féljenek a magánytól, a töltekezés, az erőgyűjtés ideje az.
Jó, ha számítanak rá, hogy a pap mindig is céltábla volt és ma is az. Már szeminaristaként is megkaptuk sokszor a gúnyos megjegyzést: "bolondok vagytok, hogy csuhásnak mentetek". Ma már dicséretnek tartok minden ilyen megjegyzést.
- Ha az ifjú érdeklődőnek ezek után még mindig maradt némi vonzalma a papi hivatás iránt, tud neki valami biztatót is mondani?
- A legjobb hírem számára, hogy a pap az, aki az Istent osztogatja. A legszebbet hirdeti. Az élet értékét, az élet szépségét, az emberek boldogságát szolgálja. Nincs annál nagyobb öröm, mintha egy ember életét sikerül kicsit rendbe tenni... Ha sikerül a hullámvölgyből kisegíteni... A családi gondjaiban támaszt adni... Engem ezek az emberi kapcsolatok éltetnek.
Székely Imréné
Forrás: Hitvallás - 2006
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése