 |
| Loyolai Szent Ignác |
Hívő, keresztény családba születtem Budapesten,
1923-ban. Csecsemőkoromban megkereszteltek katolikusnak. Apám katolikus
volt, édesanyám pedig unitárius. Egyetlen gyerek voltam, mert anyám megbetegedett,
amikor a világra hozott, és az orvosok megtiltották, hogy anyám újra vállalja a
szülést. Így hát nem voltak testvéreim, viszont apám és anyám minden
szeretetüket rám pazarolták, ami nagyon jó dolog volt. Szüleim hívő és imádkozó
emberek voltak, de templomba nem jártak. Anyám nagyon korrektül katolikusként
nevelt. Emlékszem, hogy még abban is mindig segített, hogy felkészüljek a
szentgyónásokra.
A rokonságunkban nem volt egyetlen egyházi
személy sem, és így gyermekkoromban nekem eszembe se jutott, hogy papnak
menjek. Amikor 6 éves lettem, és kötelező lett a vasárnapi misehallgatás,
legtöbbször anyám kísért el a szentmisére. Őszintén szólva, untam azt a félórát
a templomban, hiszen az akkori latin misézésből egy mukkot sem értettem.
Viszont szép emlékem maradt az első szentáldozásomról, 9 éves koromban. Hittel
és hálával vettem magamhoz Jézust. Gyakori szentáldozás akkoriban nem volt
szokás: évente három-négyszer mentem gyónni és áldozni. 10 egynéhány éves
lehettem, amikor egy ilyen szentáldozás után, úgy látszik, nagyon jámbor képpel
jöttem haza a templomból. Anyai nagyanyám, aki szintén unitárius volt, ezt
észrevette, és megjegyezte: „Péterkém, talán pap lesz belőled?” Aznap apai
nagyapámnál ebédeltünk, aki katolikus volt ugyan, de misére sohasem járt.
Ebédközben nevetve elmondtam: „Nagymama ma reggel nagyon bolondot mondott. Azt,
hogy én talán pap leszek.” Nagy csodálkozásomra, nagyapám erre megszólalt és
ezt mondta: „Nem is olyan rossz foglalkozás a papság.” Máig sem tudom, hogy
nagyapám miért mondta ezt. Talán régi kanonok ismerőseire gondolt, akik
akkoriban, a kanonoki birtokok jóvoltából, munka nélkül is nagyon jómódúan és
kényelmesen éltek. Mindenesetre, nekem szeget ütött a fejembe nagyapám szava,
és ekkor született meg bennem a gondolat, hogy nem is olyan lehetetlen ötlet
papnak menni. Persze, nem a kanonoki birtokok vonzottak. Nem is tudom mi
vonzott. De a gondolat mindenesetre megszületett bennem.
Diákkoromban azután sok mindent történt. 13 éves
lehettem, amikor szüleimmel az ausztriai Maria Schutz nevű kegyhelyen
nyaraltunk. Egy nap, délelőtti gyerekjátékok után, dél felé, elszaladtam az
ottani szép kis Mária templom mellett, hogy ebédelni menjek a szállodába
szüleimhez. Még egy kicsit korán volt, és bekukkantottam a templomba. Őszintén
szólva, nem azért, hogy ott imádkozzak, hanem mert tudtam, hogy a templomban
kellemesen hűvös az idő. Amikor beléptem, látom, hogy a főoltárnál egy fiatal
pap éppen misézik. Már a mise felénél tarthatott. Ha már így bekukkantottam,
illik végig ott maradnom, gondoltam magamban, és beültem egy papba. Akkor
történt, hogy nagyon világosan elfogott az érzés: a szentmisénél nincs
csodálatosabb dolog a világon. Ég és föld Ura, maga Jézus Krisztus van ott
jelen, kenyér és bor színében, a pap kezei között! A mise befejeztével, kicsit
megilletődve ballagtam a szálloda ebédlőjébe. Szüleim már ott ültek az
asztalnál. Most is emlékszem, hogy hirtelen azt mondtam édesanyámnak: „Mamika,
a szentmise, az valami csuda nagy dolog.” Anyám csodálkozva nézett rám, nem
tudta mire vélni ezt a kijelentésemet. De én ma is azt hiszem, hogy a jó Isten
különös kegyelme működött akkor bennem.
15 éves koromban betegségben elhunyt az én drága
jó édesanyám, és ez óriási űrt hagyott az életemben. Elmentem gyónni, és
gyóntatóatyám, Luzsénszky Alfonz, aki jól ismert, azt tanácsolta: „Fiacskám,
gyere a Regnum Marianum cserkészcsapatba, éppen én vagyok annak a csapatnak a
vezetője, amelybe korod szerint belepasszolsz.”
Így lettem hát 15 éves koromban cserkész a
Regnumban. Nagyon élveztem a regnumi cserkészéletet, amelyben, Alfonz atya
jóvoltából, a katolikus hit nagy szerepet játszott. Felejthetetlenek voltak a
nyári és téli táborok, a tábori szentmisék. Annyira megtetszett nekem a dolog,
hogy érettségi után jelentkeztem Alfonz atya mellé cserkésztisztnek a 10 éves
lurkókból toborzódó Sas-csapatba. Érettségi után beiratkoztam a budapesti
egyetem jogtudományi karára, és ugyanakkor apám kívánságára és segítségével
banktisztviselő lettem. A jogtudományi karon letettem a vizsgákat, és 4 év
múlva summa cum laude ledoktoráltam, de a jogtudomány nem tudott lelkesíteni. A
banktisztviselői szolgálat pedig még kevésbé. Sokkal jobban szerettem a
cserkészlurkókkal kirándulgatni, őket táborba kísérni, nekik Jézusról és a
szentekről és mindenféle másról mesélni. A gyerekek nagyon megszerették a „Peti
bá”-t. Kirándulásokkor állandón rám csimpaszkodtak, és követelték a meséket.
Közben kitört a háború, apámat, aki a
Pénzügyminisztériumban volt a vámosztály főnöke, nyugdíjazták, több ismerősét
üldözték. Bennem pedig tovább matatott a papi hivatás gondolata. Egy három
napos zárt lelkigyakorlat alatt, a Krisztus Király hívásáról szóló elmélkedés
nagyon a szívembe vágott. Az is megdöbbentett, hogy az újságban olvastam: nagy
a paphiány! Hát ha egy ilyen fontos szolgálatra nincs elég jelentkező, akkor
talán nekem kellene jelentkeznem, futott át agyamon a gondolat. Viszont tudtam,
hogy apám nagyon ellenezni fogja, hogy papnak menjek, és ezért csak nagy
habozás után mondtam meg neki, hogy, úgy érzem, papnak hív az Úr Jézus. Apám tényleg
nagyon elszomorodott. Nehéz helyzetében nem is hagyhattam őt egyedül. Így hát
vártam, hogy történjék valami. Aztán az történt, hogy apám 1944 szeptemberében
súlyosan megbetegedett, és hamarosan meg is halt. Én pedig azonnal felmondtam
banki állásomat, és futottam a Manrézába, a jezsuita noviciátusba, jelentkezni.
Miért pont jezsuitának? Amikor Luzsénszky Alfonz
atyának bevallottam, hogy papnak szeretnék menni, ő hívta fel a figyelmemet
arra, hogy nemcsak egyházmegyés papok, hanem szerzetespapok is léteznek, és azt
ajánlotta, hogy én már 21 éves lévén, inkább szerzetespapnak jelentkezzem.
Megbíztam benne, és ráálltam az ajánlatára. Amikor pedig azt kérdezte, hogy
melyik szerzetbe jelentkeznél, akkor már én vágtam rá: „Ha szerzetespap, akkor
jezsuita!” Akkoriban ugyanis, ami csak okosan, buzgón és eredményesen történt a
magyar katolikus egyházban, annak legtöbbjét jezsuiták kezdeményezték és
vezették. Alfonz atya helyeselte ezt a döntést, és így 1944. október 3-án
bekopogtattam a hűvösvölgyi jezsuita noviciátus kapuján.
Az utána következő csaknem 70 esztendős jezsuita
élet nagyon változatos, sőt viharos volt. Átviharzott fölöttünk a 2.
világháború, elkezdődött a kommunista szerzetesüldözés, elöljáróink kívánságára
mi, jezsuita kispapok, kiszökdöstünk külföldre, mert Magyarországon elvették
összes házunkat és intézményünket. Néhányunkat elfogtak a határon, nekem
sikerült, nagy nehezen, átvergődni a drótkerítésen.
Innsbruckban verődtünk össze, és ott kértem,
Nemes Ödön novíciustársammal, hogy az általános rendfőnök küldjön Japánba
misszionáriusnak. Japán a jezsuiták számára különösen szent hely, mert több
mint száz rendtársunk szenvedett ott vértanúhalált a 16. és 17. században. A 2.
világháború után viszont a japán kormány teljes vallásszabadságot biztosított,
és így újra lehetett kezdeni a jézusi evangélium hirdetését.
Római rendfőnökünk elfogadta jelentkezésemet, de
azt írta, hogy előbb menjek le Rómába, ott fejezzem be papi tanulmányaimat,
szerezzek teológiai doktorátust, és úgy menjek a Felkelő Nap Országába.
Minden úgy történt, ahogy tervezve volt:
1956-ban, doktorátussal a zsebemben, hajóra ültem és 50 napos utazás után
megérkeztem Jokohama kikötőjébe. 1993-ig szolgáltam Japánban, és a környező
országokban, Vietnamban, Koreában, a Fülöp Szigeteken. Teológiát tanítottam az
ottani jezsuita katolikus egyetemen, adtam sok lelkigyakorlatot, sokat
prédikáltam, írtam könyveket. Isten kegyelméből kb. 400 japán felnőtt az én
vezetésemmel jutott el a keresztény hithez, és lett az Atyaisten Gyermeke,
Krisztus testvére, a Szentlélek Temploma és a katolikus egyház tagja. Közülük
sokkal ma is tartom a kapcsolatot.
1993-ban általános rendfőnökünk Magyarországra
küldött, hogy segítsek a katolikus egyház újraépítésében. Most már nagyon öreg
lettem, és életem útjának utolsó szakaszát taposom. Hosszú jezsuita életemben
voltak, persze, nehéz napok is, de ha még egyszer elkezdhetném, ugyanezt az
utat választanám. Érdemes volt.
Nemeshegyi Péter SJ
Forrás: Jezsuiták
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése