Futó számvetés a szerzetesi életemről
A szerzetes legrövidebb és legtalálóbb meghatározása így szól: „Isten embere”. Gyönyörű eszmény ez: valaki arra adja az életét, hogy az égvilágon semmi más nem érdekli annyira, mint Isten ügye, semmi sem olyan fontos számára, mint az ő akaratának megvalósítása, a vele való kapcsolat, egyesülés. Eszményekre nagy szükség van; még akkor is, ha a realitás gyakran mást mutat.
A szerzetes legrövidebb és legtalálóbb meghatározása így szól: „Isten embere”. Gyönyörű eszmény ez: valaki arra adja az életét, hogy az égvilágon semmi más nem érdekli annyira, mint Isten ügye, semmi sem olyan fontos számára, mint az ő akaratának megvalósítása, a vele való kapcsolat, egyesülés. Eszményekre nagy szükség van; még akkor is, ha a realitás gyakran mást mutat.
A szerzetes archetípusa
Minél távolabb él valaki az egyháztól, annál könnyebben idealizálja a szerzetesek életét. Talán van ebben egy adag naivitás is, ám – én azt hiszem – voltaképpen egy sokkal mélyebb igazságból forrásozik. Mindannyiunk lelkének legmélyén él ugyanis egy ősi kép arról, milyennek kell lennie az Istennek egészen átadott embernek. Ez a szerzetes archetípusa: bölcs (általában idős) férfi vagy nő, aki (általában már fiatalon) lemondott a világról, hogy egyetlen dolognak, a végső igazság kutatásának, a belső kincsek megszerzésének szentelődhessen. „Egy-ügyű” ember a szó etimológiai értelmében: megalkuvás nélkül mindent feltett egy lapra. Szélsőségesen aszketikus életvitelt vállalt, hogy a meditáció, az imádság és a szemlélődés útján járhasson. Az intenzív belső élet eredményeként az évek során belsőleg megelevenedett: tekintete a vesékbe hatol, átható és figyelmes. Olyan ember, aki túllát a felszíni történéseken és képes észrevenni az élet rejtett összefüggéseit. Mester, akiben lehet bízni; tud kihívást is adni, ám jóindulatát nem lehet elveszíteni. Ha keresztény, akkor szamaritánus: Jézus Krisztus követője, a szeretet és önfeláldozás bajnoka.
Minél távolabb él valaki az egyháztól, annál könnyebben idealizálja a szerzetesek életét. Talán van ebben egy adag naivitás is, ám – én azt hiszem – voltaképpen egy sokkal mélyebb igazságból forrásozik. Mindannyiunk lelkének legmélyén él ugyanis egy ősi kép arról, milyennek kell lennie az Istennek egészen átadott embernek. Ez a szerzetes archetípusa: bölcs (általában idős) férfi vagy nő, aki (általában már fiatalon) lemondott a világról, hogy egyetlen dolognak, a végső igazság kutatásának, a belső kincsek megszerzésének szentelődhessen. „Egy-ügyű” ember a szó etimológiai értelmében: megalkuvás nélkül mindent feltett egy lapra. Szélsőségesen aszketikus életvitelt vállalt, hogy a meditáció, az imádság és a szemlélődés útján járhasson. Az intenzív belső élet eredményeként az évek során belsőleg megelevenedett: tekintete a vesékbe hatol, átható és figyelmes. Olyan ember, aki túllát a felszíni történéseken és képes észrevenni az élet rejtett összefüggéseit. Mester, akiben lehet bízni; tud kihívást is adni, ám jóindulatát nem lehet elveszíteni. Ha keresztény, akkor szamaritánus: Jézus Krisztus követője, a szeretet és önfeláldozás bajnoka.
A szerzetesség szerepe az Egyházban
A katolikus egyházban tradicionálisan háromféle út létezik Isten rólunk való elképzelésének megvalósítására: a világi hívő, a papi és a szerzetesi hivatás. Ősi spirituális hagyomány szerint ezek közül a szerzetesé bizonyos értelemben „fölötte áll” a többinek: az a „legtökéletesebb” út, mert már itt a földön az angyalok életét (angelikos bios) utánozza, s így a Krisztus-követés csúcsának számít. A valódi szerzetes a mennyország előízét élvezi, amelyet már most – az önmagáról való lemondás révén – tapasztal az Istennel való belső egyesülésben.
Gyakorlati szempontból a szerzetesi élet elsősorban abban különbözik az egyházmegyés papi hivatástól, hogy sokkal koncentráltabb. Egy „világi pap” élete óhatatlanul szétforgácsolódik a napi teendők (az „élet”) forgatagában: aki hitoktat, esket és temet, aki a szentségek kiszolgáltatása révén szolgálja híveit és képzi a jövő keresztény generációját, aki betegeket látogat és csoportokat vezet – hogy a templom- és plébánia-felújítás gondjáról ne is beszéljek – nehezen talál időt a specializálódásra. Gyönyörű és univerzális hivatás ez: utolérhetetlen lehetőség, hogy minden korosztály és népréteg, aki csak kapcsolatba kerül a pappal, egy lépést tegyen általa Isten felé. Hanem a belső élet igazi specialistái – akikkel radikalitás terén (legalábbis elvileg) nem lehet versenyezni – mégiscsak a szerzetesek! Őket a Lélek gyakran sajátos feladatokra (betegápolásra, iskolai oktatásra, tudományokkal való foglalkozásra, vagy éppen intenzív imára) hívja; karizmájukból táplálkozik az egyház többi része. Ugyan kihez fordulnánk útmutatásért, ha a keresztény életvezetéssel, hittel vagy erkölcsökkel kapcsolatban nehéz kérdésbe botlunk? Ki mást keresnénk, ha lelkigyakorlatra, lelki vezetésre volna szükségünk? Nem véletlen, hogy minden egyházellenes politikai erő is a szerzetesrendek betiltásával, tagjaik üldözésével kezdi az egyház megsemmisítésére irányuló tevékenységét!
A szerzetessé válás lehetséges motívumai
Nem gondolom, hogy arányaiban több szerzetes üdvözül, mint ahány világi pap vagy családos ember. Bizony, nehéz dolgunk lesz, ha majd egyszer el kell számolnunk a Jézus Krisztus radikális követésére szóló meghívásával. A felelősség a miénk, a választás azonban nem: hiszen érdemtelenül kaptuk, eredetileg Tőle jött. A hivatás – ahogy mondani szokás – „hivatás dolga”.
Én hat év egyházmegyés szolgálat után léptem szerzetesrendbe. A döntésemben az játszotta a fő szerepet, hogy nagyon vágytam arra, hogy naponta legalább egy órát imádkozhassak. Tudom én, persze, hogy ehhez nem kell jezsuitává válni! Hiszen ez elvileg bárki számára lehetséges! Nekem azonban máshogy nem sikerült… A keretek védettségére volt szükségem a cél megvalósításához. Meg nyilván vonzott az a szabadság is, amivel – paradox módon – az abszolút elköteleződöttség jár együtt. És talán a specializált munka is megfelel az alkatomnak. Akárhogy legyen is, életem egyik legjobb döntésének tartom, hogy akkor hallgattam a belső hívásra – máig is hálás vagyok érte. Számomra nyilvánvalóan ez volt a radikálisabb Krisztus-követés útja.
Nem egyszerű döntés pedig, ezt elmondhatom… – s a keretek sem mindenhol ideálisak hozzá. Hallottam egyszer egy komoly fiatalról, aki – már diplomás emberként – szerzetesrendet keresett. Megfordult több kolostorban, itthon és Ausztriában is, mire majdnem elkeseredetten szakadt ki belőle: „Olyan rendet keresek, ahol nincs a rendházban padlófűtés!” Az egyházmegyés pap kollégák egyébként is gyakran viccelnek ezzel: „Ti, szerzetesek fogadjátok a szegénységet, mi pedig tartjuk…” – s talán nem is teljesen alaptalan az irónia! Hiszen a cölibátus megtartásában sincs sok érdem akkor, ha az ember olyan elzártan él, hogy alig találkozik az ellenkező nem képviselőivel (s ha mégis, csak az egyházi vagy társadalmi nyilvánosság legszigorúbb kontrollja mellett). Engedelmesnek lenni sem jelent különösebb kihívást, ha egy szerzetes számára ideálisak a lehetőségek a fejlődéshez (a jezsuitákkal például elit egyetemeket végeztetnek, hogy alkalmasabbakká váljanak a későbbi küldetésük teljesítésére). Mindenesetre átlagon felüli érettségre van szükség ahhoz, hogy valaki ilyen körülmények között se tévessze szem elől a célt, ami miatt évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt elindult az úton: hogy egyedül Istenért akar élni, az embereket pedig érte (és nem valami jutalomért) szeretni és szolgálni.
Egy személyes szál
Én a hivatásom kezdetén lelki vezetőnek indultam. Nem a saját ambícióm volt: egy év lelkipásztori munka után azzal a feladattal bíztak meg, hogy papnövendékeket kísérjek személyes útjukon, hivatásuk kibontakozásában. Később, egy rövidebb átmeneti időszak alatt, főiskolai egyetemi oktatással voltam megbízva, miközben hivatalosan – vagy legalábbis félhivatalosan – még mindig rengeteg embert hallgattam meg lelki kérdésekben. Nemrég történt, hogy változtattak a munkakörömön: immár teljes időben felszabadítottak oktatói és tudományos kutatói munkára. Megesik az ilyesmi a jezsuitáknál.
A belső átállás azonban nem ment olyan egyszerűen. Emlékszem, mikor először mentem ismerkedő látogatásra abba az intézménybe, ahová később az oktatói küldetésem szólt. Egyetlen hét alatt vagy egy tucat különböző egyetemi emberrel (rektorral, dékánokkal, tanszékvezetőkkel) volt megbeszélt találkozóm. Bár az egyeztető tárgyalások szakmai szempontból felettébb érdekesek voltak, a lelkem legmélyén mégis egyetlen dolog foglalkoztatott: vajon akarok én ezekhez az emberekhez hasonlítani 15-20 év elteltével? Mondhatom, nem volt könnyű szembesülés… Végül aztán ezzel nyugtattam magam: hiszen a kocka voltaképpen már el van vetve! Ha ugyanis majd másfél évtizeden át filozófiát és teológiát taníttattak velem különböző felsőfokú oktatási intézményekben, nehéz is volna elképzelni, hogy ne ilyen téren akarjon most hasznosítani a rend. Hogy mi nehezítette mégis az új szerepemmel való azonosulást?
Én a hivatásom kezdetén lelki vezetőnek indultam. Nem a saját ambícióm volt: egy év lelkipásztori munka után azzal a feladattal bíztak meg, hogy papnövendékeket kísérjek személyes útjukon, hivatásuk kibontakozásában. Később, egy rövidebb átmeneti időszak alatt, főiskolai egyetemi oktatással voltam megbízva, miközben hivatalosan – vagy legalábbis félhivatalosan – még mindig rengeteg embert hallgattam meg lelki kérdésekben. Nemrég történt, hogy változtattak a munkakörömön: immár teljes időben felszabadítottak oktatói és tudományos kutatói munkára. Megesik az ilyesmi a jezsuitáknál.
A belső átállás azonban nem ment olyan egyszerűen. Emlékszem, mikor először mentem ismerkedő látogatásra abba az intézménybe, ahová később az oktatói küldetésem szólt. Egyetlen hét alatt vagy egy tucat különböző egyetemi emberrel (rektorral, dékánokkal, tanszékvezetőkkel) volt megbeszélt találkozóm. Bár az egyeztető tárgyalások szakmai szempontból felettébb érdekesek voltak, a lelkem legmélyén mégis egyetlen dolog foglalkoztatott: vajon akarok én ezekhez az emberekhez hasonlítani 15-20 év elteltével? Mondhatom, nem volt könnyű szembesülés… Végül aztán ezzel nyugtattam magam: hiszen a kocka voltaképpen már el van vetve! Ha ugyanis majd másfél évtizeden át filozófiát és teológiát taníttattak velem különböző felsőfokú oktatási intézményekben, nehéz is volna elképzelni, hogy ne ilyen téren akarjon most hasznosítani a rend. Hogy mi nehezítette mégis az új szerepemmel való azonosulást?
A szakmai ártalmakról
Minden hivatás gyakorlásával együtt járnak bizonyos torzító tényezők, melyeknek a hatása alól hosszú távon lehetetlen kivonni magunkat. Amíg egyszerre kellett lelki vezetéssel és tudományos munkával foglalkoznom, egészen világossá vált számomra a kétféle foglalkozás lényegi „összeférhetetlensége”. Jó tanárnak ugyanis az számít, aki otthon van a saját szakterületén, mert rengeteget olvas. Ismerjük ezt az embertípust: állandóan beszél, és a feje tele van jobbnál jobb ötletekkel. Ez kell ahhoz, hogy képes legyen inspirálni a hallgatóit: mindenről eszébe jut valami érdekes, és – bár az érzelmekkel nincs sok dolga – racionális ítéletei szinte tévedhetetlenül pontosak. Röviden: sok okosságot lehet tőle tanulni. A jó lelki vezető ellenben olyan ember, aki önmagát olyannyira ki tudja üresíteni, hogy benne kényelmesen helyet kapnak mások is. Oldott, és órákon keresztül mély empátiával tud odafigyelni másokra, miközben észreveszi és kíséri az érzelmi rezdüléseiket. Mivel elsősorban Isten ügyvédje, aki az emberi szív mélyén lakik, nem kenyere a magabiztos ítéletalkotás. Egyszerűen szólva: nyitott ember, aki képes tanulni másoktól és Istentől.
A napokban egy szerzetes professzor kollégával beszélgettem az egyik doktori védés szünetében. Elmesélte, hogy másfél évtizednyi oktatómunka után új feladatot kapott egy másik városban. Csak fél füllel hallgattam oda rá, gondolatban valami más foglalkoztatott. A végén azért odavetettem neki: „Igazán jó előkészület az új feladatodra mindaz, amit eddig csináltál!” Szomorúan rám nézett, s csak ekkor vettem észre szemében a lemondó fáradtságot: te sem értettél meg… Később, amikor már valaki mással beszélgetett, végre kiéreztem a szavaiból, hogy milyen embertelenül nehéz számára ez az életszakasz, hogy mennyi nehézsége van azzal, hogy azonosuljon az elöljárója (és Isten) akaratával. Ekkor ijedtem meg először a „professzoros” érzéketlenségemen.
Van-e kiút?
Lehetséges megmaradni valódi szerzetesnek (azaz Isten emberének) bármiféle munkát végezve? Ha érdekel benneteket, megosztom, amire jutottam. Alighanem csak harc árán. Aki ugyanis már próbálkozott azzal, hogy az átlagosnál komolyabban vegye a lelki életét, rendszerint arról számol be, hogy egyszeriben megsokasodnak a kísértései is. Mintha az ördögnek külön gondja lenne rá, hogy ne hagyjon bennünket a jóban kitartani! Például váratlanul nagyon nehézzé válik időt találni az imádságra… Nem is véletlen, hiszen a belső életben ez mindennek az alfája és ómegája – s mégis jóformán az egyetlen dolog, amit nem vesznek észre, ha kimarad a napi tennivalóik közül! Tudniillik rövidtávon…
Mert tegyük fel, hogy mégis erőt veszek magamon, és letelepszem. Itt veszi kezdetét a lelki harc második szakasza. A leülésnél ugyanis már csak egyvalami nehezebb: ülve maradni! Tapasztalatom szerint alighogy elhelyezkedem, hirtelen testi szükségletek törnek rám: éhes leszek, vécére kell mennem, vagy elálmosodom. Ha továbbra is kitartok – már ismerem ezt! –, nyomban eszembe fog jutni néhány sürgős és halaszthatatlan elintéznivaló. Ha még ekkor is mozdulatlan maradok, egyszeriben elárasztanak a jobbnál jobb gondolatok, szakmai és magánéleti természetű meglátások (amiket ráadásul biztosan elfelejtek, ha azonnal nem írom le…); és így tovább, hosszú sorban. Ja, hogy eredetileg imádkozni akartam? S akkor még hol vagyunk az állandó istenjelenléttől, az evangélium által javasolt „szüntelen imától” (1Tesz 5,17; vö. Ef 5,20; 6,18)? Hiszen már a sivatagi atyáknak is nagy kihívás volt megmaradni a Jézus-imában kosárfonás vagy más kétkezi munka mellett… Milyen esélye van erre annak, aki szellemi munkát végez (tehát munkája közben az eszét kénytelen másra is, mint imádságra használni)? Talán mégsem lehetetlen ez a vállalkozás. A dolog végső soron egy belső attitűd dolga. Én például gyakran azt mondom magamnak: most kölcsönadom az értelmemet, hogy Isten helyett azokkal a (sokszor nagyon is elméleti) problémákkal foglalkozzam, amiket a munkám megkövetel. Tehát otthagyom Istent – Istenért; ám próbálom mindezt egyedül az iránta való szeretetből tenni. Sosem megy tökéletesen – de szerencsére nem is csak rajtam múlik…
Mert tegyük fel, hogy mégis erőt veszek magamon, és letelepszem. Itt veszi kezdetét a lelki harc második szakasza. A leülésnél ugyanis már csak egyvalami nehezebb: ülve maradni! Tapasztalatom szerint alighogy elhelyezkedem, hirtelen testi szükségletek törnek rám: éhes leszek, vécére kell mennem, vagy elálmosodom. Ha továbbra is kitartok – már ismerem ezt! –, nyomban eszembe fog jutni néhány sürgős és halaszthatatlan elintéznivaló. Ha még ekkor is mozdulatlan maradok, egyszeriben elárasztanak a jobbnál jobb gondolatok, szakmai és magánéleti természetű meglátások (amiket ráadásul biztosan elfelejtek, ha azonnal nem írom le…); és így tovább, hosszú sorban. Ja, hogy eredetileg imádkozni akartam? S akkor még hol vagyunk az állandó istenjelenléttől, az evangélium által javasolt „szüntelen imától” (1Tesz 5,17; vö. Ef 5,20; 6,18)? Hiszen már a sivatagi atyáknak is nagy kihívás volt megmaradni a Jézus-imában kosárfonás vagy más kétkezi munka mellett… Milyen esélye van erre annak, aki szellemi munkát végez (tehát munkája közben az eszét kénytelen másra is, mint imádságra használni)? Talán mégsem lehetetlen ez a vállalkozás. A dolog végső soron egy belső attitűd dolga. Én például gyakran azt mondom magamnak: most kölcsönadom az értelmemet, hogy Isten helyett azokkal a (sokszor nagyon is elméleti) problémákkal foglalkozzam, amiket a munkám megkövetel. Tehát otthagyom Istent – Istenért; ám próbálom mindezt egyedül az iránta való szeretetből tenni. Sosem megy tökéletesen – de szerencsére nem is csak rajtam múlik…
A végszó részemről:az önátadás
Minél több tapasztalatom van a belső életből, annál világosabb számomra: magamtól megszabadulni egyedül képtelen vagyok. Önmagával egyesíteni csakis Isten tud majd – ha akar. A legtöbb, amit én tehetek, legfeljebb, hogy próbálom őt ebben nem akadályozni. A kulcsszó ehhez számomra az önátadás, amely persze maga is csak kegyelem révén lehetséges.
Persze, mintha természetes folyamatok is segítenének ebben. Ahogy öregszem, például azon kapom magam, hogy egyre kevésbé gondolom fontosnak saját magamat. Korábban annyira foglalkoztatott a saját sorsom: tervek, álmok, ambíciók… Gyerekként, ha betömték egy végleges fogamat, már azt is a világ végének éreztem – hiszen így nem tökéletesek az esélyeim a nagybetűs felnőttkori Boldogságra! Ma már ritkábban használok ilyen nagy szavakat – az életemmel mégis elégedettebb vagyok. Mintha valami elmozdult volna: talán egy kissé kevésbé állok a középpontban. Isten időközben türelemmel tanítgat önmagamtól megszabadulni. Ő számon tarthat, ha akar – a magam részéről azonban már kevésbé tartom elengedhetetlennek a saját személyes kibontakozásomat. Megelégszem azzal, ha segíthetek a körülöttem élők életének szolgálatában, s talán az utánunk következő generációkéban is. De talán már ez is túl nagy igény; önmagában azt is vigasztalónak érzem, hogy ami nekem nem adatik meg, talán ők megvalósíthatják. Él bennem a remény, hogy az élet – úgy ahogy van – jó végre szól és érdemes leélni. A többi Isten dolga. Ezt jelentené szerzetessé válnom?
Patsch Ferenc SJ
Forrás: A Szív folyóirat - 2015 március
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése