Jézus, elárultatásának éjszakáján, miután Júdás eltávozott,
így szólt tanítványaihoz: "Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom,
ahogy a világ adja.”(Jn 14,27)
A II. Vatikáni Zsinat dokumentumában ezt
olvashatjuk: „Krisztus
a kereszthalála által maga békített ki minden embert Istennel, a saját testében
ölte meg a gyűlöletet.”(GS 78. pont) Személyes áldozatunk nélkül nem lehetünk
békességesek, béketeremtők. Önmagunk feláldozása árán kell a béke építőivé
válnunk.
A Kármelita Rendbe való meghívásom előtt
kórházban dolgoztam, ahol a szenvedéssel és az emberi áldozatvállalással
naponként találkoztam. A szenvedés ellen küzdöttem, erre kerestem emberi
megoldásokat, a külsődleges béke biztosításán fáradoztam sokakkal együtt:
azért, hogy elkerüljem a személyek közötti konfliktusokat, hogy a felmerülő
nehézségekre azonnali megoldást keressek és találjak. A feszültségek
kiküszöbölésére megalkuvásokat tettem: a türelmet gyakoroltam, hogy velem is
türelmesen bánjanak; önmagamat védtem az elutasítottságtól, a meg nem értéstől.
A másoktól való függés befolyásolta életemet. A körülmények uralkodtak rajtam
és nem mertem felvállalni a feszültségeket, konfliktusokat. Áldozatokat hoztam,
munkahelyemen törekedtem mások szolgálatára lenni, de valójában magamat
helyeztem a középpontba. Ha kértem is Isten segítségét, inkább az érzelmi
békére és nem a krisztusi békére törekedtem. Amíg saját cselekedeteim voltak a
fontosak, nem tudtam szabadon szeretni, nem tudtam az Isten szerinti, feltétel
nélküli szeretetet gyakorolni.
A szeretet jelzéséhez fontosak a tettek, de
mindezeket a szívben megszülető gondolatok irányítják. Jézus azt mondja a
gazdag ifjúnak: „Add
el, amid van, az árát oszd szét a szegények között…” (Lk 19,21).
Minden bennem lévő érték Istentől kapott ajándék, melyeket mások szolgálatára
kaptam. Ha magamnak tartom meg, szomorú leszek, a szívem beszűkül, és nem lehet
békesség bennem. Önmagam kiüresítése nélkül Isten nem tud növekedni bennem. Ez
munka, küzdelem, belső harc eredménye, ehhez igazi elszántság kell.
A világ forgatagában azonban nehéz megállni,
várakozni, csendben hallgatni, egyszerűen és örömmel lenni. A külső csend ugyan
segít, hogy rátaláljunk a belső csendre, de annak nem ez a legfontosabb
feltétele. „Isten
látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott.” (Ter 1,31) Ha hiszek
ebben, akkor fölfedezhetem Istentől kapott értékeimet. Ha engedem, hogy Isten
Isten lehessen az életemben, akkor értékeimet mások javára tudom fordítani.
Mindezek fölismeréséhez elengedhetetlen a belső csend megteremtése, ami által fölfedezem
gyöngeségeimet, elfogadom hibáimat, és bűneimet meglátva bocsánatot tudok
kérni.
A jó és rossz közötti választás lehetősége a
lelkiismeretünk által szívünkbe van írva, a jó és jobb között - a nekem kedves
vagy ellenszenves közötti választás már tudatos döntést kíván. Isten nagy
ajándéka: szabad akaratunk, mely személyes döntési felelősségünkben nyilvánul
meg.
A Kármelben mindent megtaláltam, amire addig
vágyakoztam: Istent dicsérhetem a liturgiában; Vele lehetek nap mint nap a két
óra csendes, belső imában; a Szentírás és elöljáróim szava jelzik a haladási,
tanulási irányomat; a munka és egyéb szolgálatok által gyakorolhatom a
szeretetet; a külső csend őrzése elősegíti a belső csend mélyülését; az
információk hiánya – nincs tévé-, rádióhasználat – és a rokonokkal, barátokkal
való találkozások korlátozása, mind-mind a belső békesség kialakulását segítik.
Vágyaim beteljesültek – igényeim, elvárásaim
szerint. Azonban az évek múlásával meg kellett tapasztalnom, hogy szerzetesi
életben – főként egy monasztikus, zárt közösségben – mindennek Istenből kell
kiindulnia. Istennel együtt kell járnom azt az utat, mely maga Krisztus, és a
csendben fölismerve, megismerve önmagamat, el kell fogadnom korlátaimat. Nincs
menekülési útvonal, bár lehetne találni; nem beszélhetem ki a gondjaimat, csak
Istennek és az elöljárómnak; nem olvashatok akármit, hogy eltereljem
gondolataimat; nem kerülhetem el a számomra ellenszenves nővéremet vagy
eseményeket. Ez igazi belső küzdelem, fájdalmas, láthatatlan vértanúság a
szeretet és a béke megőrzéséért.
Egy szentéletű sztarec írta: „Amilyen gondolatokkal
foglalkozunk, olyan az életünk. Ha a gondolataink békések, csendesek, nemesek
és szelídek, az életünk is ilyen. Ha azonban állandóan azokra a körülményekre
figyelünk, amelyekben élünk, akkor belépünk abba a gondolati körbe, és nem lesz
se békénk, se nyugalmunk.”(Tádé atya)
A szerzetesi élet egy igazi, mindennapi
lelkigyakorlatos élet. A Kármel csendjében nagyobb hangsúlyt kapnak a
gondolatainkból fakadó szavaink, gesztusaink, tetteink. Ami a világ szerint jó,
az itt lehet sértő és tiszteletlen, még a legnagyobb jószándékkal is. Számomra
fontos a belső béke megőrzésének útján az Istennel, másokkal és önmagammal való
kiengesztelődés, a hetvenszer hétszeri megbocsátás. Nem mindig sikerül, sokszor
elbukom, de újra és újra, minden reggel elölről kezdve, Isten irgalmából
lehetőséget kapok a szeretet gyakorlására. Egyértelműségre, egyszerűségre,
áttetszőségre kell törekednem, hogy minden és mindenki mögött Istent keressem,
és meg is találjam. Mindez szüntelen virrasztást és Istennel való szerető
együttlétet kíván. Egy közmondás szerint: „Gyakorlat teszi a mestert”. Ez igaz
úgy is, hogy minél többet vagyok együtt a Mesterrel, annál többet tanulhatok
Tőle, és igaz úgy is, hogy minél több alkalmat ad a türelem, a békesség
gyakorlására, annál valószínűbb annak elsajátítása, megtanulása is. Emberi
reakcióim elcsöndesedhetnek, a sérelmekre adott válaszaim megszelídülhetnek, és
már nem a külső körülményektől, személyektől függ a szívem békéje. Eszközként
kell odaadnom magam Istennek, hogy általam árassza ki kegyelmi adományait
másokra. Emberi mivoltomat nem tudom levetkőzni, érzelmeim, belső indulataim
tovább is befolyásolnak, s csak lassan-lassan, lépésről-lépésre előre haladva
tudom átvenni az irányítást. De ez csak Istennel együtt lehetséges.
Lisieux-i Szent Teréz, Önéletrajzának „C” kéziratában ír a
belső békesség küzdelméről, Istenért vállalt önmegtagadásairól, melyek a szív
békéjéhez vezették őt.
„Van a közösségben egy nővér, akinek megvan az az adottsága, hogy
mindenben visszatetszik nekem; a szokásai, a szava, egész lénye nagyon
kellemetlen hatással vannak rám… Valahányszor csak találkoztam vele, imádkoztam
érte a jó Istenhez… Éreztem, hogy ezzel örömet szerzek Jézusnak… Mikor
kísértésbe estem, hogy kellemetlenül válaszoljak neki, beértem azzal, hogy a
legszeretőbb mosolyommal mosolyogjak rá…” (266.old.)
„Az esti imánál sokáig egy olyan nővér előtt ültem, akinek furcsa
szenvedélye volt… Mihelyt megérkezett ez a nővér, különös kis zaj keletkezett,
amely hasonló volt ahhoz, mikor az ember két kagylót egymáshoz dörzsöl. /A
rózsafüzérét morzsolgatta/ (…) nagy kedvem lett volna rá, hogy odafordítsam a
fejemet és ránézzek…, de a szívem mélyén éreztem, hogy jobb ezt elszenvedni a
jó Isten szeretetéért, és azért, hogy ne okozzak fájdalmat a nővérnek (…)
igyekeztem elfelejteni a zajt (…) minden hiába, éreztem, hogy elönt a veríték…
Ekkor elkezdtem megszeretni az annyira kellemetlen kis zajt (…), igyekeztem,
hogy minél jobban halljam, mintha csak elragadó hangverseny lett volna és (…)
ezt a hangversenyt ajánlottam fel Jézusnak.” (298.old.)
Teréz így foglalja össze a tapasztalatait: „Nagyon kicsi lélek
vagyok, aki csak nagyon kis dolgokat tud felajánlani a Jó Istennek, de azért
még gyakran megesik, hogy elvesztegetem ezeket a kis áldozatokat, amelyek annyi
békét adnak a léleknek; ez sem kedvetlenít el, elviselem, hogy egy kicsit
kevesebb a békém, és megpróbálok a következő alkalommal éberebb lenni.”
(299.old.) „Ó,
micsoda béke önti el a lelket, mikor a természet érzései fölé emelkedik…”(266.old.)
Engednünk kell, hogy a Feltámadott Krisztus
békéje áthassa életünk ünnepeit, szenvedéseit, hétköznapinak tűnő
cselekedeteinket.
Egy kármelita nővér
Forrás: Kármelita Nővérek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése