A papi hivatás útjain

Tűnődések a papi hivatásról, az értékek ütközéséről, kihívásokról…

Hívás

Sokszor van olyan tapasztalata az embernek, hogy amikor megy az utcán, az úton, egyszer csak megpillant a messzeségben valakit, aki úgy tűnik, kezével integet, mintha hangfoszlányok is érkeznének, mintha hívna - hív magához. Ezek a jelek. Olyan jelek, amelyekből sejtjük, tudjuk, hogy az a valaki hív, vár. Ezért aztán közeledünk feléje. S ahogy közeledek feléje, lassan kibontakozik valami, láthatóvá, hallhatóvá, érezhetővé válik, aki hív. És kialakul egy élő, személyes kapcsolat. Elkezdünk beszélgetni.

 

Hivatás. Papi hivatás. Erről már a hit nyelvén kell szólni. A hit az, ami kiszűri az isteni hívó szót a mindenfajta hangzavarból. Az isteni hívó szó teremtő szó, hatékony alkotás. Amikor hív, akkor ad valamit. Nemcsak „rátesz egy útra". Ezért a hivatás egyértelműen ajándék is. Isten nem önmagában érthető szó által hív, hanem adományainak szavával. Egy belső követelmény az értékek felé. Mire, merre hív az isteni szó? A csend, a közeledés, mindennap egy kicsit közelebb ülök hozzá, hagyom magam megszelídíteni, és a beszélgetések megmutatják. Itt már ezek a jelek. Már nem az emberi szem, az emberi fül. Már nem ezek a jelek. Sokkal inkább a belső hallás, látás, rálátás. A hitben való rálátás adottságaimra, képességeimre, talentumaimra, helyzetekre, körülményekre, hivatásomra és kihívásokra.

Az értékek összeütközése

Krízis, válság, gazdasági és értékválság. Mindennapos szavak lettek. Napi szóhasználat. Az értékválság kérdése szinte mindenre kiterjed: egyházra, vallásra, az élet értelmére, családokra, fiatalokra, idősekre, politikára, gazdasági életre. De ez nem új keletű. Mármint a válság. Már János apostol írja első levelében: „...minden, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége." (1Jn 2,16) - a világ alapvető „értékei" ezek. S ezek az értékek akkor is krízist okoztak, és ma is teremtik a válságot. Azaz a bírvágy, hatalomvágy és becsvágy. Így nevezi a lelkiségi teológia ezeket. Látszólag felfelé törekvő, de valójában lehúzó szenvedélyek - és ezek megnyilvánulnak. Azt az érzést keltik, mintha jobban otthon lennének az életben. Valójában az életen kívül tartózkodnak.

Mégpedig tartósan. Ez a világ ugyanaz, bennünk is, körülöttünk is. Megnyilvánulási formái ugyanazok. Csak sajátos stílussal rendelkeznek. És koronként változnak. Amit a kor szelleme hozzáad, rárak. És amit gerjeszt. Ma ezt, holnap azt. Az lesz belőle. Lényegében azonban ugyanaz. Általános, tágító meghatározások formájában fogalmazódnak meg. Hogy az ember ne tudja megállapítani biztosan, mi az érték. Mi az igaz érték. Hogy elbizonytalanodjon.

Az üdvörténet jelenlegi szakaszában is egymással keveredik a búza és a konkoly. Az aratásig...

az engedelmesség margójára...

Csúcson lenni. Formában lenni. Elsőnek lenni. s ez neked kijár. Ismerős szavak. Hangzatosak. Vonzóak. A média szavai. A nagyhatalmú médiáé. Ajánlják a világ „értékeit". Felfelé törekvő életvitelt sejtetnek. A hatalomvágy, becsvágy az emberben, amióta ember, mindig is volt, van és lesz. Híressé, ismertté válni, másokon uralkodni: olyan kísértése az embernek, mely gyakran arra készteti, hogy minden lehetséges eszközt felhasználjon ezek elérésére. Rengeteg példa van erre. A történelemben és napjainkban is. Ezernyi és egyre kifinomultabb formában, szépen, stílusosan. Semmitől vissza nem riadva. De hétköznapi biztonságuk álarca mögött lassan leleplezik valódi arcukat.

A jézusi szavak is elhangzanak, ismételten: „Közöttetek azonban ne így legyen... a legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna" (Lk 22,26). Beszél az utolsó hely elfoglalásáról is. Ő maga alázatból, szolgálatból példát is statuált - nekünk, hogy ezt, és csak ezt kövessük ön-felejtő formában. Hiszen ő volt, aki ön-magát megalázta és kiüresítette. (Jn 13,14-15; Fil 2,7-9). Elegendő indítékot adott számunkra.

a tisztaság margójára...

Sajátságos vívmány jelent meg a mai korban. Régebb mint rejtőző felbomlás jelentkezett. A korszellem felszabadította az embert. Az önállóság felé tapogatózó magamentés ösztönével és eszméivel szakít a mindeddigivel. Ma a „béklyókat" lerázva, előítélet-mentesen már a szavakban is engedékenyebb lett. Nemcsak tetteiben. Régebb inkább tetteiben volt engedékenyebb. S itt gondolhatunk a hanyatló Római Birodalomra vagy a reneszánsz kori kisiklásokra. Szóban azért elítélték mindezt. Akkoriban még megvoltak az erkölcsi normák. Legalábbis ehhez tartották magukat. Ma a szavak és a tettek terén más van. És ezt alapvető emberi szabadságjognak nevezik. A csiszolt együttélés szabályait dolgozták ki. És társadalmi látás lett. Programszerűen.

Pedig viszony van Isten és a teremtett világ között. Úgy tevékenykedik, hogy a dolgok valamit tartalmazzanak abból, amit teremt. Ebből következik, hogy az ember feladata megkeresni a teremtményekben, a másik emberben lakozó isteni gondolatot, és azt tisztelje. Ez a tisztelet a helyes kapcsolatformálásra való alapvető készség. A lelkek egybekötöttségét célozza meg. A tisztelet tiszta. Egy erkölcsi igény a társadalmi érintkezésben. És Isten messze tekintő szándékát sejteti. Az igazi kapcsolat, mely a teremtményeket összefűzi, az egymás élete iránti tisztelet s a benne lelt öröm. Más lenne minden, ha megértenénk a bizalom, a hitelesség és a tisztelet közti összefüggéseket.

a szegénység margójára...

Szerezd meg. Legyen a tiéd. Hisz megérdemled. És boldog lehetsz. Hirdetik. És mutatnak példákat is. Pénzes emberek. Vagyonosak. Újgazdagok. Támogatók. Minden kisebb megmozdulást szponzorizálnak. Hogy nevük megjelenhessen. Hogy mások olvassák. Hogy még jobban kiemelkedjék dekoráló kortársaitól. Mohó, mint egy felkapaszkodó. Hiszen ezen életforma magasiskoláját kijárta. Követésre buzdítanak. Hangosan, zajosan. Gyorsulásában riasztó lapossága és félelmetes szellemte-lensége. Áttelepül mindenhová, minden ingerével. Tetszetősen és gyorsan foszladozóan. Ha nagyobb tőkével rendelkezel, akkor a társadalomnak hasznos intézményeket tudsz létrehozni, akkor az emberekért teszel valamit - mondják a lelkiismeretes gazdagok. Halkan, és meg is teszik. De kevesen vannak. Jóval több a tobzódó, a fényűző életmódú, a halmozó, a feleslegesen költekező. Akik nem tudnak adakozni. Még a feleslegből sem. Nemhogy úgy adjanak, hogy az fájjon. Bírvágy. A szem kívánsága ez. Az önzés. Az „ÉN". Csak az Enyém. Csak Nekem. Csak Magamnak. Ezt is, azt is. Ebből is, abból is. És mások éheznek. Leírhatatlan nyomorban élnek. Millióan.

Pedig - ahogy Jézus mondja: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa" (Mt 5,3). Aki megtapasztalja Krisztus gazdagságát, az lesz szívében szegény. Lelki szegény. Mert Krisztus magához vonzza a lelket, és az ember bensejét teljesen átalakítja. Aki nem él Isten vonzásában, nem tud szegény lenni. Legalábbis boldog lelki szegény. Másképpen: akkor lehetünk teljesen szegények, ha megtapasztaltuk a gazdag Isten szerető jelenlétét. A lélekben szegény adományból él, és amije van, azt tovább tudja adni. Mert szabad. Mások jóságára támaszkodik. Mert bízik nagyon, gyermekként, a gondviselő Atyában. Kap, de nem halmoz. Ad, amije van, s ha nincs mit, akkor önmagát ajándékozza, idejét, szolgálatát. Másoknak.

Kihívások...

Gazdasági és társadalmi változások folyamatban. Folyamatosan. Emiatt új típusú kihívások és feladatok várnak a lelkipásztorokra. Manapság a lelkipásztor számára nem elégséges pusztán a teológia elsajátítása; ha valóban meg akarja szólítani az egyházközség tagjait, akkor ismernie és értenie kell a társadalomban lejátszódó folyamatokat

Számos település elöregszik. Fogy a hívek száma. Kevés a születés. Az értelmiség elköltözik. Több helyen nincs iskola. Nincs orvos. A lelkipásztor mint a közösség képviselője egyre többször találkozik olyan helyzetekkel, és ebből fakadóan feladatokkal, melyeket gyorsan, bölcsen és hatékonyan meg kell oldania. Számos esetben különböző hatóságok előtt kell eljárnia: polgármesteri hivatal, önkormányzat, műemlékvédelmi kérdések - és így tovább, ami sokszor a jogszabályok alapos ismeretét, jogi tájékozottságot is megkíván. A hívek is egyre komolyabb kihívások elé állítják a lelkipásztorokat mindennapi ügyeik intézésekor. A lelkipásztort gyakran próbára teszi egy-egy egyházi iskola fenntartása, caritas-létesítmények, alapítványok, egyletek és különféle szervezetek működtetése, pályázatok írása. A hivatalos iratok gyűlnek. Halmozottan. S mindezt nehezíti, sőt hátráltatja a bürokratikus nyelvezet meg a hivatalok felületes hozzáállása. És a sodródásban a néha makacsul visszatérő, egykor elhangzott szó jelzi: valami kezd hiányozni. Az egyetlen nagy szenvedély.

A Kihívás.
A lelkipásztor mindezek mellett, ellenére is: jó pásztor. A Jó Pásztor mintájára. A legnagyobb és a legsürgetőbb kihívása - ez. Az igazi életformája. Belső életelve. Megszokott kép, amint Krisztus vállára veszi az Egy elveszett báránykáját, s viszi vissza a nyájhoz, a többi kilencvenkilenchez. Ma talán a kilencvenkilencet kell keresni - ahogyan Ferenc pápa buzdít -és visszavinni az egyhez. A jó pásztorban van valami. A „juhok illatát hordozó" jó lelkipásztorban van valami, ami izzó éberség. Ahogy figyel, keresi az elveszettet, ahogy nyitogat, ahogy kilép önmagából és elindul a bűn, a szenvedés, a megaláztatás, a fájdalom, az igazságtalanság, a tudatlanság, a vallási közömbösség, mindenféle nyomorúság felé. Oda, ahol fáj az élet. Ferenc pápa ezeket a helyeket a létezés peremvidékének nevezi. Jópásztori szeretete megnyilvánul mint irgalom, együttérzés. Személyének legbensőbb közzéppontját, szívét kitárja a másik fájdalmának, elesettségének. Ez az irgalmasság gyöngéd. A bensőség különös atmoszférája valósul meg abban, aki irgalmas, együttérző, és abban is, akihez az. A jópásztori szeretet az az erő, mely képes egységet teremteni a belső élet és a különféle ténykedések között. Ehhez elengedhetetlen a kapcsolat a Jó Pásztorral. Aki példaképünk. Akiben a vonzóerő olyan nagy, hogy örömmel és szabadon mennek a megígért és vágyva-várt egység felé. (Jn 10,16)

 

P. Szőcs László SJ

A szerző jezsuita pap. 1960-ban született Bukarestben, jelenleg a marosvásárhelyi jezsuita rendház elöljárója, a Gyulafehérvári Főegyházmegye egyik spirituálisa.

Forrás: Keresztény Szó