Egy kármelita nővér
vallomása az imáról
Ha Isten föltárja előttünk a szemlélődés kapuját az imában,
egy új világba lépünk. Ezzel a látható világ más dimenzióba kerül. Ami régen
fontos volt, most már nem az, és ami korábban nem számított, most lényegessé
válik.
Amikor a belső imában szeretek és
szeretve vagyok, akkor lépek be igazán a világba. Isten és az én személyes
kapcsolatom – bár a legintimebb valóság – többé már nem „magánügy”. Az imában
kitárul a szívem és kitágul, minden ember belefér gondjával és örömével. A
belső ima tehát – annak ellenére, hogy magányban és csöndben történik – nem
elidegenít a világtól, hanem képessé tesz az egész teremtés befogadására és
hordozására.
Új módon látok Istenben, a
Szentlélekben. A belső imában nemcsak „ketten” vagyunk Istennel, hanem együtt
az élő és a már üdvösségbe tért szentekkel. Szeretjük egymást Istenben, a
Szentlélekben; a szív belső indulatával, a szeretet dinamikus, újra és újra
föllángolásával – akár találkoztunk egymással e földi életben, akár nem. Ebben
az imában, ahogy mi szeretjük egymást a Szentlélekben, soha meg nem unható az,
hogy „szeretlek”. Amint kiindul belőlem a Lélek ösztönzésére, hogy „szeretlek”,
azonnal megkapom a választ a szívemben: „én is szeretlek”. És ez így megy
időtlenül, a percek, mintha már nem is peregnének tovább… Élő-eleven kapcsolat
ez.
A belső imában megvalósul, amit Jézus
ígért: „amit ketten vagy hárman egyetértve kérnek a földön, azt megadom.” –
Szavak nélkül, a szeretet indulatával kérek, sokszor és legtöbbször anélkül,
hogy konkrétan kérnék valamit. A szeretet az én könyörgésem. És ez az, ami
kihat az egész világra, mert a Szentlélekben történik Jézus által az Atya
akarata szerint, és a Szentlélek mindenütt jelen van, mindenkit átfog, akár tud
róla az illető, akár nem. Spirituális egység uralkodik a világban.
A szenvedésemet is szeretetté alakítja a
Lélek az imában, és beemeli Krisztus üdvözítő szenvedésébe. Amikor imádkozom,
akkor lépek be a legteljesebben a világba, amely nem pusztán anyagi, hanem
szellemi valóság. Mindenki fontos nekem és mindenkit szeretek – egyformán. Ezt
nem én hozom létre magamban, hiszen erre képtelen vagyok, hanem Aki bennem
szeret, és Aki bennem szeretve van, Ő ajándékoz meg vele.
A legtöbb misszió belülről indul és
kifelé irányulva hat kifelé. A kármelita misszió belülről indul, és befelé
irányulva hat kifelé, vagyis az ima és a küzdelem színtere: az emberi szív.
Ha a Szentírás szavaival imádkozom, az
megóv a tévedésektől, mert magával az Igével imádkozom, az isteni teremtő
Szóval, amely nem tér vissza az Atyához megvalósulatlanul, hanem megcselekszi,
amire küldetett. Egyszerre csupán néhány szentírási szóval imádkozom, hogy
ruminálhassam, ízlelhessem, és így a részemmé váljon. Az Eukarisztiában
Krisztus szentséges testét és üdvözítő vérét veszem magamhoz. Hasonlóan nagy
misztérium, amikor az imában az Isten írott szavával táplálkozom. Mindkettő
szent és elszakíthatatlan köteléket teremt Isten és közöttem, valamint a
teremtett világgal és benne minden emberrel. Az ima számomra fölbonthatatlan
kötelék, amely állandó élő kapcsolatot jelent Istenben Istennel és az egész
teremtéssel. Ez számomra a megkezdett örök élet valósága.
Forrás: Kármelita Nővérek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése