A hivatás Isten meghívásának tudatos elfogadása. Isten mindenkit meghív az üdvösség munkálására (1Tim 2,4). Egyeseket különös szolgálatra hív. A hivatásról szóló jelenetek a Biblia leghatásosabb történetei közé tartoznak. Gondoljunk néhány meghívásra, amelyek a személyt a legmélyebben érintik - Mózes meghívása az égő csipkebokorból (Kiv 3), Izajásé a templomban (Iz 6), Jeremiás megszólítása (Jer 1). Ezek a jelenetek szemünk elé állítják Istent a maga fölségében és kiismerhetetlenségében, úgyszintén az embert egész valóságában: félelmével és nemes lelkűségével, azzal a lehetőséggel, hogy elfogadja a hívást, vagy ellenáll annak.
Isten örök tervében ott van a kiválasztott. Időben megkapja az Isten meghívását. A hivatás tárgya valami küldetés. Jeremiásnak az Úr szócsövének kell lennie a nemzetek között. A küldetés hallatán megrémül, még csak 25 éves, tapasztalatlan ifjú, aki úgy érzi, hogy járatlan a beszédben. „Ne félj tőlük, mert veled vagyok, és megoltalmazlak - az Úr mondja ezt neked. Akkor az Úr kinyújtotta kezét, megérintette ajkamat és így szólt hozzám: Nézd, ajkadra adom szavaimat, ma nemzetek és országok fölé állítalak, hogy gyomlálj és rombolj, pusztíts és szétszórj, építs és ültess." (Jer 1,8-10).
Ha Isten szól, útnak indulnak. Ezt látjuk Ábrahám, Jákob, Mózes, Ámosz, Izajás, Jeremiás, Ezekiel esetében. Mindig ugyanazt ismételve: Menj! Elküldelek…
Isten hívására, mindenki személyes módon, természetének megfelelően válaszol. Mózes olyan jeleket kér, amelyek hitelesítik küldetését (Kiv 3,11), Izajás felajánlkozik: ”Itt vagyok, engem küldj el!" (Iz 6,8). Jeremiás ellenvetéseket tesz: "Jaj, Uram Isten! Nézd, nem tudok én beszélni, hiszen még ifjú vagyok." (Jer 1,6). Mindegyik engedelmeskedik, mert lényegesen érintette Isten, tudatában van személyes küldetésének.
Mindenki életében felhangzik az Úr hangja, a soha sem sejtett vagy remélt égő csipkebokorból. Ez a hang minket is hív és követésre szólít. (Gondolhatunk Szent Ágoston esetére: Tolle, lege!) Ha visszagondolunk, amiként Mózes gondolhatott vissza a pusztában fellobbanó csipkebokorra, bensőnkben ismét az Úr szavát halljuk és beindul az önvizsgálat: hogyan hordozom a hivatást?
Mózes sem tudott a tűzben gyönyörködni, vagy netán a pernyének látszó ábrák fölött eltűnődni, amikor a lángok közül az Úr hangja morajlott. A titokzatos látomás értelme, a lobogó láng nyomán a megértő üzenet: "Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát; igen, ismerem szenvedését. Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam az egyiptomiak hatalmából, és hogy kivezessem arról a földről egy szép, tágas országba, egy tejjel-mézzel folyó országba.” (Kiv 3,7-8).
Közösséghez szól a küldetés. A megértés eredményeként sugárzik tudatunkba az elkötelezett összegezése: íme a nép, a föld, a hegy, a világ – akinek sorsában osztozom, akiben képességeim, vágyaim és álmaim, küldetésem elnyerik igazi értelmüket. A hivatás mindig a közösségben születik és az életet lefoglalja. Amikor Isten megszólítására válaszolunk, ezt közönségesen hivatásnak nevezzük. A közösségi érzület magzatvize nélkül fulladásra ítélt minden meghívás.
Isten a belső hangok, szívbeli vonzalmak, nagy horderejű álmok által megragad és módosítja életünket saját transzcendens természetéhez.
Jézus Urunk nem a puszták magányosait hívja, hanem a közösségben tevékenykedőket: halászokat, családosokat, pénzváltót, vagyis a közösségben élőket. Ezekkel célja, hogy akarata szerint Isten újszövetségi népévé, az üdvösség eszközei legyenek. Istenünk „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. (1Tim 2,4).
A gazdag ifjú Jézustól megkérdezte: „Mit kell még tennem?” „Ha tökéletes akarsz lenni - felelte Jézus -, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!” (Mt 19,20-21).
Ez a felszólítás, amely az ifjú egész létét más dimenzióba akarja helyezni, felforgatja nemcsak külsejében, hanem a szíve gyökeréig, és más emberré teszi, az ifjúnak kedvét szegte.
A hivatás személyes oldala a hit és átalakulás, a hitből és engedelmességből fakadó csatlakozás.
Életünk során egyetlen elhatároló erejű hívást bontogatunk. Szent Pál írja: „Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal nem dicsekedhetem, hiszen ez kényszerű kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot.” (1Kor 9,16). Azt a Krisztust hirdeti, aki a Damaszkuszba vezető úton megszólította és megérintette lelke mélyét. Most ez a Krisztus, Pál apostolon keresztül akarja másokkal is megismertetni magát, és így az élmények sorozatát nyitja meg előtte.
Ez a „kényszerűség” minden elhivatottat markában tart, mert minden munkájában, emberi kapcsolatában Jézus tűnik fel és tűnik el.
Corona Bamberg, Az emberség ára c. könyvében a vadászkutyákhoz hasonlítja a hivatásos embert. Elég, ha egyikük meglátja, észreveszi a vadat, mert azonnal megiramodik, rohan a vad után. A többi kutya is vele szalad egy darabig, de mivel nem látták, iramuk lankadni kezd, elfáradnak, visszafordulnak. Az élen rohanó ezeket észre sem veszi. Ő látta a nyulat és lohol a nyomába. Semmi sem tudja eltéríteni: sem a kövek, sem a tüskés bozót, amely felhasogatja bőrét, feltöri a talpát. Nem hagy fel az üldözéssel, míg a zsákmányt megszerzi, mert ellenállhatatlanul csábítja a cél. De ellenállhatatlan a vadászszenvedély is. A kutya vadászás közben válik önmagává, a futásban, az erőfeszítésben szabadul fel, még mielőtt elérné a célt. „Így kell, akinek Krisztus Urunkkal van dolga, tántoríthatatlanul Őrá néznie,” míg el nem jut hozzá. Vessünk egy pillantást Saul-Pálra, aki lihegett a dühtől, és halállal fenyegette az Úr tanítványait. (vö. ApCsel 9,1) Amikor megismerte Krisztus túláradó szeretetét, már a Lélektől hajtva szalad Krisztus után: „futok a kitűzött cél felé ... nem mintha már elértem volna vagy már célba értem volna, de futok utána, hogy magamhoz ragadjam.” (Fil 3,12) A hasonlatnál maradva: a vadászkutya és a nyúl, Krisztus és az apostol összetartoznak.
Az Egyház tagjainak élete mind a hivatásról szól: Bosco Szent János különös álma után, szűnni nem akaró lendülettel követi hivatását, dolgozik az ifjakért. Remete Szent Antal az önmagát kiüresítő Krisztushoz akar hasonulni. A dicsőséget hajszoló Loyolai Szent Ignác pedig Mindent Isten Nagyobb Dicsőségére tesz (M.I.N.D.). A megtört nádszálat is kímélő Krisztust példáját követő, Lisieux-i Szent Teréz, a kis feladatok nagylelkű végzésében találta meg hivatását.
A hivatást inkább megsejtjük, nem tudjuk megmagyarázni. A magyarázat nem jeleníti meg a hivatást, csak az élet. Megmagyarázni nem tudjuk, de róla beszélni tudunk. A pusztai vándorlás alatt sokszor megszomjazott a zsidó nép, ilyenkor zúgolódtak, megkeserítették Mózes életét. „Mózes ilyen szavakkal fohászkodott az Úrhoz: Mit tegyek ezzel a néppel? Kevés híja és megkövez.” (Kiv 17,4) Az Úr vizet ad nekik a sziklából. – Ámosz próféta is csak azt tudta mondani a bételi szentély papjának: „pásztor voltam és szikomort gyűjtögettem. Az Úr azonban elhívott a nyáj mellől. Azt mondta nekem az Úr: „Menj, jövendölj népemnek, Izraelnek! Halljad hát az Úr szavát!” (Ám 7,14-16).
A hivatás olyan, mint a szerelem, csak az élet jeleníti meg. Ha magyarázatot kérnek, akkor a tudatlanság, tehetetlenség érzése szakad ránk, s olyankor csak a vágyunk nő még erősebbé, hogy újra visszataláljunk az eredeti, érintetlen hívó hangok, szívbéli álmok, vonzalmak által a feladatokat adó Úr színe elé.
A meghívottat vezeti az Úr. Ez magatartásán mindig meglátszik és érezhető. Aki vállalja a meghívást, annak meg kell halnia a világ számára úgy, hogy a világban marad, de állandó kapcsolatban az Úrral. Amikor Mózes megkérdezte az Urat: „Mit tegyek ezzel a néppel?” Ő válaszolt: „Haladj a nép előtt, vedd magadhoz Izrael véneit, fogd kezedbe a botodat, amellyel a Nílusra rácsaptál és menj. Én odaállok eléd a sziklára a Hórebnél. Üss a sziklára, víz folyik majd belőle, hogy igyék a nép.” (Kiv 17,5k)
A lengyel író, Krisztus vezetését így mutatja be a Rómából menekülő Szent Péter kérdésére: Quo vadis, Domine? - „Ha te elhagyod népemet, én Rómába megyek, hogy újra megfeszítsenek. Péter csakhamar felkelt, reszkető kezével felvette a vándorbotot, s egy szót sem szólva, visszafordult a város hét halma felé. Pál, János, Linus, meg a hívők valamennyien csodálkozva és annál nagyobb rémülettel fogadták… De ő minden kérdésükre nyugodtan és örvendezve csak ennyit felelt: Láttam az Urat. S még aznap este kiment az ostrianumi temetőbe, hogy tanítsa és megkeresztelje azokat, akik meg akartak mártózni az élet vizében.” (Sienkiewicz Henrik, Quo vadis, 553.)
Ószövetségi párhuzama, Franz Werfel, Halljátok az igét c. regény hősének, Jeremiásnak sorsában mutatja be. Cidkijah király szeme láttára gyors kardcsapással széthasították gyermekeinek fejét. Majd két izzó vastűt beledöftek a király gyönyörű szemébe. A próféta, Jirmijah, immáron nem félt többé s az Egyetlen nevében így szólt Mardukhoz a népek urához: „Alapkő és szegletkő lehettél volna… De most halott tömb vagy csupán és útban heversz… Nebukadnezár szája megvonaglott. Ajkai körül a vonaglás most rejtélyes mosollyá szelídült. Minden időkre biztosította a sértő életét és szabadságát: A hirdető tetszése szerint maradhat, és szabadon járhat-kelhet. Mondja és hirdesse azt, amit hirdetnie kell… Mert nagyon erős benne az ő Istene…” (568. old.)
A meghívottat boldoggá teszi az Úr. Jézus nagy ígérete: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig." (Mt 28,20) A kilátástalannak tűnő helyzetben is velünk van: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok.Aki meghallja szavam és ajtót nyit bemegyek hozzá, vele szem, ő meg velem.” (Jel 3,20) Ez pedig a teljes létközösség Istennel.
A hivatás kezdetén rányitunk az Istenre, de elérni Őt csak az áldozatos szeretet útján tudjuk. Jézus szeretete sodor minket, amíg utunk végén újból Reá nyitunk. És akkor látni fogjuk, amit szem nem látott, hallani fogjuk, amit fül nem hallott, s bírni fogjuk, akit emberi szív fel nem fogott.
Az Atya kente föl Szentlélekkel Jézus Krisztust és „pappá, prófétává, királlyá” tette. Isten egész népe részesedik Krisztus e három feladatköréből és hordozza a küldetés és a szolgálat felelősségét, ami abból fakad. Isten népéhez csatlakozva a hit és a keresztség által részt kaptunk e nép páratlan hivatásából: papi hivatásból. „Az Úr Krisztus, az emberek közül választott főpap az új népet „Atyjának, az Istennek országává és papjaivá tette.” (KEK 783k)
Sokféle hívatás van, de a legfontosabb, hogy keresztények vagyunk, mert a keresztség által felszentelt lelki házzá és szent papsággá lettünk. A hívők egész közössége, mint ilyen, papi jellegű. Ez az általános papság. (vö. KEK 1546) A keresztségben szerzett és a bérmálásban megerősített természetfölötti méltóság, amelyben Krisztus Egyházának minden tagja részesül, s ennek következtében kedves áldozatokat hozhat Istennek, és dicsőítheti őt. Valamennyiünk közös hívatása az életszentségre és a világ evangelizálására szól. Az általános papság két másik szentségben bontakozik ki, az egyházi rend és a házasság szentségében. E szentségek révén a hívek sajátos fölszentelésben részesülnek. Azok, akik részesülnek az egyházi rend szentségében, arra kapnak fölszentelést, hogy Krisztus nevében „Isten igéje és kegyelme által az Egyház pásztorai legyenek”. A családot alapítók, hogy méltó módon betölthessék állapotuk föladatait, egy külön szentségből nyernek megerősítést és fölszentelést.(vö. KEK 1535)
A szolgálati papság. Az egyházi rend az a szentség, mely által a Krisztustól Apostolaira bízott küldetés teljesítése folytatódik az Egyházban az idők végezetéig: tehát az apostoli szolgálat szentsége. Három fokozata van: a püspökség, az áldozópapság és a diakonátus. A püspökök és papok szolgálati papsága, és az összes hívő általános papsága, „lényegük szerint” különböznek, bár „egymáshoz vannak rendelve.. Míg a hívők általános papsága a keresztségi kegyelemnek - a hit, remény és szeretet életének -, valamint a Lélek szerinti élet gyarapodásában valósul meg, addig a szolgálati papság az általános papság szolgálatában áll, és az összes keresztények keresztségi kegyelmének kibontakoztatására irányul. Egyike azon eszközöknek, melyekkel Krisztus szüntelenül építi és vezeti a maga Egyházát. Éppen ezért egy külön szentséggel, az egyházi rend szentségével adják át. Az egyházi rend szentségét kézrátétellel szolgáltatják ki, melyet ünnepélyes fölszentelő könyörgés kísér, s ebben a szentelendő számára a Szentléleknek a szolgálathoz szükséges kegyelmét kérik. A szentelés eltörölhetetlen karaktert nyom a lélekbe, akár a keresztség és a bérmálás. (vö. KEK 1597). A fölszentelt szolgák Isten népe szolgálatát a tanítás, az istentisztelet és a lelkipásztori irányítás által végzik. Az egyházi rend szentségének az alapja a papi hivatás. Jézus maga hívta meg apostolait, ugyanígy ma is Ő hívja meg.
A hivatás feltételei, hogy egészséges legyen a papságra készülő, legyen elegendő szellemi képessége a szükséges tanulmányok elvégzésére, valamint legyen komoly erkölcse, és a papságban ne keressen egyebet, mint Isten és az emberek szolgálatát.
Darvas-Kozma József
Forrás: Krisztussal a keresztet
Isten örök tervében ott van a kiválasztott. Időben megkapja az Isten meghívását. A hivatás tárgya valami küldetés. Jeremiásnak az Úr szócsövének kell lennie a nemzetek között. A küldetés hallatán megrémül, még csak 25 éves, tapasztalatlan ifjú, aki úgy érzi, hogy járatlan a beszédben. „Ne félj tőlük, mert veled vagyok, és megoltalmazlak - az Úr mondja ezt neked. Akkor az Úr kinyújtotta kezét, megérintette ajkamat és így szólt hozzám: Nézd, ajkadra adom szavaimat, ma nemzetek és országok fölé állítalak, hogy gyomlálj és rombolj, pusztíts és szétszórj, építs és ültess." (Jer 1,8-10).
Ha Isten szól, útnak indulnak. Ezt látjuk Ábrahám, Jákob, Mózes, Ámosz, Izajás, Jeremiás, Ezekiel esetében. Mindig ugyanazt ismételve: Menj! Elküldelek…
Isten hívására, mindenki személyes módon, természetének megfelelően válaszol. Mózes olyan jeleket kér, amelyek hitelesítik küldetését (Kiv 3,11), Izajás felajánlkozik: ”Itt vagyok, engem küldj el!" (Iz 6,8). Jeremiás ellenvetéseket tesz: "Jaj, Uram Isten! Nézd, nem tudok én beszélni, hiszen még ifjú vagyok." (Jer 1,6). Mindegyik engedelmeskedik, mert lényegesen érintette Isten, tudatában van személyes küldetésének.
Mindenki életében felhangzik az Úr hangja, a soha sem sejtett vagy remélt égő csipkebokorból. Ez a hang minket is hív és követésre szólít. (Gondolhatunk Szent Ágoston esetére: Tolle, lege!) Ha visszagondolunk, amiként Mózes gondolhatott vissza a pusztában fellobbanó csipkebokorra, bensőnkben ismét az Úr szavát halljuk és beindul az önvizsgálat: hogyan hordozom a hivatást?
Mózes sem tudott a tűzben gyönyörködni, vagy netán a pernyének látszó ábrák fölött eltűnődni, amikor a lángok közül az Úr hangja morajlott. A titokzatos látomás értelme, a lobogó láng nyomán a megértő üzenet: "Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát; igen, ismerem szenvedését. Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam az egyiptomiak hatalmából, és hogy kivezessem arról a földről egy szép, tágas országba, egy tejjel-mézzel folyó országba.” (Kiv 3,7-8).
Közösséghez szól a küldetés. A megértés eredményeként sugárzik tudatunkba az elkötelezett összegezése: íme a nép, a föld, a hegy, a világ – akinek sorsában osztozom, akiben képességeim, vágyaim és álmaim, küldetésem elnyerik igazi értelmüket. A hivatás mindig a közösségben születik és az életet lefoglalja. Amikor Isten megszólítására válaszolunk, ezt közönségesen hivatásnak nevezzük. A közösségi érzület magzatvize nélkül fulladásra ítélt minden meghívás.
Isten a belső hangok, szívbeli vonzalmak, nagy horderejű álmok által megragad és módosítja életünket saját transzcendens természetéhez.
Jézus Urunk nem a puszták magányosait hívja, hanem a közösségben tevékenykedőket: halászokat, családosokat, pénzváltót, vagyis a közösségben élőket. Ezekkel célja, hogy akarata szerint Isten újszövetségi népévé, az üdvösség eszközei legyenek. Istenünk „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. (1Tim 2,4).
A gazdag ifjú Jézustól megkérdezte: „Mit kell még tennem?” „Ha tökéletes akarsz lenni - felelte Jézus -, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!” (Mt 19,20-21).
Ez a felszólítás, amely az ifjú egész létét más dimenzióba akarja helyezni, felforgatja nemcsak külsejében, hanem a szíve gyökeréig, és más emberré teszi, az ifjúnak kedvét szegte.
A hivatás személyes oldala a hit és átalakulás, a hitből és engedelmességből fakadó csatlakozás.
Életünk során egyetlen elhatároló erejű hívást bontogatunk. Szent Pál írja: „Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal nem dicsekedhetem, hiszen ez kényszerű kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot.” (1Kor 9,16). Azt a Krisztust hirdeti, aki a Damaszkuszba vezető úton megszólította és megérintette lelke mélyét. Most ez a Krisztus, Pál apostolon keresztül akarja másokkal is megismertetni magát, és így az élmények sorozatát nyitja meg előtte.
Ez a „kényszerűség” minden elhivatottat markában tart, mert minden munkájában, emberi kapcsolatában Jézus tűnik fel és tűnik el.
Corona Bamberg, Az emberség ára c. könyvében a vadászkutyákhoz hasonlítja a hivatásos embert. Elég, ha egyikük meglátja, észreveszi a vadat, mert azonnal megiramodik, rohan a vad után. A többi kutya is vele szalad egy darabig, de mivel nem látták, iramuk lankadni kezd, elfáradnak, visszafordulnak. Az élen rohanó ezeket észre sem veszi. Ő látta a nyulat és lohol a nyomába. Semmi sem tudja eltéríteni: sem a kövek, sem a tüskés bozót, amely felhasogatja bőrét, feltöri a talpát. Nem hagy fel az üldözéssel, míg a zsákmányt megszerzi, mert ellenállhatatlanul csábítja a cél. De ellenállhatatlan a vadászszenvedély is. A kutya vadászás közben válik önmagává, a futásban, az erőfeszítésben szabadul fel, még mielőtt elérné a célt. „Így kell, akinek Krisztus Urunkkal van dolga, tántoríthatatlanul Őrá néznie,” míg el nem jut hozzá. Vessünk egy pillantást Saul-Pálra, aki lihegett a dühtől, és halállal fenyegette az Úr tanítványait. (vö. ApCsel 9,1) Amikor megismerte Krisztus túláradó szeretetét, már a Lélektől hajtva szalad Krisztus után: „futok a kitűzött cél felé ... nem mintha már elértem volna vagy már célba értem volna, de futok utána, hogy magamhoz ragadjam.” (Fil 3,12) A hasonlatnál maradva: a vadászkutya és a nyúl, Krisztus és az apostol összetartoznak.
Az Egyház tagjainak élete mind a hivatásról szól: Bosco Szent János különös álma után, szűnni nem akaró lendülettel követi hivatását, dolgozik az ifjakért. Remete Szent Antal az önmagát kiüresítő Krisztushoz akar hasonulni. A dicsőséget hajszoló Loyolai Szent Ignác pedig Mindent Isten Nagyobb Dicsőségére tesz (M.I.N.D.). A megtört nádszálat is kímélő Krisztust példáját követő, Lisieux-i Szent Teréz, a kis feladatok nagylelkű végzésében találta meg hivatását.
A hivatást inkább megsejtjük, nem tudjuk megmagyarázni. A magyarázat nem jeleníti meg a hivatást, csak az élet. Megmagyarázni nem tudjuk, de róla beszélni tudunk. A pusztai vándorlás alatt sokszor megszomjazott a zsidó nép, ilyenkor zúgolódtak, megkeserítették Mózes életét. „Mózes ilyen szavakkal fohászkodott az Úrhoz: Mit tegyek ezzel a néppel? Kevés híja és megkövez.” (Kiv 17,4) Az Úr vizet ad nekik a sziklából. – Ámosz próféta is csak azt tudta mondani a bételi szentély papjának: „pásztor voltam és szikomort gyűjtögettem. Az Úr azonban elhívott a nyáj mellől. Azt mondta nekem az Úr: „Menj, jövendölj népemnek, Izraelnek! Halljad hát az Úr szavát!” (Ám 7,14-16).
A hivatás olyan, mint a szerelem, csak az élet jeleníti meg. Ha magyarázatot kérnek, akkor a tudatlanság, tehetetlenség érzése szakad ránk, s olyankor csak a vágyunk nő még erősebbé, hogy újra visszataláljunk az eredeti, érintetlen hívó hangok, szívbéli álmok, vonzalmak által a feladatokat adó Úr színe elé.
A meghívottat vezeti az Úr. Ez magatartásán mindig meglátszik és érezhető. Aki vállalja a meghívást, annak meg kell halnia a világ számára úgy, hogy a világban marad, de állandó kapcsolatban az Úrral. Amikor Mózes megkérdezte az Urat: „Mit tegyek ezzel a néppel?” Ő válaszolt: „Haladj a nép előtt, vedd magadhoz Izrael véneit, fogd kezedbe a botodat, amellyel a Nílusra rácsaptál és menj. Én odaállok eléd a sziklára a Hórebnél. Üss a sziklára, víz folyik majd belőle, hogy igyék a nép.” (Kiv 17,5k)
A lengyel író, Krisztus vezetését így mutatja be a Rómából menekülő Szent Péter kérdésére: Quo vadis, Domine? - „Ha te elhagyod népemet, én Rómába megyek, hogy újra megfeszítsenek. Péter csakhamar felkelt, reszkető kezével felvette a vándorbotot, s egy szót sem szólva, visszafordult a város hét halma felé. Pál, János, Linus, meg a hívők valamennyien csodálkozva és annál nagyobb rémülettel fogadták… De ő minden kérdésükre nyugodtan és örvendezve csak ennyit felelt: Láttam az Urat. S még aznap este kiment az ostrianumi temetőbe, hogy tanítsa és megkeresztelje azokat, akik meg akartak mártózni az élet vizében.” (Sienkiewicz Henrik, Quo vadis, 553.)
Ószövetségi párhuzama, Franz Werfel, Halljátok az igét c. regény hősének, Jeremiásnak sorsában mutatja be. Cidkijah király szeme láttára gyors kardcsapással széthasították gyermekeinek fejét. Majd két izzó vastűt beledöftek a király gyönyörű szemébe. A próféta, Jirmijah, immáron nem félt többé s az Egyetlen nevében így szólt Mardukhoz a népek urához: „Alapkő és szegletkő lehettél volna… De most halott tömb vagy csupán és útban heversz… Nebukadnezár szája megvonaglott. Ajkai körül a vonaglás most rejtélyes mosollyá szelídült. Minden időkre biztosította a sértő életét és szabadságát: A hirdető tetszése szerint maradhat, és szabadon járhat-kelhet. Mondja és hirdesse azt, amit hirdetnie kell… Mert nagyon erős benne az ő Istene…” (568. old.)
A meghívottat boldoggá teszi az Úr. Jézus nagy ígérete: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig." (Mt 28,20) A kilátástalannak tűnő helyzetben is velünk van: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok.Aki meghallja szavam és ajtót nyit bemegyek hozzá, vele szem, ő meg velem.” (Jel 3,20) Ez pedig a teljes létközösség Istennel.
A hivatás kezdetén rányitunk az Istenre, de elérni Őt csak az áldozatos szeretet útján tudjuk. Jézus szeretete sodor minket, amíg utunk végén újból Reá nyitunk. És akkor látni fogjuk, amit szem nem látott, hallani fogjuk, amit fül nem hallott, s bírni fogjuk, akit emberi szív fel nem fogott.
Az Atya kente föl Szentlélekkel Jézus Krisztust és „pappá, prófétává, királlyá” tette. Isten egész népe részesedik Krisztus e három feladatköréből és hordozza a küldetés és a szolgálat felelősségét, ami abból fakad. Isten népéhez csatlakozva a hit és a keresztség által részt kaptunk e nép páratlan hivatásából: papi hivatásból. „Az Úr Krisztus, az emberek közül választott főpap az új népet „Atyjának, az Istennek országává és papjaivá tette.” (KEK 783k)
Sokféle hívatás van, de a legfontosabb, hogy keresztények vagyunk, mert a keresztség által felszentelt lelki házzá és szent papsággá lettünk. A hívők egész közössége, mint ilyen, papi jellegű. Ez az általános papság. (vö. KEK 1546) A keresztségben szerzett és a bérmálásban megerősített természetfölötti méltóság, amelyben Krisztus Egyházának minden tagja részesül, s ennek következtében kedves áldozatokat hozhat Istennek, és dicsőítheti őt. Valamennyiünk közös hívatása az életszentségre és a világ evangelizálására szól. Az általános papság két másik szentségben bontakozik ki, az egyházi rend és a házasság szentségében. E szentségek révén a hívek sajátos fölszentelésben részesülnek. Azok, akik részesülnek az egyházi rend szentségében, arra kapnak fölszentelést, hogy Krisztus nevében „Isten igéje és kegyelme által az Egyház pásztorai legyenek”. A családot alapítók, hogy méltó módon betölthessék állapotuk föladatait, egy külön szentségből nyernek megerősítést és fölszentelést.(vö. KEK 1535)
A szolgálati papság. Az egyházi rend az a szentség, mely által a Krisztustól Apostolaira bízott küldetés teljesítése folytatódik az Egyházban az idők végezetéig: tehát az apostoli szolgálat szentsége. Három fokozata van: a püspökség, az áldozópapság és a diakonátus. A püspökök és papok szolgálati papsága, és az összes hívő általános papsága, „lényegük szerint” különböznek, bár „egymáshoz vannak rendelve.. Míg a hívők általános papsága a keresztségi kegyelemnek - a hit, remény és szeretet életének -, valamint a Lélek szerinti élet gyarapodásában valósul meg, addig a szolgálati papság az általános papság szolgálatában áll, és az összes keresztények keresztségi kegyelmének kibontakoztatására irányul. Egyike azon eszközöknek, melyekkel Krisztus szüntelenül építi és vezeti a maga Egyházát. Éppen ezért egy külön szentséggel, az egyházi rend szentségével adják át. Az egyházi rend szentségét kézrátétellel szolgáltatják ki, melyet ünnepélyes fölszentelő könyörgés kísér, s ebben a szentelendő számára a Szentléleknek a szolgálathoz szükséges kegyelmét kérik. A szentelés eltörölhetetlen karaktert nyom a lélekbe, akár a keresztség és a bérmálás. (vö. KEK 1597). A fölszentelt szolgák Isten népe szolgálatát a tanítás, az istentisztelet és a lelkipásztori irányítás által végzik. Az egyházi rend szentségének az alapja a papi hivatás. Jézus maga hívta meg apostolait, ugyanígy ma is Ő hívja meg.
A hivatás feltételei, hogy egészséges legyen a papságra készülő, legyen elegendő szellemi képessége a szükséges tanulmányok elvégzésére, valamint legyen komoly erkölcse, és a papságban ne keressen egyebet, mint Isten és az emberek szolgálatát.
Darvas-Kozma József
Forrás: Krisztussal a keresztet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése