Az emberek többsége vagy házasságban, vagy egyedül él, ezt is, azt is normális állapotnak nevezzük. Van azonban egy harmadik állapot is, mely már nem nevezhető normálisnak, mégpedig a papi állapot (és a szerzetesi), mely rendkívüli, és amit az ember nem saját maga választ, hanem Isten hívását követi.
Amikor az Üdvözítő erre a világra jött, és megalapította az Új Szövetséget, 12 férfit hívott meg, akiknek az ő művét kellett folytatniuk. Végigsétált a Genezáreti tó mentén, és magához hívta Pétert és Andrást, Jakabot és Jánost. „Gyertek, kövessetek” – mondta – „s én emberek halászává teszlek benneteket.” (Mt 4,18)
Majd halála és feltámadása után lováról a földre terítette Sault, és a pogányok legnagyobb apostolává tette. Ebben az időben hangja hallható, és ereje az ember érzékszerveivel felfogható volt.
Az Egyház történelme folyamán Urunk újra és újra bejárta a földet és munkásokat hívott szőlőskertjébe. Mindazonáltal hívása ekkor már a legtöbb esetben nem volt akusztikusan érzékelhető úgy, mint az apostolok idejében. De hogyan tudták akkor ezek az emberek Isten hívását mégis meghallani? Hogyan hívja meg Isten övéit az ő szolgálatára? Kiválasztottjainak Isten részben belső indíttatással, részben külső adottságokkal adja tudtára meghívását. E meghívás aztán később az Egyház, a püspök és a rendi elöljáró hívása által nyer megerősítést és lesz megpecsételve.
Kérdésünk tehát az, hogyan lehet ezt az isteni hívást felismerni. E kérdés megválaszolásához néhány példát mutatok be annak illusztrálására, különböző emberek hogyan válaszoltak e hívásra.
Miről lehet az isteni hívást felismerni?
1. A tiszta szándékról: aki az Egyház papságában valami mást keres, mint Isten dicsőségét és a halhatatlan lelkek üdvét, annak biztosan nincs isteni hivatása.
2. A szellemi adottságokról: a papi hivatáshoz elengedhetetlenül szükséges a tudás. A leendő papoknak ezért komoly tanulmányokat kell elvégezniük és vizsgákat kell letenniük.
3. Az erkölcsi adottságokról: a leendő papnak tiszta életet kell folytatnia, le kell tudni mondania a családi életről, és erényes életet kell élnie. (A cölibátus nem – csak – azt jelenti, hogy a papnak önmegtartóztató életet kell élnie, hiszen ez a követelmény minden állapotra érvényes, nem csak a klerikusokéra. A cölibátus a családról, a házasságról való lemondást jelenti.)
4. Az ima szeretete: a pap az ima embere. Aki nem imádkozik szívesen, annak nem szükséges papnak lennie, hiszen a pap napi elfoglaltságának felét az ima teszi ki: breviárium, rózsafüzér, Biblia-olvasás, lelki olvasmányok, szemlélődés stb.
5. A lelki és testi egészségről: a pappá szentelés akadályát jelenti például az epilepszia, a süketség, némaság, vakság vagy testi hibák, törpe növés stb.
Ha ezek az adottságok megvannak és az Egyház a szubdiakónussá való felszenteléssel a hivatást megerősíti, a jelöltnek nem szabad többé kételkednie az isteni hívás meglétében, valódiságában.
Azonban természetesen az is előfordul, hogy mindezen adottságok mellett valaki még sem követi Isten hívását. Sokan követik, de vannak olyanok, akik nem akarják meghallani, megint mások elárulják, és olyanok is akadnak, akik csak kikényszerítik a pappá való szentelésüket.
Nézzük most meg közelebbről négy embernek az isteni szóra adott válaszát:
1. Egy hűségesen meghallgatott elhívás: Jézus idejében élt egy vámos, név szerint Lévi. Napról napra vámszedő padja előtt ülve űzte jól jövedelmező üzletét. Minden vágya és törekvése a pénzre és a nyereségre irányult, és eszébe se jutott, hogy ezen változtasson.
Egy napon Jézus ment el előtte, és ekkor valami különleges dolog történt. Szemének egyetlen pillantása, egy másik világból érkező villámként, fényként hatolt a lelkébe; egy rövid szó, oly lágy és oly barátságos, és mégis oly parancsoló és ellenállhatatlan: „Kövess engem! Az felállt és mindenét otthagyva követte őt.” (Lk 5,27) Lévi vámosból lett Máté apostol. Teljes erejéből hirdette az örömhírt és megírta az első evangéliumot. Végül boldogan adta oda életét Krisztusért.
2. Egy eljátszott hivatás: élt Jézus idejében egy fiatal gazda, akinek a földi javakból mindene megvolt, amire csak szíve vágyott. És lelke mélyén mégis kielégítetlen volt. Az örök életet kereste, ezért elment az Üdvözítőhöz, letérdelt előtte és áhítatosan megkérdezte: „Mester, mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre?” Jézus így szólt hozzá: „Ha el akarsz jutni az örök életre, tartsd meg a parancsokat: ne ölj, ne törj házasságot, ne lopj, hamisan ne tanúskodjál, apádat és anyádat tiszteld, felebarátodat pedig szeresd úgy, mint tenmagadat.” Az ifjú erre azt válaszolta: „Ezeket mind megtartottam. Mit kell még tennem?” Jézus ekkor rátekintett és így hívta: „Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!” E szavak után az ifjú búsan távozott, „mert nagy vagyona volt”, (Mt 19,16-22)
Ennek az ifjúnak megvolt az isteni hivatása: ifjúságának ideje kifogástalanul, tökéletesen állt mögötte. Az Üdvözítő ekkor a tökéletesség útját mutatta meg neki, amihez már csak az ő beleegyezése hiányzott. De ezt nem adta meg, helyette szomorúan távozott.
Mi válhatott volna ebből az emberből, ha elfogadta volna a meghívást, egy Péter, András, Jakab, János, vagy mint a többiek? Az biztos, hogy sok lelket menthetett volna meg. Így azonban… mily szörnyű tragédia!
Ha az ószövetségi Jónásra gondolunk, aki szintén el akart menekülni az isteni hívás elől, de akit másodszor megtalált Isten kegyelme, a tengerbe dobta, ahonnan a cethal kiköpte, hogy ezután Ninivében 40 ezer embert térítsen meg – felmérhetjük azt a kárt, amit egy megválaszolatlan hivatás okoz.
3. Egy elárult hivatás: amikor Krisztus Urunk tanítványai sorából a 12 apostolt kiválasztotta, akkor iskarióti Júdást is közéjük vette. És Júdás követte őt. Szellemileg és erkölcsileg alkalmas volt a papi hivatásra, és az Úr választása, valamint saját beleegyezése megpecsételte ezt a hivatást.
Három évig élt az Üdvözítő legnagyobb közelségében, és így szem- és fültanúja lett isteni szavainak és tetteinek. Egy titkos szenvedély, a pénz utáni sóvárgása azonban rabságban tartotta szívét. A gazdagságért mindent hajlandó volt feláldozni. Útjának utolsó állomásai a következők voltak: pénzsóvárságát a hitehagyása követte. Egyike volt azoknak, akiről az eucharisztikus beszéd után az áll a Bibliában, hogy „nem hitt”. (Jn 6,64/71) Ezután jött az árulás, a kétségbeesés és végül az öngyilkosság. Egy elárult hivatás! Jobb lenne az ilyennek, ha meg sem született volna.
4. Egy kikényszerített hivatás: Franciaországban történt, a 18. század végén. Egy fiatal gróf élt Párizsban, Charles Maurice Talleyrand. Abban az időben a főúri családok fiai vagy katonai, vagy papi pályára léptek: mivel Charles sántított, számára a katonai pálya nem jöhetett szóba. Ezért engedett rokonai unszolásának és pap lett, belső elhivatottság, e pálya iránti alkalmasság és hajlam nélkül. Kiváló szellemi képességekkel és tehetséggel rendelkezett, de nem a papi, hanem a világi életre, nem a lelki, hanem a politikai, nem az egyházi és nem a vallási pályára. Isten nem hívta, nem mondta neki: Jöjj és kövess engem! Választásában nem Isten hívó szava, hanem rokonai akarata döntött. 34 éves korára autuni püspök lett. Amikor a francia forradalom kitört, azonnal az Egyház ellenségeinek oldalára állt, elárulta az Egyház és a pápa elidegeníthetetlen jogait. 1789-ben beválasztották a nemzetgyűlésbe, ahol ő indítványozta a papi tized eltörlését és az egyházi javak lefoglalását. Az 1790. június 14-i első nemzeti ünnepen ő tartotta az istentiszteletet a Marsmezőn, s ő volt az első püspök, aki felesküdött az új alkotmányra. Ezért VI. Pius pápa kiközösítette, mire lemondott püspökségéről és egészen az állam szolgálatába állt. 10 éven keresztül volt a köztársaság és Napóleon külügyminisztere, az állam szolgája és az Egyház árulója. VII. Pius pápa 1802-ben, a konkordátum létrejöttében játszott szerepe miatt ugyan feloldotta a kiközösítés alól, de házasságához nem adta meg a diszpenzációt. 84 éves korában halt meg, miután 50 évig az Egyháztól távol és az Egyház ellen dolgozott. Halála napján levelet írt a pápának, amelyben visszavonta és megbánta életének összes tévedését és bűnét, így az utolsó pillanatban megbékélt az Egyházzal és a haldoklók szentségével ellátva hunyt el. Egy kikényszerített hivatás – egy szerencsétlen hivatás!
Csak az Úr hívása és az erre adott őszinte válasz és együttműködés teszi az apostolt gyümölcsöt hozó apostollá!
Imádkozzunk tehát papi hivatásokért, sok papi hivatásért, sok és szent papi hivatásért. Ez Üdvözítőnk egészen különös szívügye volt, mert kevés dolgot fogalmazott meg ilyen egyértelműen és nyomatékosan: „Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz.” (Mt 9,38)
Ámen.
P. Martin Fuchs - 2008. június 22. Budapest Thököly úti kápolna
Forrás: Katolikus honlap
Az Egyház történelme folyamán Urunk újra és újra bejárta a földet és munkásokat hívott szőlőskertjébe. Mindazonáltal hívása ekkor már a legtöbb esetben nem volt akusztikusan érzékelhető úgy, mint az apostolok idejében. De hogyan tudták akkor ezek az emberek Isten hívását mégis meghallani? Hogyan hívja meg Isten övéit az ő szolgálatára? Kiválasztottjainak Isten részben belső indíttatással, részben külső adottságokkal adja tudtára meghívását. E meghívás aztán később az Egyház, a püspök és a rendi elöljáró hívása által nyer megerősítést és lesz megpecsételve.
Kérdésünk tehát az, hogyan lehet ezt az isteni hívást felismerni. E kérdés megválaszolásához néhány példát mutatok be annak illusztrálására, különböző emberek hogyan válaszoltak e hívásra.
Miről lehet az isteni hívást felismerni?
1. A tiszta szándékról: aki az Egyház papságában valami mást keres, mint Isten dicsőségét és a halhatatlan lelkek üdvét, annak biztosan nincs isteni hivatása.
2. A szellemi adottságokról: a papi hivatáshoz elengedhetetlenül szükséges a tudás. A leendő papoknak ezért komoly tanulmányokat kell elvégezniük és vizsgákat kell letenniük.
3. Az erkölcsi adottságokról: a leendő papnak tiszta életet kell folytatnia, le kell tudni mondania a családi életről, és erényes életet kell élnie. (A cölibátus nem – csak – azt jelenti, hogy a papnak önmegtartóztató életet kell élnie, hiszen ez a követelmény minden állapotra érvényes, nem csak a klerikusokéra. A cölibátus a családról, a házasságról való lemondást jelenti.)
4. Az ima szeretete: a pap az ima embere. Aki nem imádkozik szívesen, annak nem szükséges papnak lennie, hiszen a pap napi elfoglaltságának felét az ima teszi ki: breviárium, rózsafüzér, Biblia-olvasás, lelki olvasmányok, szemlélődés stb.
5. A lelki és testi egészségről: a pappá szentelés akadályát jelenti például az epilepszia, a süketség, némaság, vakság vagy testi hibák, törpe növés stb.
Ha ezek az adottságok megvannak és az Egyház a szubdiakónussá való felszenteléssel a hivatást megerősíti, a jelöltnek nem szabad többé kételkednie az isteni hívás meglétében, valódiságában.
Azonban természetesen az is előfordul, hogy mindezen adottságok mellett valaki még sem követi Isten hívását. Sokan követik, de vannak olyanok, akik nem akarják meghallani, megint mások elárulják, és olyanok is akadnak, akik csak kikényszerítik a pappá való szentelésüket.
Nézzük most meg közelebbről négy embernek az isteni szóra adott válaszát:
1. Egy hűségesen meghallgatott elhívás: Jézus idejében élt egy vámos, név szerint Lévi. Napról napra vámszedő padja előtt ülve űzte jól jövedelmező üzletét. Minden vágya és törekvése a pénzre és a nyereségre irányult, és eszébe se jutott, hogy ezen változtasson.
Egy napon Jézus ment el előtte, és ekkor valami különleges dolog történt. Szemének egyetlen pillantása, egy másik világból érkező villámként, fényként hatolt a lelkébe; egy rövid szó, oly lágy és oly barátságos, és mégis oly parancsoló és ellenállhatatlan: „Kövess engem! Az felállt és mindenét otthagyva követte őt.” (Lk 5,27) Lévi vámosból lett Máté apostol. Teljes erejéből hirdette az örömhírt és megírta az első evangéliumot. Végül boldogan adta oda életét Krisztusért.
2. Egy eljátszott hivatás: élt Jézus idejében egy fiatal gazda, akinek a földi javakból mindene megvolt, amire csak szíve vágyott. És lelke mélyén mégis kielégítetlen volt. Az örök életet kereste, ezért elment az Üdvözítőhöz, letérdelt előtte és áhítatosan megkérdezte: „Mester, mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre?” Jézus így szólt hozzá: „Ha el akarsz jutni az örök életre, tartsd meg a parancsokat: ne ölj, ne törj házasságot, ne lopj, hamisan ne tanúskodjál, apádat és anyádat tiszteld, felebarátodat pedig szeresd úgy, mint tenmagadat.” Az ifjú erre azt válaszolta: „Ezeket mind megtartottam. Mit kell még tennem?” Jézus ekkor rátekintett és így hívta: „Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!” E szavak után az ifjú búsan távozott, „mert nagy vagyona volt”, (Mt 19,16-22)
Ennek az ifjúnak megvolt az isteni hivatása: ifjúságának ideje kifogástalanul, tökéletesen állt mögötte. Az Üdvözítő ekkor a tökéletesség útját mutatta meg neki, amihez már csak az ő beleegyezése hiányzott. De ezt nem adta meg, helyette szomorúan távozott.
Mi válhatott volna ebből az emberből, ha elfogadta volna a meghívást, egy Péter, András, Jakab, János, vagy mint a többiek? Az biztos, hogy sok lelket menthetett volna meg. Így azonban… mily szörnyű tragédia!
Ha az ószövetségi Jónásra gondolunk, aki szintén el akart menekülni az isteni hívás elől, de akit másodszor megtalált Isten kegyelme, a tengerbe dobta, ahonnan a cethal kiköpte, hogy ezután Ninivében 40 ezer embert térítsen meg – felmérhetjük azt a kárt, amit egy megválaszolatlan hivatás okoz.
3. Egy elárult hivatás: amikor Krisztus Urunk tanítványai sorából a 12 apostolt kiválasztotta, akkor iskarióti Júdást is közéjük vette. És Júdás követte őt. Szellemileg és erkölcsileg alkalmas volt a papi hivatásra, és az Úr választása, valamint saját beleegyezése megpecsételte ezt a hivatást.
Három évig élt az Üdvözítő legnagyobb közelségében, és így szem- és fültanúja lett isteni szavainak és tetteinek. Egy titkos szenvedély, a pénz utáni sóvárgása azonban rabságban tartotta szívét. A gazdagságért mindent hajlandó volt feláldozni. Útjának utolsó állomásai a következők voltak: pénzsóvárságát a hitehagyása követte. Egyike volt azoknak, akiről az eucharisztikus beszéd után az áll a Bibliában, hogy „nem hitt”. (Jn 6,64/71) Ezután jött az árulás, a kétségbeesés és végül az öngyilkosság. Egy elárult hivatás! Jobb lenne az ilyennek, ha meg sem született volna.
4. Egy kikényszerített hivatás: Franciaországban történt, a 18. század végén. Egy fiatal gróf élt Párizsban, Charles Maurice Talleyrand. Abban az időben a főúri családok fiai vagy katonai, vagy papi pályára léptek: mivel Charles sántított, számára a katonai pálya nem jöhetett szóba. Ezért engedett rokonai unszolásának és pap lett, belső elhivatottság, e pálya iránti alkalmasság és hajlam nélkül. Kiváló szellemi képességekkel és tehetséggel rendelkezett, de nem a papi, hanem a világi életre, nem a lelki, hanem a politikai, nem az egyházi és nem a vallási pályára. Isten nem hívta, nem mondta neki: Jöjj és kövess engem! Választásában nem Isten hívó szava, hanem rokonai akarata döntött. 34 éves korára autuni püspök lett. Amikor a francia forradalom kitört, azonnal az Egyház ellenségeinek oldalára állt, elárulta az Egyház és a pápa elidegeníthetetlen jogait. 1789-ben beválasztották a nemzetgyűlésbe, ahol ő indítványozta a papi tized eltörlését és az egyházi javak lefoglalását. Az 1790. június 14-i első nemzeti ünnepen ő tartotta az istentiszteletet a Marsmezőn, s ő volt az első püspök, aki felesküdött az új alkotmányra. Ezért VI. Pius pápa kiközösítette, mire lemondott püspökségéről és egészen az állam szolgálatába állt. 10 éven keresztül volt a köztársaság és Napóleon külügyminisztere, az állam szolgája és az Egyház árulója. VII. Pius pápa 1802-ben, a konkordátum létrejöttében játszott szerepe miatt ugyan feloldotta a kiközösítés alól, de házasságához nem adta meg a diszpenzációt. 84 éves korában halt meg, miután 50 évig az Egyháztól távol és az Egyház ellen dolgozott. Halála napján levelet írt a pápának, amelyben visszavonta és megbánta életének összes tévedését és bűnét, így az utolsó pillanatban megbékélt az Egyházzal és a haldoklók szentségével ellátva hunyt el. Egy kikényszerített hivatás – egy szerencsétlen hivatás!
Csak az Úr hívása és az erre adott őszinte válasz és együttműködés teszi az apostolt gyümölcsöt hozó apostollá!
Imádkozzunk tehát papi hivatásokért, sok papi hivatásért, sok és szent papi hivatásért. Ez Üdvözítőnk egészen különös szívügye volt, mert kevés dolgot fogalmazott meg ilyen egyértelműen és nyomatékosan: „Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz.” (Mt 9,38)
Ámen.
P. Martin Fuchs - 2008. június 22. Budapest Thököly úti kápolna
Forrás: Katolikus honlap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése