A Szent X. Piusz Papi Testvérület összefoglalója a papságról

I. Jézus Krisztus papsága

A Szent X. Piusz Papi Testvérület szívében a katolikus papság van és elsődleges célja, hogy szent papokat képezzen ki és támogasson.

A Testvérület célja a papság és minden ami hozzá tartozik: tudni illik a papság, ahogyan azt a mi Urunk Jézus Krisztus akarta, amikor azt mondta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” (Szabályzat, De sodalitii fine)

A Testvérületnek tehát a pap felé kell irányulnia - és Őt kell határozottan megmutatniuk a világnak a mindennapi életben, ami lényegében a léte - a Szentmiseáldozat minden jelentésével együtt, ami belőle kiárad és ami kiegészíti őt.

A nemzetek apostola a keresztény papság lényegéről, méltóságáról és hivatásáról röviden és tömören szólva azt az ércbe önthető mondatot írja le: „Úgy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait.” (1 Kor 4,1) A pap Krisztus szolgája és eszköz az isteni Megváltó kezében, hogy folytassa Krisztus megváltó művét az idők végéig az egész emberiséget fölemelő isteni hatályosságban. Sőt, a pap joggal nevezhető második Krisztusnak, mert Krisztus személyét képviseli ama küldetés alapján:

„Amint engem küldött az Atya, én is küldelek titeket” (Jn 20,21), és a Mester programját valósítja meg, amely az angyali ének szerint: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek. (Lk 2,14)” (XI. Piusz: Ad Catholici Sacerdotii)

II. Másik Krisztus

A katolikus papok elsősorban Isten és ember közötti közvetítők, akik összekötik az isteni és az emberi világot Krisztus személye által. Szent Pál szavai szerint ők Krisztus szolgái és Isten titkainak kiszolgáltatói, akik az emberek közül ki vannak választva Isten számára. A papok alkotják a nélkülözhetetlen köteléket, amely egyesíti a mennyet és a földet.

Közvetítő Isten és ember között

Ezen papi közvetítés eszközei elsősorban a szentségek, az imádság és a prédikáció. Minden pap részéről ez a munka szentséget igényel, mert ő Isten bensőséges szolgája. A papság is nagy tudást igényel az erkölcsi és vallási igazságok területén, valamint elszakadást a világi dolgoktól, nagyvonalú engedelmességet Isten akarata iránt és a vágyat, hogy mások javáért feláldozza magát. Végül pedig a pap „Másik Krisztus”, aki Isten kiválasztott eszköze az üdvösség számára.

Közvetlenül Isten által alapítva

A katolikus papság közvetlenül Isten által lett alapítva elsődlegesen és rendesen minden lélek megmentése érdekében. Jézus Krisztus, mielőtt a kereszten szenvedett, hogy megváltsa az elesett emberi nemet, elrendelte a 12 apostolnak ezt a papságot és meghagyta nekik, hogy a szentmiseáldozatot a nevében a feltámadása után mutassák be és biztosította számukra a hatalmat a bűnök bocsánatához. Mielőtt dicsőségesen a Mennybe ment, elrendelte, hogy a keresztények örömhírét hirdessék az egész világon.

III. Isten különleges eszköze

A két hivatal - a Szentmise bemutatása és a bűnök megbocsátása - a legmagasztosabbak a sok kiváltság és hatalom közül, amelyeket Isten megad a papjainak. A hívek ezért, és sok más okból kifolyólag, a legnagyobb tisztelettel és odaadással tartoznak Isten kiválasztott szolgáinak.

A Szentmise felajánlása, és így Krisztus keresztáldozatának megújítása, adja meg a pap legfőbb méltóságát. Mialatt részt veszünk a liturgiában, a pap látja el az Isten Fiának szerepét, aki szeretetből feláldozta magát az Atyának az egész emberiség nevében. Amikor a pap az átváltoztatás szavait mondja, megújítja Krisztus áldozatát a Kálvárián, ő maga szétválasztja az Úr Drága Vérét a Szent Testétől. A pap akkor szó szerint megfogja Istent és felemeli a magasba, hogy az emberek imádják a Megváltót.

A pap, amellett, hogy ő Isten különleges eszköze, fel van használva arra is, hogy a templomban naponta megjelenve, az isteni kegyelmet közvetítse akkor is, amikor a híveket megáldoztatja. Az emberek így közvetlenül a pap kezéből fogadják magukhoz Istent.

A papi méltóság nem korlátozódik le a Szentmise bemutatására, hanem részesedik más isteni kiváltságból is, amikor a bűnbocsánat szentségében megbocsátja a bűnt. Krisztus, amikor azt mondta apostolainak, hogy akiknek megbocsátják bűneit, az bocsánatot nyer, akinek megtartják bűneit, az nem nyer bocsánatot, egyértelműen akarta, hogy a papi feloldozás által az ember visszatérjen Isten kegyelméhez. Így a lélek szokásos módon áthalad a bűn halálán át a kegyelem életébe a papság által. Csak a kegyelem állapotában léphet be a lélek a paradicsomba; ezért bízta Isten a menny kulcsait a papokra.

IV. A hivatás felismerése

Miért teremtett téged Isten? Mire hív téged? Milyen hivatást akar neked adni és valóban boldoggá tenni? A hivatás felismerése kulcsfontosságú lépés mindenki életében. Íme néhány hasznos jó tanács, amely a katolikus papi hivatásra vonatkozik.

A hivatásról általánosságban elmondható, hogy egyszerűen egy hívás Istentől egy bizonyos életállapotra. A házasság ebben az értelemben hivatás, csakúgy, mint a többi különböző szakma, mint például orvos, tanár vagy asztalos. Isten ezért hív mindenkit egy bizonyos hivatásra, amelyik a legjobban illik a tehetségeinkhez, legjobban felkészít minket a mennyei életre és a legjobban tiszteli Őt. Mindenkinek kötelessége felismerni és teljesíteni ezt a hivatást.

A papság is hivatás, azonban felülmúl minden más hivatást, mert ez természetfeletti. Isten az emberiségre bőségesen akarja árasztani áldását és kegyelmét, ezért úgy döntött, hogy a papokat választja ki arra, hogy különleges eszközei legyenek ehhez a feladathoz. A pap és a szentségek nélkül sok lélek fog éhezni és nehezen fognak tudni a mennybe jutni. Ezért rendkívül fontos az igazi papi hivatás felismerése.

V. Figyelj a hívásra!

A papi hivatásnak vagy a vallásos élet bármilyen formája teljesítésének első lépése az Isten hívására való odafigyelés. A legjobb módja ennek a buzgó imádság - ami egyszerűen Istenhez emeli az értelmet - és a szentségek méltó vétele, amely feltételezi a kegyelem állapotát, vagyis az Istennel való barátságot. A fiatal (vagy nem is olyan fiatal) férfi átadja magát az isteni meghívásnak, mert Isten azokhoz beszél csak, akik készek meghallgatni és cselekedni. - Figyelj Isten hívására
Nem elsősorban erős érzelmek vagy heves érzések

Ez az isteni hívás azonban nem nyilvánul meg elsősorban erős érzelmekben vagy heves érzésekben. Ezek az érzékeny vigaszok néha kiegészítik a hivatás felismerését, azonban nem jelentik a hívást a papságra. Az igazi hivatás ehelyett biztosan azáltal fejlődik ki, hogy határozott és állandó vággyal Istent akarja szolgálni önmaga feláldozásával mások javára. Ez volt a vágya Krisztusnak, amíg a földön élt és ez az, amellyel meg kell egyezniük a leendő papoknak is.

Ha az ember egyszer felismeri, hogy birtokában van ennek a tartós vágynak, akkor beszélnie kell a helyi pappal és igyekeznie kell, hogy felvegyék a papi szemináriumba, feltéve ha nincs ennek akadálya. Ez az első és legfontosabb lépés a papi hivatás teljesítésében.
 

A felismerés kötelessége

Most a hivatás igényes felismerésének kötelessége a szeminárium rektoráé és az illető leendő pap lelki vezetőjéé, hogy Istenért, a helyi püspök utasítása által, aki kinevezte ezeket az embereket erre a különösen nehéz és fontos feladatra. Mindaddig, amíg a nevelkedő papnak becsületesek és őszinték a tettei és szavai, addig minden bizonnyal egyértelmű a hivatása.

A leendő papnak, az Isten tiszteletének és a lelkek szolgálatának jámbor szándéka mellett, fel kell mutatnia az erkölcsi fegyelmet, a lelki egészséget, a józan észt és a szellemi érettséget. Mindezek a tulajdonságok elengedhetetlenek a sikeres papi szolgálathoz. Hasonlóképpen nem hajthatják őt az érzelmek, hozzátéve még a fizikai örömöket is, vagy azt a vágyat, hogy a világ dicsérje és elismerje. Az ilyen hibák súlyosan akadályozzák a lelkipásztori feladatait és az Istennel való kapcsolatát.
Ad Catholici Sacerdotii (A katolikus papsághoz)

XI. Piusz pápa kiváló összefoglalást adott a püspökök, szemináriumi elöljárók és lelki vezetők számára, akiknek törekedniük kell, hogy ösztönözzék a nevelkedő papokat:

„Az okos és éber szemináriumi elöljáró, aki a reá bízott ifjakat egyénenként gondosan figyeli, azoknak tehetségeit és hajlamait alaposan tanulmányozza, különös nehézség nélkül észreveszi, kinek van égi hivatása a papságra. A papi hivatás vagy a papi szolgálatra való hajlamosság -mint jól tudjátok, Tisztelendő Testvérek - nem annyira a lelkiismeret belső szózatán vagy érzelmi hangulatokon alapszik, amelyek sokszor egészen hiányoznak, hanem inkább a papságra törekvő őszinte és nyílt szándékon, ha ez azokkal a testi és lelki adottságokkal párosul, amelyek a papi szolgálatra való alkalmasságnak előfeltételei. Aki a szent papi rendet azzal az önzetlen nemes szándékkal kívánja, hogy önmagát Isten szolgálatára és a hívek üdvösségére áldozza, azonkívül józan jámborságot, romlatlan tisztaságot és megfelelő tanultságot mutat vagy legalábbis arra törekszik, annak nyilvánvalóan hivatása van az Istentől a papságra.

Aki azonban csak rövidlátó szüleinek erőltetésére azért akarja a papi állást elnyerni, mert földi javakat, előnyöket és kiváltságokat remél tőle, ami inkább a múltban volt általánosabb eset; aki a fegyelmet és az engedelmességet nehezen szokja, a jámborságra kevésbé hajlamos, nem szereti a munkát és nem érdeklődik a lelkek üdvössége iránt; aki az érzékiség iránt fogékony és hosszú tapasztalatban nem mutatja képességét az ellenállásra; aki végül a tanulásban oly gyönge előmenetelt tesz, hogy nem nyújt kellő reményt a tanulmányok elégséges sikerrel való elvégzéséhez: az nem született arra és nem alkalmas rá, hogy a szent papi rendet felvegye.” (XI. Piusz: Ad Catholici Sacerdotii)

Szigorú és igényes felkészítés

A hiteles papi életre való felkészülés szigorú és igényes, de nem eredmény nélküli. Maga Krisztus megmondta, amikor az apostolai megkérdezték, hogy mi lesz az ő jutalmuk:

„Mindaz, aki elhagyja értem házát, testvéreit, nővéreit, apját, anyját, feleségét, gyermekeit, földjét az én nevemért, százannyit kap és az örök életet.” (Mt 19, 29)

Forrás: Szent X. Piusz Papi Testvérület