Akik a Csíksomlyó környéki településeken laknak, gyakran élnek azzal a kifejezéssel, hogy „mi itt a Mária lábánál…” élünk. A jó Isten, amikor megteremtett és 1985-ben megszülettem – miként egykor Ádámot a Paradicsomkertbe –, a székely nép Védőasszonyának lábához tett, és oltalma alá helyezett, ugyanis az volt a terve, hogy Csíkszeredában a Szűzanyát szerető, székely nép közé szülessek. Huszonnégy évig éltem „Mária lábánál” és egyre inkább az Úr vonzáskörében. Huszonnégy éves koromban Mária lábától Mária házába léptem, vagyis a Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária Rendjébe. Hogyan jutottam idáig?
Hálát adok az Úrnak, hogy becsületes, szorgalmas szülőkkel ajándékozott meg. Szüleimnek is hálát adok, hogy elfogadtak, igent mondtak életemre, tisztességesen felneveltek és jóra tanítottak. A jó Isten megajándékozott öcsémmel, Csabával, akiért szintén nagyon hálás vagyok, mert sok mindent kaptam általa az Úrtól, amelyek fejlődésemhez szükségesek voltak. Hálát adok, amiért családban nőhettem fel, amely – bár nem volt gond nélküli, mégis – a kitartásra, türelemre, hűségre adott példát. Szüleim minden körülmény között hűségesek voltak egymáshoz, és ezzel arra tanítottak, hogy helyt lehet és kell is állni, bármilyen nehézség érjen. Az összetartást is a családban tanultam és az őseink iránti tiszteletet. Nagy ajándéka az Úrnak, hogy egyszerű, szegény és szerény emberek között élhettem, mert ezáltal formálta szívemet, hogy együtt érző lehessek embertársaimmal gondjukban-bajukban. Megtanították, hogy becsülni kell, ami van és az embereket tisztelni.
Anyaszentegyházunk tanítja, hogy a kegyelem a természetre épít. Az Úr semmit sem tett véletlenül az életemben, ezért jóért, rosszért hálát adok Neki. Nem véletlenül helyezett oda, ahol voltam s vagyok. Terve van velünk.
Bár családunk életében az ima nem foglalt el központi helyet, jó nagyszüleim megtanítottak a katolikus imádságokra és átadták Isten- és emberszeretetüket. Négy éves korom óta szilárdan él bennem az Úr Jézushoz és a Szűzanyához tarozásom tudata. Ennyi idős lehettem, amikor azt mondtam nagymamámnak, hogy pap leszek. Nem tudtam, hogy lányok nem lehetnek papok. Ő csak annyit válaszolt, hogy legfeljebb apáca. Nekem ez a szó nem tetszett, nagyon csúnyának találtam. Vonzottak a szentképek, és főként a feszület. Ekkor ismerkedtem meg Lisieux-i Kis Szent Teréz képével, amely mély hatást tett rám, a szeretet és a jó Isten utáni vágyat ébresztette bennem. Mindig fogékony voltam a szent dolgokra. Csodálkoztam, hogy más miért nem foglalkozik ilyesmivel, és miért nem természetes, hogy az imában lelje kedvét. Amikor kislányokkal próbáltam szerzetesest játszani, hamar ott hagytak, s én nem értettem, miért nem érdekes nekik ez a játék.
Körülbelül 1990-ben lehetett, amikor nagymamám elvitt a Mária neve-napi búcsúra Csíksomlyóra. Itt bizony elvesztem a templomban. Sírva mentem a Kegyszobor felé abban a reményben, hátha ott találom mamit. Egy ferences testvér kérdezte, kit keresek. Mondtam, hogy elvesztettem a nagymamámat, s gondoltam, a Szűzanyánál megtalálom. Mire előadtam a bajomat, nagymamám máris megtalált. Talán éppen ettől fogva egyre mélyült a kapcsolatom a Szűzanyával. Hamar megtanultam, hogy hozzá kell menni minden bajban.
Egyszer, amikor a Szenvedő Jézus oltáránál imádkoztunk, mélyen érintett az Úr szenvedő tekintete. Sugározta felém, hogy „enyém vagy, érted vállalom a keresztet, segíts nekem!”.
Kisiskolás koromban a vakációkat Sepsikőröspatakon töltöttem, nagytatám nagynénjénél, Juliska néninél, aki harangozónő volt, nem ment férjhez, mert életét az Úrnak szentelte. Ő tanított ministrálni, ránevelt az önfegyelemre, megtanította a templom gondozását, és megerősített az Egyház iránti szeretetben. Lelki fejlődésemben sokat segített Fekete József plébános úr. Ebben az időszakban (1993-1999) kezdődött „barátkozásom” a Szűzanyával és a Szentségi Úr Jézussal.
Egy alkalommal épp Márkus András atya jött, beszélgettünk, s egyszer csak azt mondta: „Belőled kármelita apáca lesz.” – „Na – mondtam –, én biztos nem, mert olyan szigorú rend.” Jobban tetszettek a ferences nővérek, mert korábban megismerkedtem M. Bonifácia nővérrel, aki nagyon mosolygós, és akkor tájt tett örökfogadalmat Székelyudvarhelyen.
Az Úr sok nemes lelkű emberrel egyengette életem útját és megmutatta, hogy Ő az, aki vezet, az emberek az Ő eszközei. Számomra mindig egyértelmű volt, hogy az Úr saját magának teremtett. A tinédzser-korban és a kísértések idején sem változott ez a benső meggyőződés. Sokat köszönhetek hitoktatómnak, Becze Magdolna tanárnőnek, aki nemcsak a hittani ismereteket adta át nekünk, hanem életével is megmutatta, hogy a jó Isten valóban a mi szerető Istenünk. Mindig felnéztem és becsültem azokat a tanárokat, akik nemcsak „leadták az anyagot”, de egyenes lelkűek voltak és szeretve neveltek a jóra.
1999. július 16-án vettem fel a Kármelita skapulárét, és ettől kezdve a csíkszeredai Szent Józsefről nevezett Világban Élő Kármeliták (VÉK) első szombati imaóráin is részt vettem. A Szűzanya és Kis Szent Teréz vonzottak a Kármelbe. Később Szent Illés próféta volt nagy hatással rám, illetve érdeklődtem a remeték és a szerzetesek iránt. Ebben az időszakban fogalmazódott meg bennem, hogy kármelita szeretnék lenni, de több rendbéli szerzetessel is megismerkedtem. 2000-ben szervezték meg legelső alkalommal a hittan-tantárgyversenyeket. Mivel a helyi szakaszon tovább jutottam, Gyulafehérvárra mentünk az egyházmegyei szakaszra. Itt találkoztam Marton József atyával, és neki mondtam el először, hogy kármelita szeretnék lenni. A hittan versenyek (2000-2005) segítettek mélyíteni és védeni a hitemet.
Amikor Csíksomlyóra hozták Kis Szent Teréz ereklyéjét, újból nagy kegyelmet kaptam. Megláttam egy kármelita nővért, s az a kérdés merült fel bennem: „Miért is vagyok még kint a világban, miért nem vagyok a kolostorban, a Kármelben?”
2002-ben találkoztam először Teréz nővérrel és Katalin nővérrel, akik Magyarországról jöttek haza, mert az erdélyi alapítás ügyében fáradoztak. Amikor megláttam őket, teljes bizonyosság töltött el, hogy egyszer ezekkel a nővérekkel fogok egy kolostorban élni, bár fogalmam sem volt, hogyan valósul meg. Mivel sokat betegeskedtem, nem is mertem kolostorról álmodni, mert nem akartam megnehezíteni egy közösség életét. 2004. február 7-én felvételt nyertem a Világban Élő Kármeliták közösségébe. A nevem: Szent Józsefről nevezett Terézia volt.
Szándékosan választottam, hogy nyolcadik osztály után a Segítő Mária Római Katolikus Líceumba felvételizem a teológia-filológia osztályba. Szerettem könyvtárba járni, imádkozni, alkotni, és jól megvoltam benső világomban, mindamellett beszédes természetű és társaságkedvelő természettel is megáldott az Úr.
A lelki fejlődésben a világban élő kármeliták mellett Biró József spirituális atya, Tamás József püspök atya, Darvas-Kozma József esperes atya, Petres Lúcia OP nővér és sok mélyen hívő ember segített. Nagyon szerettem az iskolát, sokat köszönhetek az Úrnak a líceumi éveimben adott kegyelmekért, amelyekkel magához vonzott: a szentségimádásokért és rózsafüzér-társulatokért, a lelkigyakorlatokért, hittan-tantárgyversenyekért, ministrálásokért és számtalan szellemi ajándékért, amelyeket tanáraim, diáktársaim és a tisztelendő atyák által kaptam.
Érettségi után a csíkszeredai Szent Kereszt Plébánia alkalmazottja lettem, és főként sekrestyési teendőket végeztem a Szent József-kápolnában; segítettem a plébánián, fizikai és szellemi munkában egyaránt. Közben Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Főiskolai Levelező Tagozatán végeztem a teológiát. Magánéletem nem volt, mindent az Úrnak adtam és szerettem mindazt, amivel foglalkoztam. Személyiségem kibontakozásához nagymértékben hozzájárultak azok a mély emberi tapasztalatok, amelyeket ebben a négy és fél évben megéltem. A különféle lelkiségi csoportokkal való kapcsolatom egyre mélyítette a vágyat, hogy segítsek az Úrnak lelkeket menteni és imádkozzam a papokért, akiknek olykor nagyon nehéz a keresztjük.
Hálát adok az Úrnak, hogy becsületes, szorgalmas szülőkkel ajándékozott meg. Szüleimnek is hálát adok, hogy elfogadtak, igent mondtak életemre, tisztességesen felneveltek és jóra tanítottak. A jó Isten megajándékozott öcsémmel, Csabával, akiért szintén nagyon hálás vagyok, mert sok mindent kaptam általa az Úrtól, amelyek fejlődésemhez szükségesek voltak. Hálát adok, amiért családban nőhettem fel, amely – bár nem volt gond nélküli, mégis – a kitartásra, türelemre, hűségre adott példát. Szüleim minden körülmény között hűségesek voltak egymáshoz, és ezzel arra tanítottak, hogy helyt lehet és kell is állni, bármilyen nehézség érjen. Az összetartást is a családban tanultam és az őseink iránti tiszteletet. Nagy ajándéka az Úrnak, hogy egyszerű, szegény és szerény emberek között élhettem, mert ezáltal formálta szívemet, hogy együtt érző lehessek embertársaimmal gondjukban-bajukban. Megtanították, hogy becsülni kell, ami van és az embereket tisztelni.
Anyaszentegyházunk tanítja, hogy a kegyelem a természetre épít. Az Úr semmit sem tett véletlenül az életemben, ezért jóért, rosszért hálát adok Neki. Nem véletlenül helyezett oda, ahol voltam s vagyok. Terve van velünk.
Bár családunk életében az ima nem foglalt el központi helyet, jó nagyszüleim megtanítottak a katolikus imádságokra és átadták Isten- és emberszeretetüket. Négy éves korom óta szilárdan él bennem az Úr Jézushoz és a Szűzanyához tarozásom tudata. Ennyi idős lehettem, amikor azt mondtam nagymamámnak, hogy pap leszek. Nem tudtam, hogy lányok nem lehetnek papok. Ő csak annyit válaszolt, hogy legfeljebb apáca. Nekem ez a szó nem tetszett, nagyon csúnyának találtam. Vonzottak a szentképek, és főként a feszület. Ekkor ismerkedtem meg Lisieux-i Kis Szent Teréz képével, amely mély hatást tett rám, a szeretet és a jó Isten utáni vágyat ébresztette bennem. Mindig fogékony voltam a szent dolgokra. Csodálkoztam, hogy más miért nem foglalkozik ilyesmivel, és miért nem természetes, hogy az imában lelje kedvét. Amikor kislányokkal próbáltam szerzetesest játszani, hamar ott hagytak, s én nem értettem, miért nem érdekes nekik ez a játék.
Körülbelül 1990-ben lehetett, amikor nagymamám elvitt a Mária neve-napi búcsúra Csíksomlyóra. Itt bizony elvesztem a templomban. Sírva mentem a Kegyszobor felé abban a reményben, hátha ott találom mamit. Egy ferences testvér kérdezte, kit keresek. Mondtam, hogy elvesztettem a nagymamámat, s gondoltam, a Szűzanyánál megtalálom. Mire előadtam a bajomat, nagymamám máris megtalált. Talán éppen ettől fogva egyre mélyült a kapcsolatom a Szűzanyával. Hamar megtanultam, hogy hozzá kell menni minden bajban.
Egyszer, amikor a Szenvedő Jézus oltáránál imádkoztunk, mélyen érintett az Úr szenvedő tekintete. Sugározta felém, hogy „enyém vagy, érted vállalom a keresztet, segíts nekem!”.
Kisiskolás koromban a vakációkat Sepsikőröspatakon töltöttem, nagytatám nagynénjénél, Juliska néninél, aki harangozónő volt, nem ment férjhez, mert életét az Úrnak szentelte. Ő tanított ministrálni, ránevelt az önfegyelemre, megtanította a templom gondozását, és megerősített az Egyház iránti szeretetben. Lelki fejlődésemben sokat segített Fekete József plébános úr. Ebben az időszakban (1993-1999) kezdődött „barátkozásom” a Szűzanyával és a Szentségi Úr Jézussal.
Egy alkalommal épp Márkus András atya jött, beszélgettünk, s egyszer csak azt mondta: „Belőled kármelita apáca lesz.” – „Na – mondtam –, én biztos nem, mert olyan szigorú rend.” Jobban tetszettek a ferences nővérek, mert korábban megismerkedtem M. Bonifácia nővérrel, aki nagyon mosolygós, és akkor tájt tett örökfogadalmat Székelyudvarhelyen.
Az Úr sok nemes lelkű emberrel egyengette életem útját és megmutatta, hogy Ő az, aki vezet, az emberek az Ő eszközei. Számomra mindig egyértelmű volt, hogy az Úr saját magának teremtett. A tinédzser-korban és a kísértések idején sem változott ez a benső meggyőződés. Sokat köszönhetek hitoktatómnak, Becze Magdolna tanárnőnek, aki nemcsak a hittani ismereteket adta át nekünk, hanem életével is megmutatta, hogy a jó Isten valóban a mi szerető Istenünk. Mindig felnéztem és becsültem azokat a tanárokat, akik nemcsak „leadták az anyagot”, de egyenes lelkűek voltak és szeretve neveltek a jóra.
1999. július 16-án vettem fel a Kármelita skapulárét, és ettől kezdve a csíkszeredai Szent Józsefről nevezett Világban Élő Kármeliták (VÉK) első szombati imaóráin is részt vettem. A Szűzanya és Kis Szent Teréz vonzottak a Kármelbe. Később Szent Illés próféta volt nagy hatással rám, illetve érdeklődtem a remeték és a szerzetesek iránt. Ebben az időszakban fogalmazódott meg bennem, hogy kármelita szeretnék lenni, de több rendbéli szerzetessel is megismerkedtem. 2000-ben szervezték meg legelső alkalommal a hittan-tantárgyversenyeket. Mivel a helyi szakaszon tovább jutottam, Gyulafehérvárra mentünk az egyházmegyei szakaszra. Itt találkoztam Marton József atyával, és neki mondtam el először, hogy kármelita szeretnék lenni. A hittan versenyek (2000-2005) segítettek mélyíteni és védeni a hitemet.
Amikor Csíksomlyóra hozták Kis Szent Teréz ereklyéjét, újból nagy kegyelmet kaptam. Megláttam egy kármelita nővért, s az a kérdés merült fel bennem: „Miért is vagyok még kint a világban, miért nem vagyok a kolostorban, a Kármelben?”
2002-ben találkoztam először Teréz nővérrel és Katalin nővérrel, akik Magyarországról jöttek haza, mert az erdélyi alapítás ügyében fáradoztak. Amikor megláttam őket, teljes bizonyosság töltött el, hogy egyszer ezekkel a nővérekkel fogok egy kolostorban élni, bár fogalmam sem volt, hogyan valósul meg. Mivel sokat betegeskedtem, nem is mertem kolostorról álmodni, mert nem akartam megnehezíteni egy közösség életét. 2004. február 7-én felvételt nyertem a Világban Élő Kármeliták közösségébe. A nevem: Szent Józsefről nevezett Terézia volt.
Szándékosan választottam, hogy nyolcadik osztály után a Segítő Mária Római Katolikus Líceumba felvételizem a teológia-filológia osztályba. Szerettem könyvtárba járni, imádkozni, alkotni, és jól megvoltam benső világomban, mindamellett beszédes természetű és társaságkedvelő természettel is megáldott az Úr.
A lelki fejlődésben a világban élő kármeliták mellett Biró József spirituális atya, Tamás József püspök atya, Darvas-Kozma József esperes atya, Petres Lúcia OP nővér és sok mélyen hívő ember segített. Nagyon szerettem az iskolát, sokat köszönhetek az Úrnak a líceumi éveimben adott kegyelmekért, amelyekkel magához vonzott: a szentségimádásokért és rózsafüzér-társulatokért, a lelkigyakorlatokért, hittan-tantárgyversenyekért, ministrálásokért és számtalan szellemi ajándékért, amelyeket tanáraim, diáktársaim és a tisztelendő atyák által kaptam.
Érettségi után a csíkszeredai Szent Kereszt Plébánia alkalmazottja lettem, és főként sekrestyési teendőket végeztem a Szent József-kápolnában; segítettem a plébánián, fizikai és szellemi munkában egyaránt. Közben Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Főiskolai Levelező Tagozatán végeztem a teológiát. Magánéletem nem volt, mindent az Úrnak adtam és szerettem mindazt, amivel foglalkoztam. Személyiségem kibontakozásához nagymértékben hozzájárultak azok a mély emberi tapasztalatok, amelyeket ebben a négy és fél évben megéltem. A különféle lelkiségi csoportokkal való kapcsolatom egyre mélyítette a vágyat, hogy segítsek az Úrnak lelkeket menteni és imádkozzam a papokért, akiknek olykor nagyon nehéz a keresztjük.
Minden jó volt, de nem teljes. Egyre mélyebbről jött fel bennem az a gondolat, hogy bár minden napom az Úr ügyeiben való fáradozásból áll, mégsem tettem meg mindent Őérte. Krisztusnak nem „valami” kell a részemről, hanem én magam, teljes egészében. Sokszor szemléltem a templomban a feszületet, és megláttam, hogy Jézus egészen odaadta magát értem, önzetlenül, mert Ő az, aki szeret. Az embereknek legfeljebb a belőlem származó haszon kell, de Jézusnak nem, neki én kellek, mert magának teremtett.
Hivatásom tisztázásában először a lourdes-i zarándoklat alkalmával történt gyógyulásom segített. A Szűzanya jelet adott, hogy vár engem az Ő rendjébe. Sok szerzetes, pap és világi Krisztus-hívő segített jó tanácsokkal, amelyeket megfontoltam, átimádkoztam.
A bizonytalanság kísértése engem is éppúgy támadott, mint kortárs fiatal testvéreimet. Egy dolog volt szemem előtt: üdvösségemért megküzdeni, mert annak elvesztése, az örök boldogtalanság is reális lehetőség. Egy életem van, s azt minőséggel kell élnem.
2008-ban végleges ígéretet tettem a VÉK-ben, de előtte érdeklődtem itt, Marosszentgyörgyön, ahol az Úr értésemre adta, hogy nemsokára itt fogok élni. Részt vettem Anna nővérünk örök fogadalmán, amelynek kegyelmei megerősítettek hivatásomban.
2009-ben jelentkeztem Magyarszéken, mert azt mondták, Marosszentgyörgyre még nem vehetnek fel, a noviciátus Magyarszéken van. Bizonytalan volt, hogy valaha is Erdélyben élhetem-e kármelita hivatásomat, de az Úr megadta. (Most már Marosszentgyörgyön is van noviciátus, a belépők elejétől fogva itt élhetik szerzetesi életüket.)
Érdeklődésem ideje alatt Kinga nővérünk naplóját olvastam, amely nagyon megragadott.. Egy éjszaka, miközben mélyen aludtam, tisztán hallottam, hogy valaki mellettem hangosan ezt mondja: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni Máriát, mert a benne fogant élet a Szentlélektől van…” – Hirtelen megébredtem, de senki nem volt a cellámban, azonban nagyon megrázott, amit hallottam, de egyszersmind végső bizonyosságot is kaptam arról, hogy nekem a Kármel a földi otthonom, Mária háza az én hajlékom. Mielőtt az érdeklődő időről hazatértem volna, megírtam a kérvényt felvételemhez, hogy elejét vegyem az ellenség újabb fondorlatainak. Féltem a szenvedéstől, mert sok részem volt benne, de jobban féltem attól, hogy elveszítem a jó Istent. Kemény harc dúlt a belépésem előtti két hónapban, de Krisztus győzött, s 2010. január 25-én beléptem a magyarszéki Kármelbe. Az Úr valóban csak a meghozott döntéseinket tudja megáldani, és utat mutatni tovább, nem dönt helyettünk. Kegyelmével segít, de szabad akaratunkat nagyon tiszteli. Ha keresztet ad, kegyelmet is ad annak hordozására, és túlcsordulóan megjutalmaz Önmagával. Ez a tapasztalatom a Kármelben. Jézus hűséges, a világ ingatag, valóban létbizonytalanságban akar tartani minket, de Krisztus biztos szikla, és a Szűzanya által biztosan oda juthatunk.
2010. november 1-jén volt a beöltözésem. Ekkor kaptam az Istenszülő Oltalmáról nevezett Jozefa-Terézia nővér nevet. Az Úr egy névben összefoglalta életem misztériumát és útját. Otthon vagyok a Kármelben azzal, Aki szeret, s Akinek egész életemet ajándékoztam. 2012. december 8-án tettem első fogadalmamat a marosszentgyörgyi Kis Szent Teréz Kármelben. Szent József atyánk és a Szűzanya segítségével törekszem levetni a régi embert és napról napra Krisztusba öltözni. Kemény küzdelem, de az Úr önmagával fizet, ahogy Jézusról nevezett Szent Terézia anyánk tanítja: „már önmagában véve az is nagy fizetség, hogy az Úrnak szolgálhatunk.” Haszontalan szolgáló vagyok, de az Úr őrizzen meg attól, hogy hasznavehetetlen legyek.
Az Istenszülő Oltalmáról nevezett Jozefa-Terézia nővér OCD
Forrás: Kármelita Nővérek 2014 - http://m.karmelitakolostor.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése